Lemezkritika: Rihanna - Anti
2016. január 30. írta: aron.kovacs

Lemezkritika: Rihanna - Anti

rihannaanti.jpg

Rihanna nyolcadik lemezét nagy várakozás és spekulálás előzte meg - rajta lesz a "FourFiveSeconds"? És a "Bitch Better Have My Money? És az "American Water"? Létezik egyáltalán? - ez pedig máris egyedülálló a barbadosi énekesnő karrierjében. Eddig sosem vártunk Rihanna lemezekre, nem igaz? Évente kijött egy, általában ősszel, megelőzték őket az olyan egyértelműen slágernek tervezett kislemezek, mint a borzasztó "Diamonds" vagy a nagyszerű "We Found Love" és "Only Girl (In the World)". Amikor meg nem volt új Rihanna lemez, akkor volt helyette egy remixalbum vagy valami bővített kiadás, szóval arra biztosan lehetett számítani, hogy kapunk tőle legalább valamit. Aztán a 2012-es Unapologetic után (ami Rihanna legrosszabb lemeze volt 2006-os bemutatkozása óta) jött a csend, amit inkább negatív, mint pozitív dolgok törtek meg: így Rihanna szerepe a Csatahajóban, ami minden bizonnyal az utóbbi évek egyik legszarabb filmje, valamint a hasonlóan gyenge Végre otthon! című animációs film kísérőzenéje, ami szintén nem keltett nagy visszhangot. Több mint három évet kellett várni az új rendes nagylemezre, ami Rihanna esetében nagyon sok, és amikor elkezdtek kijönni az új kislemezek, a kritikusok és hallgatók joggal izgulhattak: a "FourFiveSeconds", amit az énekesnő Kanye Westtel és Paul McCartneyval adott elő, egy világrengető, de minimális soulos, folkos ballada volt - amilyet még sosem hallhattunk tőle és amelyen élete addigi legjobb vokális teljesítményét nyújtotta. Aztán a "Bitch Better Have My Money", a tavalyi trap termés egyik legfényesebb darabja és végül az "American Oxygen", amiket szintén West segítségével hozott össze.

Ezek a dalok nagyon jó fogadtatásban részesültek kritikusi részről, és szerintem is nagyon izgalmasak voltak, hiszen például a "FourFiveSeconds"-ben és a "Bitch Better Have My Money"-ban Rihanna jelenlétén kívül nincs sok közös vonás: érdekes volt azon gondolkodni, hogyan fognak ezek összeállni a végleges albumon. De az album csak nem akart kijönni, 2015 úgy ért véget, hogy nem kaptunk mást a csak a legendákban létező Anti-ból, csak egy elég furcsa borítótervet.

Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor kiderült, hogy az album végleges dallistáján egyik sikeres kislemez sem szerepel, van rajta viszont egy újabb Drake-duett (a "Work"), ami a tényleges első kislemez lett és csak egy nappal az Anti megjelenése előtt jött ki, egy Tame Impala feldolgozás (Micsoda????) és egyáltalán nincs rajta Kanye kollaboráció. Ennek ellenére mégis érezhető az Anti-n Kanye hatása: Rihanna is ugyanazt játssza el az album megjelentetéssel, mint Ye; kiad néhány dalt (West esetében ilyen volt az "Only One" vagy az "All Day") és mindenkivel elhiteti, hogy ezek bizony rajta lesznek a lemezen, aztán simán lehagyja őket róla és meglepetésszerűen jelenti be a végleges verziót. És a produkció - ami többek között DJ Mustard, Timbaland, Boi-1da, Travis Scott és No I.D. alkotása - minimális és előremutató stílusa is felidézi Kanye nemrégi munkáit (persze nem olyan sokkoló, mint bármi a Yeezusról, de Rihannánál már ez is forradalmi). A legszembetűnőbb az, hogy erről a lemezről teljesen hiányoznak a fröccsöntött műanyag slágerek: nincsenek olyan üresen bombasztikus, "érzelmes" balladák, mint a "Stay" vagy a "What Now" az előző lemezről, meg olyan nevetséges dubstep kitérők sem, mint mondjuk a "Right Now" vagy a "Birthday Cake". Ez azt is jelenti, hogy ezen az albumon nincs még egy olyan diadalmas világsláger sem, mint a "We Found Love" (Rihanna karrierjének csúcspontja) vagy az "Umbrella" (ami beindította a karriert), de vannak letisztult, kortárs R&B hatások, mint a fémes, minimalista ritmussal operáló nyitány, a "Consideration" (egy duett a PBR&B énekesnő SZA-val), epikus és sötét balladák, mint a "Kiss It Better" azokkal a csodás gitárokkal vagy a "Woo" zajos és nyugtalanító altatódala. A csúcspontok között van a DJ Mustard keze nyomát viselő "Needed Me", a Timbaland nagyszerű neo soulos, bluesos produkciójával nyomuló "Yeah, I Said It", a Dido "Thank You"-jára építkező, csendes ballada, a "Never Ending", vagy a gospeles "Love on the Brain".... leginkább pedig a mindössze kétperces, de így is a lemez legjobb dalának számító "Higher". Ez a No I.D. produkció Rihanna egy ismeretlen oldalát mutatja meg, a késő éjjeli, részes szerelmes oldalt, kissé Drake "Marvins Room"-ját vagy az Arctic Monkeys "Do I Wanna Know?"-ját idézve, a háttérben kavargó, magányos hegedűszólam és Rihanna nagyszerű énekhangja viszont elvontabb, buja és szívfájdalmas pillanattá teszik - ilyet se hallottunk még tőle. És igen, a Tame Impala feldolgozás is működik, Rihannáék "Same Ol' Mistakes"-re keresztelték át Kevin Parker tavalyi "New Person, Same Old Mistakes"-ét, a pszichedelikus R&B hangzást viszont meghagyták és egy hatásos, lassú központi darabot teremtettek az albumnak. A gyenge pillanatok közé tartozik a "Work", ami messze nem olyan erős, mint Rihanna és Drake korábbi közös dalai (a "What's My Name" és a "Take Care") vagy a klisés "kell egy zongorás ballada a végére" hangulatú "Close to You", de az Anti erőssége nem az, hogy minden pillanata tökéletes, hanem az, hogy egy korábban nem túl emberi popsztár új arcát tudja megmutatni, ez az első olyan lemeze, ami nem jól megtervezett slágerek gyűjteménye, hanem valódi album. 4/5

Westbury Road/Roc Nation, 2016. január 28.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr538332200

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása