Ty Segall, a kaliforniai pszichedelikus garázsrock nagymestere 2008 óta, azaz mindössze nyolc éve ad ki lemezeket, de máris viszonylag nagy katalógust tudhat maga mögött és évtizedünk első felének egyik meghatározó indie zenészének számít. Ez nem is véletlen, hiszen eddigi lemezei mind figyelemreméltóak voltak, ha nem is volt mindegyik igazi remekmű: a 2010-es Melted és a 2011-es Goodbye Bread hangzása még hasonló volt (pszichedeliuks rock, garázsrock és lo-fi keveréke), bár a későbbi album fejlődést mutatott. A 2012-es Twins volt Segall legdurvább, súlyosan pszichedelikus lemeze, tele volt zajos gitárokkal, kemény ritmusokkal és ellenállhatatlan dallamokkal. Ebben az évben még két (!) további nagylemezt adott ki: a White Fence-szel közös Hairt és a teljes zenekarral készült Slaughterhouse-t, ami szintén zajos gitárokkal nyomult és ami teljesebb hangzásának köszönhetően Segall máig legsikerültebb munkája. Ezen a lemezen találunk egy csomót Segall legjobb dalai közül: "I Bought My Eyes", "Tell Me What's Inside Your Heart" és legfőképpen a "Wave Goodbye". A 2013-as Sleeperrel Segall az akusztikus folk felé fordult, ami jóleső pihenő volt az előző év durva, zajos munkái után (ahogy ezt a címe is sugallja). Legutóbbi lemeze pedig a 2014-es Manipulator, az eddigi legkidolgozottabb és ennek megfelelően leghosszabb munkája. Ez az album talán nem volt olyan erős, mint a Slaughterhouse, de érezhető, hogy Segall többet adott bele, mint bármelyik korábbi munkájába, az év egyik legjobb lemeze is volt.

Segall tavaly egyáltalán nem adott ki új zenét, ami nem jellemző rá, de idén januárban, ezután a különösen hosszú szünet után végre kijön a nyolcadik lemez, az Emotional Mugger, ami természetesen visszafogottabb, mint a Manipulator. A probléma nem is ez, hanem az, hogy nem annyira jó: miközben az első felén vannak egészen erős dalok (főleg a "Diversions" emlékezetes), majd a második felén Segall egyik legjobb száma az utóbbi évekből (a "Candy Sam"), az Emotional Mugger nem képes kielégíteni azokat, akik már vagy két éve várnak a Manipulator méltó folytatására. Az Emotional Mugger egy néhol egészen szórakoztató pszichedelikus rock and roll album, de nem hagy túl sok nyomot a hallgatóban és messze nem Segall legjobban kidolgozott munkája. Segallt ismerve azonban simán el tudom képzelni, hogy nem ez az utolsó albuma ebben az évben, vagy inkább reménykedem benne, hogy nem az, mert egy ilyen izgalmas előadótól az Emotional Mugger nekem kicsit kevés. 3/5

Drag City, 2015. január 22.