A Garden of Delete az év legnagyobb albuma. Az egyetlen másik lemez, ami hasonlóan nagyot ütött, Kendrick Lamar To Pimp a Butterfly-a volt még az év első felében, de miközben Lamar erősen politikai témáival és jazzes hangszereléseivel hívta magára a figyelmet, addig Daniel Lopatin, az Oneohtrix Point Never mögött álló zenész egy egész éven keresztül folyó, meghökkentően sokszínű kampányt folytatott elektronikus konceptlemeze, az Ezra nevű földönkívüli köre épülő Garden of Delete című lemeze népszerűsítésére.
Minden egy kísérteties PDF levéllel kezdődött, amit Lopatin a rajongóinak írt, aztán jött egy blogos interjú az emberszabású tizenéves űrlénnyel, Ezrával, aki az album hőse lett. Aztán az a számtalan videó, blog és Twitter fiók, amiket Lopatin és barátai hoztak létre az album számtalan karakterének, és amelyeket folyamatosan frissítettek is. Aztán jött a fiktív "hipergrunge" zenekar, a Kaoss Edge hivatalos weboldala. A Garden of Delete nem csak egy album: ezek a minden formátumban megjelenő kiegészítések egy olyan sokoldalú projektté teszik, amely az internet minden szegletét behálózza. Ez olyan eredmény a mai világban, ami nem maradhat észrevétlen: a Garden of Delete épp olyan fontos lemeze ennek az évnek, mint a Yeezus, a My Beautiful Dark Twisted Fantasy, a good kid, m.A.A.d. city vagy a Channel Orange ennek az évtizednek.
De mindez senkit sem érdekelne, ha a Garden of Delete nem lenne zeneileg is nagyon meggyőző munka. Lopatin már eddig is az évtized egyik legmagasabbra értékelt elektronikus zenésze volt, az áttörést hozó, 2010-es Returnal után a különböző tévés reklámokból összevágott lo-fi dalciklusként működő Replica volt az első valódi mainstream sikere, amit számos blog és magazin az év egyik legjobbjának választott (a Tiny Mixtapes konkrétan az év albumának választotta, de ők mindig ezt teszik, ha kijön egy új OPN lemez). A legjobb azonban a 2013-as R Plus Seven volt, rajta a nagyszerű "Boring Angel"-lel (ha még sosem hallgattál Oneohtrix Point Nevert, akkor ezzel a számmal kezdd - első hallásra bele lehet szeretni). A különbség hatalmas: vegyük csak a "Boring Angel" templomi orgonára épülő, viszonylag egyszerű, szomorúan ugráló elektronikáját, vagy bármelyik korábbi OPN lemez hűvös billentyűire, könnyed dallamaira és és minimális szintetikus hangjaira. A Garden of Delete ehhez képest egy borzasztóan kaotikus, sűrű, zajos, sokszínű, vicces - és néhol ijesztő - lemez, amelyen ugyanannyira érezhető a Skrillex-féle kommersz dubstep hatása, mint mondjuk a death metálé, az indusztriális rocké vagy a grunge-é, Rustie vagy Hudson Mohawke túlpörgetett elektronikájáé vagy éppen az ambient zenéé. Ebben az albumban minden benne van, és ahogy azt már korábban is említettük, ez a rengeteg dolog sok helyen ki is szivárog belőle, és kitölti az egész internetet és a rajongók fantáziáját. Nincs is értelme kiemelni néhány dalt, hiszen a Garden of Delete leginkább összefüggő munkaként értelmezhető minden finom körítéssel együtt, de azért próbálkozzunk meg a lehetetlennel: a rövid trackek (mint a mindössze másfél perces, de elképesztően erős "SDFK") itt ugyanúgy működnek, mint a leghosszabbak (a nyolc és fél perces "Mutant Standard" vagy a "Freaky Eyes"), de a legnagyobbat talán még mindig az első kislemezként megjelent "I Bite Through It" üt, a személyes kedvencem pedig az ambientet és progresszív rockos rögtönzéseket vegyítő "Child of Rage".
A Garden of Delete az a fajta többszörös hallgatást kívánó lemez, amit így két nap után még nem tudunk teljes egészében értékelni, de idén már nem nagyon lesz sok izgalom az új albumok tekintetében (eltekintve természetesen a Coldplay A Head Full of Dreamsétől), úgyhogy lesz még elég idő megbarátkozni vele. 4,5/5
Warp, 2015. november 13.
