A 20 kedvenc dalom az 1970-es évekből
2016. május 03. írta: aron.kovacs

A 20 kedvenc dalom az 1970-es évekből

200songs10.png

Ennyi volt! Itt következik az 1970-es évek 201 legjobb dalát felsorolni igyekvő listám első húsz helyezettje, vagyis a húsz dal, ami a legnagyobbat szólt a popzene legnagyobbat szóló évtizedében. Szokás szerint itt sem egyetlen stílusra koncentráltam, a következő dalok között van például punk rock, hard rock, folk, funk, diszkó és progresszív rock. Az sem volt szempont, hogy ezek a dalok mind híresek legyenek: vannak köztük olyanok, amiket az olvasók közül biztos mindenki hallott már és olyan is, amiket bizonyára szinte senki. Egy dolog azonban biztos: ezek a dalok mind fontosak valamilyen értelemben - nagy a hatásuk a mai popzenére, saját koruk meghatározó felvételei voltak, jelentős előadók életművének csúcspontjai, vagy egyszerűen csak nagyon jól sikerültek. Mielőtt még belekezdenénk, meg kell említeni, hogy ez nem csak egy húszas lista, ha nem láttad volna az előző részeket, akkor itt vannak:

  1. 201-181
  2. 180-161
  3. 160-141
  4. 140-121
  5. 120-101
  6. 100-81
  7. 80-61
  8. 60-41
  9. 40-21 

20.jpg

20: Iggy and the Stooges - "Search and Destroy"

Columbia, 1973

Iggy Pop és a Stooges zenéjére főként azért emlékszünk, mert nyolc évvel a punk rock 1977-es kitörése előtt lerakta a műfaj alapjait - a zenekar legnépszerűbb dala az 1969-es bemutatkozásukon megjelent "I Wanna Be Your Dog", és elég sok érvet lehet felhozni amellett, hogy ez a legjobb is. Az "I Wanna Be Your Dog" egy igazi protopunk himnusz: egy nyers, zajos rockdal, amit egy furcsa gyerek, egy társadalmon kívülálló alak énekel, aki nem éppen úgy áll hozzá a popzene legfontosabb témájához (a szerelemhez, persze), ahogy azt megszoktuk.

De a Stooges nem csak egy punk előtti punkzenekar volt: ők voltak a hatvanas-hetvenes évek fordulójának legkeményebb hagyományos rock and roll csapata, akik (miközben lerakták a punk alapjait) elkészítették minden idők néhány legkirályabb rocklemezét. A "Search and Destroy", a legelső dal a Stooges eredeti létezésének utolsó kiadványán, a Raw Power-en - és nincs ennél jobb nyitány a rocktörténetben. Ez a dal nem kínál mást, mint amire az album címéből számíthatunk: nyers erőt, méghozzá olyan kirobbanó, mindent elsöprő erőt, ami még a Stooges katalógusából is kiemelkedik. "Az utcán járó gepárd vagyok/A szívem tele napalmmal/Az atombomba szökevény fia vagyok" kezd énekelni (vagy inkább üvölteni? Esetleg ugatni?) Iggy és ezek sorok sosem voltak olyan igazak, mint a "Search and Destroy"-on. Ha azt akarod tudni, melyik volt a hetvenes évek legjobb rockdala, ne higgy azoknak, akik a "Bohemian Rhapsody"-t, a "Hotel California"-t vagy valami hasonlót próbálnak lenyomni a torkodon - a válasz: a "Search and Destroy".

Még hasonló:

 

19.jpg

19: Funkadelic - "Maggot Brain"

Westbound, 1971

Vannak gitárszólók, amik olyan nagyszabásúak, hogy beárnyékolják a dalt amihez tartoznak - ilyen Prince-é a "Purple Rain"-ben vagy Jimmy Page-é a "Stairway to Heaven"-ben, és olyan dalok is vannak, amik csak egy gitárszólóban állnak, de az az egy szóló nagyon király, ilyen a Van Halen-féle "Eruption". És aztán ott van a "Maggot Brain". George Clinton P-Funk kollektívájának talán legjobb lemeze a különc funk-látnok leghíresebb soraival kezdődik ("Földanya harmadszor is teherbe esett/Mert jól kibasztatok vele"), de aztán Clinton utat ad Eddie Hazel gitárjának - és az érzékelés ajtói kitárulnak. Hazel-t az inspirálta, hogy Clinton a dal felvétele előtt azt kérte tőle, hogy úgy játsszon, mintha "épp most halt volna meg az anyád" - a végeredmény pedig egy tíz percen keresztül tartó, perzselő, kirobbanó valami, ami valahogy egyszerre gyilkos és gyógyító hatású egyszerűen a legjobb gitárszóló, amit hallottunk. Clinton és zenekarai (a Parliament és a Funkadelic) a hetvenes évek hátralevő részében felvették minden idők néhány legjobb funklemezét, amik között voltak gospeles próbálkozásuk, blaxploitation inspirálta albumok és egyenes hard rock is - de soha többé nem volt olyan hipnotikus és megdöbbentő a zenéjük, mint a "Maggot Brain" tíz és fél percén.

Még hasonló:

 

18.jpg

18: Richard Hell & the Voidoids - "Blank Generation"

Sire, 1976

Richard Hell mindig is kissé alulértékeltnek számított olyan CBGB-s társaihoz képest, mint Patti Smith, Debbie Harry, a Ramones vagy a Talking Heads - pedig ő volt a punk rock egyik legnagyobb hatású alakja. Hell szövegeit és hajviseletét Arthur Rimbaud inspirálta, a biztosítótűket és a szakadt ingeket azonban már ő maga adta hozzá a stílusához - egy évvel később Malcolm McLaren "kölcsönvette" Hell öltözködését és haját a Sex Pistols számára. A Pistols persze nem csak Hell külsejét, de a zenéjét is lenyúlták, a "Pretty Vacant" például Hell egyetlen igazán ismert dalán, a "Blank Generation"-ön alapult. Szóval bármilyen eredeti alak is volt Richard Hell, az elismerést inkább Sid és Johnny kapták.

Hell még akkor írta a "Blank Generation"-t, amikor a Television tagja volt, a szöveg Rod McKuen 1959-es "The Beat Generation" című felvételén alapult. Hell azonban persze eléggé átírta a szöveget, ami így leghíresebb soraival kezdődik: "Már akkor le akartam lépni, amikor még meg sem születtem/Nagy szerencsejáték, amikor megkapod az arcod". A "Blank Generation" dühös és primitív, bluesos hangzásával megelőzte a Sex Pistols zenéjét, Richard Hell szövegeivel és külsejével pedig megteremtette az ideális punk rock-sztár képét; később sokan lemásolták, de ez a dal így is kiemelkedik a tömegből.

Még hasonló:

 

vashtibunyan.png

17: Vashti Bunyan - "Diamond Day"

Philips, 1970

A "Diamond Day" - az első dal Vashti Bunyan alulértékelt 1970-es freak folk klasszikusáról, a Just Another Diamond Day-ről - egy perc negyvenhét másodpercnyi nem evilági gyönyörűség. Ezt a dalt tényleg nem lehet máshogy jellemezni: az egész Just Another Diamond Day-t áthatja ez a hagyományos brit népzenét idéző, rusztikus hangulat, miközben van benne valami újító hangzás is, hiszen most, több mint negyvenöt évvel eredeti megjelenése után is teljesen modernnek és felülmúlhatatlannak hat. A "Diamond Day"-ben is ezt érezzük, a szöveg akár egy valódi brit népdalé is lehetne, az angol vidéket és az ottani ősi földművesek életét idézi - felszántandó földekről és megetetendő állatokról beszél, nehéz és unalmas munkákról, de közben valahogy azt érezzük benne, hogy Bunyan elbeszélője nem panaszkodik, inkább örül annak, hogy megint felkelt a nap és van mit csinálnia. A "Diamond Day" egyszerű dal, ami egyszerű dolgokról szól, de Bunyan gyönyörű dallamai mégis különlegessé és rejtélyessé teszik, így semmire sem hasonlít a hetvenes évek brit folkzenéjéből.

Az album 1970-ben nagy kereskedelmi bukás volt, így Bunyan visszavonult a zenéléstől a következő harmincöt évben, ami nagyon szomorú, ha arra gondolunk, milyen zseniális a Just Another Diamond Day. Amikor a kétezres években a Bunyan és társai által megalapozott pszichedelikus folk hirtelen újra népszerűvé vált, megnőtt az érdeklődés az énekes-dalszerző munkássága iránt, és végül Bunyan tényleg visszatért - először az Animal Collective Prospect Hummer EP-jén, majd saját lemezével (Lookaftering), amivel az élvonalba került. De a "Diamond Day" ártatlan, emelkedett szépsége egyszerinek és megismételhetetlennek tűnik.

Még hasonló:

 

17.jpg

16: Bobby Womack - "Across 110th Street"

United Artists, 1972

A 110. Utca című 1972-es film zenéje nem jelenik meg olyan gyakran a legjobb blaxploitation zenéket felsoroló listákon, mint a Super Fly vagy a Shaft, de a műfaj legnagyszerűbb dalát mégis ez a mozi hagyta ránk: Bobby Womack "Across 110th Street"-jét. Ez egy önéletrajzi ihletésű dal egy olyan embertől, aki a gettóban nőtt fel; Womack felsorolja, milyen dolgok történnek nap mint nap azon a bizonyos 110. utcán és arra biztatja a fiatalokat, hogy válasszák a könnyű utat és küzdjenek a feljebb jutásért, ahogy ő is tette. Az "Across 110th Street" egyrészt elég nyíltan bemutatja a gettók mindennapi életét (a refrén szerint a 110. utcában "A stricik megpróbálják elkapni a gyenge nőket", "A dílerek nem engedik szabadon a drogosokat" és "A prostik kuncsaftokat próbálnak találni"), ami később nagy hatással volt a társadalmi problémákkal foglalkozó hiphop szövegírókra; de közben ez egy nagyszerű, soulos hetvenes évekbeli popdal is tele emlékezetes dallamokkal, Womack remek előadásmódjával és az soul/R&B történetének egyik legemlékezetesebb refrénjével. Az "Across 110th Street" stílusosabb dal, mint legtöbb kortársa - nem is meglepő, hogy Quentin Tarantino felhasználta egyik filmjéhez (a Jackie Brown utolsó és legjobb jelentében szerepel, amit részben talán az "Across 110th Street" tesz a legjobbá), majd később Ridley Scott is beletette az Amerikai gengszterbe.

Még hasonló:

 

15.jpg

15: The Undertones - "Teenage Kicks"

Good Vibrations, 1978

A punk rocknak két oldala volt; az egyiket a Sex Pistols, a Clash és a többi radikális foglalta el, akik anarchista politikai üzenetekkel töltötték meg a dalaikat, a másik pedig az Undertones-féle zenekarok, akik (a Stooges és az "I Wanna Be Your Dog" után) inkább kamaszos szövegeket írtak a viszonzatlan szerelemről, az unalomról és a hasonlókról jóval befogadhatóbb hangzás mellett. Az Undertones zenéje nem sokban különbözött a hagyományos punk rock hangzástól - egyszerű volt, rövid és tömör, nem voltak benne gitárszólók, billentyűk meg hasonlók - de a legjobb dalaik fülbemászóak és mindenki számára könnyen hallgathatóak voltak, ezt a stílust nevezték akkoriban pop-punknak (ma ez a kifejezés a legtöbb zenehallgató számára sajnos a Blink-182-féléket jelenti). A "Teenage Kicks" volt az Undertones bemutatkozó kislemeze és meghatározó dala, egy nagyon egyszerű dallamra épülő felvétel a tizenévesek szexuális bizonytalanságáról, a fellángolásokról és az egyszerű vágyról - a dal első sora ("Egy kamasz álmát nehéz felülmúlni") egyszerűen a legnagyobb sor a hetvenes évek punk rockjában. John Peel, a BBC Radio 1 legendás DJ-je (aki tényleg nem volt akárki) ezt tartotta kedvenc dalának és kérésére sírjára is az említett sort írták fel, miután 2004-ben meghalt. És tényleg nehéz vitatkozni vele: az Undertones ezzel a dallal úgy összefoglalta a punk kamaszos oldalát, hogy többé senki sem érhetett a nyomukba, sem a Green Day, sem a Blink-182 vagy akárki más (akiket persze mind a "Teenage Kicks" inspirált).

Még hasonló:

 

14.jpg

14: Thelma Houston - "Don't Leave Me This Way"

Motown, 1976

A "Don't Leave Me This Way"-t Kenneth Gamble és Leon Huff, a Philly sound nagy alakjai írták, a szerzőpáros, akik részben felelősek voltak a diszkó létezéséért. Először a Harold Melvin & the Blue Notes-nak volt egy kisebb slágere vele 1975-ben, aztán a következő évben a Motown kölcsönvette a dalt, mert úgy érezték, szükségük van egy nagyobb slágerre a diszkó növekvő népszerűsége közepette. Eredetileg Diana Ross-nak szánták a dalt, aki már magáénak tudhatott egy nagyobb diszkó-slágert (a "Love Hangover"-t), de aztán Thelma Houston vette fel a dalt - a Motown így is jól járt, hiszen a "Don't Leave Me This Way" hatalmas nemzetközi siker lett és az amerikai lista élére is feljutott. Az igazság az, hogy a diszkó népszerűségének éveiben - vagyis 1976-tól kezdve az 1977-78-as csúcspontig - rengeteg ilyen hatalmas sláger megjelent, amelyek közül a legtöbb ma már hallgathatatlan, de a Houston-féle "Don't Leave Me This Way" tényleg elképesztően jó. A hangszerelése olyan, mint a legtöbb hagyományos diszkó kislemezé: gazdag vonós hangszerelések, háttérvokálok, erős basszusszólam és táncolható ritmus. Semmi különleges.

Azonban ebben a dalban olyan erős dinamikát találunk, ami valahogy ma is szerethetővé és izgalmassá teszi: az egész mindössze három és fél percig tart (miközben a diszkóban mindennaposak voltak a nyolc-tíz perces számok is) és a lassabb bevezetés utáni hirtelen felgyorsulás után egy másodpercig sem áll le. A verzék szinte kirobbannak a visszafojtott feszültségtől, a refrén pedig egy igazi "kezeket a magasba" pillanat, a diszkó történetének legnagyobbat ütő dalrészlete. A "Don't Leave Me This Way" később az AIDS-esek himnuszaként vált ismertté, de ez csak elrontja a dal eredeti értelmét - a "Don't Leave Me This Way"-nek a szövegétől és a történetétől függetlenül egyedül egy üzenete van, és az az ünneplés, az önfeledt tánc és diszkó tűzforró nyarai, amik csak a táncról és a szórakozásról szóltak. Ez nem valami mély gondolat, de a diszkótól mindig is távol álltak a mély gondolatok.

Még hasonló:

 

013.jpg

13: Lou Reed - "Street Hassle"

Arista, 1978

A "Street Hassle" papíron nagyon rossz ötletnek hangzik: egy háromrészes, tizenegy perces mini-rockopera attól az embertől, aki megírta az "I'm Waiting for the Man"-t. De ez a dal - a címadó szám Lou Reed 1978-as lemezéről - a kevés epikus rockdal egyike, amikben tényleg nem találunk hibát. A több szempontot megjelenítő, bonyolult szövegek és a visszatérő zenei motívumok (amik az elején fojtott vonósok, a végén pedig torzított gitárok segítségével jelenik meg) igazolják a dal ambícióját. Pedig a két vége között nagyon sok dolog történik, a szöveg röviden összefoglalva egy bénító, szentimentalizmus nélküli monológ az utcai életről és a kábítószer függőségről. A "Street Hassle" Reed miden dalszerzői trükkjét bemutatja, letaglózó nyíltsággal írja le a társadalom különböző kitaszítottjainak sorsát (drogosok, prostituáltak, hajléktalanok...), de egy másodpercig sem siránkozik a sorsukon - viszont érezhetően rokonszenvez velük és minket is arra késztet, hogy érezzük ezt a rokonszenvet ("Vannak, akiknek nincs választása/És sosem találhatják meg a saját hangjukat/Hogy beszélhessenek" stb.). És, ha ez nem lenne elég, van a dalban egy felejthetetlen Bruce Springsteen vendégszereplés is, ahol a Főnök keserűen kifordítja a "Born to Run" híres, romantikus sorát: "A hozzánk hasonló csavargók/Mind azért születtünk, hogy fizessünk". A "Street Hassle" persze nem jelent meg kislemezként és sosem volt Reed élete legnépszerűbb dala - de itt, talán az egyetlen alkalommal szólókarrierjében, sikerült felülmúlnia a Velvet Underground sikereit és igazán kiemelkedő, művészi alkotást teremtenie.

Még hasonló:

 

12.jpg

12: Buzzcocks - "Ever Fallen in Love (With Someone You Shouldn't've)"

United Artists, 1978

A Buzzcocks-ra általában a pop-punk úttörőiként emlékeznek, pedig ez a formáció több volt annál: egész egyszerűen ők voltak a legjobb brit punkzenekar. Dalaikban ők is a brit fiatalság mindennapos szorongását és társadalmi félelmeit hangsúlyozták ki, de néhány kortársukkal ellentétben verhetetlen dallamok, fülbemászó refrének és itt-ott többrészes harmóniák segítségével tették ezt. A Buzzcocks tagjai mélyen belül romantikus képzeletű fiatalok voltak, a dalszerzésüket hiábavaló szerelmek, megtört ígéretek és néhol túlzott önimádat hajtotta, a dalaik gyorsak, energikusak és kirobbanóak voltak, a hangzásuk pedig nyers és sürgető, de ehhez a hatvanas évek R&B lánycsapataihoz méltó popos érzékenységet adtak, aminek köszönhetően hozzájuk kötődik a punk rock nagy éveinek néhány legjobb kislemeze (ezek az 1979-es Singles Going Steady válogatáson találhatók meg együtt).

Az "Ever Fallen in Love (With Someone You Shouldn't've)" összegzi az összes felsorolt tulajdonságot és a legjobb formájában mutatja be a Buzzocks-t - nem is meglepő, hogy ez nem csak a zenekar, de az egész hetvenes évekbeli punk rock talán legmagasabbra értékelt dala, ami folyamatosan megjelenik az ehhez hasonló listák élmezőnyében és rengeteg feldolgozása is létezik. A dal az első másodperctől teljes sebességgel a hallgató arcába robban és onnan már csak fokozza azt, amíg el nem jut a refrénig - ami a leghatalmasabb az 1970-es évek egész rock and roll termésében. Rengeteg kiváló punk kislemez jelent meg a hetvenes években és ezek közül számos helyet kapott ezen a listán is - de csak nagyon kevés olyan erejű dal létezik, mint az "Ever Fallen in Love".

Még hasonló:

 

011.jpg

11: The Sugarhill Gang - "Rapper's Delight"

Sugar Hill, 1979

Más néven: a dal, ami megteremtette a hiphopot. Ez persze nem igaz, a "Rapper's Delight" még csak nem is az első kislemez volt, amiben megjelent a rappelés, de az tény, hogy ez volt az első dal, ami szélesebb körben népszerűvé tette a stílust az Egyesült Államok zenehallgatói között. A "Rapper's Delight" valójában abból állt, hogy néhány rapper improvizálni kezdett a Chic "Good Times"-ára (ez volt tehát az első alkalom, amikor a rappelést más dalokból vett hangmintákkal festették alá), a lényeg itt még nem az volt, hogy legyenek komoly, politikai üzenetek is a szövegben (a hiphop ekkor még nem egyesült a Gil Scott-Heron és Last Poets-félék afroamerikai társadalmi költészetével), a lényeg a táncolhatóság és a szórakoztatás volt. A "Rapper's Delight" azonban nagy hatással volt a következő évtized oldschool hiphop előadóira (így a Grandmaster Flash and the Furious Five-ra, Kurtis Blow-ra és társaikra) és máig az egyik legnépszerűbb kislemez a stílus legkorábbi képviselői közül. Nile Rodgers, akit kezdetben inkább idegesített, hogy a Sugarhill Gang elllopta szerzeménye, a "Good Times" zenéjét, később az egyik kedvenc dalának nevezte a "Rapper's Delight"-ot és kijelentette, hogy legalább olyan fontos felvétel, mint a "Good Times". Ma pedig már mindenki a popzene történetének legnagyobb hatású kislemezei közé sorolja - és teljesen jogosan.

Még hasonló:

 

010.jpg

10: Goblin - "Suspiria"

Cinevox, 1977

A Goblin talán a legismertebb olasz progresszív rockzenekar, ezt pedig elsősorban filmzenéiknek köszönhetik, amelyek közül a sokat Dario Argento, a legendás olasz horror-rendező mozijaihoz készítettek. Argento volt az olasz ponyvahorror (azaz giallo) néven ismert stílus legnagyobb alakja - ezekben a filmekben a kaszabolós horror természetfeletti elemekkel bővült. A rendező és a zenekar ismertebb közös munkái között van az 1975-ös Mélyvörös és az 1977-es Sóhajok - utóbbi mindkét fél legmagasabbra értékelt munkája, a film szürreális, stílusos és emlékezetes, a zenéje pedig bizonyára a legnagyszerűbb horror soundtrack, amit valaha felvettek. Ezek a felvételek nyugtalanítóak és olyan karakteresek, hogy szinte emlékezetesebbek, mint maga a film - és közben zeneileg is nagyon újítóak, tele vannak úttörő szintetizátoros hangszerelésekkel.

A "Suspiria", a film főcímzenéje olyan hátborzongató, misztikus, és gonosz, természetfeletti erőket felidéző dallam, amihez hasonlót sosem hallottunk és bizonyára soha nem is fogunk. A Goblin csak egy filmzenét akart felvenni, de a "Suspiria"-val megteremtették a világ összes szeánszának, szellemidézésének és feketemágiás rítusának nemhivatalos kísérőzenéjét. Kevés dalról lehet ezt őszintén elmondani, de a "Suspiria"-t meghallva még ma is minden egyes alkalommal végigfut a hideg a hátunkon.

Még hasonló:

 

9.jpg

9: The Saints - "(I'm) Stranded"

Fatal/Power Exchange, 1976

Ha valaki megkérdezné, hogy melyik a kedvenc punk kislemezem - amit viszonylag kevesen szoktak megtenni - akkor rövid gondolkozás után rávágnám, hogy az "(I'm) Stranded" az a Saints-től. Most nézd meg: 1976-ban jelent meg, vagyis azelőtt, hogy a Sex Pistols, a Buzzcocks, a Damned vagy a Clash egyáltalán bemutatkozott volna és a Saints nem ám angol vagy amerikai zenekar volt, hanem ausztrál. És az "(I'm) Stranded" nem csak azért érdekes, mert mindenkit megelőzött - hanem azért is, mert egyszerűen lekörözte őket. Az inspirálóik a jól ismert nevek voltak (Stooges, MC5, Velvet Underground, New York Dolls), de ezek a brisbane-i fiatalok a Ramones-szal versenyezve találták fel a valódi punk rock hangzást a gyors tempóval, az érdes énekhanggal és a zajos gitárokkal és a többi hozzávalóval együtt. Az "(I'm) Stranded" összefoglalta ezeket - Chris Bailey monoton hangon darálta le a szöveget, a többiek pedig olyan brutalitással játszottak a hangszereken, ahogy senki a hatvanas évek garázsrockerei óta. Ramones? Jó vicc: a Saints az '"(I'm) Stranded"-del és következő évben megjelent, klasszikus azonos című debütáló lemezével (ami ehhez hasonló, dühös demófelvételek gyorsan összedobott gyűjteménye volt) a földbe döngölte őket - és tulajdonképpen mindenki mást is.

Még hasonló:

 

8.jpg

8: Blondie - "Heart of Glass"

Chrysalis, 1978

Nem könnyű a "Heart of Glass"-ról írni, mert ebben a dalban olyan sok dolog egyesült, hogy azt lehetetlen összefoglalni - pedig, ha meghallgatjuk, nem hangzik túl bonyolultnak: egy fülbemászó dallamokra épülő, tökéletes popdal, ami egyszerre csillogó és táncolható, mint a diszkó, valamint áramvonalas és stílusos, mint a new wave. Ha meghallgatjuk a dalt, biztos nem a punk rock jut róla eszünkbe, pedig a Blondie ugyanarról a színtérről emelkedett ki, ahonnan a Ramones vagy a Television is - de nem mondhatjuk, hogy Debbie Harry-ék eladták a lelküket a kereskedelmi sikerért, mert a Parallel Lines-ban akkor is megvan a punkos él, bármilyen nagy példányszámban kelt el. A Blondie-t tényleg nehéz besorolni: legjobb formájukban olyan zenekar voltak, akik fogták a hetvenes évek végén kialakult, új popzenei stílusokat (a punktól a new wave-ig, a power poptól a diszkóig) és mindet egy egyedi art pop hangzássá alakították át, aminek a középpontjában Debbie Harry, az új popzene első számú női sztárja állt. A "Heart of Glass" a legjobb dolog, amit kihoztak ebből a receptből: egy halhatatlan popdal, ami máig hatással van a zenére (szokás szerint az Arcade Fire "Sprawl II"-ját említeném meg, de a kétezres évek egész diszkó-punk hulláma, így az LCD Soundsystem vagy a Rapture is sokat köszönhetett ennek a dalnak), természetesen a szívfájdalomról szól, de ezt ellensúlyozzák a felemelő, diszkós ritmusok. A hetvenes évek végén, amikor a diszkó népszerűsége csúcsán volt, rengeteg rockzenekar és előadó mozdult el a stílus felé - a legtöbbször ennek katasztrófa lett az eredménye (Rod Stewart és a "Da Ya Think I'm Sexy"? A Stones és a "Miss You"? Fúj!), de a Blondie-nak a génjeiben volt, hogy mindenféle hangzást a sajátjukká tudtak tenni. Kár, hogy a következő évtizedben, amikor a popzene beérte őket, már kifáradtak és többé nem tudtak maradandót alkotni.

Még hasonló:

 

7.jpg

7: Fela Anikulapo Kuti - "Zombie"

Coconut, 1976

Amikor olyanokat hallok, hogy Bob Marley micsoda egy nagy békepárti volt és, hogy mindenféle háborúk ellen tiltakozott a nyugati félteke biztonságában, röhögni támad kedvem. Akik azt hiszik, hogy Marley egy igazán nagy politikai szónok volt, Fela Kuti-t hallva biztos sírva rohannának ki a szobából - Kuti egy igazán forradalmi előadó volt, aki dühös funkot és nyílt politizálást ötvöző, zsigeri erejű zenéjében felszólalt a korrupt nigériai kormány, a militarizálódás és az emberek kizsákmányolása ellen, és ezt nem békésen és barátságosan tette ám. A "Zombie", Fela Kuti talán legjobban sikerült felvétele a kormányt szolgáló és a népet félelemben tartó katonákat hasonlítja zombikhoz és sürgető szövegei, könyörtelen ritmusai és mindenek felett kőkemény, folyamatosan üvöltő szaxofonjai tesznek arról, hogy az üzenet senki figyelmét se kerülhesse el. Ezek felett Kuti parancsokat ugat a mikrofonba, népes kórusa pedig a címben is megörökített "zombi" szót válaszolja minden utasításra. A "Zombie" hatása sem volt kicsit: Kuti ezzel a dallal egyesítette az elnyomott népet a hatalom ellen, akik ezt követően maguk is "zombi"-t kiáltottak, ha katonákkal találkoztak az utcákon. Kuti tette persze nem maradhattak következmények nélkül, a kormány nem sokkal a "Zombie" megjelenése után lesújtott rá és nagyon megkeserítették az életét - de ő a Bob Marley-félékkel ellentétben valódi kockázatot vállalt és (ahogy ebből is látszik) valóban súlyos problémákról beszélt.

Még hasonló:

 

6.jpg

6: Television - "Marquee Moon"

Elektra, 1977

A "Marquee Moon", a Television széles körben ünnepelt bemutatkozó lemezének tízperces címadó dala a gitárközpontú rockzene egyik legnagyobb teljesítménye (ott van fenn a "Stairway to Heaven" vagy a "Smoke on the Water" mellett), mégse találjuk meg azok között a dalok között, amiket minden gitáros megtanul eljátszani. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a "Marquee Moon" esetében nem nagyon lehetséges, hogy csak úgy leülünk és eljátsszuk: ez a dal tele van bonyolult gitárszólamokkal, amik a tízperces játékidő alatt ezek egymásba gabalyodnak, újra különválnak, átalakulnak és megint visszaváltoznak. A "Marquee Moon" abban különbözik a többi említett klasszikus gitárközpontú daltól, hogy - miközben sokkal kidolgozottabb és hosszabb, mint a műfaj legtöbb képviselője - hozzáadja a punk mentalitást a keverékhez. Ennek köszönhetően ebben a dalban nem az egyes zenészek teljesítménye a figyelemre méltó, nincsenek felejthetetlen szólók és kiemelkedő pillanatok, a "Marquee Moon" a Television négy tagjának (azon belül is főleg két gitárosának, Richard Lloyd-nak és Tom Verlaine-nek) egyenlő arányban köszönheti a sikerét. Mint a legjobb punk dalok, úgy a "Marquee Moon" sem az egyes zenészek tehetségét, hanem az egész zenekar együttes képességét emeli ki - és mint a legjobb klasszikus rockdaloknál, a végeredmény epikus méretű és lélegzetelállító.

Még hasonló:

 

5.jpg

5: Donna Summer - "I Feel Love"

Casablanca/GTO, 1977

Az "I Feel Love" a legegyenesebben előrehaladó popdal az 1970-es évekből: eredeti formájában hat percnyi szintetizátorokkal és dobgépekkel kísért, világmegváltó Giorgio Moroder-féle diszkómágia, ami fölényesen uralta 1977 nyarának táncparkettjeit és megjósolta az elektronikus tánczene jövőjét a következő pár évtizedre. Moroder itt elhagyta a diszkó legfontosabb jellemzőjének számító gazdag, nagyzenekari hangszereléseket és háttérénekeseket, az "I Feel Love" hangszerelése a stílus többi ismertebb dalához képest minimális és barátságtalan, de a fülbemászó dallamok, a táncolható ritmusok és mindenek felett a páratlan refrén biztosították, hogy ne maradjon el a kereskedelmi siker. Moroder ezen a dalon egyesítette a popos érzékenységet az úttörő elektronikus produkcióval - olyan felvételein, mint a "From Here to Eternity" vagy a "Chase", nagyjából ugyanezt csinálta, de az "I Feel Love" hozzáad még egy fontos elemet az olasz származású producer hangzásához: Donna Summer hangját, aki a refrénben összefoglalja a diszkó nagy éveinek tűzforró, tánc- és szórakozásmániás levegőjét, egyben az egész stílus legemlékezetesebb pillanatát szolgáltatva. Ahogy Brian Eno is mondta, az "I Feel Love" a jövő hangja volt, de közben saját korának meghatározó dala is, ami sokkal többet mond a diszkó koráról, mint a "Hot Stuff", a "Good Times" vagy a hasonlók.

Még hasonló:

 

davidbowie.jpg

4: David Bowie - "Heroes"

RCA, 1977

David Bowie sok életet élt a hetvenes években: volt androgün art rock-különc, űrből érkezett glam rock szupersztár, "plasztik soul" úttörő, kokainfüggő okkultista és végül krautrock-által inspirált (és Brian Eno által támogatott) elektronikus zenei kísérletező, méghozzá Berlinben, a műfaj legfontosabb városában. Itt készítette el Iggy Pop Lust for Life-ját (egyik legnagyobb sikerét lemezproducerként), de inkább saját Berlin-trilógiájára emlékszünk ebből a korszakból, amit Eno segítségével teremtett meg és amivel egyesítette a saját art rock hangzását Eno ambientjével, a németek krautrockjával és elektronikus zenéjével - sokan pályája legnagyszerűbb műveiként emlékeznek ezekre az albumokra.

A három közül a második, az 1977-es "Heroes" volt a "legberlinibb", ezt teljes egészében a német főváros nyugati részében vette föl és ebbe építette bele leginkább Berlin hangjait és képeit. A "Neuköln" című ambient darab például a város egyik negyede után kapta a nevét, a címadó "Heroes" pedig szintén egy csakis ebben a városban elképzelhető történetet mesél el: egy kudarcra ítélt szerelemét, ahol a két fél a Berlini fal más-más oldalán élnek. Eno produkciója a gitárokat, a szintiket és az összes többi hangszert egyetlen hatalmas, hullámzó wall of sounddá olvasztja össze, Bowie pedig élete legemlékezetesebb teljesítményét nyújtja énekesként, hangja fájdalmas, tragikus és egyszerűen felejthetetlen. Kijelenthetjük, hogy ez Bowie legjelentősebb dala, aminek máig érezhető a hatása (az LCD Soundsystem 2010-es "All I Want"-ja vagy Cat Power 2012-es "Nothin' But Time"-ja például egyértelműen a "Heroes"-t idézik) - és egyszerűen a legjobban sikerült felvétel az elmúlt ötven év talán leginkább lenyűgöző zenei életművében.

Még hasonló:

 

3.jpg

3: Marvin Gaye - "Inner City Blues (Make Me Wanna Holler)"

Tamla, 1971

Az "Inner City Blues (Make Me Wanna Holler)" nem adja meg nekünk azt, amit várunk tőle: ez a dal, amit Gaye James Nyx, Jr.-ral közösen írt a What's Going On-hoz, a sokak által legjobbjának tartott album legsivárabb és reménytelenebb dala, ami a feketék által lakott gettók lepusztult, bűnözéssel és rendőri erőszakkal teli világát mutatja be. Azt hinnénk, hogy a címnek megfelelően tele lesz üvöltözéssel, ökölrázással vagy valami brutálissal - de ehelyett az "Inner City Blues" zsebre dugott kézzel és lesütött szemmel járja be a környéket, csendes, de megrázó helyzetjelentést adva. A dal tele van nagyot ütő sorokkal, de Gaye ezeket fojtott hangon adja elő, mintha őt is ugyanúgy lehangolná a látvány, ahogy minket. A "What's Going On" népszerűbb dal, de az utalásai túl egyértelműek és nem elég egyetemesek, mára már kissé elvesztette a jelentőségét - az "Inner City Blues" tragédiája viszont éppen az, hogy az üzenetei még ma is aktuálisnak számítanak, hiszen az amerikai gettók színvonala még mindig nem emelkedett sokat azóta, hogy Gaye felvette ezt a dalt 1971-ben. Az "Inner City Blues" Gaye legfontosabb szerzeménye, mai örökösei között van Kendrick Lamar To Pimp a Butterfly-a vagy D'Angelo Black Messiah-ja - bár telik az idő, az üzenetei sosem fognak elévülni.

Még hasonló:

 

2.jpg

2: Plastic Bertrand - "Ça Plane Pour Moi"

AMC/Sire, 1977

A "Ça Plane Pour Moi"-t nem lehet komolyan venni: kevesebb, mint három percnyi francia nyelvű punk-paródia értelmetlen szöveggel, néhány borzasztó akcentussal énekelt angol szóval és az ötvenes évek rock and rollját idéző szaxofonnal. Valahogy azonban mégis nemzetközi sláger lett a dal, bár leírva tényleg borzasztóan hangzik - éppen ezért csak egy dolgot kell tennünk: hallgassuk meg és rájövünk, hogy nagyon is van joga a "Ça Plane Pour Moi"-nak ezen a helyen lenni. Először is, el kell ismernünk, hogy vannak jól sikerült viccek: a Blur "Song 2"-ja vagy Tyler, the Creator "Yonkers"-e az alkotók elmondása szerint nem komoly szándékkal készültek, mégis koruk meghatározó dalai. Valahogy így van ez Plastic Bertrand kislemezével is, üvölt róla, hogy csak néhány unatkozó belga poénja, amivel megpróbálták lemásolni az Angliában épp oly népszerű punkok hangzását. Azonban a "Ça Plane Pour Moi" egy kicsivel több egy jól sikerült viccnél: ez a dal egy nagyon jól sikerült vicc, az összes nevetséges elem (a Roger Allen François Jouret néven született előadó rajfilmbe illő hangja, zagyva francia és angol sorai, a refrén hatvanas évek lánycsapatait vagy a Beach Boys-t idéző falzettje, a punkos ritmusok és az a szaxofonszóló) egy tökéletes egésszé áll össze, ami a popzene történetének egyik legérdekesebb mellékterméke. A lista első tíz helyezettjének átlagos komolysága úgyis túlzottan magas - a "Ça Plane Pour Moi" biztosítja a kellő lazaságot.

Még hasonló:

 

1.jpg

1: Big Star - "Kangaroo"

PVC, 1978

Minden tiszteletem az előző kétszáz dalé meg az összes többié, ami nem került be a listába, de bekerülhetett volna - de nincs még egy olyan dal, mint a "Kangaroo". A dal 1974-ben készült, ahogy a Big Star utolsó lemeze, a Third összes többi felvétele - de csak négy évvel később jelenhetett meg, amikor a zenekar már végleg feloszlott. Az évek során a Third sok különböző kiadásban tűnt fel és a "Kangaroo" ezeken mindig máshová és más felvételek közé került, de egyvalami sosem változott: mindig ez volt az album központi darabja, amiben Alex Chilton összes érzelme és gondolata koncentrálódott. Azt tudni kell, hogy a Third felvételei idejére Chris Bell és Andy Hummel a sikertelenség miatt már otthagyták a zenekart, így a Big Star tulajdonképpen Chilton szólóprojektjévé változott, amiben Jody Stephens besegített neki a dobokkal és némi háttérvokált is szolgáltatott. A Third azonban elsősorban Chilton albuma, a zseniális dalszerzőé, akire mégsem volt vevő a saját kora, ezért sikertelenségre volt ítélve. A zenekara nagyszerű, eredeti, friss és előrehaladó popzenét játszott, a lemezeik mégsem fogytak és a társai ezért magára hagyták Chilton-t, aki amúgy is érzékeny alkat volt (hallgassuk csak meg a "Thirteen"-t és ez nyilvánvalóvá válik) 1974-re teljesen összeomlott, depressziós volt és szinte az őrület határára került.

A Third töredékszerű dalokból áll, amikben érezzük Chilton kiemelkedő dalszerzői képességeit, de azt is, hogy a kudarcok miatt szétesett és egyre sötétebb hangulatba került (ennek eredménye például a "Holocaust", minden idők talán leginkább lehangoló felvétele). A "Kangaroo" pedig mindennél jobban összefoglalja a lényeget: Chilton a legfurcsább szerelmes dalát énekli fájdalmas, elnyújtott hangon, ezt pedig mindenféle, néhol fülsértően torzított zajok káosza festi alá, ami előrejelzi az egész noise rock stílust, miközben néhol egészen távol-keleti hangok is belekeverednek a dalba - a Big Star itt experimentális rockot játszott és jobban csinálta, mint a legtöbb kortársa. Azonban a "Kangaroo" több öncélú kísérletezésnél - itt a legapróbb hangfoszlányok is értelmet kapnak, mintha Chilton szétszórt gondolatainak és érzéseinek szilánkjai lennének.

A "Kangaroo" nem kellemes hallgatás, de nem is kell annak lennie; a dal hátterében nagyon csúnya dolgok húzódnak meg és az csak természetes, hogy maga a zene is elrugaszkodik a hagyományos szépségtől. Egyvalami biztos: kevés olyan albumot hallottunk a Third óta, ami ilyen nyíltan kimutatja készítője lelki világát és válságait, és nagyon kevés olyan tökéletes dalt, mint a "Kangaroo". Ezért van itt, a lista csúcsán - mert a "Kangaroo" túllép a dal egyszerű szerepén és mindössze néhány, szinte kibírhatatlan gitártorzítás és feedback használatával beenged a mögötte álló személy belső világába, és mert a popzene a Big Star után sohasem hangzott ilyen gyönyörűnek és elcseszettnek egyszerre.

Még hasonló:

 

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr478677542

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása