A Tame Impala a 2010-es évek legnagyobb rockzenekara. Azt hiszem, ezt most már nyugodtan kijelenthetjük: Kevin Parker lemezeken egy-, élőben soktagú pszichedelikus projektje 2010-ben mutatkozott be egy erősen John Lennonos és Syd Barrettes beütésű albummal (Innerspeaker), amit két évvel később az áttörést hozó Lonerism, egy mennyei gitárhangzással teli modern rock-remekmű, legutóbb - 2015-ben - pedig a kalandosabb Currents, ami a gitárokat szinte teljesen elhagyva a szintipop, az R&B és a diszkó felé tágította a Tame Impala hangzását. Mindeközben Parker közönsége is ugrásszerűen megnövekedett: 2013-ban még a Szigeten sem fértek fel a legnagyobb színpadra, idén viszont már ők szinte az egyetlen kortárs rock-formáció, akik headlinerként léphetnek fel olyan méretű fesztiválokon, mint a Coachella.

Ezek az idei nagy fesztiválos fellépések már előrejelezhették, hogy 2019-ben új Tame Impala-lemezre is számíthatunk, amit most bebizonyítani látszik a zenekar 2015 óta első kislemeze, a "Patience" megjelenése. A dal címe sokatmondó lehet, mert négy év az nem kevés idő a mai popzenében (és Kevin Parker már abszolút popzenei belső embernek számít, hiszen a Tame Impala utolsó albuma óta olyan előadókkal dolgozott, mint Lady Gaga, Travis Scott vagy Mark Ronson), ami nem kevés türelmet követelt a rajongóktól. De megérte ennyit várni a "Patiencre"-re?

Hát, nem tudom. Az már első hallásra nyilvánvaló, hogy ez a dal tovább folytatja az eltávolodást a gitárközpontú, egyszerre retrós és áramvonalas pszichedelikus hangzástól, ami olyan szerethetővé tette a Lonerismet, de ez önmagában még nem lenne baj: Parker már a Currentsen is radikálisan új területre tévedt, de azon a lemezen a kirobbanó refrének, a pengeéles dalszerzés és egyáltalán, az összes dalt magasba emelő eposzi méretek nem csak kárpótoltak az elmaradt gitárokért, hanem valami sokkal elragadóbb és ambiciózusabb, szétolvadt LSD-diszkó hangzást építettek fel. És azt az albumot Parker a "Let It Happen" személyében egy olyan felfoghatatlan és agyzsibbasztó méretű, progresszív popos szintetizátor-álomképpel vezette fel, amit négy év után sem tudok kiverni a fejemből. A "Let It Happen" nem csak 2015 egyik legjobb kislemeze volt, hanem az egész 2010-es éveké is. Ehhez képest a "Patience" olyan, mint valami utógondolat: egy belassult diszkós zongorafutamra és néhány elszállt szintetizátoros zörejre épül, a közepén meg már megint ott van Parker ismerős fejhangja, de a dalnak egy olyan pillanata sincs, amire a "kellemes" jelzőn túl használni lehet még valamit.

Persze nem könnyű méltó folytatást teremteni egy olyan pályacsúcshoz, amilyen a Currents és a "Let It Happen" volt, de a "Patience"-t hallgatva olyan érzésünk lehet, hogy Kevin Parker nem is nagyon próbálkozott; legalábbis négy év után nem egy ilyen hangulatos, kvázi-house jachtrock-semmiséggel kéne visszatérnie az évtized legnagyobb rockzenekarának. Ha valaki azt mondaná, hogy a "Patience" mondjuk egy kiadatlan felvétel a Currents idejéből, akkor azt mondanám, hogy oké, ez teljesen rendben van. De hogy ettől kéne izgalomba jönnöm az új albumhoz? Ahhoz azért többre van szükség.