A rock halála már a hetvenes évek óta népszerű és mindig visszatérő téma zenerajongói és kritikusi körökben - Neil Young már az 1979-es Rust Never Sleepsen eltemette a műfajt - de azért ma is vannak olyan rockzenekarok, amik meg tudják tölteni egy aréna vagy egy fesztiválszínpad nézőterét. És ha van a 2010-es éveknek saját "nagy" rockzenekara, akkor csakis a Tame Impala lehet az. Ezen egyrészt meglepődhetünk - hiszen mégis egy ausztrál formációról van szó, amely legfontosabb elődeinek a Syd Barrett-korabeli Pink Floydot és a Flaming Lipst lehet nevezni - másrészt viszont nagyon is a helyén van ez így. A Tame Impala igazából nem is zenekar: lehet, hogy a színpadon öten vannak, de ez valójában az énekes/dalszerző/multiinstrumentalista Kevin Parker szólóprojektje, az eddigi három Tame Impala-lemez csakis az ő látomásának és munkájának eredménye. Ez nagyjából beleilleszkedik abba a tendenciába, ami az elmúlt szűk évtizedben a szólóelőadók előretörését mutatja a hagyományos zenekarokkal szemben. Továbbá a Tame Impala remekül egyensúlyoz a szerzőiség és a zenei innováció, valamint a könnyű befogadhatóság és a bombasztikus megjelenés között - így tudja egyszerre megnyerni magának a hipsztereket és a szigorú kritikusokat is a fesztiválok közönsége mellett.

Már a bemutatkozó albumon - a 2010-es Innerspeaker - érezni lehetett a zenekarban rejlő lehetőségeket. Bár jóval megszokottabb, gitárközpontú pszichedelikus rockot nyújtott, mint utódai (itt voltak a leginkább helytállók a Pink Floyd- és Beatles-hasonlatok), az olyan dalok, mint a "Solitude Is Bliss" túlnőttek a hatvanas évekbeli elődökön és azt üzenték, hogy a Tame Impalával komoly erőként kell számolni a kortárs popzenei színtéren. De még így sem lehetett igazán felkészülni arra, amit a két évvel későbbi Lonerismen kaptunk - ez az album nem csak a modern pszichedelikus rock klasszikusa, hanem az évtized egyik legnagyszerűbb rocklemeze. És ennek mindenekfelett egy oka van: ahogy Kevin Parker összekapcsolja a múltat és a jövőt, ahogy egyszerre megidézve az unásig ismételt elődöket és valami teljesen újat alkot.

Az már az első dalon (a "Be Above It"-on, ami valójában nem több rövid bevezetőnél az album világába) kiderül, hogy Parker a hangszerelésben is jelentős változtatásokat eszközölt az első két lemez között. Az Innerspeakeren mindig a gitárok vannak a középpontban, a Lonerismen viszont kissé háttérbe szorulnak és átadják a helyüket a szintiknek és a hangmintáknak. Ez a folyamat a 2015-ös Currentsen folytatódott - de miközben az utóbbi tulajdonképpen egy tiszta szintipop album, amiről nagyrészt teljesen hiányoznak a gitárok, a Lonerism egyensúlyt teremt a korai Pink Floyd gitáros pszichedéliája és a diszkós/dance-popos hatások között.

Annak idején Parker és zenésztársai sokat beszéltek arról, hogy az albumon a pszichedelikus rock szerkezeteit és hangzásvilágát a popzene kellemes dallamaival próbálták egyesíteni - mintha Britney Spears lenne a Flaming Lips énekese - és ezt a törekvést utolérhetjük például az első kislemezként megjelent "Apocalypse Dreams"-en. A dalt (amit a zenekar akkori dobosa, Jay Watson és Parker együtt írtak) lüktető, diszkós zongorafutamok tartják egyben, a poposabb verzék és a klasszikus Tame Impalát idéző refrének, illetve az utolsó néhány perc elszállt, zajos gitáráramlatai nagyjából egyensúlyt teremtenek a furcsa és a fülbemászó között. Parker szövege - ami szokásos módon egy neurotikus álmodozás az elidegenedésről - szintén kontrasztban van a himnikussággal, a ragyogó dallamokkal és a hangszerelés pszichedelikus napkitörésével. Nem meglepő, hogy ugyanaz a Dave Fridmann volt a dal producere, aki a Lips The Soft Bulletinjén is dolgozott.

Az album középpontjában elhelyezkedő két dal (a "Why Won't They Talk to Me?" és a "Feels Like We Only Go Backwards") van talán a legközelebb a hétköznapi popzenéhez. Az előbbi egy viszonylag egyszerű sirám a magányról, amint mintha egy dühös középiskolás írt volna - az elbeszélő olyan sorokkal próbálja meggyőzni magát arról, hogy igazából nincs is szüksége barátokra, mint a "Nincs szükségem rájuk, és nekik se rám", az "Igazából nem is érdekel az egész" vagy a legjobb, az "Egy nap sztár leszek és ők meg fogják bánni" (és az a csattanó, hogy Parker tényleg sztár lett). A "Why Won't They Talk to Me?"-t követő "Feels Like We Only Go Backwards" azonban az album nagy slágere és a zenekar legismertebb dala lett - a legtöbben bizonyára ezt a dalt hallva ismerték meg a zenekart, ez ment annak idején folyamatosan a rádiókon és az ikonikus, LSD-tripet idéző videó közrejátszhatott a sikerében. A szöveg már megint a frusztrációról és a változástól való félelemről szól, de a cím állítása különösen érdekes. A Tame Impala egy pszichedelikus rockzenekar a 2010-es években, úgyhogy szinte kötelezettsége mindig a múltat vizsgálni. Ha valaki ma pszichedelikus zenekart alapít, akkor el kell viselnie, hogy az emberek folyamatosan a Magical Mystery Tourt vagy Syd Barrettet fogják felhozni, ha a zenéjéről beszélnek, de (miközben a "Feels Like We Only Go Backwards" esetében is helytállók ezek a hasonlatok) itt nem lehet ennyire leegyszerűsíteni a dolgot. A "Feels Like" nem csak egy újabb tisztelgés a hatvanas évek hippijei előtt; az, hogy annak idején annyira felkapták a rádiók és a tény, hogy mennyi különféle előadó dolgozta fel a megjelenését követő években (köztük az Arctic Monkeys vagy a Foster the People) azt bizonyítják, hogy Parker tényleg univerzálisan befogadható popdalt teremtett.

Az album többi dala szintén mesterien egyensúlyoz gitárok és szintik, pop és pszichedélia között (vannak hagyományosabb darabok, mint a "Mind Mischief" és furcsábbak, mint a "Keep On Lying" - az összhatás kissé Todd Rundgren pszichedelikus/progresszív pop-klasszikusát, az A Wizard, a True Start idézi, ami Parker elmondása szerint hatással volt rá a Lonerism felvételei közben). Az egyetlen kivétel, ami semmire sem hasonlít a többi dal közül, természetesen az "Elephant", ez a bluesos riff-rock felvétel, ami sokkal közelebb van a White Stripes "Seven Nation Army"-jához, mint mondjuk az "Apocalypse Dreams"-hez. Tény, hogy Parkerék felvettek egy "Led Zeppelin" című dalt akkoriban (bár az végül nem került fel az albumra), úgyhogy bizonyára nem vetik meg a pszichedélia súlyosabb, bluesos oldalát sem - az "Elephant" nagyjából úgy hangzik, mintha keresztezték volna a Led Zeppelin II-t és a The Piper at the Gates of Dawnt a Queens of the Stone Age stílusával, közben Fridmann futurista elektro-funk hangszerelése dobja fel. Bár ez a zenekar legnépszerűbb dalainak egyike, ami nélkül továbbra sincs Tame Impala-koncert, azt még a rajongóknak is el kell ismerni, hogy a Lonerismről elég erősen kilóg. De az album pszichedelikus kollázsának még ez sem árt igazán.

A Lonerism zseniálisan egyensúlyoz a múltba révedés és a látnokiság között, egy csapongó pszichedelikus remekmű, ami zajos gitárokat, sodró szintiszólamokat, hatalmas dobokat és mindenféle furcsa elektronikával és hangmintával egyetlen mindent elsöprő egységbe, ami folyamatosan széteséssel fenyeget, de még a legelvontabb pillanatokban sem hullik darabjaira. Egyszerre egy kirobbanó, stadionméretű rocklemez és egy reménytelenül elszigetelt introvertált képzelgése. A Lonerism egy maximalista látomás a rockenéről és a pszichedéliáról, ami a hatvanas évek jól ismert hagyományaival és a mai kor eszközeivel keresi a jövő hangját.