Kissé vonakodva, de megnéztem a Sóhajokat, Luca Guadagnino legújabb filmjét, ami Dario Argento azonos című 1977-es filmjének remake-je. Az utóbbi az egyik kedvenc hetvenes évekbeli horrorfilmem, úgyhogy eleve kételkedtem abban, hogy elégedetten fogok kijönni a teremből az új változat két és fél órája után, már csak azért is, mert a remake-ek csak nagyon ritkán javítanak az eredetin (főleg, ha az eredeti történetesen egy klasszikus). Jó, ott van a John Carpenter-féle A dolog ellenpéldának, de a remake általában egy nagy stúdió lélektelen pénzszerzési kísérlete, ami mögött nagyjából annyi gondolat van, hogy "az emberek szeretik ezt a filmet, úgyhogy csináljuk meg újra és biztos arra is jegyet fognak venni". A végeredmény pedig általában valami olyan, mint a Tim Burton-féle A majmok bolygója, a Gus Van Sant-féle Psycho vagy a Rob Zombie-féle Halloween - filmek, amik jobb esetben semmit sem adnak hozzá az eredeti jelentette élményhez, rosszabb esetben pedig még tönkre is teszik azt. De Luca Guadagnino nem a könnyű pénzszerzés reményében forgatta újra a Sóhajokat, igaz? Hiszen ő maga mondta, hogy ez inkább egy tisztelgés Argento filmje előtt, mint egy "remake", és Guadagnino nem rossz rendező. Szóval egy kicsit azért reménykedtem benne, hogy ez az egész akár jól is elsülhet.
De kurvára nem sült el jól.
Az új Sóhajok nem teszi át a cselekményt napjainkba, David Kajganich forgatókönyve még mindig a hetvenes évek Németországába kalauzol, csak a táncakadémia Freiburg helyett most a kettéosztott Berlinben működik. Ezzel azonban nagyjából el is mondtunk mindent, amit Guadagnino nem változtatott meg: az egész filmen nagyon látszik az olasz rendező erőlködése, hogy valahogyan sajátjává tegye az anyagot. Az eredeti Sóhajok fő vonzereje számomra a látványvilága; Argento remekműve az utolsó Technicolorral színezett filmek egyike volt és tényleg a legtöbbet hozta ki az eszközből: minden jelenet egy-egy élénk színekkel megfestett hallucinációs műalkotás, a gyilkolós képsorok az olasz hagyományoknak megfelelően egyszerre elegánsak és véresek, a díszletek pedig stilizált, geometrikus csodák. Mindezt a Goblin - egy olasz progresszív rockzenekar - felejthetetlen zenéje festi alá, ami a vizuális megoldásokhoz hasonlóan heves és okkult nyugtalanságot áraszt magából. Ehhez képest a remake szinte végig fáradt bézs-szürke színeket választ - és miközben dicséretes, hogy Guadagnino meg sem kísérelte lemásolni Argento neonfényű látomását, az új Sóhajok látványtervezésében nincs is semmi különleges. Nagyon sok ilyen filmet láttunk már, ezek közül nem egyet maga Guadagnino rendezett (gondoljunk a 2009-es Szerelmes lettemre, ami máig Guadagnino karrierjének csúcspontja). Az operatőri munka persze kifogástalan, a rendező védjegyének számító furcsa kameramozgás itt is látványosan jól működik, a Radiohead-frontember Thom Yorke pedig a látványhoz illően komor és visszafogott soundtracket hozott össze gyászos zongorás balladákkal és egy csomó nyugtalanító ambient zajjal. Nem tudom, mivel győzte meg Guadagnino korunk talán legjelentősebb női színészét, hogy tulajdonképpen az összes filmjében szerepeljen, de nagyon örülök, hogy megtette, mert Tilda Swintont nézni mindig tiszta élvezet: merev tekintetével és apró arcrezdüléseivel a Sóhajokban is tökéletesen hozza a szerepét, boszorkányként is épp olyan meggyőző, amilyen vámpírként volt a Halhatatlan szeretőkben.
Mindez szép és jó és ha csak ennyi kellene egy jó filmhez, akkor nem is lenne gondom a Sóhajokkal. De Luca Guadagnino filmje tökéletes példa arra, hogy miért nem elég mindez egy jó filmhez. Az látatlanban is világos, hogy a remake egy teljes órával hosszabb, mint az eredeti. De mivel töltötték be ezt a bizonyos egy órát az alkotók? Nos, a rövid válasz az, hogy egy csomó baromsággal. Persze leegyszerűsítem az Argento-féle Sóhajokat, amikor azt mondom, hogy az egy viszonylag egyszerű természetfeletti horror volt egy táncakadémiáról, ami valójában egy boszorkány gyülekezet álcája (hiszen az a film mégis egy 19. századi költői esszé és egy csomó klasszikus tündérmese elvont adaptációja volt), de azt nem lehet letagadni, hogy az 1977-es Sóhajok egy könnyen követhető alkotás volt, ami pontosan tudta, hogy mit akar és azt problémák nélkül meg is csinálta. Ehhez képest Guadagnino változatát a legjobban az örökbecsű mondással lehet összefoglalni: sokat markol, keveset fog. A filmet nézve egyre inkább úgy éreztem, hogy Kajganich és Guadagnino valójában három egymástól teljesen különböző forgatókönyvet próbáltak összegyúrni egyetlen filmmé. Eredetileg talán az volt a céljuk, hogy egy több párhuzamos cselekményszál között egyensúlyozó, eposzi alkotást hozzanak létre, de az egészből egy kusza és alig követhető káosz lett a végére, amiben benne van minden a szartól a bicikliig, de értelme látszólag semminek nincs. De komolyan: miért olyan fontos, hogy a boszorkányos-táncakadémiás szál mellett legyen egy ugyanolyan erősen kihangsúlyozott másik szál egy öreg német pszichiáterről és az eltűnt feleségéről? Mi értelme van ennek? A történet egyik csúcspontjának számító táncjelenet annyira kilóg a Sóhajok esztétikájából, mintha Guadagnino egy másik filmből emelte volna át, a főszereplő rémálmai pedig leginkább olyanok, mintha a rendező az elátkozott videót próbálta volna lemásolni A kör amerikai remake-jéből. Aztán van itt néhány undorító testhorror-jelenet (hányással, vizelettel, nyílt törésekkel és minden hasonló szépséggel) és valamiért a Vörös Hadsereg Frakció meg valami random túszdráma is fontos a történet szempontjából - legalábbis erre következtethetünk abból, hogy Guadagnino olyan sok időt szán ezekre. A cselekmény egy bizonyára meglepőnek szánt fordulattal ér véget, ami talán tényleg meglepő lehetett volna, ha a forgatókönyv jobban kidolgozza a főszereplő (Dakota Johnson, de az eredetiben ugyanezt a szerepet játszó Jessica Harper is megjelenik néhány percre) múltját és nem csak néhány homályos és összefüggéstelen gyerekkori jelenettel próbálja lezavarni a karakter felépítését. Így az egész pont olyan értelmetlennek tűnik, amilyen az egész film.
De természetesen nem ez az utolsó jelenet. Mert az utolsó jelenet már megint az öreg pszichiáterről és a feleségéről szól, és kiderül, hogy az asszony a theresienstadti koncentrációs táborban halt meg. Nagyszerű, legalább valamire fény derült, nem igaz? A film aztán úgy ér véget, hogy hirtelen a előreugrunk az időben és a kamera ráközelít a pszichiáter egykori hétvégi házának falára karcolt szívre, mintha Guadagnino még egyszer utoljára jól a közönsége képébe akarna röhögni. Biztos lesznek, akik leborulnak a Sóhajok előtt, hiszen a rendező legutóbbi filmjének, a mérhetetlenül túlértékelt Szólíts a nevedennek is megvolt a rajongótábora, de számomra ez a remake nem több, mint egy túlbonyolított és magát emelkedettnek tettető marhaság.
