Még mindig a 2000-es évek legjobb filmjei. Itt van a listám harmadik része - egyebek mellett - olyan alkotókkal, mint Roy Andersson, Sacha Baron Cohen vagy Ki-Duk Kim:
40-31
30. WALL-E (2008)
(rendező: Andrew Stanton)
A WALL-E továbbra is egyértelműen a legjobb Pixar-film; igen, még a stúdió olyan közönségsikerei sem érhetnek a nyomába, mint A hihetetlen család, a Fel! vagy a L'ecsó (hogy csak a 2000-es évekből említsünk néhány példát). Az szinte az összes Pixar-mozira igaz, hogy intelligensebbek, mint az átlagos Disney-giccs és néhány komolyabb témát és aktuálisabb kérdést is felvetnek; a WALL-E ebben a tekintetben is kiemelkedik társai közül: az elhagyott, szemétteleppé vált Föld és az űrben a gyorskaják, a technológia és a szórakoztatóipar rabjává vált emberek egészen ijesztő (és nem is olyan elképzelhetetlenül távoli) jövőképek.
De a hétköznapi családi animációs kalandfilmekhez képest igen erős antiutopisztikus háttér és a 2001: Űrodüsszeia-utalások mellett a WALL-E szerintem elsősorban az évtized talán legszebb szerelmi története, ami még nagyobb eredménynek tűnik úgy, hogy a főszereplő két robot, akik ráadásul nem is tudnak beszélni (legalábbis szavakkal nem). Az, hogy a történet ennek ellenére is ilyen érzelemdús, csakis a kimagaslóan tehetséges készítők (elsősorban a rendező/forgatókönyvíró Andrew Stanton) érdeme - legutóbb talán Charlie Chaplin volt képes ennyi érzést kifejezni mindössze arckifejezésekkel és mozdulatokkal. Az animátorok és operatőrök festői hátteret teremtenek WALL-E és EVE románcához - a végeredmény pedig pont olyan látványos és megható, mint majdnem az összes Pixar-film. A Verdákat meg próbáljuk meg nem történtté tenni!
29. 4 hónap, 3 hét, 2 nap (2007)
(rendező: Cristian Mungiu)
Az emberek többsége ugyanazt várja a filmnézéstől, amit az olvasástól vagy a zenehallgatástól is: mert szórakozásra vágynak, arra, hogy egy rövid időre valami jobb helyre menekülhessenek a mindennapok unalmas és sokszor ijesztő világából. De azoknak a keveseknek, akik kifejezetten egy kiadós gyomorszájon rúgásra vágynak, amikor leülnek a képernyő elő, nos... azoknak még mindig ott van a román filmművészet. Az idén elhunyt Lucian Pintilie korai remekműveitől (Helyszíni szemle, 6-os számú kórterem) egyenesen az olyan kortársakig, mint Radu Jude (Aferim!) vagy Cristi Puiu (Lazarescu úr halála) végigfut az ország művészfilmjein egy szinte kibírhatatlan sivár, nyomasztó atmoszféra, ami - legalábbis részben - bizonyára a Ceaușescu-éra öröksége. És Cristian Mungiu 2007-es rendezése, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap talán a legjelentősebb film ebből az egész zord, realista és sokszor akasztófahumorral teli "román új hullámból", amit a Lazarescu úr Cannes-i sikere indított el.
Az 1987-ben játszódó történet középpontjában egy illegális abortusz áll, amit a főszereplő kollégiumi szobatársa akar elvégeztetni egy igencsak gyanús alakkal. A film tűpontosan mutatja be a Ceaușescu-rendszer mindennapjait és életérzését: egyrészt a mindent átható bizalmatlanságot és veszélyérzetet, másrészt a folyamatos hiányt és a seftelést. Mungiu zseniálisan és egyedien alkalmazza a thriller eszközeit: a film egyetlen pillanatában sem érezzük magunkat biztonságban, a meglepő beállítások (gondoljunk csak a felejthetetlen születésnapi vacsorás jelenetre, amihez hasonlót azóta sem láttam), a részeges kamerakezelés (Oleg Mutu operatőr ezekért külön dicséretet érdemel), de még a minimalista és furcsán természetellenes díszletek is végig azt sugallják, hogy valami nincs rendben, hogy valaki figyel. A rendező nem ad semmi konkrét okot a félelemre, de valahogy mégis képes elérni azt, hogy a film 113 perce alatt sose tudjunk megnyugodni. Ez az egyetlen Arany Pálma-győztes a kétezres évekből, ami felkerült a listámra - a másik kilencből A fehér szalag, Az osztály és a Táncos a sötétben voltak a legközelebb - és biztos vagyok benne, hogy még mindig ez az egyik legjobb film, ami megnyerte a nagy presztízsű díjat a 21. században. A 4 hónap, 3 hét, 2 nap az a fajta film, ami simán rajta hagyja a kamerát egy véres magzaton vagy fél percig, az a fajta film, ami megválaszolatlanul hagyja a legfontosabb kérdéseket, hogy a szerencsétlen néző aztán napokig tépelődjön azon, hogy akkor most mi is történt valójában. A 4 hónap, 3 hét, 2 nap kegyetlen és szinte elviselhetetlenül kemény film, de nem véletlen, hogy olyan elsöprően pozitív fogadtatásban részesült, hogy még az Oscar-díj szabályrendszerét is megváltoztatták miatta: a legjobb formájában lévő Pintilie óta nem láttunk ilyen minden értelemben borotvaéles és hibátlan kelet-európai művészfilmet.
28. Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (2007)
(rendező: Andrew Dominik)
Nagy kár, hogy csak ilyen kevesen ismerik ezt a filmet - annak ellenére, hogy hogy tele van híres színészekkel és ezek közül néhányan (mint Brad Pitt vagy Casey Affleck) amúgy életük legjobb alakítását mutatják itt be, és hogy a Jesse James meggyilkolása talán a legfontosabb neo-western a Nincs bocsánat óta, Andrew Dominik második rendezése megmaradt alulértékelt kulfilmnek. A revizionista western szokásaihoz híven Dominik is a vadnyugati pisztolyhős mítoszának lerombolásán munkálkodik ebben a belassult, balladaszerű eposzban. A legendás Jesse James (Pitt) fizikailag és mentálisan is beteges, manipulatív, kiábrándító alakként jelenik meg; Robert Ford (Affleck) pedig mint a naiv gyerekkori rajongó, aki fokozatosan belátja, hogy az egykori hősies példakép milyen alávaló figura valójában. Hát nem hasonlít ez a westernfilm saját evolúciójára a Hatosfogat John Wayne-jétől a Nincs bocsánat Clint Eastwoodjáig? A Jesse James meggyilkolása az illúzióvesztés filmje, de a csavar benne az, hogy a "nép" aztán tényleg egyfajta modern Robin Hoodként emlékszik a rablógyilkos Jamesre, miközben Ford megvetve, gyáva árulóként éli le az életét és végül senki sem sajnálja, amikor egy félőrült jöttment bosszúból agyonlövi. Persze könnyű elvonatkoztatni a történettől - ha a való életben találkoznánk a saját fiatalkori bálványainkkal, bizonyára nekünk is hasonló csalódásban lenne részünk (bár a többség talán nem jutna el a gyilkosságig).
A Jesse James meggyilkolása nem könnyed limonádéfilm - súlyos, költői párbeszédei, lassan folydogáló jelenetei és majdnem háromórás futásideje (az eredeti változat még hosszabb volt, de a stúdió alaposan megvágta, hogy "akciódúsabbá" tegye) kifejezetten nehezen megemészthető alkotássá teszik. A nagyszerű szereplőválasztások (az említetteken kívül láthatjuk még Sam Shepardot, Sam Rockwellt vagy Jeremy Rennert) mellett főleg Roger Deakins festői felvételeire kaphatjuk fel a fejünket. A főleg fáradt barnákkal és okkerekkel dolgozó operatőr talán Edward Hoper és még inkább Andrew Wyeth képeit tanulmányozta a filmhez, legalábbis a Jesse James mindenféle ablakokon és ajtókon keresztül megmutatott havas és kiszáradt tájai nagyon az említett művészeket idézik. És ott van még az a megdöbbentő és sokat emlegetett vonatrablásos jelenet, ami abszolút Deakins legemlékezetesebb képsorai közé tartozik a Szárnyas fejvadász 2049 előttiek közül. Nick Cave és Warren Ellis melankolikus kísérőzenéjénél jobbat nem is találhatnánk ehhez a filmhez; igazából az egész Jesse James meggyilkolása olyan, mint egy mélabús, Abattoir Blues-korabeli Bad Seeds-dal vizuális megfelelője. Később Andrew Dominik rendezte meg Cave saját nyomasztó dokumentumfilmjét, a One More Time With Feelinget, ami méltó folytatása volt kettejük első közös mesterművének.
27. A család kicsi kincse (2006)
(rendező: Jonathan Dayton/Valerie Faris)
Nem tudom, mi volt az oka annak, hogy a 2000-es évek igazán emlékezetes amerikai társadalomkritikái szinte mind vígjátékok voltak, de igazából nem is számít, ha ez olyan filmeket eredményezett, mint A család kicsi kincse. A Jonathan Dayton-Valerie Faris házaspár első közös rendezése látszólag egy nagyon problémás család életét mutatja meg, ahol mindenkinek van valami súlyos magánéleti gondja, kezdve a karrierjében kudarcos apától a némasági fogadalmat tett tinédzserig, az öngyilkosjelölt meleg nagybácsiig és a heroinista nagyapáig. A történet főszereplője a család legfiatalabb tagja, Olive, akinek az álma, hogy szépségkirálynő legyen, ezért az egész társaságnak át kell autóznia Amerikán, hogy idejében eljussanak egy gyerekszépségversenyre, eközben persze mindenféle bonyodalmakba keveredve.
Leírva ez egy átlagos - na jó, az átlagosnál talán kicsit szókimondóbb - családi vígjátéknak tűnhet és nem mondom, ha csak ennyit akarunk, akkor sem csalódunk A család kicsi kincsében. De a számtalan remek jellem- és helyzetkomikum nem minden: a film tükröt tart a 21. századi társadalom elé és megmutatja a sötét oldalát, különös tekintettel a celebkultusz és az elhatalmasodó médiafüggőség szörnyű valóságára. A befejezés - amikor Olive egy elég egyenes sztriptízt ad elő a szépségverseny megrökönyödött bírái és nézői szeme láttára - azért olyan vicces, mert szembesíti a verseny taszító, műanyag világában élő szűk látókörű tömeget azzal, hogy valójában milyen undorító a világuk és azért olyan felszabadító, mert azt üzeni, hogy a jó döntés mindig az, ha nem tagozódunk be és önmagunkat adjuk minden helyzetben.
26. Időbeosztás (2001)
(rendező: Laurent Cantet)
Laurent Cantet és társszerzője, Robin Campillo alig elviselhető, de minden apró részletében tűpontos látképet alkottak az egész késő kapitalista világról és a benne élő, lassan robotokká lealacsonyuló emberekről ebben a filmben. Vincent-t, a történet főszereplőjét kirúgják a munkahelyéről, de ő (ahelyett, hogy ezt tudatná a családjával vagy a baráti körével) úgy tesz, mintha továbbra is mindennap dolgozni járna, majd mindenkinek bemeséli, hogy új állást kapott az ENSZ-nél. Miközben kényszeresen folytatja az egy évtized alatt megszokott napi rutinját - ide-oda vezet az országúton, jegyzetel, tárgyal, telefonál - valójában kitaszítottá válik az elembertelenedett, modern társadalom számára, majd a hozzá hasonló kívülállókkal (néhány rossz arcú csempésszel) csapódik össze. Cantet és Campillo, akik leginkább a 2008-ban az Arany Pálmát is elhozó Az osztály miatt lehetnek ismerősek az összes jelenettel tükröt állítanak a kapitalizmus és a nagyvállalatok 21. századi valósága elé: az ENSZ-székház hosszú és nyomasztó folyosói és apró, üvegkalitkákra emlékeztető irodái, Vincent és családja kínosan tiszta és személytelen otthona, az iskolai vásár (ahol a főszereplő fennhangon kritizálja kisiskolás fia üzleti taktikáját), a dzsúdóedzések és a csempészbanda környezete egytől egyig remekül eltalált részletek. Az amúgy nem túl híres Aurélien Recoing hibátlan alakítást nyújt Vincent szerepében, különös mosolya és merő tekintete egy kissé megbomlott elme hatását keltik. A film nyomasztó, enyhén thrilleres hangulatát a jelenetek többségének hátteréül szolgáló sivár, téli tájak is kiemelik. Az alkotók természetesen nem tudhatták, hogy az évtized második felében súlyos gazdasági válság vár majd (többek között) Európára, de az Időbeosztásban mégis érezhető valami mély nyugtalanság a nyugati világ helyzetét illetően. Nem ez volt a rendező-író páros egyetlen közös sikere (Az osztály mellett az 1999-es Emberi erőforrások is megérdemel egy említést), Campillónak pedig most már rendezőként is sikerült befutnia (120 dobbanás percenként, 2017) - de még mindig az Időbeosztás politikai töltetű, realista filmművészetük csúcspontja.
25. Dalok a második emeletről (2000)
(rendező: Roy Andersson)
Most akkor sírjunk, vagy nevessünk? Roy Andersson filmjeit nézve sokszor nehéz eldönteni, hogy melyiket is kéne csinálnunk, mert a svéd rendező keserű fekete komédiái azt próbálják megmutatni, milyen is valójában az emberi élet - egyszerre abszurd módon nevetséges és szívszorítóan tragikus. A Dalok a második emeletről Andersson Élet-trilógiájának első része (a hasonlóan nagyszerű folytatások: a 2007-es Te, aki élsz és a 2014-es Egy galamb leült az ágra, hogy tűnődjön a létezésről), amely a címének megfelelően az élet nagy kérdéseire keres választ számos elbaszott alak röhejes és szomorú kalandjain keresztül. Andersson groteszk látomását a mesteri látványtervezés egészíti ki - az egész Élet-trilógia nélkülözi az éles színeket, Andersson világában mintha minden a szürke valamelyik árnyalatában pompázna. Szóval akkor honnan jövünk? És merre tartunk? És van egyáltalán valami érték vagy értelemben az egész modern életben? Vagy nagyjából annyit ér az egész, mint a fröccsöntött műanyag Jézusok, amikkel az Dalok egyik szereplője házalni akar az ezredforduló tiszteletére? Nem tudok válaszolni, de azt hiszem, Roy Andersson a Dalok a második emeletről összefüggéstelen, de egységes hangulatot teremtő jelenteivel már az évszázad hajnalán elég jól összefoglalta a 21. századi életérzést.
24. Borat - Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika (2006)
(rendező: Larry Charles)
Fentebb - A család kicsi kincse kapcsán - már megemlítettem a vígjátékok és a társadalomkritika furcsa kapcsolatát, ami meghatározta az évtized néhány kiemelkedő amerikai filmjét. Nos, ami igaz volt A család kicsi kincsére, az hatványozottan igaz a Boratra: ez egy velejéig amerikai (azaz vaskos és nagyhangú) film, ami még véletlenül sem akar finomkodni sem a humor, sem a társadalomkép területén. De valami mégis a többi Sacha Baron Cohen főszereplésével készült Larry Charles-film fölé emeli a Boratot; miközben a Brüno vagy A diktátor simán csak ízléstelenek, ez a 2006-os mozi eredeti, provokatív, tényleg fontos és aktuális üzeneteket közvetít (még akkor is, ha sosem képes kifinomultan tenni ezt). Persze ettől még van benne egy hosszú és mindent megmutató jelenet, amiben két meztelen férfi birkózik egy szálló folyosóin, meg egy (rejtett kamerás) másik, amelyben Cohen egy mit sem sejtő emberekkel teli metrókocsiban ereszt szabadon néhány tyúkot. De beszéljünk inkább a film - feltételezett - mondanivalójáról.
A történet főszereplője, Borat karaktere eredetileg Cohen tévésorozatában a Da Ali G Show-ban született meg, itt pedig egyfajta karikatúraként jelenik meg; egy kazah újságíró, aki összefoglalja az összes létező sztereotípiát a közép-ázsiaiakról: antiszemita, cigánygyűlölő és szexista és látszólag egyáltalán nem veszi észre, hogy ezek a dolgok csak ott számítanak "normálisnak", ahonnan jön. De a Borat elsősorban nem a címszereplőt nevetteti ki, hanem egyfajta tükörként használja Boratot és a nyugati társadalmak ápolt és barátságos felszíne alatt meghúzódó mocskot tárja fel a segítségével. Charles persze a szájunkba rágja a tanulságot - hogy az udvarias és önmagát felvilágosultnak mutató amerikai társadalom valójában milyen kevéssel különbözik Borat korlátolt és gyűlölködő gondolkodásmódjától - de egy amerikai vígjátéktól nem is számíthatunk másra. Borat persze elég gyorsan popkulturális ikonná vált, a filmet pedig még ma is sokan idézgetik - de ha megnézzük 2018-ban, akkor belénk csaphat a felismerés, hogy milyen keveset veszített az aktualitásából.
23. A próféta (2009)
(rendező: Jacques Audiard)
Jacques Audiard legjobb filmje szépen beleilleszkedik a zárt helyszínen (esetünkben börtönben) játszódó történetek hagyományába: a szemünk előtt megelevenedő sajátos, elkülönített rendszer társadalmunk kicsinyített modelljeként működik. Ahogy a kinti világban, úgy a film fő helyszínéül szolgáló francia fegyházban is mindenkinek megvan a helye a rabok közötti szigorú hierarchiában. A hermetikusan zárt belső "társadalom" tehát ugyanúgy a külső metaforájává válik, ahogy az A keresztapa szicíliai maffiája vagy a Száll a kakukk fészkére elmegyógyintézete esetében is történik. De A próféta legalább ugyanennyire a klasszikus karrierregények utódja is; a főszereplő írástudatlan piti bűnözőként érkezik a börtönbe, ahol aztán szorgalmas tanulással és mindenféle piszkos munkával egyre feljebb küzdi magát a ranglétrán, miközben erkölcsileg épp az ellenkező utat járja be - mintha Balzac valamelyik történetének 21. századi verzióját néznénk.
Audiard szokása szerint egyszerű eszközökkel dolgozik: képi világa szikár, az erőszakot bemutató jeleneteknél egészen naturalista, csak néhányszor (Malik álmai, látomásai, az a néhány rész, amikor egy rövid időre elhagyja a börtönt és persze a felejthetetlen utolsó képsor) látszik, hogy a francia rendező amúgy képes esztétikailag kellemes és kifejező látványvilágot teremteni. De A prófétának nincs is nagy szüksége megkapó képekre ahhoz, hogy átvigye üzenetét a nézők fejébe: az állami igazságszolgáltatás könyörtelen és erőszakos, a belekerülő szerencsétlenek pedig rehabilitálódás helyett inkább csak még mélyebbre zuhannak a bűn világába. A főszereplő végül győzedelmeskedik és a basáskodó korzikai maffiózót jól elverik, de még véletlenül sem érezzük magunkat jól az utolsó képsorokat nézve: mert amit láttunk, az csak első ránézésre hasonlít felemelkedésre, valójában egy jobbra érdemes ember elsüllyedése a szervezett bűnözés sötét mocsarában.
22. Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz (2003)
(rendező: Ki-duk Kim)
Csak a kelet-ázsiai mozi képes olyan zsigeri módon bemutatni a vérgőzös erőszakot, ahogy azt a listán szereplő filmek között a Sukiyaki Western Djangóban vagy (Spoiler!) az Oldboyban láthatjuk. De ahhoz is legalább Dél-Koreáig kell mennünk, hogy olyan csendesen és letisztultan kibontakozó, de közben mély életbölcsességgel teli alkotásokat találjunk, amilyen a Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz. Ki-duk Kimet persze nyugaton is hazája egyik vezető művészfilmeseként ismerik, aki folyamatosan jelentős európai fesztiválokon gyűjt be nagydíjakat és akit kétszer is jelöltek Oscarra az idegen nyelvű filmes kategóriában - de 2003-as remekműve még így is megdöbbentheti a kevésbé felkészült nézőt.
A Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz valóban az évszakok váltakozásának motívumára épül; öt fejezetre osztott története az emberi élet körforgását festi le, amiben maga az ember csak tehetetlen elszenvedője veleszületett ösztönei és a társadalom romboló hatásának - és a megvilágosodást csak akkor érheti le, ha már kiürült belőle a rosszra való hajlam. A főszereplő sorsa eleve elrendeltetett - az öreg és bölcs mester tudja, hogy büntetései nem képesek megváltoztatni, legfeljebb kissé befolyásolni azt. Az első tavasz-jelenet állatkínzó kisgyerekét felnőttként a gyilkosságig sodorják evilági vágyai, végül megöregedve és "kiüresedve" tér vissza a szentélyhez és ezúttal már képes elérni egy magasabb szellemi szintet. Az utolsó jelenetben a film saját farkába harapó kígyóként visszatér önmagába: most egy újabb tanítvány kínozza az állatokat, ahogy elődje az első felvonásban - előrevetítve, hogy az ő sorsa is hasonló lesz. A történetet csendes és lágyan fodrozódó képsorok viszik előre, ezeket végigkísérik a különféle - nekünk, nyugati nézőknek sokszor nehezen értelmezhető - szimbólumok: így a nemi vágyat jelképező kakas, a mester tanításait és a szentséget jelképező Buddha-szobor, a spirituális ajtók vagy az eltakart arc jelentősége.
Ki-duk Kim remekműve is megadja a saját válaszát a filozófia egyik legősibb kérdésére (hogy eredendően jó-e avagy rossz-e az emberi faj). A Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz egészen megrendítő története amellett érvel, hogy az ember csak akkor érheti el a végső megvilágosodást, ha végigjárta saját útját.
21. Pop, csajok satöbbi (2000)
(rendező: Stephen Frears)
A Pop, csajok satöbbi minden gyakorló zeneőrült kedvenc filmje - ezt a Nick Hornby-feldolgozást máig folyamatosan idézgetik a különböző hipszter fórumokon, ami nem is meglepő, mert ez az a ritka eset, amikor az adaptáció tényleg felér a könyvhöz, amiből készült. Pedig már az is elég meglepő húzás volt Stephen Frearstől és a forgatókönyvíróktól, hogy a történet helyszínét Londonról Chicagóra változtatták, főleg mivel Frears amúgy ízig vérig angol rendező (ha nem hiszed, nézd csak meg az olyan filmjeit, mint Az én szép kis mosodám vagy a Méregzsák).
Remek döntés volt azonban John Cusacket választani a főszerepre: még maga Hornby is úgy érezte, hogy Cusack tényleg Rob, a fájdalmas szakítás közepén álló lemezboltos szerepére született. Jack Black és Todd Louiso szintén nagyon viccesek mint Dick és Barry, a két menthetetlen popzenebolond, de a siker igazi kulcsa a forgatókönyv, ami egyrészt viszonylag hű marad Hornby regényéhez, de azért hozzáad néhány felejthetetlen aranyköpést (Jack Black megmondja, miért szar zenekar a Belle and Sebastian, John Cusack pedig azt, hogy miért jó a Beta Band, és még Bruce Springsteen is beugrik egy cameoszerep erejéig). Frears később nagyobb kritikai és szakmai sikert ért el A királynővel, ami tényleg egy kifogástalan és angolosan humoros dráma, de a Pop, csajok satöbbi karaktereiben számtalan kényszeres listakészítő kultúrafogyasztó magára ismert és a többség máig sem felejtette el ezt az élményt.
