Tudtuk, hogy Yves Tumor készül valamire. Az igencsak rejtélyes - amúgy Sean Bowie-ként született és Tennessee-ből származó - producer már jó ideje rendszerszerűen szabadított kiváló kislemezeket a mit sem sejtő és kissé megszeppent nagyvilágra a Warp kiadó értő tolmácsolásában. Mert legutóbbi nagylemeze (a tavalyi Experiencing the Deposit of Faith válogatás, ami a 2017-es év végi listámon is helyet követelt magának) óta azok a csodás Yves Tumor-kislemezek már a nagy múltú brit "intelligens" tánczenei kiadónál látnak napvilágot, aminek a gondozásában idén is olyan előadók hoztak ki új zenéket, mint Aphex Twin, Oneohtrix Point Never vagy Brian kibaszott Eno. De most mondok valamit: a néhány napja, mindenféle bejelentés nélkül feltűnő új Yves Tumor-lemez, a Safe in the Hands of Love jobb bárminél, amit az említett - sokkal elismertebb - zenészek kiadtak idén (vagy akár még tavaly is).
Mindig volt egy furcsa kettőssége az Yves Tumor-jelenségnek: egyrészt ott vannak a szép, hagyományos módon stúdióban felvett zenéi, amikre itt-ott hatással van persze az a posztindusztriális zúzás, amit például Chino Amobi vagy az Amnesia Scanner tolnak mostanában, de azért alapvetően inkább a lágyabb, ambient-popos hangzások jellemzik. Mármint hallgassátok meg a "The Feeling When You Walk Away"-t vagy a "Limerence"-t - ezek talán Tumor legismertebb dalai a korábbi lemezeiről - és máris egyértelművé válik, hogy azért ezek elég messze vannak egy átlagos Lotic- vagy mit tudom én, mondjuk Rabit-felvételtől. Azonban az Yves Tumor-lemezek sokszor nagyon bájos, kissé elszállt avant-pop stílusával nagyon erős kontrasztban vannak az élő fellépései: nekem egyszer volt szerencsém részt venni egy Yves Tumor-koncerten (úgy másfél éve a Trafóban, amikor Jenny Hvalt kísérte) és nem tagadom, hogy maradandó nyomot hagyott bennem az élmény, de abban se vagyok biztos, hogy szívesen megismételném. A talán háromnegyed órás műsor abból állt, hogy a színpadra állított egyetlen szintetizátorból dobhártyarepesztő indusztriális zaj tört elő, miközben végig két reflektor világított a közönség szemébe, maga Tumor pedig egy női ruhára emlékeztető valamiben rohangált a nézőtéren és artikulálatlanul üvöltött a mikrofonba. Az az este tényleg rohadtul kifárasztott, jobban, mint szinte bármilyen koncert, amit valaha végighallgattam - és én háromszor láttam élőben a Swanst.
Szóval Yves Tumorban mindig megvolt a popos érzékenység, még akkor is, ha a popzenéi általában úgy hangzanak, mintha a darabokra hullás szélén állnának, de közben nem sosem hiányzott belőle a provokatív, avantgárd él sem. Mielőtt elkezdtem hallgatni a Safe in the Hands of Love-ot, igazából csak egy kérdést tettem fel magamban: hogy mennyire sikerülhet átadnia ezt a kettősséget a nagykiadós bemutatkozásában.
És a válasz: tökéletesen sikerült neki.
A Safe in the Hands of Love egyszerre nagyszerű poplemez és nagyszerű kísérletező lemez, a popdalaiban ("Noid", "Licking an Orchid"...) elég furcsaság van ahhoz, hogy ne könyvelhessük el őket unalmasnak vagy sablonosnak, a kísérletező dalaiba ("Economy of Freedom", "All the Love We Have Now"...) pedig Tumor mindig csempészett pont annyi dallamot és hagyományos dalstruktúrát, hogy ne legyintsünk azt mondva, "Nagyszerű, még több formátlan zajongás, pont ez hiányzott nekem!". Tumor zenéje mélyén folyamatosan megbújik némi veszélyérzet - ugyanaz, ami az összes mai posztindusztriális zenész, például Elysia Crampton vagy a korábban említett Chino Amobi is közvetíteni próbál legutóbbi lemezein: az az érzet, hogy a világ végérvényesen elbaszott hely lett, gazdasági, politikai és emberi értelemben egyaránt. Ezek a lemezek a megszokott szájbarágós politikai kommentárok nélkül beszélnek a gazdagok és szegények közötti egyre növekvő egyenlőtlenségek, az igazság utani politika vagy a rasszista és homofób gyűlölet témáiról és részben a kevésbé közérthető retorika, részben pedig a még kevésbé könnyen befogadható zenei aláfestés miatt jóval kevesebb hallgatóhoz jutnak el, mint barátságosabb, de sokszor sekélyesebb társaik (gondoljunk Janelle Monáe üres szlogeneket szajkózó, túlértékelt Dirty Computerjére vagy Blood Orange kissé egyenetlen és unalmas Negro Swanjára az utóbbi hónapokból).
A Safe in the Hands of Love-ban megvan minden, amire egy politikai lemeznek szüksége van 2018-ban. Ott van benne a csontig hatoló rémület ("911, 911, 911/Nem bízhatunk bennük", jelenti ki Tumor a "Noid" refrénjében a még mindig folytatódó rendőri brutalitásra célozva), de a remény is, a fény az alagút végén. Ez derül ki legalábbis az olyan dalcímekből, mint a "Hope in Suffering (Escaping Oblivion & Overcoming Powerlessness)" (ezen a felvételen egy másik nagyszerű posztindusztriális zenész, Puce Mary is közreműködik, aki pedig a 2016-os év végi albumlistámban tűnt már fel) vagy a "Let the Lioness in You Flow Freely", valamint Tumor és vendégénekesei szavaiból, amelyek végső jelentése valami olyasmi, hogy a világ összes szörnyűségétől egyedül a szeretet és az elfogadás menthet meg.
Zeneileg a Safe in the Hands of Love elég eklektikus munka - a legjobban talán indusztriális zenével keresztezett pszichedelikus popként lehetne jellemezni, de az egyes dalok sokszor nagyon eltérnek egymástól. A "Licking an Orchid" - a lemez egyik legszebb felvétele - például egészen letiszult, triphopos beütésű popzene, miközben mondjuk a "Let the Lioness in You Flow Freely" egy jóval elvontabb hangkollázs, a "Recognizing the Enemy" pedig olyan, mint egy félálompopos látomás az emós SoundCloud-rapről (és mintha abból a párhuzamos valóságban sugároznak, ahol az emós SoundCloud-rap nem borzalmasan rossz). A legjobb dal bizonyára még mindig az első kislemezként megjelent "Noid", ez a nyugtalansággal teli avantgárd pophimnusz, aminek annyira fülbemászó a dallama, hogy azt még az enyhén kaotikus hangszerelés hangszerelés sem tudja hatástalanítani. Pár éve még nem gondoltam volna, hogy Yves Tumor előáll majd egy olyan dallal, aminek van egy együtténekelhető refrénje és akár még táncolni is lehet rá - de tessék, itt vagyunk, megtörtént.
Nem ez az egyetlen LGBT-témájú, nagykiadós avantpop-bemutatkozás 2018-ból: az elmúlt hónapokban megjelent például Lotic Powerje és az egyik kedvenc kortárs R&B-énekesem, serpentwithfeet soilja (mindkettő a Tri Angle-nél) vagy SOPHIE OIL OF EVERY PEARL'S UN-INSIDES-a (a Transgressive-nél), amik több szempontból is hasonlítanak erre az Yves Tumor lemezre, de azt hiszem, egyik sem volt képes olyan kiválóan egyensúlyozni a populáris hangzások és az avantgárd között, mint a Safe in the Hands of Love - és egyik sem hozott létre ilyen furcsa, kicsavart és teljesen egyedi látomást a popzenéről.
Warp, 2018
4,5/5
