Előző részek:
Az utolsó részben a legjobb száz előtt találunk proto-rapet, amerikai primitív gitárt, egy instrumentális számot minden idők legnépszerűbb filmjéből, némi reggae-t, folkot és punkot. És szokás szerint nem csak ennyi az egész.
120: Gary Numan
"Cars"
Gary Numan másik 1979-es slágere, a The Pleasure Principle című szólólemezén megjelent "Cars" még az "Are 'Friends' Electric?" előtt íródott, Numan szándéka kifejezetten az volt vele, hogy slágert teremtsen. Bár hazájában, az Egyesült Királyságban 1979-ben több sikeres kislemeze is volt, az Egyesült Államokban egyedül a "Cars" jutott be a top 100-ba a slágerlistán (egész pontosan a kilencedik helyre). Zeneileg a "Cars" visszafogottabb és poposabb, mint Numan legtöbb felvétele, de hűvös szintipop hangzása ugyanolyan előremutató, mint azokban. A téma és annak feldolgozása is jellemző Numan-re; az autók rengeteg dalszerzőit megihlettek, de miközben Bruce Springsteen a szabadság elérésének eszközeként tekintett rájuk (mint a "Thunder Road"-ban vagy a "Born to Run"-ban), a Kraftwerk az emberi találékonyság csodájaként ("Autobahn"), a Radiohead pedig valamiért gonosz dolgokként ("Killer Cars", "Stupid Car", a "Karma Police" videó), addig Numan, addig itt az elidegenedést növelő dolgokként jelennek meg. Numan arról beszél, hogy ha bezárja az ajtókat, biztonságban lehet, és máshogy nem is elképzelhető az élet - a "Cars" meglepően 21. századi dal, ami több mint húsz évvel az ezredforduló előtt jelent meg.
Beggars Banquet, 1979
119: Can
"Vitamin C"
A Can a legnagyobb hatású krautrock zenekarok egyike, ha csak azt nézzük, hogy mennyi ismert zenész tisztelgett előttük valamilyen módon, akkor azt is mondhatjuk, hogy ők a legnagyobb hatásúak. Negyedik albumuk, az Ege Bamyasi feszes, metronomikus funkkal, áramvonalas improvizációval és avantgárd beütésekkel teli popzenével van tele - sok kritikus és híres rajongó (Stephen Malkmus, Thurston Moore, Geoff Barrow, a Spoon, Beck vagy Kanye West) szerint életművük csúcspontja. A "Vitamin C"-n, a zenekar egyik legnépszerűbb dalán a súlyos basszus és az ugráló ritmusok funkos hangzást teremtenek, aminek köszönhetően ez a felvétel máig sokat forog a klubokban éjszakánként. Bár a Can a feszesebb ritmusoknak köszönhetően az Ege Bamyasi-n egészen táncolható zenét játszott, a paranoia ide is beszivárgott; ahogy Damo Suzuki "Hé, te, elveszíted a C-vitaminodat!" sort ismételgeti üvöltve ezen a felvételen, érezhető az őt körülvevő nyugtalanító irányba haladó világ - miközben a refrén valahogy mégis felemelőnek hangzik. A Can ezzel a dallal bebizonyította, hogy Terry Riley, a Velvet Underground és a hasonlók nem csak nagy hatásúak voltak, de még azok a zenekarok is képesek voltak forradalmi lemezeket készíteni, akik őket követték - a "Vitamin C" pedig halhatatlan felvétel.
United Artists, 1972
118: Gil Scott-Heron
"The Revolution Will Not Be Televised"
Gil Scott-Heron a Last Poets tagjai mellett a másik legelső rapper, aki a hetvenes években élő szóban, jazzes és funkos hátterek előtt előadott verseiről volt híres. A szövegei általában aktuális társadalmi és politikai gondokat dolgoztak fel, leginkább az afroamerikaiak helyzetét az Egyesült Államokban. Legismertebb albumai (mint a Pieces of a Man vagy a Winter in America) az évtized első felében jelentek meg, rajta az olyan klasszikus felvételekkel, mint a "Whitey on the Moon" (amiben Scott-Heron a saját és sorstársai szegénységét, az egészségügyi ellátás hatalmas költségeit és a magas adókat állítja szembe azzal, hogy a fehérek már a Holdra is eljutottak) vagy a "The Revolution Will Not Be Televised", ami jóval kevésbé humoros, inkább lázító felvétel a hiphopban gyakran hangmintázott ritmussal és ikonikus szöveggel, amiben Scott-Heron a radikális Black Power mozgalom szlogenjét használja rengeteg más kulturális utalás mellett, az üzenete pedig abból áll, hogy a feketéknek fel kell szólalniuk a velük szembeni bánásmód és elnyomott helyzetük ellen. Ez volt a címadó dala a Scott-Heron legjobb korai számait összegyűjtő válogatáslemeznek és ez maradt meghatározó szerzeménye - pedig a legendás előadó élete utolsó éveiig aktív maradt, legutolsó lemeze, a 2010-es I'm New Here is meglepően jól sikerült.
Flying Dutchman, 1971
117: The Mekons
"Where Were You?"
A Mekons biztosan ott van a világ tíz leginkább alulértékelt zenekara között: 1977-ben alapította a leeds-i egyetem néhány tanulója (a Gang of Four is nagyjából ugyanebből a közösségből jött létre), akik komoly politikai és társadalmi gondolkozók és nem mellesleg nagyszerű dalszerzők voltak - a következő évtizedekben a mainstreamet mindig elkerülve felvették a huszadik század néhány legjobb rockalbumát. Lester Bangs, a legendás zenekritikus minden idők legforradalmibb rockzenekarának nevezte őket, zeneileg élesek voltak, mint a Clash (bár kevésbé populárisak), izgalmasabbak, mint a Jam és ugyanolyan dallamosak, mint Elvis Costello (csak kevésbé nagyképűek). A Mekons már legelső kislemezeivel is bebizonyította, hogy ők a brit punk rock első hullámának egyik legokosabb zenekara: a "Never Been in a Riot" válasz a Clash "White Riot" című dalára, a "Where Were You?" pedig a korai punk egyik legjobb rejtett gyöngyszeme. Zeneileg valahol félúton van a Sham 69 populista hangzása és a Modern Lovers nyíltan tökéletlen, emberi hangvétele között, punk rock a műfaj szokásos, keménykötésű hozzáállása nélkül. A "Where Were You?"-t számtalan nagyszerű felvétel követte (a Fear and Whiskey-vel a Mekons feltalálta az alternatív country-t, a The Mekons Rock 'n Roll pedig a nyolcvanas évek egyik legizgalmasabb rockalbuma), de minden ezzel az alternatív rockot előrevetítő dallal kezdődött.
Fast Product, 1978
116: Talking Heads
"Psycho Killer"
Ilyen volt a Talking Heads Brian Eno előtt: zenéjük egyesítette a punk egyszerűségét, a funk táncolható ritmusait és az áramvonalas, előremutató new wave/no wave hangzást. Kezdetben New York no wave színterének underground kedvencei voltak, de nagy kiadónál megjelent bemutatkozásuk, a Talking Heads: 77 úgy volt képes továbbfejleszteni a hangzásukat, hogy közben semmit sem veszítettek korai vonzerejükből. A kislemezként is megjelent "Psycho Killer" volt az album legemlékezetesebb dala és a Heads meghatározó korai slágere, ami a címnek megfelelően egy sorozatgyilkos gondolatait írja le és eredetileg balladaként íródott. Szerencsére azonban az albumon hallható változat már egy intenzív ritmusokkal és a rocktörténet egyik legjobb, hajtó basszusszólamával kiegészített, táncolható funkos felvétel, ami leelőzve a More Songs About Buildings and Food-on megjelent Al Green-feldolgozást ("Take Me to the River") a Heads legerősebb korai kislemeze. Érdekesség, hogy a kislemez B oldalán megjelent akusztikus változaton Arthur Russell is szerepel csellón - de ettől függetlenül az ismertebb változat az erősebb is.
Sire, 1977
115: X-Ray Spex
"Oh Bondage Up Yours!"
Az 1977-ben kirobbanó punk rock az Egyesült Királyságban zenekarok ezreit indította útjára, akik általában egy nyerő bemutatkozó kislemez és egy élvezetesen dühös és kiábrándult bemutatkozó nagylemez után kifáradtak és eltűntek a süllyesztőben. Ez volt az X-Ray Spex sorsa is, de "Oh Bondage Up Yours!" című debütáló kislemezük fennmaradt és ma is a Pistols, a Clash és a többi meghatározó zenekar legjobb dalai közé sorolják (annak ellenére, hogy a slágerlistákon nem nagyon jelent meg). Különösen az teszi érdekessé a dalt, hogy egy nő énekli - 1977-ben a punk rock még jóval inkább férfias stílusnak számított, de a feminista felkiáltásokkal és a szabadság iránti vággyal teli "Oh Bondage Up Yours!", amiben Poly Styrene (polystyrene - polisztirol; nagyon ötletes...) megtagadja a fogyasztói társadalom kötelékeit utat nyitott a későbbi, női énekessel felálló, vagy csak nőkből álló formációknak (így a kilencvenes évek radikálisan feminista riot grrrl zenekarainak). Az "Oh Bondage Up Yours!" egy frissítően dühös, rendszerellenes punk himnusz, a stílus meghatározó felvételeinek egyike.
Virgin, 1977
114: Robbie Basho
"Orphan's Lament"
Robbie Basho, az amerikai primitív gitár egyik legjelentősebb úttörője iskolatársa, John Fahey hatására kezdett érdeklődni a fémhúros akusztikus gitárok iránt - később ő lett Fahey kiadója, az amerikai primitivizmusban elsőnek számító Takoma egyik legfontosabb előadója. Bár rejtélyesebb, instrumentális lemezeinek is széles a rajongótábora, az 1978-as Visions of the Country kiemelkedik nagyszerű életművéből. Bár mindegyik dal kiváló, az "Orphan's Lament" még így is különösen emlékezetes marad: Basho maga is árva volt, így ez a szívből jövően szomorú, panaszos dal még őszintébbnek hat; ahogy az egész Visions of the Country, úgy az "Orphan's Lament" is azért érdekes zeneileg, mert egyszerre olyan, mint egy avantgárd modern klasszikus szerzemény és egy ősi amerikai népdal, ami érintetlen formában maradt fenn az eltelt évszázadok alatt. Basho fájdalmas torokhangja előrevetíti Antony Hegarty énekstílusát és az érzelmek is legalább olyan erőteljesek és sírnivalók itt, mint a legjobb Antony and the Johnsons-balladákban. Azonban a rusztikus hangulat egy olyan elemet ad az egészhez, ami teljesen egyedülállóvá és időtlenné teszi ezt a dalt.
Windham Hill, 1978
113: The Cure
"Boys Don't Cry"
A Cure a nyolcvanas években sötét, meggyötört, de még épp eléggé populáris zenéjével vált világsztárrá és talán a legnagyobb gótikus rock zenekarrá - olyan terjengős, ám nagyszerű dalokkal teli lemezeik, mint a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me vagy a Disintegration máig nagyon népszerűek. Legelső éveiben azonban a Cure még inkább feszes posztpunkot és new wave-et játszott, ez határozza meg bemutatkozó lemezüket, a Three Imaginary Boys-t is, ami az Egyesült Államokban Boys Don't Cry címmel jelent meg - ugyanis az azonos című 1979-es dal, a Cure második kislemeze volt akkor a legismertebb felvételük. A szöveg itt is ugyanolyan lehangoló és érzelgős, mint a későbbi, sikeresebb Cure kislemezeken, de zeneileg a "Boys Don't Cry" még közelebb van a hagyományos punk rockhoz, valamint a jangle pophoz, ami meghatározta a következő évtized első felének alternatív- és indie rockját. Ez a dal talán nem a Cure legjobbja, de a hatását érezhetjük a rengeteg zenekaron, akik hasonló hangzással futottak be a nyolcvanas évek underground rock színterén.
Fiction, 1979
112: Lee Perry
"Roast Fish & Cornbread"
Lee "Scratch" Perry, ez a jamaicai producer a reggae egyik legnagyobb alakja, aki a műfaj megteremtésében is részt vett, majd egymaga létrehozta a dub stílust, olyan előadók lemezein dolgozott, mint Bob Marley, Junior Murvin vagy a Congos - és maga is hozzájárult néhány klasszikus lemezzel a reggae fejlődéséhez. Ilyen volt házi zenekara, az Upsetters 1973-as Upsetters 14 Dub Blackboard Jungle-je, ami sokak szerint a legelső dub lemez, vagy éppen saját 1978-as szólólemeze, a Roast Fish Collie Weed & Corn Bread, amit kiadója, a legfontosabb reggae kiadónak számító Island visszautasított, ezért saját cégénél, az Upsetter-nél jelent meg. A visszautasítás oka az lehetett, hogy a Roast Fish Collie Weed & Corn Bread még ehhez az újító zenészhez képest is nagyon eklektikus és experimentális munka. Ennek ellenére az olyan dalok, mint a "Roast Fish & Cornbread" nagyon élvezetesek különös ritmusokkal, emlékezetes dallamokkal és remek énekesi teljesítménnyel kiegészítve. Az album és a dal újabb alulértékelt klasszikusok a hetvenes évek jamaicai zenéjéből.
Upsetter, 1978
111: Miles Davis
"Miles Runs the Voodoo Down"
1969 augusztusában, amikor felvette következő évben megjelent duplalemezét, a Bitches Brew-t, Miles Davis lemondott a húsevésről, vegetáriánus életmódot folytatott, az ökölvívást tanulmányozta és a lehető legnagyobbra próbálta növelni testi erejét - arról beszélt, hogy a trombitálás nehéz munka és sok edzésre van hozzá szükség. Davis korábban inkább ötletes, dallamos zenéjéről volt ismert, de a Bitches Brew agresszív album - Davis itt nem kellemes dallamokat akart teremteni, hanem határozott, előrehaladó zenét, ami képes megváltoztatni egy lelassult műfajt vagy színteret. A jazznek a hetvenes évek elején szüksége volt valami frissítésre, hiszen a nagy újítások már a hatvanas évek eleje óta elmaradtak, és Davis éppen ezt adta meg neki a Bitches Brew-val, ezzel a több mint másfél órás avantgárd szörnyeteggel, amit tele van forradalmi technikai újításokkal és puszta fizikai erővel - a kettő pedig sehol sem egyesül olyan látványosan, mint tizennégy perces "Miles Runs the Voodoo Down"-on, Davis itteni záró szólója a legizmosabb dolog, amit életében felvett. A játékosok listája itt is lenyűgöző (Wayne Shorter, Joe Zawinul, Chick Corea...), de szokás szerint nem ez a lényeg, hanem az egyedülálló látomás és energia, ami Davis zenéjét áthatotta ebben az időben.
Columbia, 1970
110: Fleetwood Mac
"The Chain"
Ah, a Rumours... minden idők legjobb poplemeze, nagy eséllyel, és az is, aminek készítéséhez a legtöbb mítosz kapcsolódik. Sok történet van arról, hogy a két zenekaron belüli pár (Lindsey Buckingham gitáros és Stevie Nicks énekesnő, valamint John McVie basszusgitáros és Christine McVie billentyűs) kapcsolata erősen megromlott a Rumours felvételei alatt és a feszültség folyamatosan ott volt a levegőben, mialatt az album elkészült. Talán épp ezért sikerült olyan feszes, maradandó albumot létrehozni, amilyen a Rumours; a hetvenes évek szoftrock albumai közül a legtöbb ma már érzelgősnek, puhánynak és hallgathatatlannak tűnik, de a Rumours megmaradt nagyszerű, egyedülálló munkának. A dallistája olyan, mint a Thriller-é vagy a Purple Rain-é: alig van olyan szám, ami nem számít klasszikusnak, Stevie Nicks szerzeménye, a "Dreams" ugyanolyan nagyszerű, mint a Buckingham által írt "Go Your Own Way", vagy Christine McVie dala, a "You Make Loving Fun" (ezek közül kettő number one kislemez volt az Egyesült Államokban és a harmadik is bejutott a top 10-be). A legjobb dal azonban az öt tag közös szerzeményeként jegyzett "The Chain", ami zeneileg is az egyik legizgalmasabb felvétel az albumon, valamint talán ez mutatja be a legjobban a zenekaron belüli ellentéteket, amik ilyen legendás lemezzé tették a Rumours-t. (De ez tényleg az olyan albumok egyike, amikről bármelyik dal szerepelhetne a listán és senki sem ellenkezhetne.)
Warner Bros., 1977
109: The Congos
"Fisherman"
A Congos 1977-es Heart of the Congos albuma a producer Lee Perry egyik legnagyobb Black Ark-os remekműveként maradt fenn; a Congos volt a korszak egyik legjobb jamaicai énekescsapata, Perry pedig azt csinálta ezen a lemezen, mint az összes akkori munkáján. Jamaica 1962-es függetlenné válása óta az országban erőre kapott a városiasodás és ezzel a hagyományos zene és spirituális világ elkezdett feledésbe merülni, Perry albumaival ezeket próbálta megőrizni és felfrissíteni, még ha az anyagi háttér és a megfelelő körülmények hiányoztak is. Perry azonban profi eszközök nélkül is sikeres zenei kísérletező volt, és a szokatlan hangzása a Heart of the Congos-on működött legjobban a reggae hagyományos, magasabb szinteket elérő spiritualitásával együtt. Az olyan dalokon, mint a "Fisherman" nyitánya, a Congos nagyszerű harmóniái és felemelő üzenetei belesimulnak Perry itt tökéletesen működő hangzásával és effektjeivel, a végeredmény pedig az egyik legjobb roots reggae album, amit valaha kiadtak.
Black Ark, 1977
108: Pere Ubu
"Non-Alignment Pact"
A clevelandi-i Pere Ubu egy időben érkezett a punk rockkal, primitív rockzenét játszott - szóval beállt a sorba, összehangolódott kortársaival és az emlékezetünkben is punk zenekarként él. Pedig klasszikus bemutatkozó albuma, a The Modern Dance a "Non-Alignment Pact" gyors és dühös hangzásától eltekintve inkább a lassú és bonyolult experimentális rockról szól: ha figyelmesen meghallgatjuk, rájöhetünk, hogy a Pere Ubu inkább a Weird America hagyományai közé fér be, mint a punk mozgalomba. Ők Captain Beefheart és Frank Zappa örökösei voltak, valamint Jon Zorn és az Animal Collective elődei, akik minden külsőség ellenére nem soroltak be a punk rock divatba (ahogy a "Non-Alignment Pact" címe is üzeni) és az is erre utal, hogy a legtöbb punk kortárssal ellentétben ők nem égtek ki egy-két lemez után, hanem máig is minőségi avantgárd és experimentális rockalbumok sorát készítik. A The Modern Dance és a Dub Housing talán a nagy klasszikusok, de a 2002-es St. Arkansas például kiemelkedik a későbbi pályafutásukból.
Blank, 1978
107: Dadawah
"Run Come Rally"
Ha életedben csak egy reggae albumot akarnál meghallgatni, az semmiképpen sem valami kommersz Bob Marley vagy Maytals album legyen, hanem a Peace and Love - Wadadasow, ez a kriminálisan alulértékelt 1974-es korong Dadawah-tól. Ez a négy hosszú, csodálatos felvétel - amelyek közül a "Run Come Rally" az első - tiszta felemelkedett, spirituális zene, ami nem kötődik semmilyen konkrét istenhez vagy egyházhoz, csak a vallásos áhítat élményéhez és a hithez valami felsőbb hatalomban és abban, hogy az emberiség sorsa nem reménytelen. Az album producere Lloyd Charmers volt, aki dolgozott soulos popzenét játszó előadókkal, saját zenéje pedig erősen szexuális kisugárzású volt, ezekhez a dalokhoz meleg, ragyogó hangzást ad, amik a dalok meditatív hangulatával együtt olyan egyedülálló zenét hoz létre, amihez hasonló sosem készült. A "Run Come Rally" és a másik három felvétel terjengősen nyúlnak el a lemez két oldalán, de ebben az esetben még sajnáljuk is, hogy nem tartanak még tovább.
Wild Flower, 1974
106: Nino Rota
"Love Theme from The Godfather"
Van néhány filmbetétdal, ami az évek során kinő abból a szerepből, hogy egyszerűen aláfest egy jelenetet a filmben, amihez készült és olyan dallammá válik, amit mind ismerünk, ha tudjuk, honnan származik, ha nem. Ilyen természetesen A jó, a rossz és a csúf főcímdala, de akár az Amélie csodálatos élete tangóharmonikás soundtrackje is, ha az újabbakat nézzük. Nino Rota, aki szinte az összes Fellini-film zenéjéért felelős, a saját ikonikus betétdalát Francis Ford Coppola széles körben ünnepelt A keresztapa-trilógiájával teremtette meg. A "Love Theme from The Godfather" néven ismert túláradóan érzelmes instrumentális felvétel azok közé tartozik, amiket mindenki hallott már valahol, még ha nem is látta A keresztapát (amit amúgy érdemes megnézni, még ha nem is olyan tökéletes, amilyennek néhányan tartják. Coppola legjobb filmje természetesen a Magánbeszélgetés, aminek szintén emlékezetes a zenei kísérete, még ha nincs is rajta egy olyan mindenhol jelen lévő klasszikus, mint a "Love Theme").
Paramount, 1972
105: Parliament
"Give Up the Funk (Tear the Roof Off the Sucker)"
Nehéz eldönteni, hogy melyik is a legjobb album George Clinton P-Funk kollektívájáról - a Maggot Brain mindig az egyértelmű válasz lesz hiszen az elsők egyike volt, és ahhoz képest tényleg elképesztően jó lemez. Puszta kereskedelmi sikere miatt a One Nation Under a Groove is szóba jöhet, a kissé alulbecsült, de annál erősebb munkák száma pedig nagyon magas (Motor Booty Affair, Funkentelechy Vs. the Placebo Syndrome, Cosmic Slop...), de a helyes válasz mégis a Mothership Connection, egy sci-fi gospel album, amelyen Clinton megteremti őrült mítoszát az űrlényekről, akik elhozták a Földre a funkot, stb. De a Mothership Connection zeneileg is a legjobban sikerült P-Funk album, tele van emlékezetes ritmusokkal, dallamokkal, sorokkal és kőkemény funkkal, legerősebb formájában mutatja be Clinton társulatát. A "Give Up the Funk (Tear the Roof Off the Sucker)" még erről a hibátlan albumról is kiemelkedik felejthetetlen refrénjével, szinte minden sora idézhető (is idézték is sokan, köztük Dr. Dre és Snoop Dogg, legutóbb pedig Kendrick Lamar a "King Kunta"-ban). George Clinton a hetvenes évekbeli funk talán legnagyobb mágusa volt, és a "Give Up the Funk (Tear the Roof Off the Sucker)" foglalja össze a legjobban, hogy miért.
Casablanca, 1975
104: The Runaways
"Cherry Bomb"
Nem biztos, hogy a Runaways volt az első csak nőkből álló hard rock zenekar, de az, hogy ők voltak az elsők, akik befutottak, egyértelműnek tűnik. A zenekar 1975-ben jött létre, így nemsokára belecsöppentek a punk rock divatba és rövid, hangos rockdalaik (amik a Stooges és a Led Zeppelin hatását mutatják) bele is illettek a stílusba. A "Cherry Bomb", a Runaway első és legjobb kislemeze tele van a punk energiájával és jólesően dühös női hangokkal. Ha nem is túl kifinomult dal, az tagadhatatlan, hogy nagyon szórakoztató. Ha nagyon érdekel a Runaways története, akkor megnézheted a zenekarról készült (nem is kifejezetten szar) filmet, aminek sajnos Dakota Fanning és Kristen Stewart a főszereplői. Stewart Joan Jett-et, a "Cherry Bomb" társszerzőjét alakítja, aki később Blackhearts nevű zenekara élén ért el nagyobb sikereket, 1981-es "I Love Rock 'n' Roll" című kislemezük még a Rolling Stone Minden Idők 500 Legjobb Dala listájára is felkerült - nos, szerintem inkább a "Cherry Bomb"-nak kéne ott lennie.
Mercury, 1976
103: Simon & Garfunkel
"The Only Living Boy in New York"
Paul Simon és Art Garfunkel tudták, hogyan kell stílusosan lehúzni a redőnyt: miközben a Beatles egy több sebből vérző, hozzájuk képest középszerű albummal búcsúzott el rajongóitól, a hatvanas évek legsikeresebb folkrock-párosa elkészítette a Bridge Over Troubled Water-t - legjobb lemezüket és egy halhatatlan popalbumot. A Bridge Over Troubled Water tele van nagyszerű dalokkal - a címadó dal, a "The Boxer" vagy a "Cecilia" mind a legnépszerűbb Simon & Garfunkel felvételek közé tartoznak, a kedvencem viszont a "The Only Living Boy in New York", ami sajnos kislemezként sem jelent meg. Ezt a dalt Paul Simon írta, amikor Garfunkel A 22-es csapdája feldolgozását forgatta Mexikóban és ő magányosnak érezte magát New York-ban. Ez a magány és melankólia érezhető is a szomorkás, őszies hangulatú folkdalból, aminek ott a helye Simon legjobban sikerült szerzeményei között. Szólókarrierjében legalábbis máig sem sikerült még egy ilyen csodálatos dalt írnia.
Columbia, 1970
102: Karen Dalton
"Are You Leaving for the Country?"
Karen Dalton egy kriminálisan alulértékelt zenész, aki mindössze két albumot vett fel a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, az 1969-es It's So Hard to Tell Who's Going to Love You the Best-et és az 1971-es In My Own Time-ot. A bemutatkozásán még kicsit nyersebb és kevésbé kidolgozott a hangzás, mint a másodikon, de ezt leszámítva nincs sok különbség a kettő között; Dalton sosem a saját dalait énekli, de olyan átérzéssel és őszinteséggel sugározza mások szavait, hogy elhisszük neki, hogy a saját tapasztalatait meséli. Az "Are You Leaving for the Country?" második és egyben utolsó lemezének utolsó dala, ahol Dalton bemutatja egyedi énekhangját (ami legfeljebb Billie Holiday-éhez hasonlítható) és a country- és jazz-stílusokat egyesítő gitárjátékát. Bár a zenéjét nem nevezhetjük pszichedelikus folknak, az "Are You Leaving for the Country?" álmodozó, elvágyódó hangulatával a stílus egyik klasszikus felvételének számít. Dalton maga mögött akarja hagyni a rohanó városi életet a vidék békéjéért, és a dal is ezt az ábrándképet tükrözi. Nagy kár, hogy a sikertelenség miatt Dalton ezt követően abbahagyta a zenélést és két évtizeddel később meghalt, így azt sem érhette meg, hogy az albumai később újra népszerűvé váltak a zenerajongók körében.
Paramount, 1971
101: Patti Smith
"Gloria"
A "Gloria" (eredetileg Van Morrison szerzeménye zenekara, a Them számára) Patti Smith-féle változata minden bizonnyal a rocktörténet egyik legjobb feldolgozása, albumnyitója és az első sora ("Jézus meghalt valaki bűneiért, de biztos nem az enyémekért", ezt Smith adta a szöveghez) egyértelműen a rocktörténet legjobb első sora. A Horses, Smith bemutatkozása egyszerű garázsrockot adott az énekes-dalszerző Beat-költészet inspirálta szövegeihez - ma az első punk rock albumként tartják számon a dühös, nyers érzelmek miatt, amiket Smith kifejez rajta. Ez persze nem egyértelmű, hiszen a Stooges Fun House-ára is szokták ugyanezt mondani, de az biztos, hogy a "Gloria" - és az egész Horses - hatalmas hatással volt a rengeteg zenekarra, akik hasonló kijelentéseket tettek még primitívebb zene mellett. Az is biztos viszont, hogy egy punk rock zenekar sem tudta felülmúlni Smith fölényes költőiségét - a "Gloria" (és a többi csúcspont: a "Redondo Beach", a "Birdland"...) hatása épp olyan, mint Robert Mapplethorpe klasszikus borítófotójáé: szikár, letisztult, erőteljes és felejthetetlen.
Arista, 1975
Következő rész:
