A progresszív rock elsősorban angol műfaj - ahogy az előző írásaimból kiderül, voltak nagyszerű francia, olasz és német progresszív zenekarok, de a legnagyobb elődök és a progresszív zene legnagyobb művelői mind az Egyesült Királyságból származnak. Ennek több oka is lehet, egyrészt tudjuk, hogy Amerika - a rock szülőhazája - zenéjére elsősorban a country és a blues volt hatással, két nagyon amerikai stílus. Angliára, ahova csak később érkezett el a rock and roll, ez természetesen nem volt igazi, az itteni fiatalok inkább folkot, jazzt és klasszikus zenét hallgattak, így a hatvanas évek vége felé, amikor a britek saját, egyedi hangzást akartak létrehozni, ezekhez a stílusokhoz fordultak inspirációért - és ezek a progresszív rock alapjai is. Másrészt azt is el kell ismerni, hogy a brit zenészek mindig kifinomultabbak voltak az amerikaiaknál - náluk már nem annyira a rendszer elleni lázadás, a hangerő vagy a ritmus volt a fontos, inkább magában a rockzenében próbáltak forradalmat csinálni, kizárólag a hangok segítségével. Ennek pedig látszólag az volt a legjobb módja, hogy visszautasították a pop legfontosabb szabályait - a kettő és három perc közötti dalhosszt, a verze-refrén felépítést, az egyszerű szövegtémákat és a mindent elnyomó energikusságot - valami magasabb szintű cél kedvéért, hogy a rockot klasszikus értelemben vett művészetté magasztosítsák a lázadás eszköze helyett. Ezt először a Beach Boys és a Beatles tette meg 1966-67-ben a Pet Sounds, a Revolver és a Sgt. Pepper dalain - ezek nem voltak progresszív albumok, de a Sgt. Pepper utolsó dala, az "A Day in the Life" hatalmas vonóskíséretével, háromrészes felépítésével és több mint ötperces hosszával már a progresszív rock elődjének tekinthető, ahogy a Beach Boys lemezének barokkos hangzása is. Hasonlóan a progresszív zene elődjei közé soroljuk Frank Zappa és a Mother of Invention bemutatkozását, a Freak Out!-ot, ami minden korábbinál nagyobb méretével és egyedülálló koncepciójával inkább elméleti szinten volt nagyon hatásos, valamint Bob Dylan költői szövegeit, amik a későbbi progresszív zenekarok filozofikusabb témáit vetítették elő.

Az első igazi progresszív rock felvételnek számító felvétel a Procol Harum 1967-es "A Whiter Shade of Pale"-je volt, ami Bach inspirálta dallamával és szokatlan szövegeivel már a Pink Floyd, a King Crimson és a többi úttörő megjelenése előtt lerakta a műfaj alapjait. Miközben a Procol Harumra csak az "A Whiter Shade of Pale" miatt emlékezünk, más korai progresszív zenekarok ennél többet letettek az asztalra: a P. P. Arnold kísérő zenekaraként alapult The Nice például Keith Emerson (a későbbi Emerson, Lake & Palmer alapító) pályájának első fontosabb állomása volt és a zenéjük - ami szintén főleg a klasszikus zenén alapult, bár az első lemezük még pszichedelikus hangzású - olyan későbbi formációkra volt nagy hatással, mint a Van der Graaf Generator vagy a Genesis. A Nice azonban nem volt hosszú életű zenekar, Emerson három év után feloszlatta, majd megalapította a sokkal sikeresebb, de kisebb jelentőségű Emerson, Lake & Palmert, akikről a továbbiakban nem nagyon lesz szó. Nem minden progresszív zenekar alapozott azonban a klasszikus zenére: néhányan az 1967-ben népszerűsége csúcspontján lévő pszichedelikus rockból indultak ki (közülük a leghíresebb a Pink Floyd, kevésbé ismertek a Family vagy a Traffic), mások a jazzből (a Canterbury szcéna zenekarai, mint a Soft Machine vagy a jóval avantgárdabb King Crimson), egyesek pedig az angol folkból (így a Jethro Tull, akik később más irányokba indultak el, vagy a Strawbs, akik manapság jóval ismeretlenebbek).

Szóval a progresszív rock fontos úttörői közé tartozott a Procol Harum (de csak egyetlen híres kislemeze miatt) és a The Nice, a harmadik név, amit muszáj megemlíteni, a Soft Machine-é, akik az irányzat jazzesebb oldalát képviselték. Ők voltak a londoni pszichedelikus underground színtér egyik legnépszerűbb csapata (a Pink Floyd mellett), de közben a Canterbury szcéna vagy Canterbury Sound névre hallgató hangzás legfontosabb képviselői is voltak. A Canterbury Sound neve egy angol várostól ered, ami a színtér központja volt, az itteni zenekarok a fúziós jazz, a free jazz és az avantgárd zene elemeit adták hozzá a progresszív rockhoz. A Canterbury Sound nem volt teljesen egységes, de ma már főleg a Soft Machine miatt emlékezünk rá (ha emlékezünk még egyáltalán), amely azért készített legalább egy klasszikus albumot. Ez az 1970-ben megjelent Third, a Canterbury Sound nagy fordulópontjának számító album, amit Miles Davis nemrég megjelent avantgárd jazz opusza, a Bitches Brew inspirált és ami négy, kb. húszperces felvételből áll. A Third a fúziós/avantgárd jazz elemei mellett korabeli elektronikus elemeket is tartalmaz, nem véletlen, hogy főleg erre a lemezre emlékszünk az egész Canterbury szcénából, hiszen a Third egy valóban előremutató, experimentális munka és a Soft Machine pályájának csúcspontja. Az ezt követő Fourth még egész jó lemez volt, de aztán Robert Wyatt, a Soft Machine dobosa és talán legfontosabb tagja kilépett a zenekarból, hogy szólókarrierbe kezdjen, így le is áldozott a Soft Machine csillaga.

Ha már itt vagyunk, ejtsünk pár szót Robert Wyatt szólókarrierjéről, mert érdemes: bemutatkozó lemeze, az 1970-es The End of an Ear még akkor készült, amikor Wyatt a Soft Machine tagja volt és nem is volt nagyon emlékezetes, de a folytatás, az 1974-es Rock Bottom több értelemben is jelentős munka és az 1970-es évek egyik legjobb lemeze. Amikor hozzálátott az album munkálataihoz, Wyatt súlyos balesetet szenvedett: a túlzásba vitt bulizás közben kiesett egy harmadik emeleti fürdőszobaablakból, deréktól lefelé megbénult és egész életére kerekes székbe kényszerült. A Rock Bottom dalait a kórházban írta meg, saját elmondása szerint még segített is rajta ez a nem túl szerencsés állapot, mert a kórházban szabadon tudott álmodni és jobban át tudta gondolni a zenét. Ez érződik is az amúgy igen találó című Rock Bottom felvételein: ezek visszafogott, elnyújtott, elmélkedő fúziós jazz szerzemények, valóban álomszerűek és szinte folyékonyak; olyan gyönyörű dalok, amikről a Soft Machine nem is álmodhatott (hallgassátok meg a "Sea Song"-ot, ha nem hiszitek). És nem is ez Wyatt utolsó remekműve: kövekező rendes szólólemeze, az Old Rottenhat kissé alulértékelt klasszikus, a csodás, 1997-es Shleep (amelyen többek között Brian Eno és Paul Weller is közreműködtek) pedig azt bizonyítja, hogy nem minden progresszív zenész vált menthetetlenül ódivatúvá a punk forradalma után.

A Canterbury szcéna természetesen nem csak a Soft Machine-ből és Robert Wyattből állt, rengeteg további zenekar is létezett ekkoriban, akikre ma már nem nagyon emlékszünk: a Hatfield and the North, a Natinal Health, a Delivery, a Matching Mole (szintén Robert Wyatt zenekara), a Gilgamesh és az Egg még néhány név, akikkel nem fofok foglalkozni a továbbiakban. De azért kiemelnék két kultzenekart, akik még ma is nagyon népszerűek bizonyos zenerajongók körében: az első a Henry Cow, akiket nem is neveznék progresszív rockzenekarnak, ők kicsit túlléptek ezen a jelzőn. A zenéjük a szabad improvizáció, a fúziós jazz, a modern klasszikus és az avantgárd elemeit keverte első hallásra kissé barátságtalan avant-rockká. Ők voltak a Rock in Opposition nevezetű mozgalom megteremtői is, egy néhány hozzájuk hasonló, avantgárd progresszív zenekarból álló társulásé, akik a zeneipar ellen tüntettek, mivel az nem volt hajlandó "felfedezni" őket. Mára a Henry Cow körül egyfajta kultusz alakult ki kívülálló státusuk és izgalmas experimentális zenéjük miatt, ami semmire sem hasonlított saját korában. Ha csak egy Henry Cow lemezt akarsz meghallgatni, legyen az az 1974-es Unrest, a zenekar remekműve, amit részben Bartók Béla, részben pedig a már sokat említett Robert Wyatt inspirált, az underground zene egyik nagy klasszikusa. A másik zenekar, akiket megemlítenék a Comus, egy nagyon rövid életű, de annál izgalmasabb formáció, ők inkább a progresszív rock folkosabb részét képviselték, bár találunk bőven pszichedelikus elemeket is a zenéjükben. A Comus főleg bemutatkozó lemeze, az 1971-es First Utterance miatt maradt meg a zenerajongók emlékezetében, ami szintén egy underground klasszikus, ami jóval megjelenése után részesült a megérdemelt elismerésben. Megjelenése idején inkább figyelembe se vették, de ez nem is meglepő: hangzása a folk, a pszichedelikus rock és a progresszív rock elemeit vegyítette pogány és kísérteties hatásokkal, valamint az erőszak különböző fajtáiról szóló szövegekkel. A lenéző kritikák és a nagyon alacsony eladási számok miatt aztán a zenekar gyorsan fel is oszlott és csak 2008-ban állt össze újra néhány koncert és később egy új lemez kedvéért, de máig nagyszerű bemutatkozásuk miatt fontosak, ami szintén a hetvenes évek egyik legjobb lemeze.

Akkor ugorjunk is egy másik zenekarra, akiket bizonyára többen ismernek, mint a Henry Cowt vagy a Comust. Ezt a formációt 1965-ben alapította négy cambridge-i diák: Syd Barrett, Roger Water, Rick Wright és Nick Mason, zenekaruk nevét pedig két teljesen ismeretlen georgiai blues zenész, Pink Anderson és Floyd Council tiszteletére nevezték el Pink Floydnak. Működése első éveiben főleg R&B standardokat játszott, majd a londoni pszichedelikus underground színtéren tűntek fel; 1967-ben tettek szert először nagyobb hírnévre, ekkor jelent meg The Piper at the Gates of Dawn című debütálásuk, ami a pszichedelikus rock egy agresszívabb és űrbélibb fajtáját mutatta be. 1968-ban Barrett, aki addig a zenekar irányítója volt, drogfüggősége miatt kiszorult a Pink Floydból, helyét egy másik cambridge-i diák, David Gilmour vette át, és vele végleg kilőttek az űr felé, hogy az őrületről, a múló időről, a hiányérzetről, a mohóságról, antiutópiákról, a lélektelen turnékról, az angol oktatási rendszerről és hasonlókról készítsenek epikus, koncepcióban gazdag remekműveket. Szerintem a Pink Floyd az egyetlen olyan progresszív zenekar, amit minden olvasó ismer, így nem töltenék nagyon sok idő a pálya részletezésével. A Pink Floyd legerősebb korszaka nagyjából 1971 és 1979 közé tehető, ekkor tulajdonképpen több klasszikus albumot készítettek, mint bármelyik zenekar az évtizedben (az 1972-es Obscured by Clouds volt az egyetlen gyenge pillanat): az első az 1971-es Meddle, ami az egyik személyes kedvencem, egy változásokkal teli időszakot megörökítő lemez, aminek még nincs olyan erős koncepciója, mint a későbbi munkáknak, de tele van csodás dalokkal és egyszerűen egy lazább, szerethetőbb lemez, mint mondjuk a kissé nyomasztó The Wall vagy The Dark Side of the Moon. A nevetséges "Seamus"-ön kívül minden dal nagyszerű rajta, de kiemelkedő a mellbevágó, instrumentális nyitány ("One of These Days"), a Liverpool F.C. himnuszát is tartalmazó "Fearless", a jazzes, popos "San Tropez" és a teljes második lemezoldalt betöltő, huszonhárom perces csúcspont, az "Echoes". A következő figyelemreméltó Pink Floyd album a The Dark Side of the Moon, de ezt úgyis mindenki ismeri, úgyhogy inkább az 1975-ös Wish You Were Here-ről beszélnék, ami a zenekar legjobb lemeze. Ezt a nagyszerű albumot Syd Barrett hiánya inspirálta, aki 1968-os kilépése óta folyton drogproblémákkal küzdött, az album címadó dala, a szinte túlvilágian gyönyörű "Wish You Were Here" megindító óda egy elveszített baráthoz és a Pink Floyd legjobb dala is. Az ismert történet szerint Barrett meglátogatta a Pink Floydot a lemez felvételei alatt, de régi barátai először meg sem ismerték, úgy megváltoztatták az eltelt évek. Ezenkívül ott van még a lemezen a két részre vágott és összesen kilenc tételből álló, nagyrészt instrumentális epikus szerzemény, a "Shine on You Crazy Diamond" (amit szintén Barrett inspirált), aminek szintén bérelt helye van a legnagyszerűbb Pink Floyd dalok között. Ha életedben csak egy Pink Floyd lemezt akarnál meghallgatni - ami viszont nagyon rossz ötlet - akkor a Wish You Were Here legyen az. Az 1977-es Animals, amit Orwell Állatfarmja inspirált, már megosztóbb alkotás, de sok rajongó számára ez a zenekar legjobb lemeze, ha az avatatlan fülek számára kissé elidegenítő is. Ez az album a rövid bevezető és levezető dalokon kívül egy tizenhét ("Dogs"), egy tizenegy ("Pigs (Three Different Ones)") és egy tízperces ("Sheep") tételből áll, amik tele vannak filozofálással a diktatúrákról, na meg hatalmas gitárszólókkal. Az Animals is nagyszerű album amúgy, főleg a "Dogs", ami szerintem a második legjobb Pink Floyd dal a "Wish You Were Here" után, és ezt Mark Kozelek is így gondolja, aki 2014-es, máris modern klasszikusnak számító albumán (a Sun Kil Moon néven kiadott Benjin, ha tudni akarná valaki) egy egész dalt szerntelt a "Dogs" előtti tisztelgésnek. És ott van még a The Wall, egy duplalemezes rockopera a turnézás gyilkos hatásáról meg hasonló vidám témákról, de szerintem azt is ismeri mindenki, úgyhogy nem is írok róla többet.

Szerintem a legizgalmasabb dolog a Pink Floydban az, hogy milyen elképesztően sikeres zenekar ahhoz képest, hogy ez az egyik legfurcsább társaság, ami valaha létezett: négy művelt angol fiatal, akik konceptlemezeket készítenek a Hold sötét oldaláról vagy a diktatúrákról Orwell után? Nem úgy hangzanak, mint akik 200-250 millió lemezt adtak el világszerte, nem igaz (és akkor még nem is beszéltünk a rengeteg letöltésről)? Nézzétek csak meg, kik vannak még ebben a kategóriában: a Beatles, természetesen, aztán Elvis Presley, Michael Jackson, Madonna, Elton John és a Led Zeppelin. És aztán a Pink Floyd. Hogy lehet ez? Mi az, ami ennyire megfogja az embereket a Pink Floyd zenéjében még a 2010-es években is? A Pink Floyd zenéje messze nem olyan populáris, amilyen az előzőeké - és hidd el, sokkal kevésbé populáris, mint gondolod. De mégis, nekem is van itthon három Pink Floyd lemezem vinylen, és a szomszédnak is van legalább egy. Nem vagyok benne biztos, hogy mi az oka ennek, de akkor is igaz: a Pink Floyd egyszerre a világ egyik legfurcsább és legtöbb lemezt eladó zenekara, akiket ma is fiatalok új generációi fedeznek fel és szeretnek meg.

Még további három brit progresszív rock zenekarra térnék ki részletesebben, méghozzá a három legnagyobbra a Pink Floydot leszámítva: az első a King Crimson, a második a Yes és a harmadik a Genesis. A King Crimsonról nehéz egyetlen zenekarként írni, hiszen a rengeteg tagcsere miatt tulajdonképpen mindegyik lemezük más felállással készült, az egyetlen összekötő kapocs Robert Fripp, a King Crimson vezetője, minden idők egyik legünnepeltebb gitárosa, aki Brian Eno, David Bowie, a Talking Heads vagy a Blondie lemezein is megjelent vendégszereplőként. A Crimson egyértelműen a progresszív rock leginkább innovatív, hatásos és eredeti zenekarai közé tartozik, 1969-as bemutatkozásuk, az In the Court of the Crimson King a műfaj egyik első igazán kiforrott és klasszikusnak számító példája, ami a jazz és a klasszikus zene elemeit is beépíti a rock hangzásba, avantgárd, elidegenítő stílusa megjelenése idején vegyes fogadtatást eredményezett, de ma már zseniális alkotásként emlékeznek rá. Nem mondom, hogy ma nagyon népszerű lemez lenne az In the Court of the Crimson King - legfeljebb a megszállott progrock-rajongók körében az - de kaotikus és torzított, már a metált is megjósoló dalainak hatása még mindig érződik, még ha csak abban is, hogy a "21st Century Schizoid Man" egyik részlete szerepel Kanye Wes "POWER"-jében. Ez egyébként azért is érdekes, mert a "POWER" kissé olyan, mint ugyanannak a dalnak a 2010-es évekbeli változata: egy kaotikus, őrült epikus hiphop dráma és korának egyik meghatározó - ha nem is nagyon sikeres - kislemeze. Bár az In the Court of the Crimson King a legnépszerűbb King Crimson lemez a nagy rajongók szerint, a zenekar több klasszikusért is felelős: a csúcsra 1973 és 1974 között értek el a Starless and Bible Black és a Red dupla pofonjával. Miközben a kommerszebb progresszív zenekarok, mint az Emerson, Lake & Palmer céltalan, elszállt háttérzenéket csináltak a füvezéshez, addig Fripp és társai olyan előremutató, durva és súlyos zajokat teremtettek a Starless and Bible Blacken (amit nagyrészt élőben vettek fel), amik még most is letaglózóak. Kirobbanó gitárriffek és kellemes, klasszikus zenét idéző instrumentális részek váltakoznak az album negyvenegy percén keresztül, gyakran egy dalon belül. Kiemelkedő a második lemezoldal két hosszú, teljesen instrumentális darabja, amik a King Crimson legkeményebb felvételei közé tartoznak. Viszont még így sem ez a King Crimson hetvenes évekbeli pályafutásának csúcspontja, mert az csakis a zenekar első életszakaszának utolsó lemeze, az 1974-es Red lehet. A felvételek idején úgy nézett ki, a Crimsonnak végleg vége van: David Cross is kilépett a zenekarból, ami már azelőtt is nagyon közel volt a feloszláshoz. A Red azért lenyűgöző album még mindig, mert ez egy széthullás szélén alakuló, de még így is nagyszerű zenekar munkája, amelynek zseniális vezetője még képes volt addig összetartani a társaságot, hogy elkészülhessen az utolsó mestermű. A Red a King Crimson talán legkeményebb lemeze, de ez a zenekar első megtestesülésének összegző munkája, ha csak egy albumot akarnál meghallgatni az életműből, akkor ez legyen az. Ezzel természetesen nem ért véget a King Crimson története: Fripp 1981-ben újjáalapította a zenekart (természetesen megint új felállással) és meg is jelent a következő album, a Discipline, amely már a math rock és az újhullám elemeit is bevette a King Crimson hangzásba (részben Fripp másik projektje, a League of Gentlemen hatására). Ma már ez az album is klasszikusnak számít, a King Crimson pedig jelenleg is létezik (2013 állt össze újra, immár sokadszorra), bár új albumot a 2003-as The Power to Believe óta nem kaptunk tőlük.

Következzen a Yes, ami szintén Londonban alakult, de nagyjából ennyi a közös bennük a King Crimsonnal. Miközben a King Crimson mindig is inkább kultzenekar volt, mint igazi sikeres társaság, addig a Yes a progresszív rock népszerűségének csúcspontján a Pink Floyd, az Emerson, Lake & Palmer és a Genesis mellett a világ legkelendőbb bandái közé tartozott. Mai füllel hallgatva ez elég meglepő: miközben a King Crimson zenéje inkább tömör volt és kemény, az experimentális hangzást pedig a fúziós jazzel való játszadozás adta, addig a Yes egy végtelenül elszállt, misztikus és kozmikus szövegekkel operáló zenekar volt, akik félórás szerzeményeikről, komplex, szimfonikus hangszereléseikről és látványos élő fellépéseikről voltak ismertek. A Yes legsikeresebb éveiben hatalmas turnékat indított, amiknek a sikere is ugyanolyan nagy volt. A Yes tagjai képzett zenészek voltak, így legjobb lemezeiken (amiket szokás a progresszív rock egészének legjobb lemezei közé sorolni) nagyszabású, a klasszikus és barokk zenét, valamint a világűrt egyaránt idéző kompozícióik, amelyeknek gazdag harmóniái és hangszerelései képesek felrepíteni az űrbe, tényleg lenyűgözőek. A King Crimson szikárabb realizmusával szemben a Yes zenéje mindig az emberi fantázia képeit örökíti meg, dalaik filmszerűek, éteriek és elvágyódók. Ahogy már mondtam, ma már ez szinte elképzelhetetlen, de fénykorukban nem csak a kritikusok rajongtak értük, de lemezeik hatalmas példányszámban keltek el; olyan nagyszerű zenészeket találunk a tagok között, mint Steve Howe gitáros vagy Rick Wakemen billentyűs (aki mindig varázslónak öltözve lépett fel, hogy ezzel is kiegészítse a Yes fantasy-vízióit) szólóinál nagyobbakat nem nagyon találunk még a többi progresszív zenekar között sem, ahogy Jon Anderson magas tenorja vagy (a King Crimson tagjaként is ismert) Bill Bruford poliritmikus dobolása mind közrejátszanak abban, hogy a Yes zenéje olyan egyedülállónak és sokrétűnek hangzik. A zenekar legerősebb korszaka a hetvenes évek első felére, egész pontosan 1971  és 1973 közé tehető, ekkor jelent meg az összes igazán nagy klasszikusnak számító lemezük: az első az 1971-es The Yes Album (rajta a háromtételes "Starship Trooper"), ez volt annak az időszaknak a kezdete, amikor a kritikusok és a közönség egyaránt elismerte a zenekart munkásságát. A következő az ugyanabban az évben megjelent, de még jobb Fragile, majd 1972-ben a zenekar mesterművének számító Close to the Edge. Ez a lemez mindössze három dalból áll, de ezek közül a legrövidebb is kilenc perces, a másik kettő pedig egy-egy négytételes "szimfónia". Ennek a rendkívül sikeres időszaknak a csúcspontja az 1973-as tripla koncertalbum, a Yessongs, ami a zenekar valódi legjobb kiadványa. A Close to the Edge valóban nagyszerű stúdióalbum, de azt ne felejtsük el, hogy a hetvenes évek volt a koncertalbum fénykora: ekkor jelent meg a legtöbb klasszikus élőben felvett album, legyen szó a Kiss Alive!-járól vagy az Allman Brothers Band At Filmore Eastjéről. A Yessongs azonban köröket ver ezekre, ahogy James Brown Live at the Apollójára is, meg minden másra, mert korának legnagyszerűbb koncertzenekarát örökíti meg pályája csúcspontján. Megtaláljuk rajta az összes fontos Yes felvételt a "Siberian Khatru"-tól az "And You and I"-ig, a a "Roundabout"-ig és a "Close to the Edge"-ig és egyenesen a záró "Starship Trouper"-ig. A dalok nagy része még hosszabb és bonyolultabb változatban jelenik meg és sok esetben még erősebbek is, mint az albumon, amin eredetileg szerepeltek, mert - még egyszer elmondom - korának legnagyszerűbb koncertzenekaráról van szó. A Yessongs volt a Yes karrierjének csúcspontja, az ugyanabban az évben megjelent túlbonyolított Tales from Topographic Oceans már vegyes fogadtatásban részesült, onnan pedig már csak lefelé vezetett az út. Azóta voltak sikeresebb lemezeik (mint az 1983-as 90125) és még mindig adnak ki új lemezeket (a legutóbbi két éve jött ki), de a jelentőségük sosem volt már akkora, mint 1971 és 1973 között, amikor a progresszív rock legnagyobb klasszikusai közül négyet is kiadtak.

A korszak utolsó kiemelkedően sikeres progresszív zenekara, akiket most bemutatnék a Genesis volt, amelyet két diák, Peter Gabriel és Tony Banks alapított a Charterhouse School nevezetű brit magániskolában. Később csatlakozott még hozzájuk pár fiatal (Mike Rutherford, Anthony Phillips és Chris Stewart), ekkor változtatták a nevüket Genesisre. A Genesis először 1967-ben adott ki zenét (a sikeretelen "Silent Sun" kislemezt), majd később (már John Silver dobossal) felvették hasonló, pszichedelikus/barokk pop hangzású, középszerű bemutatkozó lemezüket (From Genesis to Revelation). Később John Silver helyére John Mayhew került, majd őt 1970-ben Phil Collins váltotta, Phillips helyére pedig Steve Hackett került, ezzel összeállt a Genesis klasszikus felállása és már így rögzítették harmadik nagylemezüket, az 1971-es Nursery Cryme-ot. Ez még nem volt egy nagyon meggyőző alkotás, de a következő évek már meghozták az áttörést a zenekar számára, olyan klasszikus progresszív lemezeket adtak ki, mint az 1972-es Foxtrot (rajta a 23 perces, majdnem a teljes második lemezoldalt betöltő "Supper's Ready"-vel, ami a végletekig kidolgozott hangszerelésével és komplex szövegeivel a műfaj egyik legfontosabb ilyen soktételes szerzeménye), vagy a legjobbnak számító Selling England by the Pound és The Lamb Lies Down on Broadway. Miközben a Genesis is kiadott néhány remek nagylemezt - a Selling Englad by the Pound, ami a hagyományos angol kultúra pusztulásáról és az amerikai hatások terjedéséről szól, a hetvenes évek egyik legjobb progresszív lemeze, ahogy a The Lamb Lies Down on Broadway szürreális, őrült konceptlemeze is nagyszerű a maga nemében - szintén inkább koncertzenekarként volt híres. Peter Gabriel ugyanis nem annyira elénekelte, inkább előadta a dalait a színpadon, furcsa maszkokat és jelmezeket hordott, amiknek nevet is adott, valamikor teljesen fehérre, máskor pedig sokszínűre festette az arcát, két dal között pedig néha vicces, máskor misztikus, álomszerű történetekkel szórakoztatta a közönséget. A szokatlan világítás is hozzátartozott az összhatáshoz: miközben a legtöbb progresszív zenekar vakító lézerfényekkel próbálkozott, a Genesis sokszor félhomályban, néha pedig teljesen lekapcsolt lámpák mellett játszott. Gabriel szokatlan mutatványaival (ő volt az egyik első, aki bevetette a stage divingot, azaz a színpadról a nézők közé ugrást) több volt, mint egy énekes, ő volt minden idők egyik legkülönlegesebb fontembere és a Genesis is neki köszönhette hírnevét. Éppen ezért volt nagy csapás a zenekar számára, amikor 1975-ben, a The Lamb Lies Down on Broadway turnéi után Gabriel kivált a Genesisből, hogy szólóban folytassa (a zenekaron belüli ellentétek miatt). A helyét Phil Collins töltötte be, aki már korábban is bemutatta, hogy énekelni is tud, nem csak dobolni, de 1977-ben Hackett is otthagyta őket. Ezután, az 1998-ig tartó Collins-korszakban készültek jó és kevésbé jó lemezek, de olyan erőset, mint a Selling England by the Pound és társai, soha többé nem csináltak (a Genesis jelenleg is aktív, még mindig Banks/Rutherford/Collins felállásban, 2008-ban álltak összre újra). Egyébként Peter Gabriel szólóban is nagyot dobott: 1983-as So című albuma nagyon távol van a Genesis progresszív rockjától, de szintén minden idők legmagasabbra értékelt lemezei között van, Phil Collins pedig vegyes fogadtatású, de halhatatlan 1981-es slágerével, az "In the Air Tonight"-tal bizonyította be, hogy ő se rossz szólóelőadó.

Természetesen nem csak ezek a zenekarok fontosak a brit progresszív rockban: a Hawkwind (a nemrég elhunyt Lemmy Kilmister első zenekara), az egyik első space rock formációnak számít és szintén látványos színpadi show-jukról voltak ismertek, legjobb lemezük, a Space Ritual is néhány ilyen koncertet örökít meg. Néhány zenekarra pedig az angol folkzene volt hatással, főleg a hatvanas évek olyan, a folk hagyományait felélesztő zenészei, mint Donovan vagy a Fairport Convention, közülük a Jethro Tull és a Strawbs a leghíresebb.

Végül pedig szeretném néhány mondatban összefoglalni a progresszív rock lényegét: ez a hetvenes évek egyik olyan stílusa, ami tényleg csak a hetvenes évekre jellemző. Nincsenek nagyon modern progresszív zenekarok, amik vannak, azokat pedig a szakma egyöntetűen lenézi, legfeljebb azok hallgatják őket, akik már a hetvenes években is progresszív rockot hallgattak. Érdekes, hogy a progresszív rock már nevében is azt hirdeti, hogy ő milyen előrehaladó, közben pedig a fejlődése valahol 1973-74 környékén leállt és azóta semmit se mozdult előre; akik ma progresszív rockot hallgatnak, azok nem az előrehaladó, inkább a begyepesedett és konzervatív zenehallgatók. Az egyetlen olyan progresszív zenekar, akiket ma is menő dolog hallgatni, az a Pink Floyd, na meg az olyan teljesen ismeretlen kultzenekarok, mint a Magma, a Henry Cow vagy a Goblin. Sok stílus van a hetvenes években, amiknek még ma is érezzük a hatásait, de a progresszív rock nem tartozik közéjük, ma már a korabeli lemezek többsége nagyképűnek és túlbonyolítottnak hat, túl emelkedettnek a mai hallgatók ízléséhez. A progresszív rock a hetvenes években is sznob dolognak számított, a gazdag angol és európai egyetemisták zenéje volt, túl bonyolultnak számított az egyszerűbb hallgatók számára. Lehet, hogy a progresszív rock határozta meg a hetvenes évek első felét és lehet, hogy számtalan nagyszerű lemez köthető hozzá, de ha tetszik, ha nem, a mai világban ez az évtized egyik legkevésbé fontos irányzata.