Nehéz elhinni, de a kontinens egyik legnagyobb progresszív rock színterét Olaszország tudhatta magáénak - persze nem olyan nagy vagy fontos felhozatalra kell gondolni, mint mondjuk a brit, az amerikai vagy a német progresszív zene, de így is számos ismert együttest tudunk itt felsorolni. Ezekre a zenekarokra természetesen az évtized elejének angol progresszív előadói voltak hatással, különösen a Genesis, a Van der Graaf Generator és a Gentle Giant, azonban az olasz progresszív rockot különálló műfajnak tekintjük. A hetvenes években néhány ezek közül a zenekarok közül nemzetközi téren is ismertnek számított: a leghíresebb a Goblin volt, akikre főleg horrorfilmekhez írt zenéik miatt emlékezünk (ezek közül a Sóhajok című kultikus olasz ponyvahorror soundtrackje a lejgobb, de ők csinálták a Holtak hajnala című George A. Romero film kíséretét is), a másik legnagyobb név pedig a Premiata Fornerica Marconi (akiket PRM-ként is ismernek), ők Angliában és az Egyesült Államokban is sikeresen turnéztak. Hasonló nemzetközi sikerre tett szert a Le Orme, az Area (akik jóval experimentálisabb zenekar voltak az előzőknél, a fúziós jazzre építették zenéjüket), valamint a Banco del Mutuo Soccorso, akik leginkább azért híresek, mert nekik köszönhetjük a világ egyik legjobb progresszív albumát, a Darwin!-t.
Természetesen sok más olasz progresszív zenekar is tevékenykedett a hetvenes években, mint a Libra, akik szintén főleg a filmzenéik miatt ismertek, de róluk itt most nem lesz szó, mert szerintem a fent említett zenekarok a legjobbak és a legfontosabbak ebből a színtérből és bőven elég őket bemutatni, hogy jobban megismerjük azt.
Kezdjük is a Goblinnal: egyértelműen ők a legismertebbek az összes olasz progresszív zenekar közül, azon kevesek között vannak, akiket talán még azok is ismernek - ha nem is névről - akik amúgy nem is tudnak az olasz progresszív rock színtérről. Ennek az oka az, hogy a zenekar leghíresebb szerzeménye, a "Suspiria" bizonyára az egyik legjobban elterjedt instrumentális dal vagy filmzene, rengeteg YouTube videóban lehet hallani minden ok nélkül. És ez amúgy nem is véletlen: a Sóhajok főcímzenéje tényleg a legjobb soundtrackek közé tartozik, azon a szinten van, ahol A jó, a rossz és a csúf zenéje Ennio Morriconétól, a "Halloween: Main Theme" John Carpentertől vagy a "Misirlou" Dick Dale-féle változata (azaz a Ponyvaregény főcímdala). A "Suspiria" azonban lekörözi ezeket, olyan kísérteties, nyugtalanító és gyönyörű, mint semmi más a filmzenék között, és ami még meglepőbb: még ma is úgy hangzik, mintha épp az előbb vették volna fel. A Goblin rengeteg további film zenéjét készítette el (ezek között a legtöbb Dario Argento, a gialli - nálunk ponyvahororrként ismert - műfaj meghatározó alakja és az egyik legnagyobb hatású horror-rendező filmje volt, ahogy a Sóhajok is), de egyedül a "Suspiria"-val halhatatlanná válhattak volna. Persze nem csak maga a "Suspiria" nagyszerű, az egész filmzene elképesztően jó, főleg úgy, ha nem csak meghallgatjuk, hanem meg is nézzük a filmet - a történet elég sovány, de Argento rikító színekből és furcsa formákból felépülő rendezői látomása, a folyamatos feszültség és a Goblin mesteri háttérzenéje olyan összhatást keltenek, ami még ma is aktuális dologgá teszik a Sóhajokat.
A második legismertebb olasz progresszív együttes a Premiata Fornerica Marconi, akiket röviden PFM-ként is szokás említeni. A hetvenes években egyértelműen ők örvendtek a legnagyobb sikernek a felsorolt formációk közül: Franz Di Cioccio dobos és alapító tag elmondása szerint ennek az lehetett az oka, hogy a zenekar első - és legjobb - albuma, a Storia di un minuto megjelenése előtt már évekig együtt zenéltek a stúdióban, így nagyon összeszoktak. Többek között King Crimson feldolgozásokat is játszottak, Peter Sinfield (az angol zenekar egyik eredeti tagja) ezt hallva elhívta a PFM-et Londonba és ő lett a formáció első angol nyelvű lemeze, a Photos of Ghosts szövegírója, majd azt is elintézte, hogy szerződtessék őket az Emerso, Lake & Palmer kiadójához. Ez után a PFM halmozta a sikereket - amerikaikat millió látták fellépésüket a Midnight Specialban, turnéztak a Santanával, a Beach Boysszal és az Allman Brothers Banddel is és máig töretlen a népszerűségük. Ahogy már említettem, ez nagyrészt a zenekar csodás debütáló lemezének köszönhető, a Storia di un minutónak, ami tulajdonképpen a stúdióban készült élő felvétel volt, egy főleg szimfonikus alapokra építkező progresszív lemez, amelyen ugyanúgy találunk lágy és dallamos pillanatokat (a kétrészes "Dove... quando") mint kemény, rockos felvételeket ("É festa"). Ez az album elengedhetetlen hallgatás mindenkinek, akit érdekel a progresszív rock, mert tényleg a műfaj egyik legjobb bemutatkozó korongja, és közel van az olyan zenekarok színvonalához, mint a Genesis vagy a Yes.
A Le Orme a PFM-hez hasonlóan a kevés olasz progresszív zenekar egyike volt, akik hazájukon kívül is nagyobb sikert értek el, bár pályájuk kezdetén még igen messze voltak későbbi, meghatározó hangzásuktól. Első lemezük, az Ad gloriam még leginkább a beat és a pszichedelikus rock keveréke, amire a hatvanas évek brit pop/rockzenéje volt hatással. Későbbi lemezeikkel azonban már nagyobb sikert arattak az olasz listákon, és a Van der Graaf Generatorból ismert Peter Hammill figyelmét is felkeltették, akivel együtt is turnéztak egy ideig. 1973-ban jelent meg a legjobb lemezük, a Felona e Sorona angol változatát is Hammill készítette el. A Felona e Sorona konceptalbum, ami megszokott dolog a progresszív rock világában, a középpontjában a címben említett két képzeletbeli bolygó áll, amik egymás körül forognak, de nem tudnak a másik létezéséről. Felona boldog, virágzó hely, Sorona pedig sötét, járványok és katasztrófák sújtják - az album második felében azonban kicserélődnek a szerepek. Az album elsősorban nem a koncepciója miatt izgalmas, hanem a hangzás miatt, amit két akusztikus dalt leszámítva végig a billentyűszólamok és a szintetizátorok uralnak, amik olyan űrbéli, sci-fi hatást teremtenek, amik miatt az album a space rock klasszikusai között is helyet érdemel. A Felona e Sorona nem olyan díszes album, mint a Storia di um minuto, viszont sokkal egységesebb és végső soron a hatása is nagyobb, mind a későbbi zenészekre, mind a hallgatókra. Miközben a PFM albuma - bár nagyszerű - inkább a már meglévő hangzások újrahasznosítása, addig a Felona e Sorona egy igazi egyedülálló mestermű, epikus, roppant méretű és lélegzetelállító, éteri hangzású album, ami az olasz progresszív rock egyik legszebb példája. Lehet, hogy a Le Orme az Emerson, Lake & Palmer hatása alatt állt, amikor felvette ezt az albumot, de a sokkal híresebb angol zenekar nyomába se érhet annak a zsenialitásnak, amit a Felona e Sorona megörökít.
Az Area már más történet, köze sincs azokhoz a zenekarokhoz, amik a PFM vagy a Le Orme elődei voltak, a Genesis-Yes-Emerson, Lake & Palmer szentháromság helyett részben a Canterbury sound volt rá hatással (az olyan zenekarok mint a Soft Machine), akik az avantgárd jazz felől közelítettek a progresszív zene felé, de a Mahavishnu Orchestra és a King Crimson hanzása sem idegen tőlük. A hetvenes években Demetrio Stratos, a görög származású énekes vezette a zenekart és az Area ekkor vált az olasz progresszív rock színtér egyik legfontosabb tagjává. Hangzásuk a fúziós jazzt, a rockot és a keleti, valamint arab zenét vegyítette, a szövegek pedig szocialista beállítottságúak voltak, ezért a zenekar főként az szocialista fiatalok körében volt népszerű. Egy Area albumot érdemes meghallgatni, ez pedig a bemutatkozásuk, ami az igen vészjósló Arbeit Macht Frei ("A munka szabaddá tesz") névre hallgat, ami az auschwitzi haláltábor bejárata fölé volt írva. Ennek megfelelően ez nem éppen egy kellemes album, inkább a kaotikus jelző illene rá, sokkal experimentálisabb hangzású, mint a legtöbb olasz progresszív zenekar és - miközben nem túl hosszú - határozottan nehéz végighallgatni. Az utolsó, "L'Abbattimento dello Zeppelin" című dal háttértörténete érdekes: egyszer egy kocsmában, ahol az Area fellépett azt kérték tőlük, hogy játsszák el a Led Zeppelin "Whole Lotta Love"-ját, de ők nem ismerték a dalt és ezt játszották el helyette. Utána kirúgták őket a helyről. Az Arbeit Macht Frei nem könnyű album, de egy ambiciózus, furcsa és egyedülálló dokumentuma az olasz progresszív zenének, ami ma is ugyanolyan jól hangzik mint megjelenése idején. Lehet, hogy nem volt akkora kereskedelmi siker, mint az előzőek, de máig fennmaradt a híre.
Az utolsó zenekar, akikre kitérnék a Banco del Mutuo Soccorso, akikre a PFM-hez és a Le Orméhoz hasonlóan inkább a brit progresszív zenekarok voltak hatással, mint a Gentle Giant, a Jethro Tull vagy az Emerson, Lake & Palmer. A Banco pályájának csúcspontja 1972-es második lemezük volt, a Darwin!, egy konceptalbum a fajok születéséről és evolúciójáról. A Darwin! csak az olasz progresszív zene olyan klasszikusaihoz mérhető, mint a PFM Storia di un minutója vagy a Le Orme Felona e Soronája (azt is mondhatnánk, hogy ez a három lemez a három legjobb olasz progresszív stúdióalbum). A Banco a hagyományos olasz dalszerzést vegyítette progresszív elemekkel, a hangzásuk hatalmas volt és fényűző, zongora, orgona és szintetizátorok hozták lére és egyensúlyt teremtettek az elektronikus és az akusztikus hangszerek között. Francesco di Giacomo, a zenekar tavaly elhunyt, karizmatikus vezetője operába illő énekszólamokat szolgáltatott az olyan dalokhoz, mint a "L'Evoluzione" epikus nyitánya. A Darwin!-ban ugyanúgy megtaláljuk az olasz popzenére jellemző balladákat, mint a hatalmas, progresszív rockos dalokat, a hangszerelések azonban a negyvenhét perces album minden pillanatában csodálatosak, ezért tartják a rajongók és a kritikusok is minden idők egyik legjobb progrock lemezének a Banco remekművét.
Azt hiszem, ennyit bőven elég tudni az olasz progresszív rockról, úgyhogy itt le is zárom ezt a fejezetet. A következő téma Németország hetvenes évekbeli zenéje lesz, legalábbis annak egy része, hiszen ez azért egy sokkal nagyobb témakör.
