2016: 100 kedvenc dal (80-61)
2016. december 03. írta: aron.kovacs

2016: 100 kedvenc dal (80-61)

100songs.png

Előző rész (100-81)

A végéhez közeledik egy újabb év, ezért - ahogy azt tavaly is - újra listát készítettem a legjobb dalokról és albumokról, amiket idén hallottam. Ahogy múltkor, úgy itt is csak olyan dalok és albumok kerülhettek fel a listára, amelyek idén jelentek meg vagy idén fejtették ki igazán a hatásukat. A tavalyi hasonló témájú cikkek itt és itt olvashatók.

Vallásos áhítattal teli hiphop Chance the Rapper és Kanye jóvoltából, mellbevágó indie rock Angel Olsentől és Mitskitől, ellenállhatatlan pop Rihanna és Carly Rae Jepsen új lemezeiről. Father John Misty és FKA twigs gondolatai a szerelemről, a Dirty Projectors és a Parquet Courts panaszai az elválásról, Leonard Cohen és Nick Cave elmélkedései a halandóságról. D.R.A.M. életvidám rapjétől a Radiohead melankolikus art rockjáig; Beyoncé politikai töltetű R&B-jétől Kaytranada gondtalan tánczenééig; a Frankie Cosmos minimális indie popjától a Car Seat Headrest epikus méretű ambíciójáig - többek között - nekik köszönhetjük 2016 legjobb dalait:

 

1stdayout.jpg

80: Gucci Mane
"1st Day Out tha Feds"

1017/Atlantic

2016 vacak év volt, de néhány szép sikertörténetet adott nekünk; Anderson .Paak elképesztő diadalmenete mellett leginkább az atlantai rapper Gucci Mane tudhat magáénak egy tökéletes évet. Mane májusban szabadult ki a börtönből, ezt követően azonnal ki is adta a zseniális "1st Day Out tha Feds" kislemezt, ami lerakta az ezt követő sikerek alapjait. A következő hónapokban Mane megjelentette karrierje legsikeresebb albumát (az Everybody Lookingot), egy hasonlóan népszerű mixtape-et (Woptober) és egy Future-rel közös EP-t (Free Bricks 2K16), arról nem is beszélve, hogy a Rae Sremmurd oldalán is megjelent az év egyik legnagyobb rapslágerén ("Black Beatles"). A "1st Day Out tha Feds" továbbra is Mane stílusának legtökéletesebb megnyilvánulása és egy figyelemreméltó sikersorozat nyitánya.

Még hasonló:

 

amoonshapedpool.jpg

79: Radiohead
"True Love Waits"

XL

A Radioheadnek rengeteg népszerű és kiadatlan dala van, de a "True Love Waits" mindig különleges helyet foglalt el ezek között. 2016-ig csak egyetlen hivatalos felvétele létezett (a 2001-es I Might Be Wrong: Live Recordings című koncertalbumon), amelyet Thom Yorke és a zenekar mindig is nagyon feltűnően rühellt. Ennek ellenére a dal számtalan rajongó legnagyobb kedvencének számított, amit mindig hatalmas ováció fogadott, ha a zenekar eljátszotta egyik koncertjén. Így természetes, hogy amikor felkerült az internetre a Radiohead új lemeze, a A Moon Shaped Pool dallistája, a legtöbben arra figyeltek fel elsőként, hogy a "True Love Waits" is szerepel rajta. Végül kiderült, hogy a zenekar a lehető legjobb döntést hozta, azzal, hogy ilyen sokáig nem vették fel a dalt a stúdióban; Yorke tavalyi válása ugyanis hozzáadta azt az érzelmi súlyt a dalhoz, amire szüksége volt (bár maga Yorke bizonyára nem érezte ezt olyan szerencsés dolognak). A Radiohead mindig tudta, hogyan kell hatásosan lezárni egy albumot, a "True Love Waits" pedig kicsit sem szégyenkezhet a "Street Spirit (Fade Out)", a "Videotape", a "Motion Picture Soundtrack" és a "Life in a Glasshouse" mellett sem.

Még hasonló:

 

dronebombme.jpg

78: ANOHNI
"Drone Bomb Me"

Secretly Canadian/Rough Trade

Anohni letaglózó albuma, a HOPELESSNESS nagy problémákban gondolkozik - világméretű, az egész emberiségre kiható problémákban. Az albumot nyitó "Drone Bomb Me" Anohni elmondása szerint egy kilencéves afganisztáni lány nézőpontjából írt "szerelmesdal"; a lány szülei meghaltak egy dróntámadásban, ő maga pedig az eget kémlelve azért imádkozik, hogy csapjanak le rá is a drónok, mert már elveszített minden reményt. Anohni úgy tete hatásossá ezeket az üzeneteket, hogy felkért két neves elektronikus tánczenei producert (az Oneohtrix Point Neverként avantgárd/ambient elektronikát alkotó Daniel Lopatint és a stílusokat összemosó instrumentális hiphop/trap-producer Hudson Mohawke-ot), hogy működjenek közre az albumon. A "Drone Bomb Me" a három zenész legjobban sikerült közös felvétele, egy valóban tragikus és lehengerlő modern protest song.

Még hasonló:

 

purplereign.jpg

77: Future
"Inside the Mattress"

Freebandz

Future-nek idén nem volt akkora éve, mint tavaly, amikor az év egyik legünnepeltebb raplemeze (a DS2) mellett kiadott pár sikeres mixtape-et (56 Nights, a Drake-kel közös What a Time to Be Alive) és mindenki egyetértett abban, hogy ő az egyik legnagyobb élő rapper. Idei albuma, az EVOL már nem volt annyira népszerű a kritikusok körében, ahogy a korábban megjelent mixtape-je, a Purple Reign sem, miközben a stílusát egy az egyben lemásoló Desiigner akkora sikert aratott "Panda" című kislemezével, amit Future még a legpoposabb dalaival ("Turn on the Lights", "Move That Dope") sem közelített meg. Ez nagy kár, mert a Purple Reign az egyik legjobban sikerült albuma, amelyen még a karrierje csúcspontján lévő rappert halljuk, aki még jobban kiterjeszti képességeit a DS2-hoz képest. Az "Inside the Mattress" (az egyetlen dal, aminek Future megszokott közreműködője, a Nard & B nevű csapat volt a producere) volt a legnépszerűbb dal erről a kiadványról és ez volt a tavalyi "March Madness" méltó utóda. Future-t idén sokan leírták, de mi azért ne veszítsük el a hitet a zseniális atlantai rapperben.

Még hasonló:

 

singingsaw.jpg

76: Kevin Morby
"I Have Been to the Mountain"

Dead Oceans

Kevin Morby először a 2000-es évek kedvelt freak folk zenekara, a Woods gitárosaként tűnt fel a független zenei színtéren, de aztán otthagyta a zenekart, hogy szólókarrierbe kezdjen. Az idei Singing Saw a harmadik szólólemeze és egyben a legjobb is, az egyik az év kevés igazán figyelemreméltó "indie rock" albuma közül. Az "I Have Been to the Mountain" volt a Singing Saw beharangozó kislemeze és egyben az album csúcspontja is. A dal az album többi felvételéhez hasonlóan főleg a hatvanas-hetvenes évek folk rock-hangzásához tér vissza, de a hátborzongató szöveg (a feketék elleni rendőri erőszak egyik áldozata, Eric Garner halála inspirálta) és a még ijesztőbb videó egyértelművé teszi, hogy a dal ehhez a korhoz tartozik. A cím talán Martin Luther King egyik beszédére utal, de Morby messze nem olyan optimista, mint Dr. King, szavaiból a lemondás és a reménytelenség cseng - bár a felemelőbb zene néha felengedést ad a szöveg súlyos terhei alól.

Még hasonló:

 

thatpart_1.jpg

75: ScHoolboy Q
"THat Part" (feat. Kanye West)

Top Dawg/Interscope

ScHoolboy Q idei albuma, a Blank Face LP a rapper legjobbja a 2012-es, áttörést hozó Habits & Contradictions óta: a produkció sokkal izgalmasabb és erősebb, mint a kissé lapos legutóbbi próbálkozásán (Oxymoron, 2014) és az album szövegek tekintetében is túlszárnyalja elődjét. Az egyetlen dolog, amiben a Blank Face kudarcot vall, az, hogy nincs rajta még egy olyan tökéletes kislemez, mint a "Hands on the Wheel" a Habits & Contradictionsön. A legközelebb a "Groovy Tony" és a Kanye West vendégszereplésével fényezett "THat Part" van a négy évvel ezelőtti, A$AP Rockyval közös gengszterrap-klasszikus színvonalához. Az utóbbi dal sikerében az is közrejátszik, hogy ugyanaz a Sounwave felelős a produkcióért, aki Q második legnépszerűbb kislemezén, a "There He Go"-n is besegített. A "THat Part" egyértelművé teszi, hogy Q visszatért és újra legjobb formáját mutatja.

Még hasonló:

 

cbm.jpg

74: Kelly Lee Owens
"CBM"

Smalltown Supersound

Kelly Lee Owens tavaly tűnt fel először, amikor feltette a SoundCloudra Jenny Hval "Kingsize"-ának remixét. Idén már saját EP-vel állt elő (Oleic), rajta a kiemelkedő "CBM" című felvétellel. A walesi származású, Londonban élő producer ezen a felvételen elég hatásos módon mutatja meg, mit várhatunk tőle a jövőben: megtaláljuk azokat a lüktető, klubba illő ritmusokat, amiket tavaly Hval dalához is hozzáadott, de közben a "CBM" ugyanolyan atmoszférikus és buja, mint saját korábbi felvételei, a "Lucid" és az "Uncertain". A dal ettől a kettősségtől és a mantraként ismételt szavaktól ("a színek, a szépség, a mozgás") egészen hipnotikussá válik. A szintén tavaly megjelent "Arthur" című dalával Owens a New Yorki avantgárd zene kultikus alakja, Arthur Russell előtt tisztelgett - a "CBM"-en viszont már szinte felér Russell nyolcvanas évekbeli underground house esztétikájához. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy Owens az év egyik legizgalmasabb jövevénye az elektronikus tánczenében.

Még hasonló:

 

aseatatthetable_1.jpg

73: Solange
"Don't Touch My Hair" (feat. Sampha)

Saint/Columbia

Miközben a nővére, Beyoncé jóval látványosabban dühöngött a Lemonade dalain, Solange nagyszerű albuma, az A Seat at the Table egy intelligensebb, visszafogottabb, de mélyen belül ugyanolyan feszültségekkel teli alkotás volt. Az albumról elsőként megjelent kislemez, az év popzenéjének egyik nagy nyertese, a brit énekes Sampha közreműködésével felvett "Don't Touch My Hair" is jó példa erre. A dal zeneileg kissé Sampha elektronikus soulját idézi, Solange pedig az A Seat at the Table központi témájáról, a fekete nők életéről és érzeseiről énekel. Ahogy az egész albumon, Solange itt is az elnyomás és a lenézés ellen szólal fel, megmutatva saját büszkeségét és önállóságát. A "Don't Touch My Hair" nem olyan mindenki figyelmét felkeltő üvöltés, mint Beyoncé "Formation"-je, de néha csendesebben is lehet hangosnak lenni.

Még hasonló:

 

notevenhappiness.jpg

72: Julie Byrne
"Natural Blue"

Ba Da Bing!

Azt mind tudjuk, hogy a 2016-os év egy valódi rémálom volt, tényleg nincs szükség arra, hogy még külön is emlékeztessenek rá. Épp ezért esett olyan jól Julie Byrne új dala, az első kislemez jövőre érkező nagylemezéről, a Not Even Happinessről. Bár az év nagy részében úgy tűnt, az ég menthetetlenül szürke és a világból kivesztek a barátságos színek, Byrne a "Natural Blue"-n képes volt négy percre elfeledtetni velünk az egészet. Ebben a csodásan nyugodt dalban az ég mindig ragyogóan kék és tényleg úgy tűnik, hogy minden borzalom, amit az elmúlt szűk tizenkét hónapban átéltünk, csak egy túlzottan hosszúra nyúlt rémálom volt. A dal leginkább a hetvenes évek kaliforniai pszichedelikus folkját idézi (főleg Linda Perhacs albuma, a Parallelograms juthat róla eszünkbe), de azt hiszem, egyértelmű, hogy az év vége felé pontosan erre a dalra volt szükségünk.

Még hasonló:

 

carseatheadrest_1.jpg

71: Car Seat Headrest
"The Ballad of the Costa Concordia"

Matador

A Teens of Denial volt Will Toledo első csak új dalokból álló nagylemeze, ami a Matador kiadónál jelent meg és valóban érezhető rajta a váltás a kifinomultabb hangszerelések felé. Ez szerencsére nem azt jelenti, hogy Toledo elveszítette volna azt a lo-fi hangzást, amivel korábban sikerült egy nagyobb rajongótábort teremtenie Bandcampes kiadványaival, csak most már képes a zenében jobban megközelíteni hatalmas ambícióit. Ezeknek az ambícióknak a leglenyűgözőbb megtestesülése pedig az epikus, több mint tizenegy perces "The Ballad of the Costa Concordia", az album leghosszabb dala (bár a nyolcperces "Cosmic Hero" és "Vincent" sem szégyenkezhet). Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy ebben az egy dalban több eredeti és érdekes ötletet találunk, mint az év legtöbb indie rock albumában összesen. Ha a gitárközpontú indie rock tényleg halott, akkor Will Toledónak elfelejtettek szólni róla.

Még hasonló:

 

deansroom.jpg

70: Allison Crutchfield
"Dean's Room"

Merge

Allison Crutchfield hangját sokféle formációban hallhattuk már: ikertestvére, Katie zenekara, a Waxahatchee koncertjein, a két testvér közös projektje, a P.S. Eliot lemezein, saját Swearin' nevű punkzenekara dalain. Jövő januárban érkezik első szólólemeze, a Tourist in This Town, ami az "Dean's Room" című első kislemezt hallva nagyon is ígéretesnek tűnik. A dal elég távol van a Swearin' vagy a Waxahatchee egyszerűbb folk-punk hangzásától, a zajos basszus és dob leginkább valami gyilkos noise rock dalba illenek, miközben a szintetizátorok és a gitárok egy könnyedebb szintipop kislemezre is felférnének. Crutchfield hangja eközben furcsán távolról szól - de ezek a meglepő elemek mégis tökéletesen működnek együtt, így a "Dean's Room"-nak helye van az év legjobb indie rock felvételei között.

Még hasonló:

 

parkbenchsmile.jpg

69: Steve Gunn
"Park Bench Smile"

Matador

Steve Gunn első Matadoros lemeze, az Eyes on the Lines legfontosabb témája az utazás, az amerikai vándorló szellem. Az albumról harmadikként megjelent "Park Bench Smile" is egy kedvelt történetet dolgoz fel, a nagyvárosból való visszatérést a természethez. Azonban - miközben a legtöbb ilyen regény vagy film - ezt az utazást valami spirituális válaszkeresésként értelmezi, addig Gunn egyszerűen egy életmódként tekint rá, nála ez nem a megvilágosodás keresése, inkább valami céltalan sodródás. Gunn éneklése a nagy elődöt, Elliott Smith-t idézi, de a hangszerelés inkább az amerikai primitív gitár irányába indul el, bár azt kiegészíti némi zongorával és a dal vége felé egy komor gitárszólóval. Az Eyes on the Lines kissé alulértékelt album, de szerintem az év legjobb folklemezeinek egyike, a "Park Bench Smile" pedig talán a legjobb pillanata.

Még hasonló:

 

ifeelitcoming.png

68: The Weeknd
"I Feel It Coming" (feat. Daft Punk)

XO/Republic

The Weeknd új albumát az év egyik nagy csalódásaként könyveltük el: a 2011-ben még rejtélyes és izgalmas PBR&B előadó, aki Cocteau Twins és Beach House hangmintákra épülő, elképesztően nihilista dalaival fogságban tartotta az underground zene rajongóinak fantáziáját, 2016-ra látszólag véglegesen unalmassá vált. A tavalyi Beauty Behind the Madness (különösen a "Can't Feel My Face" című dal) sztárt csinált belőle, a Starboy pedig természetesen erre az új hírnévre és gazdagságra reagál, csak az a baj, hogy az Abel Tesfaye-ként született énekes régi stílusa egyszerűen mát nem működik úgy, ahogy a House of Balloons idején. Az egykor csábítóan romlott Tesfaye itt a legtöbb dalban egyszerűen laposnak hangzik - sokatmondó, hogy az album egyik legjobb pillanata (a "Stargirl Interlude") az, ahol Lana Del Rey énekel.

Az "I Feel It Coming" épp ezért ilyen kiemelkedő - Tesfaye fél évtizeden keresztül építette ezt a karaktert, aki unottan tudósít prostituáltakról, kokainról és halmokban álló pénzről az elszállt hátterek előtt, így nem kéne működnie ennek a Marvin Gaye "Sexual Healing"-jét idéző, lágyan erotikus posztdiszkós kislemeznek. De mégis működik, részben talán a Daft Punk közreműködésének köszönhetően, akik itt újrateremtik a Random Access Memories meleg, buja funk-diszkó hangzását, miközben Tesfaye igazi érzelmekről és vonzalomról énekel. A Starboyt záró "I Feel It Coming" olyan volt, mint a jóleső fény egy sötét alagút végén.

Még hasonló:

 

keepyourname.jpg

67: Dirty Projectors
"Keep Your Name"

Domino

A Dirty Projectors négy év szünet után végre új dallal tért vissza (az elsővel nagyszerű 2012-es lemezük, a Swing Lo Magellan és az About to Die EP) óta, de annak, aki a Bitte Orca sokszínű barokk popját vagy a Swing Lo experimentális kamarazenéjét akarja viszontlátni, annak a "Keep Your Name" csak csalódást okozhat. A dal egy régebbi Dirty Projectors-felvétel - az "Impregnable Question" - egy ismétlődő részletére épül, amely felett pedig Dave Longstreth gyászos hangon énekel az elválásról. A "Keep Your Name" egy furcsa, nyomasztó és sötét lo-fi felvétel, amely üres dobjaival és súlyos zongorájával nagyon hűen sugározza a magány érzését. Egy amúgy sem túl vidám év egyik leginkább lehangoló dala.

Még hasonló:

 

girls.jpg

66: Joey Purp
"Girls @" (feat. Chance the Rapper)

Szerzői kiadvány

Joey Purp, ez a fiatal chicagói rapper (Chance the Rapper felfedezettje) adta ki az év egyik legizgalmasabb mixtape-jét, az iiiDropst, egy rövid és frissítő dalgyűjteményt tele gyors, fülbemászó nyárias pop-rappel. A mixtape amúgy felvonultatja a chicagói hiphop színtér szinte minden fontos alakját: Chance the Rapper, Saba, Donnie Trumpet, Vic Mensa és Knox Fortune mind megjelennek. A kislemezen is megjelent "Girls @" talán az iiiDrops csúcspontja: a producer az a Knox Fortune, aki Chance Coloring Bookjának egyik legjobb dalán (az "All Night"-on) is közreműködött, maga Chance pedig szintén kap egy verzét. A végeredmény a nyár egyik nagy slágere is lehetett volna, ha nem egy viszonylag ismeretlen előadó adja ki.

Még hasonló:

 

plaisirsamericains.jpg

65: Bernardino Femminielli
"Plaisirs Américains"

Bethlehem XXX/Mind

Rossz belegondolni, hogy mennyi nagyszerű underground zenész lehet most a világban, akiknek a zenéjét sosem fogom megtalálni, pedig ha megtalálnám, biztos nagyon tetszene. Bernardino Femminielli - aki korábban a Dirty Beacheshez hasonló, szintén nem túl közismert előadók lemezein jelent meg - azok közé tartozik, akiket valami furcsa véletlen folytán mégis megtaláltam és az amúgy montreali származású zenész helyet is kapott ezen a listán. A "Plaisirs Américains" - a címadó dal egyik idei nagylemezéről - egy csodás és furcsa felvétel, egyszerre sugároz futurisztikus képeket és valami underground diszkó sötét zugainak hangulatát, miközben a progresszív elektronikus háttér előtt Femminielli rekedt suttogása Serge Gainsbourg mocskos eleganciáját idézi. Ez a legjobb a zenehallgatásban: rátalálni az ilyen rejtett gyöngyszemekre.

Még hasonló:

 

reallovebaby.jpg

64: Father John Misty
"Real Love Baby"

Sub Pop

A volt Fleet Foxes-tag Josh Tillman Father John Misty alteregója az évtized egyik legkülönösebb zenei projektje, egy karakter, amely valahol az énekes-dalszerző és a két lábon járó mém közötti határvonalon egyensúlyozik. Már megszokhattuk a hetvenes évek szoftrockját idéző hangszereléseit, valamint gúnytól és szarkazmustól csöpögő szövegeit, modern Don Juan-pózolását és részeg filozofálását - hiszen két nagyon sikeres albumot tudhat a háta mögött (a 2012-es Fear Fun és a 2015-ös I Love You, Honeybear). A "Real Love Baby" azonban valami olyan, amit még sosem hallottunk tőle: egy őszinte, érzékeny szerelmesdal, amiből látszólag hiányzik minden hátsó szándék és fekete humor. A végeredmény meglepően szerethető. És valami rejtélyes okból Mark Ronson felelős a dal hátterében hallható tapsolásért.

Még hasonló:

 

thecolourinanything.jpg

63: James Blake
"Radio Silence"

Polydor

A The Colour in Anything, James Blake harmadik nagylemeze egy néhol nagyon szép, máshol kissé ügyetlen, egyértelműen túl hosszú album lett - egyáltalán nem rossz próbálkozás, de fényévekre van a brit elektronikus zenész klasszikus bemutatkozó albumának színvonalától. Miközben a 2011-es cím nélküli debütálás egy vérfagyasztóan magányos, hideg remekmű, addig ez az album néha túlzottan érzelgősnek tűnik (főleg a Bon Iverrel közös "I Need a Forest Fire" vagy a "My Willing Heart" bizonyos részletei). A nyitó "Radio Silence" viszont kifogástalan (eredetileg ez lett volna az album címadó dala, csak Blake valamiért Radio Silence helyett The Colour in Anythingre változtatta a címet), egy tényleg fenséges, melankolikus elektropop felvétel, aminek ott a helye Blake legjobb pillanatai ("The Wilhelm Scream", "Limit to Your Love", "Retrograde"...) között.

Még hasonló:

 

outeracid_1.png

62: Mr. Fingers
"Qwazars"

Alleviated

Larry Heard idén hosszú évek óta először adott ki új zenét Mr. Fingers néven - ez persze azt jelenti, hogy nagyok voltak az elvárások az új dalokkal kapcsolatban, hiszen a Mr. Fingers névhez a nyolcvanas évek rengeteg klasszikus house kislemeze kötődik ("Can You Feel It?", "Mystery of Love", "Washing Machine"...). A "Qwazars" - a legjobb dal Heard új EP-jéről, az Outer Acidről - pedig meglepő módon minden elvárásnak megfelelt: első hallásra elég visszafogott, minimális felvételnek tűnik, de valójában egészen lenyűgöző deep house szerzemény némi sci-fi beütéssel. Persze a klasszikus, nyolcvanas évekbeli hangzásra alapul, de közben jólesően futurisztikus is - nem kérdés, hogy Larry Heard még mindig jóval a kortárs producerek előtt jár.

Még hasonló:

 

transdayofrevenge_1.jpg

61: G.L.O.S.S.
"Give Violence a Chance"

Not Normal/Total Negativity/Nervous Nelly

Kár, hogy a G.L.O.S.S. ilyen gyorsan feloszlott - az elmúlt évek talán legizgalmasabb új punkzenekara mindössze két EP-vel a háta mögött húzta le a redőnyt, de még így is elég sok fontos felvételt hagytak maguk után. Második és egyben utolsó EP-jük, a Trans Day of Revenge máris az év egyik legdühösebb és legfrissítőbb lemeze volt, egy gyilkos hangulatú, jogos bosszúvággyal teli kiadvány, amelyet az orlandói melegek elleni tömeggyilkosság inspirált. A legjobb dal a gyűjteményen azonban éppen az, ami már a tragikus esemény előtt is megjelent (a Not Normal Presents... Hardcore című válogatáson), de gátlástalan csatakiáltása csak a Trans Day of Revenge-en találta meg igazi otthonát. A G.L.O.S.S. karrierje épp olyan gyors és rövid volt, mint a dalai, de a "Give Violence a Chance" bármelyik punkzenekarnak méltó öröksége lehetne.

Még hasonló:

 Következő rész (60-41)

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr3712017191

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása