2015 legjobb 101 dala (50-41)
2015. december 16. írta: aron.kovacs

2015 legjobb 101 dala (50-41)

sufjanstevens.jpg

Ahogy ígértem: a legjobb ötvenben vagyunk.

50. Major Lazer/DJ Snake - "Lean On" (feat. MØ)

majorlazerleanon.jpg

A Major Lazer az elmúlt években már jegyzett olyan slágereket, mint a "Get Free" vagy a "Watch Out for This", de ezen a nyáron minden eddiginél nagyobbat dobott a csapat "Lean On" című kislemezével. Minden nyáron vannak persze ilyen EDM slágerek, de ritkán ilyen szerethetőek: a "Lean On"-ból szerencsére hiányzik Avicii "Wake Me Up"-jának vagy Clavin Harris "Summer"-jének szörnyű liftzeneisége, úgy képes kommersz lenni, hogy közben azok számára is élvezhető, akiknek nem a David Guetta szintű vacak DJ-k jelentik a popzene legmagasabb szintjét. Ebben bizonyára közrejátszik MØ, a dán indie énekesnő szereplése is, de mégis Diplo és DJ Snake produkciója teszik ilyen emlékezetessé a "Lean On"-t, ami egyszerre táncolható nemzetközi sláger és house ballada. Diplo ebben az évben újra bebizonyította, hogy ő nem akárki: a Skrillex és Justin Bieber közreműködésével készült "Where Are Ü Now" és a "Lean On" egyaránt 2015 vezető EDM sikerei (legutóbb talán M.I.A.-val közös Piracy Funds Terrorism című mixtape-je ért el ekkor kritikai elismerést).

Mad Decent/Because/Warner Music

49. Shamir - "Call It Off"

shamirratchet.jpg

Ha már az EDM-nél tartunk, akkor semmiképen sem felejtkezhetünk el az év egyik legjobb bemutatkozó lemezéről, ami szintén az elektronikus tánczene kategóriája alá esik, de kommersznek a legkevésbé sem nevezhetjük. A Las Vegasi származású Shamir tavalyi "On the Regular" című kislemezével már felhívta magára a figyelmet, de idén érkező első nagylemezével sem okozott csalódást: a Ratchet elsőrangú, hiphopot, diszkót és R&B-t egyesítő tánczenei album tele nyerő dalokkal, amelyek nem maradnak el sokkal a legnagyobb sláger mellett. A "Call It Off", Shamir első idei kislemeze vetekszik is az "On the Regular"-ral, alapját egy remek basszusszólam adja és ugyanúgy megtalálható benne az a nagyszerű hangzás, ami azonnal felismerhetővé teszi Shamir dalait. Egy másik kiemelkedő pillanat a lemezről egyébként a "Demon" című, balladai hangzású felvétel, ami majdnem négyperces hosszával a Ratchet leghosszabb dalai közé tartozik.

XL

48. Grimes - "California"

grimesartangels.jpg

A legnehezebb feladat a lista készítése közben az volt, hogy mindössze két Grimes dalt kellett kiválasztanom az évből, hogy azok képviseljék Claire Boucher elképesztő 2015-ös létezését. Néhány kedvenc így menthetetlenül kiesett: lehet, hogy Boucher nem rajongott a "REALiTi" eredeti változatáért, de mi, egyszerű földi halandók azért igen, a Pitchfork pár napja kijött hasonló témájú listáján is a legjobb húszban szerepelt. Aztán az Art Angelsen is annyi nagyszerű pillanat volt: a "Kill V. Maim" dühös elektropunkja, a "Venus Fly" Janelle Monáe kollaborációja vagy akár a "SCREAM" imádnivaló üvöltözése is itt lehetne, de a "California" még mindig az album egyik legellenállhatatlanabb felvétele. Top 40-es country-pop, kaliforniai napsütés és olyan fülbemászó dallamok, amiket talán még sosem hallottunk Bouchertől, pedig a "California" még csak kislemezként sem jelent meg (legalábbis egyelőre). Ahogy az Art Angels többi legjobb pillanata, a "California" is úgy hangzik, mintha a slágerlistákra és mainstream rádiókra illő popzene furcsán, Grimesosan kicsavart változata lenne, ami egy párhuzamos univerzumban talán tényleg a listák élén áll.

4AD

47. Charli XCX -"Doing It" (feat. Rita Ora)

charlixcxdoingit.jpg

Ki ne szeretné Charli XCX-et? Az énekesnő tulajdonképpen az évtized eddigi összes évében előállt egy (vagy több) hibátlan slágerrel, amelyek közül néhány tényleg a kortárs popzene legnagyobb pillanatai közé tartozik: a 2014-es "Boom Clap" vagy a 2013-as "You (Ha Ha Ha)" egyértelműen, na meg azt se felejtsük el, hogy az Icona Pop "I Love It"-ján is közreműködött. Az idei legnagyobb dobása is egy kollaboráció volt, bár ezúttal ő volt a fő előadó és Rita Ora volt a vendégszereplő. A "Doing It" a 2010-es évek tinipopjának abba a gondtalan, bulizós vonalába tartozik, ahonnan Miley Cyrus "Party in the U.S.A."-je, Ke$ha "TiK ToK"-ja vagy Katy Perry "T.G.I.F."-je is kikerült, de ez a dal jobb mindegyiknél, egyszerűen azért, mert egy valóban kiemelkedően tehetséges előadó énekli, aki itt fejlődést mutat korábbi munkáihoz képest, valamint az ízlésesen rágógumipopos produkció is tökéletes. A szintén londoni származású Rita Ora amúgy nem sokat tesz hozzá a dal hangulatához, de hát nem is lesz tőle rosszabb a végeredmény.

Neon Gold/Atlantic

46. Jenny Hval - "That Battle Is Over"

jennyhvalapocalypse.jpg

A norvég Jenny Hval harmadik stúdióalbumával elkészítette az év legjobb experimentális poplemezét, ami tele volt bibliai utalásokkal, szexualitással és spiritualitással, Hval a nagy részét szinte beszélve adta elő belassult, jazzes és trip hopos háttér előtt. Az album legfontosabb és legjobb dala a "That Battle Is Over" volt, amelyen Hval bemutatja nagyszerű hangjának több oldalát is a lassan lüktető dobok, szinti- és orgonaszólamok között, néha csak mormol, máskor hirtelen több szótagot is elhadar, néha pedig elnyújtja az amúgy rövidebb betűket. A dal üzenete, hogy mekkora a különbség aközött az élet között, amit élni akarunk és aközött, amire a külvilág és a vezetők kényszerítenek ("A statisztikák és az újságok szerint boldogtalan vagyok és haldoklom"), ahogy az Apocalypse, girl többi szövege is ilyen borús tartalommal bír, de részben épp ezért ez az év egyik legizgalmasabb poplemeze.

Sacred Bones

45. The World Is a Beautiful Place & I Am No Longer Afraid to Die - "I Can Be Afraid of Anything"

harmlessness.jpg

Igen, ez tényleg a formáció valódi neve és egy ilyen névvel nem is lehet más ez, mint egy emo zenekar. És ennek ellenére a The World Is a Beautiful Place & I Am No Longer Afraid to Die egy nagyon is jó zenekar. Idén jelent meg második, Harmlessness névre hallgató albumuk (az első a 2013-as Whenever, If Ever volt) és ezt nevezhetjük eddigi legmeggyőzőbb munkájuknak: ötvenhárom percnyi posztrockos felépítésű, punkos hangzású és elmélkedő hangulatú elsőrangú gitárzene, amiből ebben az évben oly keveset hallottunk. Mivel a Harmlessness dalai kissé összefolynak és egy összefüggő műnek hatnak, kissé nehéz egy dalt kiválasztani róla. A "January 10th, 2014" lenne az egyértelmű választás, ez volt az album beharangozó kislemeze és hat perc alatti hosszával elég befogadhatónak tűnik, de a valódi csúcspont a több mint hétperces "I Can Be Afraid of Anything" (ami amúgy eléggé ellentmond a zenekar nevével) egyszerűen azért, mert ugyanazt közvetíti, mint a másik tizenkét dal, csak ezt sokkal kiemelkedőbb és emlékezetesebb módon teszi. Az "I Can Be Afraid of Anything" a Harmlessness meghatározó felvétele, ott van benne minden, amit el lehet mondani az albumról és mindezt képes hét percbe sűríteni úgy, hogy a végeredmény egy pillanatig sem tűnik túl hosszúnak.

Epitaph/Broken World Media

44. Tobias Jesso Jr. - "Hollywood"

tobiasjessohollywood.jpg

Ebben az évben egymást érték a nagyszerű indie énekes-dalszerzői bemutatkozások, így néhány csendesebb, de semmivel sem gyengébb albumot kissé elfelejtettünk az év végére. Sok publikáció év végi listáit elnézve Tobias Jesso Jr. Goon című debütálása is ezek közé tartozott: az album az év elején nagy kritikai sikerben részesült, de alig néhány összeállításon láttam az év legjobb lemezei között. Ez kár, mert Jesso tényleg nagy dolgokat vitt véghez ezzel a lemezzel, amit tavaly a "True Love" című csodálatos kislemez előzött meg. A Goon központi darabja a hat percével a leghosszabb dalnak is számító "Hollywood", amiben Jesso azon elmélkedik, hogyan is kéne sikeresnek lennie L.A.-ben, a városban, amit a legkevésbé sem érdekel egy hozzá hasonló, szomorkodó zongorás balladaszerző. A "Hollywood" azért különösen szép dal, mert lehangoló üzenetei ellenére éppen ez volt az a szerzemény, ami végül meghozta az énekes-dalszerzőnek a vágyott sikert, ez hívta fel legnagyobb kedvence, Adele figyelmét rá, aki aztán meg is kérte, hogy segítsen neki a 25 felvételeinél. Ennek a végeredménye lett a "When We Were Young" című dal, de Jesso legnagyobb eredménye még mindig a "Hollywood", ami lehetővé tette mindezt.

True Panther

43. Baroness - "Chlorine & Wine"

baronesspurple.jpg

Lehet, hogy a Baroness legutóbbi albuma óta még csak három év telet el, de a Purple így is az év legnagyobb visszatérésének számít. Hogy miért? Nos, a 2012-es Yellow & Green egy igazi remekmű volt, egy hetvenöt perces duplalemez, ami bemutatta a stoner rock, progresszív rock és sludge metál elemeit egyesítő zenekar lágyabb oldalát, miközben érezhető volt rajta, hogy John Baizley és társai tele vannak energiával. Körülbelül egy hónappal az album megjelenését követően azonban a Baroness turnébusza balesetet szenvedett és ez majdnem a zenekar végét jelentette, Allen Bickle dobos és Matt Maggioni basszusgitáros sérüléseik miatt végül elhagyni kényszerültek a zenekart. John Baizley frontember elmondása szerint közel volt ahhoz, hogy amputálják a karját, de végül felépült, ahogy Peter Adams gitáros is. Ami azután következett, az már a csodák közé sorolható: Baizley írt egy csodálatos levelet a rajongóknak, a páros újraélesztette a zenekart, új tagokat (Nick Jost basszusgitáros/billentyűs és Sebastian Thomson dobos) szerződtettek és idén kiadták a Purple-t, ami kurvára 2015 legnagyobb metálalbuma már csak a háttértörténete miatt is. Aztán a címéből arra is következtethetünk, hogy a Baroness itt első két albumának (Red és Blue) hangzását vegyíti, miközben David Fridmann produkciójának köszönhetően enyhén a pszichedelikus rock irányába is kitér. Ha csak egy dalt választhatnék a lemezről, az a "Chlorine & Wine" lenne, csak mert ez volt az első kislemez, amit meghallgathattunk róla és ez bizonyította benne, hogy a Baroness tényleg visszatért és nagyobbat üt, mint valaha.

Abraxan Hymns

42. Young Thug - "Constantly Hating" (feat. Birdman)

youngthugbarter6.jpg

Talán már megemlítettem valahol, hogy Young Thug 2015-ben karrierje eddigi legjobb évét zárta, rengeteg nagyon fontos és nagyon jó zene került ki a kezei közül, gondoljunk csak Slime Season című mixtape-jeire vagy rengeteg nyerő vendégszereplésére. A legfontosabb azonban első rendes nagylemeze, az áprilisban kijött Barter 6 volt, aminek címével kezdetben Lil Wayne Carter sorozata előtt tisztelgett, később azonban ez inkább gúnyos felhangot kapott. A Barter 6 legelső dala, a Birdmannel közösen felvett "Constantly Hating" pedig egyszerűen Young Thug eddigi legnagyobb száma, mégpedig meglepő módon pont azért, mert szándékosan visszafogja magát. Thug szinte elsuttogja az első verzéjét, miközben a háttérzene szintén nagyon távolinak és letisztultnak tűnik. Ez egész pontosan addig marad így, amíg Birdman meg nem érkezik egy mellbevágó kiáltással, de összességében a "Constantly Hating" nem egy durva dal, Thug itt inkább a dallamra és az atmoszférára koncentrál, mint a kőkemény rappelésre. Az év második felében aztán a "Raw (Might Just)" című felvétellel újra azt bizonyította lágyabb oldala is ugyanolyan erős, mint a súlyos, de a "Constantly Hating" maradt az év - és az egész évtized - meghatározó Young Thug felvétele.

300 Entertainment/Atlantic

41. Sufjan Stevens - "Should Have Known Better"

sufjancarrielowell.jpg

Sufjan Stevens idén maga mögött hagyta az elektronikát és a hatalmas ambíciókat, hetedik stúdióalbumával visszatért indie folkos gyökereihez, amiket a 2004-es Seven Swansen hagyott végleg maga mögött. A Carrie & Lowell azonban nem csak hogy jobb album, mint a Seven Swans, de kijelenthetjük, hogy ez a mély istenhívő énekes-dalszerző eddigi legjobb albuma (igen, még az Illinoisnál is jobb... talán). Bár a hangzás már a 2004-es lemezen is megvolt és volt Sufjannak néhány igazán gyönyörű dala (különösen a "To Be Alone with You"), de a Carrie & Lowell sokkal súlyosabb lemez, egy csendes és bölcs elmélkedés a halálról és az életről, mint Stevens katalógusának minden kiemelkedő pillanata (a 2005-ös "Casimir Pulaski Day" például az egyetlen dal, amin majdnem elsírtam magam). Itt azonban nincs semmi díszítés, szinte csak Stevens hangja és gitárja van jelen a dalokon, amelyek közül lehetetlen kiválasztani egyet, ami jobb az összes többinél. A "Should Have Known Better" az egyértelmű választás, és tényleg csodás dal: már a címéből érződik a szomorúság, hiszen hogyan is lehetne valami vidám, ami eleve feltételes móddal kezdődik. De a "Should Have Known Better" nem egyszerűen egy szomorú dal, hanem egy olyan, ami egyszerre képes keserű és édes könnyeket fakasztani, olyan, mint egy ima, egy hosszú és sötét éjszaka vége, amiben érezhető a múlt minden terhe, de valahogy a feloldozás is.

Asthmatic Kitty

Előző rész (60-51)

Következő rész (40-31)

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr398177874

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása