És holnap már a legjobb ötvenben leszünk.
60. Blood Orange - "Sandra's Smile"
A "Sandra's Smile" nem Dev Hynes első protest songja volt az évben (a dühös "Do You See My Skin Through the Flames?" még a nyáron jelent meg), de ez volt a legügyesebb. 2015 Amerikájában minden a feketékkel szembeni rendőri erőszakról szólt: az olyan lemezek, mint Kendrick Lamar To Pimp a Butterfly-a vagy D'Angelo még tavaly decemberben, meglepetésszerűen kijött Black Messiah-ja megadták a háttérzenét a Black Lives Matter tüntetésekhez afroamerikai hagyományokon alapuló, súlyos tartalmukkal. A "Sandra's Smile" ebbe a sorba tartozik, de zeneileg sokkal barátságosabb dal, bár a szövege és a mögötte lévő történet nagyon is szomorú és dühítő; Sandra Bland halála volt az inspiráció, akinek holttestét egy börtöncellában találták meg, miután egy kisebb közlekedési szabálytalanság után erőszakkal behurcolták. A "Sandra's Smile" a legtöbb Blood Orange dallal ellentétben nagyon visszafogott és csendesen gyászos hangzású, nem csak Sandra, hanem minden ember mosolyát siratja, akiket elvesztettünk ebben az évben és az előzőekben.
Domino
Az új Neon Indian album viszonylag hosszú (négy éves) csendet tört meg, és ez idő alatt nagyon sok dolog megváltozott az indie pop világában. Alan Palomo számára ezek közül a legfontosabb, hogy a chillwave divat tulajdonképpen véget ért. A stílus legnagyobb nevei azóta más irányokba mozdultak el: a Youth Lagoon már a 2013-as Wondrous Bughouse-on a pszichedelikus rock felé indult, Toro y Moi mindent kipróbált a hiphoptól az indie rockig, a Washed Outtal már senki se foglalkozik, Twin Shadow pedig nagyon lejáratta magát idei lemezével. Mit lépett erre Palomo? Elkészítette eddigi legambiciózusabb albumát, egy nyolcvanas évekbeli csillogó túlzásokkal, Prince-es futurista funkkal, trópusi beütésekkel és a Duran Duranhoz hasonló elődökkel teli lemezt, amit sokan karrierje eddigi legjobbjának neveztek. Miközben sok szép pillanatot találunk a VEGA INTL. Night Schoolon (mint a belassult központi darabnak tekinthető "Slumlord"-ot vagy éppen a "The Glitzy Hive"-ot), az első kislemezként megjelent és az album első rendes dalának számító "Annie" mégis kiemelkedik, a balearic beat és a reggae pop stílusjegyeit vegyíti tiszta nyolcvanas évekbeli szintipop produkcióval, de az egészről ordít, hogy csakis a 2010-es években készülhetett. Még a neonfény is érezhető benne, amit alapból elvárnék valakitől, aki Neon Indiannak nevezi magát.
Mom + Pop/Transgressive
58. Joanna Gruesome - "Last Year"
Tudtátok, hogy van egy punkzenekar, akik Joanna Newsomról nevezték el magukat? Na jó, szerintem rajtam kívül mindenki tudta, mert elvileg már 2010 óta léteznek, sőt már két nagylemezt is kiadtak. Az első a 2013-as Weird Sister volt, a második pedig az idén májusban kijött Peanut Butter, amelynek legelső dala itt látható a listán. Amúgy én komolyan ajánlom, hogy mindenki hallgasson bele a Joanna Gruesome zenéjébe és nem csak a király név miatt, hanem azért, mert az albumaik tényleg elképesztően jók. Nem egy olyan eszeveszetten ambiciózus csapatról van szó, mint egy bizonyos hárfás csaj, de mégis működik, amit csinálnak: fiatalos, magabiztos és mindig élvezetes zajos indie popzenét, amit néha talán sokkal jobb hallgatni, mint kilencperces hárfapengetéssel és különböző kitalált madarak nevével teli eszmefuttatásokat. De ne beszéljünk többet Joanna Newsomról. A Peanut Butter ugyanolyan szerethető lemez lett, mint a Weird Sister, a "Last Year" pedig éppen olyan nagyszerű dal, amilyet elvárnánk a Joanna Gruesome-tól: vidám poszt-punk és zajos optimizmus, egyszerre durva és dallamos és egyszerűen imádnivaló. Rövidben: rohadtul tökéletes.
Slumberland/Turnstile/Fortuna Pop!
57. Ty Dolla $ign - "Blasé" (feat. Future, Rae Sremmurd)
Ty Dolla $ign idén jó néhány király dalt készített: itt van az Airplane Mode című mixtape-jének remek címadó dala, de Free TC című bemutatkozó lemezén is sok szép pillanatot találunk. Főleg azok a jók, ahol sok vendégelőadó jelenik meg, mert ez izgalmasabbá teszi Ty Dolla $ign amúgy nem éppen érdekfeszítő jelenlétét. Karrierjének legjobb dala, a "Paranoid" is B.o.B. és DJ Mustard producer segítségének köszönhetően lett olyan jó, de a Free TC-n tényleg mindenkit megtaláunk YG-től Kanye Westig. A két legjobb dal azonban az "L.A.", amelyen Kendrick Lamar mellett James Fauntleroy és Brandy is szerepel, valamint a rapper idei legnagyobb slágere, a trap két legnagyobb alakjával közösen felvett "Blasé". Azért is olyan szórakoztató ez a dal, mert három olyan mára elképesztően sikeres név közös száma, akik csakis ebben az évtizedben érhettek el ilyen hírnevet meg eladási számokat. Ty Dolla $ign, Future és a Rae Sremmurd egyaránt elképesztő gyorsasággal váltak otthon dolgozó, ismeretlen nevekből a rap legnagyobb sztárjaivá. A "Blasé"-n mindannyian legjobb formájukat mutatják azt bizonyítva, hogy a hírnévnek ebben az esetben van alapja.
Atlantic
Most nézzétek mezt ezt az embert: az ő korában mások már a tornácukon ülve játszanak az unokájukkal és maximum a piacra buszoznak ki néhanapján (kis túlzással) ő meg ijesztő fehér maszkokban készít tízperces, tisztára kiborító videoklipeket a legújabb avantgárd jazzt és elektronikát egyesítő epikus kislemezéhez. De David Robert Jones egyedülálló alak, ezt már 1969 óta tudjuk. Akkor jelent meg ugyanis első sikeres kislemeze, a "Space Oddity" amit tulajdonképpen máig legnagyobb hatású dalának mondhatunk. A "Space Oddity" Major Tom űrbéli kalandjait mesélte el, ami tulajdonképpen abból állt, hogy az említett karakter elveszíti a kapcsolatot a földi irányítással és elsodródik az űrben. A dal hatása akkora volt, hogy Bowie később két folytatást is csinált neki (az 1980-as "Ashes to Ashes"-t és az 1996-os "Hallo Spaceboy"-t), valamint más előadók is rengeteget utaltak rá: Peter Schilling felvett egy slágert, amelyben folytatta Major Tom történetét, és Lana Del Rey is megemlítette a balsorsú asztronautát egy idei dalában (de erről még lesz szó később). A "Blackstar" már megint visszatér Major Tom karakteréhez, a videóban már isteni státusba emeli azóta tényleg hasonló szintre emelkedett legendás karakterét. Azonban a "Blackstar" zeneileg is elképesztően jó, a legjobb dolog, amit Bowie 2013-as visszatérése óta kiadott a kezei közül (leszámítva James Murphy zseniális "Love Is Lost" remixét, de hát az inkább a volt LCD Soundsystem-vezető érdeme). Most nem is tudom, mit emeljek ki: a futurista jazz stílust, a tényleg lenyűgöző R&B ritmust (talán nekem ez volt a legjobb dolog az egész dalban), a gregorián himnuszok által inspirált dallamot vagy a szaxofonszólót. A "Blackstar" egy tízperces dal, amelyben egy másodperc sem tűnik elpocsékoltnak, és ez már önmagában is hatalmas érdem.
ISO/Columbia
55. Nicolas Jaar - "The Three Sides of Audrey and Why She's All Alone Now"
A chilei származású, de New Yorki születésű Nicolas Jaar az utóbbi évek egyik legizgalmasabb producere a deep house és az ambient világából. a visszatérését pedig a Nymphs II című kislemeze jelezte, ami az első ilyen kiadványa volt négy éve. A Nymphs II A oldalát a majdnem nyolcperces "The Three Sides of Audrey and Why's She's All Alone Now" tölti be, ami egész egyszerűen Jaar eddigi legjobb munkáinak egyike. A dal a modern klasszikus zene felé hajlik és benne van a Space Is Only Noise című nagyszerű, 2011-es Nicolas Jaar album ereje. Mint Jaar legjobb trackjeiben, úgy itt is emlékek, lélegzések, élettel teli és robotikus zajok, az emberi lélek hangjai és túlvilági képek állnak össze egyetlen, mindent betöltő eleggyé. Azóta megjelent még egy kislemez Jaartól (a "Fight (Nymphs IV)" című), de még mindig a "The Three Sides of Audrey" a legelképesztőbb sikere 2015-ből.
Other People
54. SOPHIE - "Just Like We Never Said Goodbye"
Az idei év már csak azért is nagyszerű volt, mert végre megjelent a PC Music legnagyobb alakja, az amúgy nagyon is hímnemű SOPHIE bemutatkozó nagylemeze. Bár Grimes nemrég belekötött Samuel Long művésznevébe, tényleg kit érdekel, minek nevezi magát valaki, ha ilyen nagyszerű zenét csinál: az évtized első felének két meghatározó kislemeze is Long nevéhez kötődik, ezek közül a "Bipp" volt az igazi nagy dobás, most viszont az összeset egy helyen is megtaláljuk, csak meg kell hallgatnunk a PRODUCT című debütálást. Ezen ott van a "Hard", a "Lemonade" meg minden más, de az egyik csúcspont Long idei kislemeze, a "Just Like We Never Said Goodbye", ami egyébként a lemez zárása is. A "Just Like We Never Said Goodbye" nem kínál többet, mint amit már korábban is megszoktunk Longtól meg a sokak által utált, de még többek által imádott PC Music többi előadójától: nagyon kommersznek és bénának hangzó brit elektronikus tánczenét, amit valahogy mégsem lehet igazán gyűlölni. Ha meghallgatjuk párszor egymás után, akkor pedig csak imádni tudjuk.
Numbers
53. Samantha Urbani - "1 2 3 4"
Ki emlékszik Samantha Urbanira? Ő az az énekesnő Blood Orange "You're Not Good Enough"-jából, aki egyébként a nemzetközileg is sikeres, Friends nevű dance-punk banda alapítója, érdeklődik a divat, a társadalmi aktivizmus, a filmkészítés és a vizuális művészetek iránt, nem utolsósorban pedig szólóelőadóként is tevékenykedik. Idén például két remek, de nem túl ismert kislemeze is megjelent, a "1 2 3 4" és a "U Know I Know". A "1 2 3 4" a legjobb formájában mutatja be ezt az amúgy nagyon menő énekesnőt, aki volt zenekara "I'm His Girl" című dalával már elkönyvelhetett egy nagyobb indie slágert. Sok az ismerőse indie pop körökben, ezért innen sem hiányoznak a neves közreműködők (Matthew Molnar, Dev Hynes, Sam Mehran), a végeredmény pedig egy kifogástalan modern diszkószám, amiben benne van a groove, a ritmus és mindez tele van olyan csillogó billentyűszólamokkal, amik tényleg a New Yorki diszkó hetvenes évekbeli fénykorát idézik.
szerzői kiadvány
Mackenzie Scott második Torres néven kiadott albuma is egy volt a sok csillag közül a 2015 indie rockjának egén, bár nem nevezhető éppen egy vidám albumnak. A szövegeit főleg Scott gyerekkora inspirálta, a zenét pedig a kilencvenes évek alternatív rockja, főleg a Nirvana és a grunge és PJ Harvey, valamint a nem éppen kilencvenes évekbeli Funkadelic. Az album nyitódala és legerősebb pillanata, a "Strange Hellos" máris tele van grunge-os gitárrohamokkal és PJ Harvey korai, punkos lemezeit idéző erős akkordokkal. Scott és zenekara (amelynek amúgy a Portisheadből ismert Adrian Utley is tagja) nagyszerű hátteret teremtenek a kicsit sem megbocsátó szövegnek, amelynek csúcspontja egy fájdalmas sikoly. Scott 2013-as cím nélküli bemutatkozása egy ígéretes zenészt mutatott be, a "Strange Hellos" pedig az összes ígéretet beváltja és egyértelművé teszi, hogy Mackenzie Scott a kortárs indie rock fontos része.
Partisan
51. Miguel - "Coffee (Fucking)" (feat. Wale)
Miközben Miguel Wildheart címre hallgató harmadik nagylemeze egyáltalán nem kapott rossz kritikákat, valahogy mégis kissé alulértékeltnek tűnik most, hogy vége az évnek. Alig néhány publikáció év végi listáján találkoztam vele és szinte semelyiken sem volt benne a legjobb húszban (na jó, a The Guardian a tizenegyedik helyre rakta), pedig szerintem ez egy elég fontos lemeze volt 2015-nek. Persze, nem volt olyan radikális, mint D'Angelo Black Messiah-ja és messze elkerültek az ilyen Black Lives Matter szlogenek, de Miguel azt nyújtotta rajta, amiben a legjobb és mindezt hibátlanul csinálta, a végeredmény pedig egy olyan lemez lett, ami talán még jobb is, mint a máris modern R&B-klasszikusnak számító 2012-es Kaleidoscope Dream. A Wildheart jobban a rock irányába indul el, mint elődje, de közben minden benne van, amit a legjobb kortárs R&B albumoktól elvárunk: szerelem és halál, vulgárisság, túlfűtöttség, erotika és mindenek felett a tiszta szex. A "the valley" talán pornográfabb dal, de az elég szókimondó című, kislemezként is megjelent "Coffee (Fucking)" az album csúcspontja, ami vetekszik az "Adorn"-nal a Legjobb Miguel Dal címért. Ez az album központi darabja és minden benne van, ami az év egyik legjobbjává teszi a Wildheartot (és az egyik legjobb kortárs előadóvá Miguelt).
ByStorm/RCA
