Szokás szerint túl korán érkeztem az A38-ba. Én vagy nagyon későn érkezek valahova, vagy nagyon korán. Várhattam vagy félórát, amíg az A Dead Forest Index belekezdett a fél nyolctól éjfélig tartó négy koncert közül a legelsőbe. Nem túl meglepő módon a négy közül ez az első hagyta bennem a legkisebb nyomot - két fickó ült a színpadon, az egyik gitározott, a másik csörgődobozott és mindketten énekeltek, a zenéjük leginkább olyan volt, mintha valaki a Beach House féle elég minimális dream popot kicsit sötétebbé és még minimálisabbá tette volna, meg sokkal unalmasabbá is. Az amerikai Grooms szintén nem életem legemlékezetesebb műsorát adta, de itt legalább többet lehetett csinálni az álldogálásnál és a kissé ködös tekintettel semmibe bámulásnál. Szórakoztató, zajos és táncolható rockot játszottak, olyasfélét, ami tökéletes felvezetője a nagyobbat ütő headliner zenekaroknak. Közülük pedig a brooklyni A Place to Bury Strangers volt az első, a zaj mindenféle formájáért rajongó Oliver Ackermann viszonylag sikeres formációja, akik eddig megjelent négy nagylemezükön a "zajos" zene minden fajtáját egyesítették a pszichedelikus rocktól a shoegazingig, a space rockig és a posztpunkig egyetlen, letaglózó wall of soundba. A műsoruk ennek megfelelően nagyon élvezetes volt - itt nem a dallamok voltak az előtérben, hanem az a fajta, mindent és mindenkit betöltő, gyönyörű zajongás, amiben az egyórás koncert alatt nagyszerűen el lehet veszni. Az ilyen zene kissé egy külön világba repíti a hallgatót, főleg ha olyan tökéletes hangzásban hallgatja, mint az A38 koncerttermében. A zenekar a közönség közepén adta elő az utolsó - legalább tízperces - számot és ezzel a gesztussal engem végleg meggyőztek arról, hogy még akkor is érdemes fizetni egy A Place to Bury Strangers koncertét, ha az album, amit épp bemutattak (az idei Transfixiation) hagyott némi kívánnivalót maga után. Az este főattrakciója azonban a Los Angelesből érkező modern goth királynő, a hagyományos gótikus rockot az apoktaliptikus folk, az elektronika, a drone és a doom metál hangzásaival vegyítő Chelsea Wolfe volt, aki sokkal erősebb új lemezét (az Abysst) mutatta be, és igen meggyőzően. Wolfe-ot egyébként korábban Zola Jesusszal hasonlították össze, mint a mai gótikus zene két legnagyobb női alakját, de Jesus 2010-es, zseniális Stridulum II-ja úta leginkább csak csalódásokat okozott új albumaival, míg Wolfe ugyanabban az évben kijött The Grime and Glow-ja óta csak egyre jobb dolgokat adott ki a kezei közül. A 2013-as Pain Is Beauty volt az első abszolút kiváló lemeze, de az idei Abyss van ugyanolyan erős, talán még túl is szárnyalja elődjét. Wolfe zenéje kissé talán hasonlít az A Place to Bury Strangerséhez,de a koncertje teljesen más irányba indult el. Miközben a brooklyni zenekar egyetlen nagy zajfelhőt teremtett, és ezt nyújtotta el egy órán keresztül, addig Wolfe dalai újabb és újabb, mellbevágó erejű ütéseknek hatottak, mindegyik egy újabb kis apokalipszis, egy-egy újabb fejezet A jelenések könyvéből. Amikor vége lett a ráadásnak, én úgy jöttem ki a teremből, hogy éppen életem legnagyobb hatású koncertjét álltam végig. Chelsea Wolfe zenéje nem mondható szépnek, de olyan ereje van, ami bárkit képes lenne lekötni kicsivel több mint egy órán keresztül.

Másnap még az előzőnél is korábban értem a Dürer Kertbe, olyan korán, hogy több mint fél órán keresztül várakozhattam, amíg végre beengedtek a koncertterembe. Pár perccel azután, hogy beléptem a létesítménybe, láttam, hogy Ariel Marcus Rosenberg, művésznevén Ariel Pink épp lefelé sétál a lépcsőn egy szoknyában, miközben egy szál cigi lóg ki a szájából. Elég sokkoló látvány ez amúgy, de nem? Az ember évek óta hallgatja valakinek a zenéjét, így kissé mitikus képet alkot róla a fejében, és egyszer csak látja a zenészt hús-vér valójában mindössze húsz-harminc percre az otthonától, teljesen emberi formájában. Na, mindegy. Az előzenekar amúgy a Pink tavalyi lemezén is közreműködő Jack Name volt, aki egy újabb erősen felejthető műsort adott táncolható, de nem túl izgalmas elektronikus popdalokból. A szinte kibírhatatlan várakozás után aztán végre maga Pink is belekezdett a műsorába az új lemez "White Freckles" című felvételével, és ez nagyjából meg is határozta az elkövetkező szűk másfél órát: a dalok nagy része a pom pomról származott, volt itt minden a "Put Your Number in My Phone"-tól a "Sexual Athletics"-íg, és nem is volt ez olyan rossz. Vannak ellenzői a tavalyi Ariel Pink lemeznek (az elsőnek, amit Haunted Graffiti nevű zenekara nélkül jelentetett meg), de én nem tartozom közéjük. A pom pom nagy szórakoztató, furcsa, de befogadható poplemez a leggiccsesebb régi zenék és a modernizált pszichedélia élvezetes egyesülése néhány igazán kiváló dallal (a kedvencem amúgy a "Picture Me Gone"), de ez itt nem lemezkritika. A koncert épp olyan volt, amilyenre számítottam előzőleg: tiszta örömzene, különc pop és egy nagyon király előadó, különösen annak örültem, hogy eljátszotta az "Only in My Dreams"-t a 2012-es Mature Themesről, ami számomra minden idők egyik legjobb dala. De egyvalamit sosem fogok megbocsátani Pinknek: nem játszotta el a "Round and Round"-ot, ami talán a legjobb és egyértelműen a leghíresebb száma, és amit tegnap Lengyelországban mellesleg eljátszott. A kurva életbe.