Tavaly év végén, ahogy már egy ideje minden egyes év végén, feltettem magamnak a kérdést: "Melyik volt a kedvenc dalom az elmúlt tizenkét hónapból?" És 2018-ban erre a kérdésre az volt a válasz, hogy a kultikus svéd popénekes, Robyn visszatérő kislemeze, a "Missing U" című szívfájdalmas diszkóballada, ami csillogó, elektropop-búcsúzás egy véget ért szerelmi kapcsolattól és egy nemrég elhunyt kreatív partnertől. Robyn azért érdekes előadó, mert karrierje kezdetén, a kilencvenes évek második felében még hagyományos módszerekkel - és hagyományos(abb) tinipopzenével - próbált betörni a slágerlistákra, de miután sikere rövid életűnek bizonyult, néhány évnyi csend után új stratégiával tért vissza - és a mainstream sztárság helyett látszólag a fél-underground internetes kedvenc szerepét célozta meg. Ez volt karrierje legjobb döntése, és ennek nem csak a 2000-es évek miriádnyi zeneblogját megszállottan bújó hipszter örülhetett; lehet, Robyn legnagyobb nemzetközi slágere még mindig az énekesnő 1997-es bemutatkozó albumáról kimásolt Max Martin-szerzemény, a "Show Me Love", de az olyan későbbi könnyáztatta táncparkett-himnuszainak, mint a "With Every Heartbeat" vagy a "Dancing On My Own" jóval odaadóbb és hűségesebb rajongótábora van. Ez pedig mindenek felett az internetnek köszönhető, ami a 2000-es években már elkezdte kifejteni mindent átalakító hatását a zenefogyasztásra.
Az évtized közepén már kezdtek elszaporodni az olyan zenekarok és előadók, akik nem a rádiólejátszásoknak, hanem kizárólag a kattintásoknak, az online hype-nak köszönhetően váltak eseménnyé. Például az Arctic Monkeys - amely most a világ egyik legnagyobb rockzenekara - vagy M.I.A. - akinek a "Paper Planes" című dalát csak az nem hallotta, aki egy kő alatt töltötte az elmúlt tizenkét évet - is az interneten terjedő korai demófelvételekkel és videoklipekkel kezdték felépíteni a hírnevüket, amit sok kritikus ma már úttörő dologként tart számon. M.I.A. vagy az Arctic Monkeys pont át tudtak törni az apró blogok világából a nagy eladási listákéba (utóbbi társaság bemutatkozó kislemeze, az "I Bet You Look Good on the Dancefloor" máris brit number one lett), de ez azért nem történt meg mindenkivel, így a 2000-es években kialakult egy afféle internetes underground, tele olyan zenészekkel, akik a slágerlistákon vagy az MTV-n nem zavartak sok vizet, de a lelkes amatőr kritikusok és a friss mp3-fájlokra vadászó független zeneőrültek körében legendává váltak. Nagyjából ez volt Robyn története - akinek ugyan Nagy-Britanniában volt némi kereskedelmi sikere, a "With Every Heartbeat" például az ottani lista élére is eljutott, de az amerikai Hot 100-ba például egyszer sem jutott be - és ez volt a norvég Annie története is, aki egy évvel Robyn klasszikus cím nélküli albuma előtt állt elő az Anniemallel, saját bemutatkozó korongjával, ami a chatszobák, letöltések és mp3-blogok egyre távolibbnak tűnő, de mégis gyönyörű korszakának az egyik elfelejtett gyöngyszeme.
Anne Lilia Berge Strand, vagy röviden csak Annie, maga is egy olyan kislemezzel tűnt fel a popzenei radaron, amit mintha azzal a szándékkal vettek volna fel, hogy befuttassa az énekesnőt a brit vagy még inkább az amerikai piacon. Az 1999-es "The Greatest Hit" Annie és akkori barátja, az Erot művésznéven alkotó elektronikus zenei producer, Tore Kroknes közös szerzeménye volt. A buján eksztatikus pop-house dalt az első Madonna-albumon megjelenő posztdiszkós "Everybody" inspirálta - aminek néhány részletét Erot egy az egyben átemelte - és még Annie fojtottan csábító énekstílusa is az említett popikont idézte. Bár a "The Greatest Hit" nagyrészt csak egy szerelmes dal, ami az éjszakai élet, a diszkógömbök és a táncparkettek világába kalauzol, abba a világba, amiben szerzői is mozogtak akkoriban, de a refrén csábítóan kihívó utolsó sora ("Te vagy a legnagyobb slágerem") már előrevetíti az Anniemal szexi és magabiztos hozzáállását. Nagyravágyó címe ellenére a "The Greatest Hit" nem lett túl nagy kereskedelmi siker, de a megjelenését követő években lassan kialakult körülötte egy kisebb kultusz, ahogy egyre több DJ fedezte fel, milyen jól működik a klubokban az éjszaka csúcspontja körül. Richard X, a korábban a Sugababes örökkévaló "Freak Like Me"-jén is dolgozó brit producer is egy ilyen technoszett közepén találkozott először Annie hangjával, ami akkora hatással volt rá, hogy meg is kereste az énekesnőt és felvett vele egy dalt saját 2003-as lemezéhez (ez volt a "Just Friends"), majd később két dalt is írt az Anniemalre. De a Erot mindezt már nem láthatta: Annie romantikus és művészi partnere 2001-ben meghalt szívelégtelenségben. A "The Greatest Hit" mégis ott van az albumon, emléket állítva elhunyt társszerzőjének, és ez az euforikus popdallamok alá kúszó melankólia valahogy átitatja itt majdnem az összes felvételt.
Ezt a szomorúságot és a veszteség témáját az album utolsó dalában, a "My Best Friend" című késő éjszakai downtempo-balladában lehet tetten érni, amelyben Annie végig egy meg nem nevezett legjobb baráthoz beszél; "Sehol sem talállak/Találkozunk még valaha?" kérdezi az első verzében, majd a refrénben hozzáteszi: "Mintha múlt éjjel láttam a mosolyodat/Mintha hallottam volna a hangodat". Persze úgy is értelmezhetjük ezt a dalt, hogy Annie itt a világ magányos embereit akarja felkarolni, meggyőzve őket arról, hogy "Nem vagy egyedül/Meg fogod találni az utat/Valaki vár rád odakint", de nem különösen nehéz beleolvasni ezekbe a sorokba a gyász, egy közeli barát (vagy épp szerető) elvesztésének árnyékát, a Röyksopp nevű norvég elektro-duó produkciója pedig még jobban felerősíti ezt az elhagyatott érzést lemondó szintetizátoraival és zörgő trip hop-ritmusaival. Annie hangja ezen a dalon nagyon vékony, szinte suttogó - és az az igazság, hogy ez nagyjából az Anniemal összes dalára igaz. A "My Best Friend"-et például az album leghosszabb felvétele, a "Come Together" előzi meg, ami szintén lassan indul be, de aztán az első refrénnél beüt az acid house-os ritmus, ettől kezdve pedig a "Come Together" a nyolcvanas évek posztdiszkó/house 12"-eseinek struktúráját veszi fel, és nem is enged többet a tempóból. A szöveg valahol egy inspiráló célú monológ ("Sosincs késő megpróbálni/Ne add meg magad/Amit régóta keresel/Meg fogod találni, majd meglátod") és egy rave-dicshimnusz ("Ha mind együtt vagyunk/Az élet sokkal jobb lesz/Ha mind együtt vagyunk/Ez örökké fog tartani") között helyezkedik el, de Annie ezt is nagyjából ugyanolyan visszafogott hangon adja elő, mint az összes többi dalt az albumon. Persze butaság is lenne azt állítani, hogy énekesként Annie azon a szinten van, mint mondjuk Mariah Carey, vagy akárki, de amit tud, az pont tökéletesen működik az Anniemal retrós house-produkciójának és egyszerre eksztatikus és melankolikus hangulatának kontextusában.
Így van ez abban a két dalban is, amit Richard X és Hannah Robinson szerzőpárosa írtak az albumra. Az első ezek közül Annie talán legismertebb felvétele, a "Chewing Gum", ez a játékos és nemtörődöm new wave-es nosztalgiautazás, ami a címének megfelelően közelebb van a színtiszta rágógumipophoz, mint bármelyik társa. Nem tévedünk nagyot, ha a "Chewing Gum"-ot hallva Kylie Minogue korai 2000-es évekbeli kislemezei ugranak be, mint a "Love at First Sight" vagy akár a "Can't Get You Out of My Head", hiszen Robinson később maga is dolgozott az ausztrál énekesnővel. A hűvös elektronikus háttér és Annie kevés érzelmet eláruló énekstílusa egyaránt azt a futurisztikus dívapop-hullámot idézik, amit Minogue is meglovagolt az említett dalokon, de a "Chewing Gum"-ban van valami imádnivaló pimaszság, amit teljesen Annie sajátja. A szövegben az énekesnő végig a rágógumival azonosítja a fiúkat: már megint beleragadnak a cipőjébe, ha elment az ízük, akkor kiköpi őket - az egész persze egy elnyújtott és alig leplezett utalás az orális szexre, de Annie mégis képes elég humort, karaktert és tinipopos szédültséget csempészni ebbe a koncepcióba, hogy a dal a végén mégis abszolút szerethető legyen. És a refrén legemlékezetesebb sora ("Azt hiszed, csokoládé vagy, pedig csak rágógumi") az egyik legkegyetlenebb beszólás az öntelt férfiaknak, amit csak el lehet képzelni.
A "Chewing Gum" lett Annie karrierjének legnagyobb slágere hazájában és az Egyesült Királyságban egyaránt, de még így is messze elmaradt 2004 egy másik nagyszerű Richard X/Hannah Robinson szerzeménytől, Rachel Stevens "Some Girls" című kislemezétől. A "Some Girls" azért is érdekes dal, mert nagy szerepe van az Anniemal másik X/Robinson-produkciójának, a "Me Plus One"-nak a történetében, ami, ha egyáltalán lehet ilyet mondani, talán még nagyszerűbb dal, mint a "Chewing Gum". A "Me Plus One" egyrészt egy másik ragyogó díva house-remekmű, ami pont olyan laza és csábító, mint az Anniemal többi kislemeze, másrészt viszont a maga módján ez egy vérbeli, fröcsögő diss track, amit Richard X a Spice Girlsből ismert Geri Halliwellről írt. És persze vicces ezeket a sorokat olvasni a háttértörténet ismeretében - Halliwell állítólag elég látványos hisztit csapott, amikor megtudta, hogy X nem vele, hanem Rachel Stevensszel akarja felvenni a "Some Girls"-t - de mégsem ezért nagyszerű dal a "Me Plus One", hanem az olyan tökéletes és már-már függőséget okozó pillanatok miatt, mint a "Missus B Missus E Missus A-U-T/Missus I Missus F-U-L" sor a refrénben, ahol Annie oly nagyszerűen eltalálja azokat a kicentizett szótagokat. A "Me Plus One" az a fajta gondtalanul fülbemászó és minden sornál a hallgatókra kacsintó zseniális popdal, amit talán még Max Martin is megirigyelhetne. És a "Chewing Gum"-hoz hasonlóan ez is egy olyan majdnem-sláger, aminek egy igazságosabb világban az Atlanti-óceán mindkét oldalán meg kellett volna hódítania a slágerlistákat - ehelyett megmaradt csak egy felvételnek a 2000-es évek kultkedvenc underground poplemezeinek egyikén.
De az Anniemal legjobb pillanata, a dal, ami egymaga halhatatlanná tette Annie-t és ezt az albumot, egyértelműen a "Heartbeat" - aminek a "My Best Friend"-hez hasonlóan a Röyksopp tagjai voltak a társszerzői és a producerei. Mint az Anniemal néhány másik felvétele - a "My Best Friend" mellett például a szerelmi kapcsolatok nehézségeivel vívódó "No Easy Love" - a "Heartbeat" is egy jó adag reménytelen vágyakozást kever az ismerős eufóriába, ami az elektronikus tánczene sajátja. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor ez a dal a táncról szól - vagy pontosabban a tánc emlékéről. A szövegben Annie egy bizonyos péntek esti bulira emlékszik vissza, bár az egyes pillanatok elvesznek valami örömteli, felszabadult ködben, és ami megmarad, az nem több impresszionista pillanatképeknél táncparkettekről, forgó lemezekről és a partnerről, akinek az elbeszélő még a nevét sem tudja, de mégis így gondol vissza rá: "Sosem felejtem a csodálatos időt/Amikor veled táncoltam". Ha ki akarjuk tágítani egy kicsit a dolgot, akkor a táncot vehetjük a véglegesen lezárult szebb múlt, az elveszített boldogság metaforájának, és akkor a dal az albumot átható rejtett szomorúság egy újabb felszínre bukkanásként is értelmezhető. A "Heartbeat" ugyan színtiszta, táncolható elektropop, amit mintha kifejezetten azért teremtettek volna, hogy zsúfolt klubokat fakasszon könnyekre és mozgasson meg egyszerre - de közben végig egyértelmű, hogy a tánc, a boldogság, a szerelem itt olyan dolog, ami sosem fog igazán visszajönni: nem véletlen, hogy az első sor máris úgy kezdődik, hogy "Volt egy idő...".
A 2000-es évekbeli skandináv elektropop-színtér nem keveset köszönhet a Röyksoppnak - első lemezük, a 2001-es Melody A.M. természetesen egy klasszikus, de csináltak nagyszerű dalokat a The Knife egyik feleként ismert Karin Deijerrel ("What Else Is There?") és Robynnal is ("Do It Again") - de meggyőződésem, hogy a "Heartbeat" hangszerelése a legjobb munkájuk. A ritmus itt kifejezetten az emberi szívdobogást utánozza, a dobok az első refrénnél felgyorsulnak és erőteljesebbé válnak, mintha csak az elbeszélő izgatottságát követnék. A levezetés még egyszer visszatér az első verzéhez, de valahogy mégis ez az dal megismételhetetlen érzelmi csúcspontja: a háttérvokálok eltűnnek és Annie vékony, levegős hangja egyedül marad azokkal a megduplázott sebességű dobokkal, mintha egy önfeledten ünneplő emberekkel teli, neonfényekkel megvilágított táncparkett közepén állna elszigetelve, az emlékei rabjaként. A "Heartbeat" tökéletes popzene, de közben mélyen emberi is, ami nem mondható el minden tökéletes popzenéről. Amikor meghallgatom, mindig valami furcsa keserédes dolog marad bennem utána, mert egyrészt elég tragikus dolognak tartom, hogy ez a dal egy elsüllyedt korszak internetes szenzációja maradt ahelyett, hogy a 2000-es évek legjobb popdalaként emlékeznének rá, amit amúgy abszolút megérdemelne - de közben valahol örülök is, hogy a "Heartbeat" megmaradt egy titkos remekműnek, és sosem halljuk plázákban vagy reklámfilmekben, ahogy idegesítően érzelgős hangú tévés tehetségkutató-győztes sem tette tönkre. Miközben jó néhány énekes, akik az interneten találták meg a népszerűséget (köztük a korábban említett Robyn vagy M.I.A.) később azért beszivárogtak a mainstream kultúrába, Annie, a "Heartbeat" és az egész Anniemal album mintha megmaradtak volna a miénknek.
Annie második - és mindmáig utolsó - albuma, a Don't Stop 2009-ben jelent meg, de sem ez, sem az olyan további kislemezek, mint az "Anthonio" vagy az "I Know UR Girlfriend Hates Me" nem hozták meg neki az áttörést. A 2010-es években néhány EP-n és egy-két szórványosan megjelentetett dalon kívül nem sokkal bővült a katalógusa. Az Anniemal megjelenése után 15 évvel pont ugyanolyan hatásos, mint 2004-ben, de ha 2019-ben hallgatjuk, mégsem nehéz úgy érezni, hogy egy elfelejtett poplemezt hallgatunk, amire legfeljebb egy nagyon szűk réteg gondol ma is fontos albumként. De akiknek jelentenek valamit ezek a dalok, azok pontosan ugyanazt fogadták meg, amit Annie elbeszélője abban a sorban "Heartbeat" utolsó refrénjéből: "Sosem felejtem". És ezért az Anniemal talán még nagyon sokáig nem lesz igazán elfelejtett album.
