2018 legjobb dalai a stoner metaltól az elektropopig, a GOOD Music-tól a PC Music-ig és Cardi B-től az Arctic Monkeysig , Yves Tumorig, Father John Mistyig és tovább:
Előző rész (80-61)
60. Playboi Carti
"Shoota" (feat. Lil Uzi Vert)
(AWGE/Interscope)
Playboi Carti és Lil Uzi Vert a SoundCloud rap-hullám nem hivatalos győztesei: nem adagolták túl magukat (mint Lil Peep), nem keveredtek visszataszító bűnügyekbe (mint 6ix9ine vagy XXXTentacion) és nem csinálnak olyan idióta, repetitív zenét, mint Lil Pump. Carti szétcsúszott cloud rapje és Uzi szókimondó szövegei a depresszióról (az "XO Tour Llif3"-nak köszönhetően 2017 egyik legtöbbet idézett sora az volt, hogy "Minden barátom halott") kivívták a mainstream kritikusok elismerését is. A "Shoota" nem az első dal, amelyen közösen jelennek meg, de egyértelműen a legjobb; Carti és Uzi nem kifejezetten tehetséges rapperek a szó hagyományos értelmében, de van valami egyedi stílusuk és kisugárzásuk, ami felemeli ezt a viszonylag egyszerű felvételt (a téma az újonnan szerzett hírnév és gazdagság, na meg a fegyverek) és aminek köszönhetően érezhetővé válik, hogy itt két korunk két meghatározó előadóját halljuk.
Playboi Carti - "Shoota" (feat Lil Uzi Vert)
59. Low
"Dancing and Blood"
(Sub Pop)
Az a helyet az új Low albummal, hogy nem igazán lehet kiemelni róla egy dalt és azt mondani, hogy ez a legjobb. A Double Negative az olyan albumok egyike, amit tényleg az elejétől a végéig, szünet nélkül érdemes meghallgatni. Nem meglepő, hogy az első kislemez is csak az első három dal, a "Quorum", a "Dancing and Blood" és a "Fly" volt szépen egybecsomagolva. De elég meghallgatni a "Dancing and Blood"-ot, hogy tudjuk, miről szól ez a lemez: a zenekar belassult dream popja a régi, de BJ Burton producer hatására Mimi Parker és társai felbátorodtak és elég nagy kitérőt tettek az elektronikus zene és az ambient felé. A "Dancing and Blood" egy hat és fél perces indusztriális drone zenei tájkép, ami valahogy egyszerre pont olyan, mint a klasszikus Low, miközben sok szempontból teljesen más. És ezt ugyanígy el lehet mondani az egész Double Negative-ról is - ez a zenekar legutóbb 17 éve adott ki ehhez foghatóan izgalmas zenét.
58. Moodymann
"Got Me Coming Back Rite Now" (feat. Amp Dog Knight)
(KDJ)
Amikor még az év tavaszán kijött a "Pitch Black City Reunion" kislemez (a B oldalán ezzel a dallal), azt rebesgették, hogy Moodymann egy új albumot harangoz be vele. Ebből aztán azóta sem lett semmi (pedig eredetileg júniusra ígérték azt a bizonyos új lemezt), úgyhogy a detroiti techno-legenda legutóbbi rendes albuma továbbra is a 2014-es cím nélküli kiadvány. Csak a "Got Me Coming Back Rite Now"-t hallva ez kifejezetten tragikus: ez a dal tökéletesen megformált house a stílus egyik veteránjától, de mégis kifejezetten friss a hangzása. A lélektelen gépiesség helyett a "Got Me Coming Back Rite Now" organikus, érzékeny zene, amiben folyamatosan a jazz és a funk kísértete lebeg. Ha tényleg sosem fog megjelenni az új album, ahogy azt néhányan jósolják, az hatalmas veszteség lesz számunkra.
Moodymann - "Got Me Coming Back Rite Now" (feat. Amp Dog Knight)
57. Saba
"LOGOUT" (feat. Chance the Rapper)
(Saba Pivot, LLC)
Saba egy chicagói rapper, akit eredetileg Chance the Rapperrel közös dalai tettek híressé, de CARE FOR ME című idei albumán végre a saját lábára állt. Ez egy viszonylag rövid, de annál súlyosabb alkotás, a központi témája Saba rokonainak és barátainak korai halála a gettók embertelen, bűnözéssel teli poklában. A "LOGOUT", amelyen Chance is beugrik egy verze erejéig, ebből a szempontból kilóg az album narratívájából; Saba itt nem a személyes tragédiákról, hanem egy elég univerzális dologról beszél: a közösségi média hatásáról az emberekre, arról, hogy milyen bizonytalanná és függővé tesz a folyamatos nyomás, hogy újabb és újabb posztok, állapotok, szelfik és hasonlók által fejezzük ki önmagunkat. Igazából nem kevésbé kemény dal ez, mint a CARE FOR ME gyászos gengszter-sirámai.
Saba - "LOGOUT" (feat. Chance the Rapper)
56. Blood Orange
"Charcoal Baby"
(Domino)
Egy újabb zenei csalódás 2018-ból: az új Blood Orange album. Dev Hynes látszólag valamikor 2013 és 2016 között úgy döntött, hogy ő onnantól nem akar jó popdalokat írni, hanem inkább valami atmoszferikus R&B-esztétikát fog megteremteni, csak ahhoz legalább olyan tehetséges dalszerzőnek kéne lennie, mint Frank Ocean. Hynes pedig sajnos nem az: a legjobb szerzeményeit nem ő énekelte (Solange "Losing You"-ja, Sky Ferreira "Everything Is Embarassing"-ja), a Freetown Sound óta pedig mintha direkt elkerülné a könnyen befogadható dallamokat. Ennek pedig a Negro Swan az eredménye, egy széttartó album, amivel Hynes mintha a Blonde-ot próbálná újraírni, csak nem nagyon sikerülne neki. Mindez igaz a "Charcoal Baby" című első kislemezre is, ami talán a legjobb megtestesülése annak a hangzásnak, amit a brit zenész fel akar építeni: a gitár itt jóval inkább a középpontban van, mint bármelyik korábbi felvételén, de a végén egy jazzes szaxofonszóló is belefér. A szöveg itt is elég egyszerű - Hynes szavaival élve a "fekete bőr ünneplése" - de van a refrénben valami örömteli, ami emlékezetessé teszi a dalt. De azért mégis jobban örülnék, ha a Blood Orange projekt visszatérne a Cupid Deluxe egyszerűbb, funkos/new wave-es popzenéjéhez.
Blood Orange - "Charcoal Baby"
55. Lucy Dacus
"Night Shift"
(Matador)
Lucy Dacus, a boygenius egyharmada is kiadott idén egy figyelemreméltó indie rock-albumot (Historian), amit sokan az év legjobbjai közé sorolnak. A nagyszerű "Night Shift" az első dal ezen az albumon, ami már csak az első sora miatt megérdemli a helyet a listán: "Amikor először kóstoltam valaki más köpését, köhögőrohamom lett". Erre aztán mindenki felkapja a fejét, a richmondi énekes-dalszerző pedig hasonlóan sokkoló stílusban folytatja. A "Night Shift" egy kemény szakítós dal, amiben Dacus elbeszélője egy nem kifejezetten felhőtlen kapcsolatra emlékszik vissza (hiszen ő csak az "éjszakai műszak" volt a másik fél számára, aki végig valaki mással is együtt volt) ami mégis elég nagy hatással lehetett rá ahhoz, hogy egy ilyen erős érzelmekkel teli dalt írjon róla. Aztán a végén megpróbálja magát meggyőzni arról, hogy tovább tud lépni ("Remélem, öt év múlva ezek a dalok olyanok lesznek, mint a feldolgozások/És új szeretőknek szólnak majd"). Nem tudom, hogy tényleg nagy jövő áll-e Lucy Dacus előtt, de aki egy ilyen dallal tudja nyitni az első jelentősebb albumát, az nem lehet akárki.
54. The 1975
"Love It If We Made It"
(Dirty Hit)
Ki gondolta volna, hogy a The 1975 egyszer tényleg fontos zenekar lesz? Amikor először feltűntnek, csak egy újabb NME által felfújt brit indie rock trendnek tűntek, de Matt Healy és társai visszautasították a beskatulyázást. 2016-ban kiadtak egy megosztó és terjengős albumot, ami az elég szerencsétlen I like it when you sleep, for you are so beautiful yet so unaware of it címet viselte, ami nem volt kifejezetten jó lemez, de azt üzente, hogy a zenekarnak igenis nagyobbak az ambíciói, mint az átlagos NME-kedvenceknek (mármint a Cribs, a Metronomy meg az ilyenek sosem mertek volna meg kiadni egy ilyen albumot). Idén ezt a hasonlóan csapongó A Brief Inquiry into Online Relationships követte, amelyen Healy a mi elcseszett modern korunk pszichéjébe kísérel behatolni. A "Love It If We Made It" tele van utalásokkal a rasszizmusra, a xenofóbiára, Donald Trumpra (és a legendás "Thank You Kanye, Very Cool!" tweetre), a nem megújítható energiaforrásokra és Lil Peepre. A dalhoz készült videoklip pont ilyen kaotikus és túlaktualizált. Mintha Father John Misty Pure Comedyje kicsit áramvonalasabb és szórakoztatóbb változatát hallgatnánk.
The 1975 - "Love It If We Made It"
53. Helena Hauff
"The Smell of Suds and Steel"
(Ninja Tune)
A német Helena Hauffot mostanában minden évben a világ egyik (ha nem a) legjobb DJ-jének nevezik az olyan magazinok, mint a Mixmag vagy a Resident Advisor, de ennek ellenére még sosem adott ki egy igazán meghatározó lemezt. Az idei Qualm talán még annyira sem volt jó, mint elődje, a 2015-ös Discreet Desires - de egy egyenetlen albumnak is lehetnek jó pillanatai. A Qualm középpontjában elhelyezkedő "Hyper-Intelligent Genetically Enriched Cyborg" és még inkább a "The Smell of Suds and Steel" például kifejezetten jól eltalált indusztriális/acid techno felvételek. Ezek a dalok furcsa utazásra hívnak a dübörgő ritmusok és a nyugtalanító hangeffektek világába, egyfajta sci-fi látomásokat teremtve, de mégis működnek a táncparkettek világában is. Kár, hogy Hauff a Qualm nagy részében inkább kevésbé sikerült kísérletekre pazarolja az időt, de egyszer talán egy nagyszerű albumot is kapunk tőle, addig is itt van "The Smell of Suds and Steel".
Helena Hauff - "The Smell of Suds and Steel"
52. Kacey Musgraves
"High Horse"
(MCA Nashville)
Nagyrészt teljesen értelmetlen volt számomra, hogy miért imádta mindenki annyira a Kacey Musgraves albumot - lehet, hogy a Golden Hour nem volt annyira rossz, mint a mainstream country kilencvenkilenc százaléka, de azért még mindig egy nagyjából átlagos mainstream countrylemez volt 2018-ban. Az egyetlen dal, amire legalább egy kicsit felfigyeltem pont az volt, amelyik legalább valamennyire eltávolodott Musgraves countrys gyökereitől. A "High Horse" szövege hosszú beszólás egy magát a valóságnál sokkal menőbbnek tartó, nagyképű seggfejnek - csak mindez westernfilmes díszletekkel (John Wayne, lovak, pisztolyok és vadnyugati falvak) tálalva. De a lényeg a kortárs country popot a hetvenes évek diszkójával feldobó produkció, ami kiemeli a dalt a Golden Hour zeneileg teljesen lapos többi felvétele közül és szinte elhiteti velünk, hogy Musgraves akár rendes popsztár is lehetne, ha akarna.
Kacey Musgraves - "High Horse"
51. Empress Of
"When I'm with Him"
(Terrible/XL)
Lorely Rodriguez második albuma sokkal gyengébb volt az első - a borító kifejezetten ronda, a Me egységességét itt elég zavaró káosz váltja fel a stílusok terén és egyszerűen nincs rajta egyetlen nagyszerűen eltalált popdal sem. Rodriguez talán jobban tette volna, ha nem cseréli le a Me-t Usra és továbbra is maga írja a dalait ahelyett, hogy egy rakás dalszerzőt és producert vonna be a munkába. Na jó, egy nagyszerű popdal azért volt ezen a lemezen: a "When I'm with Him" kicsit tényleg olyan, mintha a Me erősebb pillanatainak érettebb és kidolgozottabb folytatását hallanánk. Rodriguez egy mérgező levegőjű kapcsolatról énekel melankolikus hangvétellel, miközben a háttér kifinomult alternatív R&B, ami nagyon kortárs, de közben nem ragad le az unásig ismételt 2010-es évekbeli hangzásoknál, hanem valami időtlent teremt, ami kissé Solange-ot juttatja az eszembe. Ha már itt tartunk, a "When I'm with Him"-et hallgatva leginkább arra gondolok, hogy mennyivel jobb lett volna egy új Solange albumot kapni ehelyett.
Empress Of - "When I'm with Him"
50. DJ Koze
"Pick Up"
(Pampa)
DJ Koze nagyszerű új albumán, a knock knockon kis túlzással az összes dal egy-egy külön elektronikus zenei stílusnak van dedikálva: a "Music on My Teeth" folktronikájától a "Colors of Autumn" hip house-áig és az "Illumination" futurista elektropopjáig mindent meg lehet itt találni (és ne feledkezzünk el a remek "Hawaiian Souldier"-ről sem, ami a Studio Barnhus Volym 1 válogatáson jelent meg). De a legjobb talán a "Pick Up", a kevés olyan felvétel egyike az albumról, ami kislemezként is megállja a helyét. A dal felépítése nagyon egyszerű: szinte csak a diszkós ritmus, egy ismétlődő gitárriff és a diszkrét vonósok jelentik a hipnotikus alapot, ami felett a soulénekes Gladys Knight hangját halljuk egyenesen 1972-ből (a hangminta a Gladys Knight and the Pips "Neither One of Us" című dalából származik). Legutóbb a Daft Punk Random Access Memoriesén hallgattunk retrós nu-diszkót, ami mégis ennyire frissen hangzott.
49. Kero Kero Bonito
"Only Acting (Radio Edit)"
(szerzői kiadvány)
Nézzétek, nekem semmi bajom az "Only Acting" rendes verziójával, ami aztán a Time 'n' Place albumra is felkerült, de ez a kissé "megszelídített" változat egyszerűen összetartóbb és könnyebben befogadható. A Kero Kero Bonito, korunk legfurcsább brit indie pop-zenekara ezen a dalon is erősen j-popos hatásokat vonultat fel, de a két évvel ezelőtti Bonito Generation letisztult elektropopját itt egy jóval kaotikusabb, szinte noise rockos produkció váltja fel. A félig angol, félig japán Sarah Bonito jól ismert Kyary Pamyu Pamyu-s hangján az élő fellépések és a szereplés nehézségeiről beszél és jó tanácsokkal látja el a nézőit azzal kapcsolatban, hogyan is kell azokat megfelelően letudni. Közben Gus Lobban és Jamie Bulled a háttérben olyan gitárzajt csapnak, amit a Jesus and Mary Chain is megirigyelne. Az eredeti felvételen néhány közjáték és hangeffekt akasztja meg a dalt, de a "Radio Edit" kiküszöböli ezeket - és ami megmarad, az a színtiszta noise pop-gyönyör.
Kero Kero Bonito - "Only Acting (Radio Edit)"
48. Joy O & Ben Vince
"Transition 2"
(Hessle Audio)
Már majdnem tíz év telt el azóta, hogy Joy Orbison berobbant a köztudatba "Hyph Mngo" című kislemezével, a dubstep/UK bass klasszikussal, ami feje tetejére állította a brit elektronikus tánczenei színteret. Akik arra számítottak, hogy Joy O ezután biztosan évekig a középpontban fog maradni, az elég nagyot tévedett: a producer ugyan kiadott remek zenéket a 2010-es években is, de azért nem olyan sokat. 2010-es első EP-je után például hét évet kellett várni a másodikra, 2012 és 2017 között egyetlen kislemezt sem adott ki szólóban. Idén azért egy viszonylagos visszatérésnek lehettünk tanúi: megjelent egy új Joy Orbison EP (az 81b) és ez a kislemez, amit egy elég meglepő partnerrel, a szaxofonos Ben Vince-szel közösen jegyez a londoni zenész. A "Transition 2" egy minimalista house alapra ereszti rá Vince szaxofonját, a végeredmény pedig egy furcsa pszichedelikus jazz-felvétel, amit mintha kitettek volna a napfénybe egy forró nyári délutánon. Ez Orbison első kiadványa, ami a Pearson Sound, Ben UFO és Pangaea által alapított Hessle Audiónál, az évtized egyik vezető brit elektronikus kiadójánál jelent meg és elég meggyőző bemutatkozás.
Joy O & Ben Vince - "Transition 2"
47. Father John Misty
"Disappointing Diamonds Are the Rarest of Them All"
(Sub Pop/Bella Union)
Josh Tillman tavaly egy gigantikus, vadul csapongó albummal kísérelte meg összefoglalni a világ 2017-es, igen lehangoló és nyugtalanító állását. A Pure Comedy egy fekete humorral és rengeteg társadalomkritikával teli szarkasztikus eposz volt - és egy szinte hallgathatatlan lemez. Ezzel szemben a God's Favorite Customer, a volt Fleet Foxes-dobos negyedik Father John Mistyként jegyzett albuma egy visszatérés remekműve, az I Love You, Honeybear személyesebb dalszerzéséhez. Jó példa erre a "Disappointing Diamonds Are the Rarest of Them All", egy két és fél perces zongorás glam rock-gyakorlat, amelyben Tillman már megint meglepő metaforákkal beszél a felesége iránt érzett szerelemről (többek között egy napon hagyott döghöz és egy felborult olajszállító hajóhoz hasonlítja az érzelmeit), miközben a hetvenes évek dekadens rocksztárjait juttatja eszünkbe. Azzal, hogy visszavett a túlméretezett ambíciókból, Tillman újra régi imádni való önmaga lett.
Father John Misty - "Disappointing Diamonds Are the Rarest of Them All"
46. Arctic Monkeys
"Four Out of Five"
(Domino)
Van egy olyan érzésem, hogy Alex Turner tavaly megnézte a Szárnyas fejvadász 2049-et és amikor eljutott az Elvis Presley/Frank Sinatra-hologramos részhez, bevillant neki: kéne csinálni egy albumot, ami pontosan így hangzik. Nekem legalábbis az volt az első dolog, ami eszembe jutott a Tranquility Base Hotel + Casinót hallgatva, hogy ez a lemez olyan, mintha az ötvenes évek tradicionális popballadái szólnának valami posztapokaliptikus kaszinó zenegépéből egy másik bolygón. A legőrültebb űrutazás az albumon pedig a "Four Out of Five", amelyen Alex Turner a legjobb fülledt Serge Gainsbourg-stílusában énekel egy teljesen abszurd leírást a dzsentrifikált Holdon nyitott taco-étterméről, az információ és a cselekvény arányáról, na meg a reklámpolitikáról. Mert Turner ezen az albumon nem csak a bizarr sci-fi fantáziáit éli ki, hanem közben a 2018-as jelenről is nyilatkozik. A Tranquility Base eléggé megosztotta a hallgatókat, pedig szerintem örülni kéne annak, hogy a világ egyik legnagyobb rockzenekara még ezen a szinten is hajlandó járatlan utakat keresni és kockáztatni. Turnerék felvehettek volna akár még egy AM-et is - és senki se hibáztatta volna őket - de ők inkább valami olyat csináltak, amit korábban még sosem, és nem is csinálták kifejezetten rosszul.
Arctic Monkeys - "Four Out of Five"
45. Charli XCX
"No Angel"
(Asylum/Atlantic UK)
Charli XCX, a futurisztikus pop vitathatatlan királynője idén nem adott ki j albumot vagy mixtape-et (pedig tavaly két nagyobb lélegzetű projekttel, a Number 1 Angellel és a Pop 2-val is megajándékozott minket). De legalább kaputnk tőle egy sor új kislemezt, köztük a trapes "5 in the Morning"-ot vagy a nosztalgikus "1999"-t, amit az énekesnő Troye Sivannal vett fel (és ami hazájában a legnagyobb slágerének bizonyult a 2015-ös "Doing It" óta). De a legjobb mind közül talán a "No Angel" volt, egy energikus szintipop-felvétel, amit XCX eredetileg a harmadik albumán tervezett kiadni, azon az albumon, ami aztán sosem materializálódott. A "No Angel" eredeti változatának SOPHIE volt a producere (aki amúgy a kislemezen hallható verzión is társproducer), XCX szövege pedig kedvenc témájáról és élete értelméről, a bulizásról szól. De a szórakozás itt nem teljesen pozitív dologként jelenik meg, a brit énekesnő pont a túlzásba vitt hedonizmus veszélyeire figyelmeztet és elismeri, hogy ő sem tökéletes ember. De mi azért hálásak lehetünk, hogy ugyanakkor élünk, mint Charli XCX.
44. Nine Inch Nails
"Over and Out"
(The Null Corporation/Capitol)
Trent Reznor a 2010-es években sem tétlenkedett sokat: a rockzene egykori nihilista, keresztényellenességgel vádolt kitaszítottja mára tiszteletreméltó és elismert figurává vált, aki a Nine Inch Nails és a How to Destroy Angels projektek mellett immár a különböző filmekhez és sorozatokhoz készített kísérőzenéi miatt is híres. 2018 azonban sokan arra panaszkodtak, hogy az új évezred Nine Inch Nails lemezei közül egyik sem közelítette meg a korábbi remekművek (Pretty Hate Machine, Broken, The Downward Spiral, The Fragile) szintjét. De most már ez is megváltozott: úgy látszik, jó ötlet volt bevenni a sokáig szólóprojektként működő NIN-be a How to Destroy Angelsben és a David Fincher-filmek soundtrackjein is közreműködő Atticus Rosst, mert az azóta megjelent Add Violence EP és még inkább a Bad Witch egyszerűen izgalmasabb és jobb lemezek, mint bármi más a With Teeth-től kezdve.
A Bad Witch tulajdonképpen egy minialbum a maga hat felvételével, de az egyetlen igazi negatívuma tényleg csak az, hogy túl rövid. Az "Over and Out" című záródal megidézi a Pretty Hate Machine sötét elektronikáját és a The Downward Spiral szenvedő zajongását, de a NIN számára eddig ismeretlen elemek is előkerülnek itt (mint a szaxofon vagy a marimba). A szöveg néhány sokszor elismételt sorból áll, amikben Reznor arról panaszkodik, hogy "Kifutunk az időből" és "Azt, hiszem ugyanaz történik/Újra és újra". De Reznor hangja leginkább David Bowie-t idézi (akinek az 1996-os turnéján pont a Nine Inch Nails volt az előzenekar és Reznor akkoriban az egyik videoklipjében is megjelent), a dal pedig zeneileg ugyanannyit köszönhet a "Heroes"-nak és a Blackstarnak. Trent Reznor pedig elég régóta nem volt ilyen meggyőző egy Nine Inch Nails-lemezen.
Nine Inch Nails - "Over and Out"
43. Rae Sremmurd
"Powerglide" (feat. Juicy J)
(EarDrummers/Interscope)
Persze kérdéses, hogy tényleg szükségünk volt-e egy százperces triplalemezre a Rae Sremmurdtől, a trap legsikeresebb testvérpárjától, de az biztos, hogy a SR3MM sokkal jobban kihasználta ezt a hosszúságot, mint a Migos hasonlóan túlméretezett Culture II-ja. A legjobb része persze az első, ahol Swae Lee és Slim Jxmmi együtt mutatják meg, hogy ők a trap igazi királyai, az album csúcspontja pedig egyértelműen a "Powerglide", a duó karrierjének eddigi legnagyravágyóbb kislemeze. A dalt természetesen Mike WiLL Made-It emeli mérföldekkel a vetélytársak fölé, a producer, akinek a Rae Sremmurd nagyszabású sci-fi hangzását köszönheti. A "Powerglide" Three 6 Mafiát hangmintázó, mennydörgő hangszerelése még tovább megy az ismeretlenbe, mint a két évvel ezelőtti "Black Beatles". Swae Lee fülbemászó refrénje és félig énekelve előadott két verzéje uralja a dal első felét, majd Slim Jxmmi következik megvillantva jóval élesebb stílusát, a végén pedig maga Juicy J, a Three 6 Mafia egyik rappere is megjelenik, aki a saját verzéjében természetesen a nőkről, a kokainról és a drága kocsikról beszél, de közben megemlékezik Lil Peepről és saját nyugtatóhasználatát is elpanaszolja. A Rae Sremmurd 2014-ben egy azonnali klasszikussal mutatkozott be ("No Flex Zone") és a tupelói testvérpár útja még 2018-ban is csak felfelé vezet.
Rae Sremmurd - "Powerglide" (feat. Juicy J)
42. Yves Tumor
"Licking an Orchid" (feat. James K)
(Warp)
A "Licking an Orchid" volt a második kislemezes Yves Tumor Warpos bemutatkozásáról, a Safe in the Hands of Love-ról - és a kissé rejtélyes hátterű kísérletező zenész szokásához híven ez a dal is egyszerre gyönyörű és visszataszító, érzéki és nyugtalanító. Tumor itt természetesen a szexről énekel, de elég összezavaró módon felcseréli a hagyományos nemi szerepeket James K vendégénekesnővel, miközben belesző a szövegbe néhány egyértelmű BDSM-utalást ("Egyesek szerint fájdalom/Mások szerint kín/De talán én élvezem") és a refrénben megjelenik a veszélyes külvilág motívuma, ami az egész albumot beárnyékolja ("Elvesztem a saját elmémben, önmagamat keresem/Ebben a fertőző világban"). A dal zeneileg is az indie rockos, trip hopos részek szépsége és a zajos avantgárd részek formátlansága közötti kontrasztra épül. Ki számított arra, hogy Yves Tumor 2018-ban az experimentális pop nagyjai közé fog emelkedni?
Yves Tumor - "Licking an Orchid" (feat. James K)
41. Against All Logic
"Cityfade"
(Other People)
Nicolas Jaarnak csak le kellett porolni egy régi művésznevet, hogy elkészítse karrierje eddigi legjobb lemezét. A chilei származású amerikai DJ/producer születési neve alatt kiadott albumai (mint a 2011-es Space Is Only Noise vagy a 2016-is Sirens) is nagyszerűek, de azok nagyrészt eltávolodnak a tánczenétől az ambientes kísérletek kedvéért, a 2012-2017 viszont egy remek dalokkal teli, változatos deep house dalgyűjtemény, ami inkább a szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt. A "Cityfade" az egyik a sok hangulatos house felvétel a sok közül. Jaar nem bonyolítja túl a zenét: egy monoton, ismétlődő zongorafutam, dobok egy hetvenes évekbeli afro-jazz lemezről, mindenféle nagyvárosi zajok a háttérben és egy női hang, ami Rainer Maria Rilke Quay du Rosaire című versét szavalja németül és máris készen van a neonfényű éjszakai metropoliszokat idéző deep house-álomkép. És a 2012-2017 szerencsére tömve volt hasonló kaliberű zenékkel.
Against All Logic - "Cityfade"
