Szóval megnéztem az új Halloweent, ami a tizenegyedik film a John Carpenter 1978-as klasszikusával induló franchise-ban - és nagyrészt tetszett! Úgyhogy akkor most le is írom, hogy mi az ami szerintem jó/kevésbé jó benne. De előtte tisztázzuk, hogy akkor ez az új epizód hogyan is illeszkedik az amúgy is elég kusza Halloween-sorozatba.

David Gordon Green Halloweenja negyven évvel az eredeti Carpenter-film egyenes folytatása és pont negyven évvel az ominózus haddonfieldi mészárlás után veszi fel a történet fonalát. Green és szerzőtársai tehát egész egyszerűen figyelmen kívül hagyták, hogy Laurie Strode és Michael Myers véget nem érő párbaja amúgy már hat filmen keresztül folytatódott - a 2018-as Halloween világában a másodiktól a nyolcadik részig tárgyalt események nem történtek meg. (A harmadik rész - ami a személyes kedvencem a Halloween folytatásai közül - amúgy nem is a Michael Myers-szálat folytatja, hanem inkább középső ujjat mutat az egész sorozatnak és egy teljesen bizarr misztikus sci-fi horror történetet mesél el.) Green ugyanígy ignorálja Rob Zombie 2007-es remake-jét (és annak 2009-es folytatását) is, ami viszont a lehető legjobb döntés tőle és a többi készítőtől - egy külön cikket tudnék írni csak arról, hogy mennyire utálom a Zombie-féle verziót. Az elmúlt néhány év számtalan horror-folytatása/előzménye/remake-je/reboot-ja közül a 2013-as A texasi láncfűrészes: Az örökséghez hasonlít ez a film, ami szintén az 1974-es eredeti közvetlen folytatása és ami szintén felülírja a többi folytatást és az annyira nem is szar 2003-as remake-et. A különbség a két film között persze az, hogy a 2018-as Halloween egy egészen jól sikerült alkotás, A texasi láncfűrészes: Az örökség pedig egy röhejesen rosszul megírt bénaság.

De nézzük meg, miről is szól ez az új Halloween-film: nagy meglepetések nincsenek, a középpontban már megint az első rész óta eltelt negyven évben paranoiás, vadászpuskákkal hadonászó nagymamává öregedett Laurie (Jamie Lee Curtis immár ötödször) és az elmegyógyintézetből kiszabaduló megállíthatatlan, néma sorozatgyilkos Michael Myers küzdelme van, amiben most Laurie elhidegült lánya és unokája is fontos szerepet kapnak. Az immár nyugdíjas korú Myers már megint visszatér Haddonfieldbe a védjegyévé vált Kirk kapitány-álarccal és egy konyhakéssel felszerelve, hogy befejezze a családja kiirtását, amit hatéves korában a nővére meggyilkolásával kezdett el. David Gordon Green rendező egyszerű eszközökkel dolgozik, tulajdonképpen egy egészen retrós hangulatú slashert rakott össze, amiben hál istennek nem az olcsó jumpscare-ek dominálnak, hanem az eredeti filmet idéző suspense-es atmoszféra, ami időről időre mérsékelten brutális gyilkolós jelenetekben csúcsosodik ki. A forgatókönyv nem mentes a kisebb logikai hibáktól és a figyelmesebb néző néhány jelenetben tényleg foghatja a fejét, hogy a szereplők akkor miért is viselkednek úgy, ahogy. Allyson például valamiért két jelenetben sem veszi észre a közelben álldogáló rendőrautókat, miközben Myers elől menekül, a mozgásérzékelő reflektorok pedig meglepő módon pont azt nem képesek érzékelni, amikor a gyilkos Oscar mögé lopózik. Amikor Allyson meglátja a pasiját egy másik lánnyal csókolózni, az minden ok nélkül tönkreteszi Allyson telefonját - ezt látva azonnal ez futott át az agyamon: na erre most azért volt szükség, hogy később majd ne tudják őt elérni a szülei. Van egy elég furcsa és szerintem kissé szükségtelen fordulat a cselekményben, amiben Myers pszichiátere (Laurie Strode szavaival élve "az új Loomis") játszik szerepet. De szerintem a régimódi kaszabolós filmeknek mindig részei voltak az ilyen kisebb baromságok, végül is nem a teljesen hibátlanul felépített cselekmény az ilyen mozik erőssége, hanem - jó esetben - a nyugtalanító hangulat, a fokozódó feszültség és természetesen az egészséges mértékű öldöklés. Ezeket pedig a horrorműfajban amúgy elég tapasztalatlannak számító David Gordon Green elég tisztességesen oldotta meg a film nagy részében - a tanácsadóként és zeneszerzőként besegítő John Carpenter közreműködésével. Találunk benne jó néhány izgalmasan kifordított utalást az eredetire: az egyik jelenetben Laurie kiesik egy ablakon, de amire Myers odamegy és lenéz a talajra, a nő már eltűnt - ezzel a készítők arra utalnak, hogy Jamie Lee Curtis karaktere itt már nem ártatlan préda, hanem ugyanolyan kőkemény vadász, mint az ellenfele, csak épp a másik oldalon áll.

De a legjobb dolog ebben a filmben számomra egyértelműen az első jelenet: talán az év egyik leghatásosabb filmkezdése ez a hátborzongató képsor az elmegyógyintézet udvarán, amelyben folyamatosan növekszik a feszültség, majd abban a pillanatban, ahogy elérjük a csúcspontot, a film hirtelen elvágja az egészet és belekezd a sorozat klasszikus főcímdalába. Akkor egy másodpercig tényleg úgy éreztem, hogy ez olyan, mintha újra először látnám az eredeti Halloweent. Ezzel szemben az egyetlen igazán gyenge részlet szerintem az ötlettelen és zavaróan homályos befejezés, ami nem elég tökös ahhoz, hogy rendesen lezárja a történetet, de közben arra sem tesz rendes utalást, hogy nem zárult le a történet (csak a stáblista végére vágtak be némi szuszogást, amiből arra következtethetünk, hogy Myers valahogy már megint életben maradt). Az egész olyan, mintha egy jelenet közepén vágták volna el a filmet, mert elfelejtettek rendes lezárást írni a forgatókönyv végére. De azt mégsem lehet tagadni, hogy a korábbi Halloween-folytatások egyike sem annyira jó, mint ez a film - még ha az eredetihez igazából ez sem mérhető. A sorozat fő problémája mindig az volt, hogy Carpenter 1978-as remekműve tulajdonképpen a klasszikus Hitchcock-thrillerek szintjén van, az utána következő részek ezért szükségszerűen egytől egyik csalódást okoztak (a mélypont talán a 2002-es Feltámadás, aminek egészen hihetetlen módon a rapper Busta Rhymes az egyik főszereplője - a remake-ről most inkább ne beszéljünk). A legtöbb hasonló kaszabolós horror-sorozatnál nem egyértelműen az első rész a legjobb - nekem például Az utolsó fejezet a kedvenc Péntek 13.- és az Álomharcosok a kedvenc Rémálom az Elm utcában-filmem - az első Halloweent viszont úgy néz ki, sosem fogják felülmúlni. Most sem sikerült, de David Gordon Green legalább egy korrekt mozival állt elő, ami visszatér a műfaj (és a sorozat) alapjaihoz, részben az eredeti előtt tiszteleg, részben pedig újragondolja azt a modern világ számára.