Egy kicsit talán furcsa döntés a Peter Bjorn and John "Young Folks" című daláról beszélni egy MGMT-cikk első bekezdésében, de egye fene - szóval 2006-ban megjelent egy azelőtt tulajdonképpen ismeretlen svéd indie pop-zenekar és egy másik nem kifejezetten híres svéd indie pop-zenekar (a Concretes) egykori énekesnőjének közös kislemeze, a "Young Folks" és örökre megváltoztatta a független popzenét. Ami addig többé-kevésbé egy hipszterekből álló szűk réteg szenvedélye volt, az hirtelen a mainstream része lett és néhány éven belül számtalan új előadó - például: Foster the People, Empire of the Sun, fun. - tűnt fel, akik az indie megszokott stílusjegyeit felvizezve próbálták megvetni a lábukat a poprádiók világában.

Az MGMT - vagyis Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser - ebbe a légkörbe csöppentek bele, amikor 2007-ben kiadták Time to Pretend című első EP-jüket. Az indie zene dzsentrifikációja javában tombolt és a tömegek ki voltak éhezve arra az egyszerre fiatalos energiából, lehangolt 21. századi életérzésből és halvány hatvanas évekbeli pszichedelikus visszhangokból álló keverékbe, amit a korábban még The Managementként ismert páros kínált. VanWyngarden és Goldwasser amúgy nem voltak az egyetlenek, akik a Beach Boys és a korai Pink Floyd folyékony pszichedéliáját próbálták 21. századi szintipop-eszközökkel adaptálni 2007-ben; mégis ez volt az Animal Collective Strawberry Jamjének, Panda Bear Person Pitchének és az of Montreal Hissing Fauna, Are You the Destroyer?-jének éve (az MGMT az utóbbi formáció turnéján mutatkozott be előzenekarként szélesebb közönség előtt). De a következő évben kiderült, hogy az MGMT nem nagyon vágyott arra, hogy az akkoriban épp menőnek számító, Pet Sounds-fétisben szenvedő indie elektronikus hullám gyorsan elhalványuló csillagaként végezze.

A fentebb említett zenészekkel ellentétben VanWyngarden és Goldwasser nem csak képesek voltak kirobbanó, fantasztikus és röhejes popdalokat írni, hanem még akartak is. Megszületett tehát az a három instant slágernek bizonyuló kislemez, ami hirtelen a világ popfesztiváljainak visszatérő vendégeivé változtatott két connecticuti egyetemistát: a "Time to Pretend", az "Electric Feel" és főleg a "Kids" nem csak a nagyközönség, de a Rolling Stone-hoz és az NME-hez hasonló publikációk rajongását is elnyerték - talán csak néhány szomorú hipszter fanyalgott, akik még mindig kitartottak az indie rock kezdeti hitvallása mellett. Az MGMT 2008-as debütáló nagylemeze, az Oracular Spectacular ennek a három kislemeznek köszönhetően maga is elég nagy sláger lett - de akik végighallgatták, azok talán észrevették, hogy VanWyngarden és Goldwasser többet tanultak a Syd Barrett-féle Pink Floydtól és a Magical Mystery Tour-korabeli Beatlestől, mint amennyi a kislemezek alapján átjött ezekből a hatásokból. Az album második fele tele van olyan furcsa space rockos és new age-es beütésű felvételekkel (mint a "4th Dimensional Transition", a "Future Reflections" vagy az "Of Moons, Birds & Monsters") amik megmutatják a duó elszálltabb oldalát.

De VanWyngarden és Goldwasser szerencsétlenségére a tömegek nem az elszállt MGMT-re izgultak fel, hanem a bombasztikus, szintipopos slágerlistás MGMT-re - és a végén valahogy úgy jártak, mint a Radiohead a "Creep"-pel: minden este olyan közönségek előtt léphettek fel, akik csak a "Kids"-re és a "Time to Pretend"-re voltak kíváncsiak, dalokra, amiket ők maguk már rég megutáltak. De a Radiohead maga mögött tudta hagyni ezt a kínos helyzetet azzal, hogy a "Creep"-et követő tíz évben felvettek néhányat a rocktörténet legnagyszerűbb és legjelentősebb lemezei közül, az MGMT tagjai viszont inkább úgy döntöttek, azzal fogják lerázni a "Kids"-féle dalokkal megnyert hatalmas rajongótábor nagy részét, hogy a következő két lemezen ráfekszenek az Oracular Spectacular legőrültebb pillanataira és azokhoz méltó dalokat fognak felvenni.

A második albumon, a 2010-es Congratulationsön le is váltották a Flaming Lips és a Mercury Rev tagjaként is ismert Dave Fridmann producert Sonic Boomra, az egykori Spacemen 3-alapítóra és az Oracular Spectacular életigenlő szinitpopját elvont és élvhajhászó progresszív, gitárközpontú pszichedelikus rockra váltották, amelyről látványosan hiányoztak a slágergyanús dalok, viszont a második kislemez egy tizenkét perces epikus LSD-trip volt. A harmadik nagylemezen, a 2013-as cím nélküli darabon a fiúk megint Fridmann-nal dolgoztak, de nem igazán tértek vissza az Oracular Spectacular kommersz stílusához: itt még annyi slágeres felvétel sem kapott helyet, mint elődjén, az album szinte egészét betöltő öncélú pszichedelikus zajongás viszont már az elkötelezettebb rajongóknak sem volt könnyen emészthető. Ekkorra az MGMT félig elérte az Oracular Spectacular meglepően széles körű kereskedelmi sikere után kitűzött célját: sikerült megszabadulni rajongótábora jelentős részétől. Csak éppen közben semmi olyat nem tudtak nyújtani, ami reményt adhatott volna a megmaradt hallgatóknak, hogy jól döntöttek, amikor nem szálltak ki a buliból a Congratulationst követően.

És így érkeztünk el 2018-ig és az MGMT Little Dark Age címet viselő visszatérő albumáig - ami könnyen a történet vége lehetett volna. Ha öt év távollét után VanWyngarden és Goldwasser egy újabb céltalan pszichedelikus gitárgyakorlatokkal teli albummal jelentkezik, akkor szerintem az összes megmaradt követőjük végleg lemondott volna róluk. De kiderült, hogy még az új lemez címében is kiemelt "sötét korszak" után is maradt néhány trükk a duó tarsolyában: először talán az tűnik fel, hogy a Little Dark Age-en Dave Fridmann mellett Patrick Wimberly tűnik fel produceri szerepben. Wimberly a Chairlift férfi feleként kóstolt bele először a hírnévbe, az MGMT-hez hasonlóan 2008 körül - és az érkezése itt kevesebb gitárközpontú rockot és több szintipopot jelent, ami - lássuk be - ezúttal egyértelműen pozitívumnak számít. Azt se felejtsük el, hogy Wimberly az utóbbi években olyan albumokon dolgozott producerként, mint Beyoncé 2013-as cím nélküli lemeze vagy Solange A Seat at the Table-je - talán ennek köszönhető, hogy a Little Dark Age jóval áramvonalasabb és megközelíthetőbb, mint kissé széteső, zajpopos elődei. Persze itt sem maradnak el teljesen a furcsaságok: a közreműködők között találjuk Ariel Pinket, az indie örök kívülálló zsenijét, az új-zélandi félálompop-zenész Connan Mockasint és Sébastian Tellier francia szintipop-trubadúrt, akik érezhetően hozzáadják saját különcségüket az olyan dalokhoz, mint a "She Works Out Too Much" funkos elektropopja, ami néhol a PC Music abszurd avantpopját idézi, vagy a "Days That Got Away" trópusi beütésű instrumentális betétje. De összességében ki lehet jelenteni, hogy a Little Dark Age-en a zenekar visszatér az Oracular Spectacular után hátrahagyott dallamos popzenéhez, a Congratulations és az MGMT öncélú pszichedéliáját pedig nagyrészt kidobja az ablakon. Ami az utolsó szög lehetett volna az MGMT koporsójában, végül egy ígéretes új korszak kezdetének és 2018 egyik kiemelkedő rocklemezének bizonyult.

Reméljük, kapunk még néhány (legalább) olyan jó albumot az MGMT-től, mint a Little Dark Age, de addig is itt a tíz legjobb dal a zenekar pályafutásának első tíz évéből:

10. "Alien Days" (MGMT; 2013)

A kritikusok és a rajongók nagy része egyetért abban, hogy a 2013-as cím nélküli album az MGMT karrierjének legrosszabb lemeze; VanWyngarden és Goldwasser itt még mélyebbre ástak abban a zajos-pszichedelikus nyúlüregben, amibe a Congratulationsön bújtak a nemzetközi hírnév nyomása elől. Csakhogy az előző albumon mégis voltak olyan nagyszerű ötletek, amik (legalábbis egy rövid időre) előtérbe tudtak kerülni Sonic Boom kaotikus hangszerelései és a zenekar folyamatosan minden irányból áradó, elszállt modorosságai között. Ehhez képest az MGMT túlproducerelt, néhol már szinte fejfájást okozó káoszában szinte már lehetetlennek tűnik ízlésesen összerakott dalt találni. (A másik esélyes erre a helyre a viszonylag hagyományos felépítésű, de még mindig feleslegesen bonyolultan hangszerelt "Your Life Is a Lie" volt, ami az "Alien Days"-hez hasonlóan kislemezként is megjelent.)

De a zenekar igazából nem szarakodott sokat és a legjobb dallal nyitotta az albumot - vagyis inkább az egyetlen dallal, melyen látszólag sikerült elérniük a célokat, amiket ezen a lemezen kitűztek maguk elé (bármik is voltak azok). Első hallásra talán az "Alien Days" is pont olyan túllihegett progresszív kísérletezésnek tűnhet, mint az MGMT nagy része: a bevezető rész gyerekhangja, a labirintusszerű produkció és a túlzottan komplex struktúra könnyen elijeszthetik a kevésbé gyakorlott hallgatót. Azonban, ha elég türelmesek vagyunk, akkor rájöhetünk, hogy az "Alien Days" valójában egy nagyon is mesterien felépített dal, ami ügyesebben egyensúlyozik a progresszív rock agyassága és a popzene fülbemászó dallamai között, mint bármelyik a lemez kilenc további dala közül. Leginkább egy elfelejtett hetvenes évekbeli Electric Light Orchestra-sláger 2010-es évekbeli feldolgozásához lehet hasonlítani ezt a felvételt: a hangszerelés tele van furcsa stúdiótrükkökkel, a dalszerzés pedig meglepő fordulatokkal, de végeredményben ezek az esetek többségében jól sülnek el - az "Alien Days"-en VanWyngarden, Goldwasser és Dave Fridmann a lehető legtöbbet hozták ki az MGMT "sötét korszakának" legkevésbé sem hallgatóbarát hozzáállásából.

9. "All We Ever Wanted Was Everything" (Late Night Tales: MGMT; 2011)

Az Oracular Spectacular bombasztikus szintipop-slágerei világszenzációvá tették Andrew VanWyngardent és Ben Goldwassert, ezt a két egykori egyetemistát, akik nem is olyan régen még a kollégiumi szobájukban vették fel az első EP-jüket - de őket látszólag jobban foglalkoztatta az, hogy méltón tiszteleghessenek avantrockos hőseik előtt, mint a "Time to Pretend"-en megénekelt drága kocsik, drogok és modellek (nem mintha azokban nem lett volna részük). Elég ehhez egy pillantást vetnünk a Congratulations dallistájára - amelyen Brian Eno és a Television Personalities-alapító Dan Treacy neve is feltűnik - de ott van még súlyosabb bizonyítéknak a zenekar 2011-es Late Night Tales válogatása is, ami tele van olyan underground hősök kevéssé ismert felvételeivel, mint a Velvet Underground, a Suicide, a Durutti Column vagy a Chills. Ha belehallgatunk ebbe az elég izgalmas mixbe, akkor gyorsan feltűnhet a nyomott, késői éjszakai hangulat és a sötét tónus, ami igencsak elüt a zenekar saját lemezeinek dinamikus pszichedelikus popjától. A Late Night Tales egyetlen saját felvétele - az "All We Ever Wanted Was Everything", a gótikus rock feltalálóiként számon tartott Bauhaus egy 1982-es dalának feldolgozása - is szépen belesimul ebbe a komor, néhol egészen baljóslatú légkörbe. Ez a zenekar Little Dark Age-előtti karrierjének legkevésbé pszichedelikus és leginkább lehangoló pillanata - inkább fojtott gótikus posztpunk, mint napfényes szintipop. De épp ezért kissé megelőlegezi a hét évvel későbbi irányváltást - és az egész Late Night Tales válogatással együtt kötelező hallgatás mindenkinek, aki az MGMT rajongójának tartja magát.

8. "Flash Delirium" (Congratulations; 2010)

Mond valamit, hogy az MGMT második albumáról a "Flash Delirium" hasonlít leginkább egy hagyományos értelemben vett slágerre - és még ez is egy dalnak titulált őrült káosz, amiben mindent megtalálunk a Beach Boysos refréntől a szinte headbangelősen kemény levezetésig, a doo-wop hatásoktól a fúvósszekciókig. Goldwasser és Sonic Boom producer itt is szabadon engedik fantáziájukat, de az alapot mégis egy könnyen megjegyezhető dallam jelenti, ami akár az Oracular Spectacularról sem lógna ki - de pont az választja el a Congratulations első kislemezét a "Kids"-től vagy a "Time to Pretend"-től, amit a stúdióban erre az alapra pakoltak. Bár a zenére látszólag mindenki hatással volt Brian Wilsontól Phil Spectoron át egyenesen az of Montrealig és Ariel Pinkig, de engem leginkább egy kevésbé ambiciózus, de annál elszálltabb "Bohemian Rhapsody"-ra emlékeztet. A zenekar és a producer kissé túlzottan is bőkezűen pakolták egymásra a magukban talán nagyszerű ötleteket, a végeredmény pedig egy túlcsorduló, de attól még nagyon is szórakoztató kis LSD-trip lett, amiben mindenféle jól eltalált kis részletek jönnek egymás után (a kedvencem az a rövid fúvósbetét a dal közepe taján), hogy aztán ne ismétlődjenek meg többet. VanWyngarden igencsak kaotikus szövegében közben már feltűnnek az a modern technológiával és a közösségi médiával szembeni ellenérzések, amelyek a Little Dark Age-en jóval hangsúlyosabb szerepet kapnak majd ("Szúrd le a Facebookod!" - utasít a dal vége felé).

A "Flash Delirium" talán nem olyan szinten azonnali hatású, mint az Oracular Spectacular kislemezei, de semmivel sem kevésbé szerethető posztmodern pszichedelikus popdalocska. Nem is ez az egyetlen ilyen jó szándékú, bár kicsit félrecsúszott gyöngyszem az albumon - könnyen helyet kaphatott volna helyette a listán valamelyik a páros zenei hősei előtti melegszívű tisztelgések előtt (a "Song for Dan Treacy" vagy még inkább a "Brian Eno", amiről maga az ambient atyja is elismerően beszélt) vagy akár az egészen pasztorális záró- és címadó felvétel is, amelyen a zenekar egy rövid időre elhagyja a túlmozgásos hangszereléseket egy Kinkses, hatvanas évekbeli nosztalgiautazásért.

7. "Kids" (Oracular Spectacular; 2008)

Hát igen, ezt nem lehet kikerülni: VanWyngarden és Goldwasser bizonyára gondolkodás nélkül kihagynák a "Kids"-et a "legjobb" MGMT-dalok listájáról, de amellett nem nagyon lehet szó nélkül elmenni, hogy ez a 2008-as kislemez csinált nemzetközi rocksztárokat és fesztiválkedvenceket a zenekarból. A dal először a 2005-ös Time to Pretend EP-n jelent meg szerényebb hangszerelésben, majd a Dave Fridmann producerrel felvett új változat helyet kapott az Oracular Spectacularon, a többi pedig történelem: a dal a zenekar máig legnagyobb slágere lett, megszólalt egy rakás videojátékban és sorozatban, meg persze minden egyes nagyobb popfesztiválon a 2000-es évek vége felé és még egy Grammyre is jelölték. VanWyngarden és Goldwasser, akik inkább az Oracular Spectacular elvontabb pillanataiért lelkesedtek, eközben mélyen megutálták a dalt - de minden hiába, ma sem érhet véget egy MGMT-koncert anélkül, hogy (a közönség túlnyomó része számára talán a este csúcspontjaként) kötelezően lenyomnák a "Kids"-et.

VanWyngarden szövege a gyerekkori ártatlanságot állítja szembe a felnőttkor kiábrándultságával, amikor a társadalom romlottsága már megtette a hatását az emberre (figyeljük meg, hogy a dalhoz készült videoklipben a felnőttek egytől egyig ijesztő szörnyekként jelennek meg). Ebben a dal hasonlít a zenekar másik nagy korai slágerére, a "Time to Pretend"-re - ahogy abban is, hogy a nem kifejezetten felemelő sorokhoz gondtalan, feldobott és energikus zenei kíséret párosul. Az pedig nem is kérdés, hogy melyik ennek a zenei kíséretnek a legjobban eltalált részlete, a részlet, ami annyi emberre volt hatással, hogy egy ideig a világ egyik legnagyobb rockzenekarává tette az MGMT-t: természetesen arról az egyszerre örömteli, nosztalgikus és fájdalmas szintiszólamról beszélek, ami az első másodpercektől az utolsóig újra és újra feltűnve végigkíséri a dalt. Az sem baj, ha egy szót sem értünk VanWyngarden szövegéből; ebben az egyetlen hangban benne van a gyermeki ártatlanság és a gondtalan boldogság iránti reménytelen vágyakozás, ami ennek a dalnak az igazi témája.

6. "Days That Got Away" (Little Dark Age; 2018)

Jó, a "Days That Got Away" csak egy instrumentális átvezetés a Little Dark Age közepén (a zenekar James Richardson stúdiózenész előtti, "James" című tisztelgése és az igencsak sötét "One Thing Left to Try" fogják közre) - és ezt a helyet simán megkaphatta volna helyette az egyik "valódi" dal az albumról, mint például a "She Works Out Too Much" (ami leginkább úgy hangzik, mint egy A. G. Cook által hangszerelt Ariel Pink-felvétel) vagy a záró "Hand It Over" (ami a Congratulations címadó dalához hasonlóan letisztult és fülbemászó). De nekem mindig bejött ez az elszállt kis instrumentális darab, amit VanWyngarden és Goldwasser mellett a Chairliftes Patrick Wimberly és az új-zélandi származású pszichedelikus félálompop zenész Connan Mockasin raktak össze. A végeredmény félúton van a 2010-es évek elejének chillwave-hulláma, az MGMT-től megszokott enyhén pszichedelikus hatású szintipop, a new age-es beütésű ambient dub és egy trópusi luxusszálló társalgójából kiszivárgó lounge-zene között - egyszóval a "Days That Got Away"-nek nincs sok köze a zenekar korábbi instrumentális zenéinek (lásd: "Lady Dada's Nightmare") progresszív őrületéhez, de azért a kísérletezéstől sem zárkózik el.

5. "Little Dark Age" (Little Dark Age; 2018)

Az MGMT negyedik albumának címében megjelenő Sötét Korszakot természetesen nem csak VanWyngarden és Goldwasser saját művészi problémáira lehet vonatkoztatni - hiszen tudjuk, milyen elterjedt vélemény, hogy mi most pont egy eléggé sötét korszakban élünk, ami tele van gyűlölettel, rendőri brutalitással és persze Donald Trumppal. Szóval igazából nem is nagyon lepődhetünk meg az új album címadó dalán és első kislemezén, ami VanWyngarden személyes szorongása mellett a világ (egészen pontosan Amerika) jelenlegi helyzetére is reflektálni próbál. "A rendőrök Istenre esküdöznek/Hogy fegyvereikből szeretet szivárog", így szól a negyedik refrén első két sora - de közben a dal nagy részében VanWyngarden arról beszél, hogy jobb szembenézni a félelmeinkkel, mint elrejtőzni előlük ("Tudod, hogy ha elbújsz/Attól nem fog elmenni").

Ha a szöveg meglepően sötétnek tűnik az MGMT számára, akkor a zene csak még inkább nyomatékosítja, hogy VanWyngarden és Goldwasser itt most nagyon komoly témákat bogoznak: igaz, hogy a Congratulations és az MGMT komplex, progresszív dalszerkezetei után a "Little Dark Age" áramvonalas, fülbemászó popzenének tűnik, de pszichedelikusnak vagy felemelőnek nem nagyon lehet nevezni. Van ebben a dalban groove és ha nagyon akarjuk, táncolhatunk is rá - de leginkább a Cure borongós gótikus rockjához és a New Order vagy a Depeche Mode szintipopjának legsötétebb pillanataihoz hasonlít. A "Little Dark Age"-en változtak az MGMT tagjai félmeztelen, összemázolt arcú 21. századi hippikből öltönyös és szemceruzás gótokká - és mindent összevetve ez pozitív irányváltásnak bizonyult.

4. "The Handshake" (Oracular Spectacular; 2008)

Az Oracular Spectacular első felét mind betéve tudjuk. Ott van persze a három kislemez, a maradék két dal közül az egyik (a "Weekend Wars") nem sokkal különbözik mondjuk az "Electric Feel"-től, egyedül az enyhén new age-es "The Youth" tartogat némi meglepetést a hallgatónak. Ehhez képest az album második fele tele van furcsa kis pszichedelikus gyöngyszemekkel, amik inkább az átlagos Congratulations-dalra hasonlítanak, mint bármelyikre az Oracular Spectacular slágerei közül. Van itt lebegő, "Space Oddity"-s freak folk (mint a "4th Dimensional Transition" vagy a "Future Reflections"), beszívott hetvenes évekbeli gitárközpontú jamrock ("Of Moons, Birds & Monsters") - és a legjobb mind közül, az egyszerre sötét és a Sgt. Peppers's-korabeli Beatlest idézően ünnepi progresszív pop-himnusz, a "The Handshake".

VanWyngarden szövege itt (ahogy a "Time to Pretend"-ben vagy a "Kids"-ben) is a múlt elvesztett ártatlanságát és lehangoló jelent állítja párhuzamba, de a téma a "The Handshake"-ben jóval könnyebben behatárolható, mint azokban a dalokban. A cím kézfogása nem is nagyon leplezetten a zenekar nagykiadós szerződésére utal, ami "Halálízű, bár szórakoztatónak látszik". A dalban benne van a független zene és a nagy lemezcégek kommersz világa közötti ellentét; VanWyngarden a pénz és a hírnév ígéretével csábító nőhöz hasonlítja az utóbbit, miközben olyan erős képeket használ, mint a "Fekete könnyek, fekete mosoly/Fekete bankkártyák és cipők". Nevezhetjük a "The Handshake"-et a "Time to Pretend" realista, kiábrándult folytatásának is. Zeneileg azonban nincs sok hasonlóság a két dal között: a "The Handshake" nem annyira fura és jobban áramvonalas, mint társai az Oracular Spectacular kevésbé népszerű felén, de azokhoz hasonlóan a hatvanas évek pszichedelikus space rockját idézi - a Magical Mystery Tourtól a The Piper at the Gates of Dawnig - persze némi 21. századi indie elektronikus csavarral.

3. "Me and Michael" (Little Dark Age; 2018)

A Little Dark Age a hatvanas évek pszichedéliája és a hetvenes évek progresszív rockja helyett elsősorban a nyolcvanas évekbeli gótikus rock, szintipop és elektropop egyenes ági leszármazottja - igazából csak a záró "Hand It Over" idézi meg egy rövid időre a régi MGMT Beach Boys- és Beatles-mániáját. De valamiben mégis hasonlít az új album a tíz évvel korábbi debütálásra: a zenekar az Oracular Spectacular óta először képes pont elegendő kísérletezést (régimódi szintetizátorokkal, dubos visszhangokkal és beállt effektekkel) adagolni a nagyszerű, popos dalszerzés mellé. A Little Dark Age számomra legjobb pillanata azonban a lemez legtisztább popdala, az álomszép "Me and Michael". VanWyngarden szövegében mondjuk nem érdemes túl sok értelmet keresni - Goldwasser elmondása szerint a cím eredetileg "Me and My Girl" lett volna, az énekes pedig direkt azért változtatta ezt "Me and Michael"-re, hogy a dal még homályosabb (és kevésbé nyálas) legyen.

A hangszerelés és a dallamok viszont a nyolcvanas évek szintipopjának legjobb melegszívű formáját juttatják eszünkbe - a dal ugyanannyira idézi John Hughes klasszikus tinifilmjeinek soundtrackjét (a Simple Minds "(Don't You) Forget About Me"-je például egyértelműen benne van), mint az évtized europopjának lágy billentyűfutamait (az a-ha "Take On Me"-jétől az Alphaville "Forever Young"-jáig). A Little Dark Age általában inkább lehangoló album, mint nem - tele mindenféle rémálmokkal az információ koráról - de a csúcspontjának számító dalban mégis van valami lebegő könnyedség, ami eltávolítja megjelenése pillanatának Sötét Korszakától.

2. "Time to Pretend" (Oracular Spectacular; 2008)

Tőlem nem kapta meg az első helyet, de attól még mindenki tudja, hogy a "Time to Pretend" a legfontosabb dal az MGMT életművében - ez az ő "Born to Run"-juk, "Smells Like Teen Spirit"-jük vagy "Mr. Brightside"-juk: a dal, ami a lehető legtömörebben összefoglal mindent, ami eredetileg jó volt a zenekarban és kilőtte őket a világhírnév felé, miközben maga is a modern rocktörténet egyik kikerülhetetlen klasszikusává emelkedett. Nem véletlen, hogy a zenei szakírás nemzetiségtől és műfaji elkötelezettségtől függetlenül elismerte ezt a dalt - két évvel megjelenése után helyet kapott a Rolling Stone Minden Idők 500 Legjobb Dala-listáján, de a brit NME is a 2000-es évek második legjobb dalának nevezte, ahogy a Pitchfork hipszterei sem hagyhatták ki az évtized száz legjobb dala közül - és ha megszólal valahol, akkor még azok is felkapják rá a fejüket és megjegyzik, hogy hallották már valahol, akik amúgy semmit sem tudnak a kortárs indie zenéről.

Andrew VanWyngarden már megint a rocksztárok romlott és dekadens életmódját ("Párizsba költözök, heroint lövök és sztárokkal baszok", "Belefulladunk a hányásunkba és így lesz vége") állítja szembe a romlatlan gyermekkorral ("Hiányozni fog az unalom és a szabadság és az egyedül töltött idő") - miközben egyszerre ironikusan és őszintén vágyakozva beszél a világhírnévről, amit végül részben ennek a dalnak köszönhetően el is ért (bár csak évekkel a "Time to Pretend" eredeti változatának 2005-ös megjelenése előtt). Közben a zene és Dave Fridmann produkciója tiszta pozitív szintipop-energia, pont olyan zsúfolt és túlcsorduló, mint a Congratulations dalai, csak éppen az összes apró részletet alárendeli a minden felett uralkodó Dallamnak. A "Time to Pretend" egyszerre tökéletes popdal és indie himnusz, az a fajta instant klasszikus, amilyenből általában egynél több nem adatik meg egy zenekarnak - és sok esetben még annyi sem.

1. "Siberian Breaks" (Congratulations; 2010)

2010 májusában megjelent az Innerspeaker, a Tame Impala nevű ausztrál pszichedelikus rockzenekar első nagylemeze. A kritikusok nagyon szerették, de ekkor még viszonylag kevés zenehallgató számolt komolyan ezzel a Kevin Parker nevű figurával, aki látszólag még mindig a korai Pink Floyd és a Magical Mystery Tour-korabli Beatles hatása alatt élt (és biztos Flaming Lipst is hallgatott, hisz részben egy bizonyos Dave Fridmann volt felelős a produkcióért). Most, egy szűk évtizeddel később már mindenki tudja, ki az a Kevin Parker - vagy legalább hallott már olyan dalt, amihez volt valami köze - hiszen a Tame Impala-vezér Lady Gagától a Daft Punkon át Kali Uchisig és Travis Scottig mindenkivel dolgozott a mainstream popszíntérről (és még Rihanna is feldolgozta az egyik dalát). De 2010-ben mindez még teljesen elképzelhetetlen volt, a Tame Impala pedig azon a nyáron az MGMT amerikai turnéjának előzenekaraként mutatkozott be az Egyesült Államok közönsége előtt.

Az MGMT szintén nemrég adott ki egy új lemezt - a Congratulations című másodikat, ami nem volt olyan átütő siker, mint az Oracular Spectacular két évvel azelőtt, de a zenekar még nem is veszítette el olyan mértékben a hallgatóit, mint a 2013-as cím nélküli album megjelenése után. A Congratulationsről még nem hiányzott elődje popzenei érzékenysége, de mégis nehezebben befogadható, kaotikusabb munka volt annál - a Spacemen 3-féle space rocktól a Beach Boysos szörfrockig, a Phil Spectoros doo-woptól a Todd Rundgrenes progresszív popig mindent meg lehetett találni ebben a pszichedelikus kavalkádban. És volt egy dal, amiben kivétel nélkül, egyszerre ott volt mindez - az MGMT saját változata Panda Bear "Bro's"-ára, az of Montreal "The Past Is a Grotesque Animal"-jére vagy Sufjan Stevens "Impossible Soul"-jára (csak hogy néhány hasonló eposzi méretű indie kedvencet említsünk az elmúlt bő évtizedből).

A "Siberian Breaks" visszafogottan, szinte szoftrockosan kezdődik, de aztán különböző stílusok és ötletek sorozataként teljesedik ki - mintha a "Flash Delirium" türelmesebb, belassultabb nagytestvére lenne. Hetvenes évekbeli AM-rádiós pop rock, kilencvenes évekbeli Twin Peaks-kísérőzenék és az A Wizard, a True Star beszívott és felszabadult kísérletezése állnak össze egy olyan dallá, ami olyan, mintha hat különböző dalt sűrítettek volna erőszakkal egyetlen felvételbe. Az mutatja a legjobban, hogy milyen kétségbeesetten próbált VanWyngarden és Goldwasser megszabadulni az "indie tánczene"-bélyegtől, hogy képesek voltak ezt a bő lére eresztett LSD-s álmodozást kiadni a Congratulations második kislemezeként. (Amúgy a "Siberian Breaks" még csak nem is az MGMT leghosszabb dala - az a nagyszerű, tizennégy perces "Metanoia", ami eredetileg a "Time to Pretend" kislemez B-oldalán látott napvilágot és tulajdonképpen a "Siberian Breaks" kevésbé kifinomult eredeti változata.)

De térjünk vissza a Tame Impalához: Andrew VanWyngarden a Congratulations megjelenése után úgy nyilatkozott, hogy a "Siberian Breaks" a kedvenc dala az albumról. Ezzel nem volt egyedül: Kevin Parker is hasonló véleménnyel volt a felvételről - és talán túlzás azt állítani, hogy a "Siberian Breaks" nélkül nem lenne ugyanolyan a Lonerism vagy a Currents, de ha egy dal bevallottan hatással volt az évtized meghatározó pszichedelikus rockzenekarának énekes-dalszerzőjére, azt azért komolyan kell venni. A Congratulations és az MGMT sok bírálatot kapnak a kritikusoktól és azt el kell ismerni, hogy ez a két album nem jelentett kifejezetten jó irányt a zenekar számára - de a "Siberian Breaks" talán még a leghangosabb ellenzőket is képes megingatni.