Jövő héten végre új albummal tér vissza minden hipszter kedvenc San Franciscói poszt-black metál zenekara, a Deafheaven - és az NPR-en egy rövid ideig még tök ingyen meg lehet hallgatni az Ordinary Corrupt Human Love című anyagot. A Deafheaven első albuma, a Roads to Judah még 2011-ben jelent meg; George Clarke, Kerry McCoy és társaik már akkor is a Darkthrone-féle black metál sátáni suttogásasit, a screamo üvöltözését és a shoegazing gitártextúráit mixelő, egészen újszerű stílusukkal hívták fel magukra az alternatív ízlésformálók figyelmét az olyan formációkkal egyetemben, mint a Lithurgy vagy a Wolves in the Throne Room. Persze a zenekarnak már a kezdettől fogva voltak bírálói mindkét oldalon - a metalheadeknek a Deafheaven túl populáris, az indie-tábornak pedig főleg George Clarke énekstílusa bántja a fülét.
Ennek ellenére a Deafheaven gyorsan az évtized legünnepeltebb metálzenekara lett a mainstream kritikusi körökben: a Sunbather a Metacritic szerint 2013 legmagasabbra értékelt az albuma volt és a 2015-ös New Bermuda se törte meg ezt a sikersorozatot. A legnagyobb érv a Deafheaven ellen talán az, hogy nem igazán próbálkoznak új dolgokkal egyik albumon sem: a Sunbather táján megtalálták ezt a posztmetál ötvözetet, amit nagyjából a korai Darkthrone, a My Bloody Valentine Loveless albuma és egy vödörnyi élénk rózsaszín festék szerelemgyerekeként lehet leírni és ezen aztán nem is nagyon változtattak a jövőben.
Az Ordinary Corrupt Human Love-on a legnagyobb változás talán az, hogy Stephen Clark basszusgitáros (aki 2013 óta volt a zenekar tagja) helyét immár Chris Johnson vette át, de az említett hasonlatok még mindig élnek. Nem tudom, ez mennyire számít pozitív tulajdonságnak, de ezen az albumon a Deafheaven már megint azt csinálja, amit az előző kettőn már tökélyre fejlesztett: finom és csendes instrumentális részekkel megszórt sűrű gitártámadásokat Clarke egyek számára (érthető módon) kibírhatatlan mély torokhangjaival. Az albumon mindössze hét dal szerepel, de ezek közül négy hosszabb tíz percnél (köztük a kislemezként is megjelent "Honeycomb" és "Canary Yellow"), összesen pedig egy óránál is több ideig forog a lemez, ami a zenekar eddigi legbőkezűbb kiadványává teszi az Ordinary Corrupt Human Love-ot. Szóval azok, akik amúgy is odáig vannak a Deafheavenért, azok biztos nagyon fogják szeretni ezt az albumot, akik meg eddig sem szerették őket, azok biztosan nem fognak megtérni a hatására.
De a rajongók szerintem ennél nem is kívánhattak volna jobb visszatérő anyagot: nekem a Deafheaven mindig azért volt szórakoztatóbb, mint mondjuk az Alcest vagy mit tudom én, melyik blackgaze-formáció, mert a zenéjük valamilyen perverz módon vidám, ragyogó és fülbemászó, miközben megtartja a black metál legtöbb megszokott vonását. Így volt ez már a Sunbathernél is, de a kissé borongósabb New Bermuda után ez az album olyan, mint egy fellélegzés, egy visszatérés ahhoz, ami eredetileg megfogott ebben a zenében: az Ordinary Corrupt Human Love epikus és felemelő album tele gyönyörű dalokkal, amikre legalább akkora hatással voltak Slash világhódító gitárszólói a Guns N' Roses "November Rain"-jében, mint a My Bloody Valentine "Only Shallow"-jának áthatolhatatlan, visszhangzó atmoszférája, a Mogwai posztrockjának szabályokat eltipró dalstruktúrái és a szintén San Franciscói Faith No More Angel Dustjának vakmerő kísérletezése, miközben az egész mintha vérvörös neonfénnyel lenne leöntve, mint Panos Cosmatos Mandy című filmjének majdnem összes jelenete. Szóval a Deafheaven visszatért és most is pont ugyanolyan jó, mint mindig.
4/5
ANTI-, 2018. július 13.
