Depressziós brit posztpunk és szívfájdalmas új-zélandi elektropop, harcias metalcore és csendes folk rock, gyászos francia diszkó és politikai töltetű New York-i dance-punk - ezeket hallgattuk többek között ebben a kaotikus és fárasztó évben, ami végre valahára a végéhez közeledik. Ami itt következik, az nem több és nem is kevesebb, mint száz olyan dal, amik idén jelentek meg (vagy idén fejtették ki legnagyobb hatásukat), de ilyen-olyan okokból a következő években sem szabad elfeledkeznünk róluk. Íme a húsz legjobb:
Előző rész: 40-21
20. Kendrick Lamar - "HUMBLE."
(Top Dawg/Aftermath/Interscope)
Emlékszel, mit csináltál, amikor kijött Kendrick Lamar "HUMBLE."-videója? Aznap szinte megállt az idő és mindenki Kendrick könyörtelen új daláról és monumentális klipjéről beszélt és írt - és az év hátralevő részében sem láttunk sok ehhez fogható látványvilágú és hatású videót (a kivételt talán Charli XCX "Boys"-klipje jelentette). A vallásos utalásokkal és lenyűgöző beállításokkal teli videoklip (a rendező Dave Meyers) minden egyes képe igazi mestermű, az üzenete pedig egyszerű: jelen pillanatban senki sem szórakozhat Kendrick Lamarral, a rap királyával.
De a dalról is beszéljünk egy kicsit: Kendrick legutóbbi nagylemezén, a grandiózus 2015-ös To Pimp a Butterflyon teljesen politikai módba kapcsolt és bonyolult free jazzes hangszerelésekkel vette körbe magát, mintha egy underground jazzpoéta szerepét akarná felvenni, a "HUMBLE." minimalista, funkos trapje (ez a rapper első közös dala a producer Mike WiLL Made-Ittel) viszont érezhetően sokkal közelebb van a mainstreamhez. A szövegből eltűntek a komolyabb politikai témák (maga Kendrick úgy nyilatkozott erről, hogy "végzett a problémák megnevezésével"), a "HUMBLE." az a dal, amin a comptoni rapper bejelenti igényét a Legnagyobb Élő Rapper címére. Csak a kereskedelmi szempontokat nézve ez utóbbit az évtized első felében egyértelműen Drake birtokolta, de az, hog a "HUMBLE." Kendrick első olyan kislemeze lett, ami az amerikai slágerlista élére jutott, azt jelzi, hogy a kanadai elkezdhet félni. Elvégre a refrén "Ülj le/Alázkodj meg" sorai akár neki is szólhatnak.
19. Lorde - "Perfect Places"
(Lava/Republic)
Ella Yelich-O'Connor a "Perfect Places"-szel zárta azt az őszinte szívfájdalommal, tehetetlen dühvel, rengeteg sírással, de közben lüktető ritmusokkal és még több tánccal teli fergeteges house-partiját, aminek a Melodrama címet adta. Ez a dal katartikus utolsó szava az új-zélandi énekesnő remekművének, amiben lerántja a leplet a tizenéveskor sokszor romantikus fényben bemutatott, alkohollal, drogokkal és szexszel teli éjszakáiról - bár "tökéletes helyeket" keresünk, de a valóság sokkal sivárabb és az eufória után csak a "bájtalan éjjelek" üressége marad. De a "Perfect Places"-en azért nem csak a kamaszkor ügyetlenségéről és csalódásairól beszél Lorde: a "Minden hősünk eltűnik" sor különösen keményen ütött abban az évben, amikor még mindig nem hevertük ki Bowie és Prince elveszítését, de mellé búcsúznunk kellett többek között Tom Pettytől, Chris Cornelltől és Chester Benningtontól. Van valami elveszettség ebben a gondolatban: lassan elmennek a "nagyok", és mi itt maradunk segítő kezek és tanácsok nélkül, azok nélkül, akik megmondhatnák, melyek a helyes döntések ebben az egyre kiismerhetetlenebbé váló világban. De Lorde - aki az olyan sorokkal, mint a "De ha táncolunk, minden rendben van" ebben a dalban is megerősíti a Melodrama központi üzenetét, miszerint a zene mindig segíthet kijutni a mélypontból - talán pont azok közé tartozik, akikbe a jövőben is bizalmat helyezhetünk.
18. (Sandy) Alex G - "Sportstar"
(Domino)
Nem tudnám egyértelműen elmondani, hogy mi vezetett Alex Giannascoli - korábbi művésznevén Alex G, újabban (Sandy) Alex G - felemelkedéséhez. Pályafutása kezdetén (a 2010-es évek elején) és minden bizonnyal 2017-ben is több ezer hozzá hasonló nagy reményekkel teli énekes-dalszerzővel találkozhatunk a Bandcampen, akik többségéből sosem lesz széles körben elismert előadó. Giannascoli azonban - miután éveken át töltötte fel a Pavementet idéző, kissé furcsa és zajos, de kellemes rövid lo-fi szerzeményeit az internetre - valahogy mégiscsak híres lett: 2014-ben egy dala már helyet kapott a Rolling Stone aktuális év végi listáján, tavaly pedig társszerzőként és gitárosként Frank Ocean Endless című videóalbumán is feltűnt.
Az utóbbi tényt ismerve nehéz elfogadni, hogy Oceannek nem volt semmi köze a "Sportstar"-hoz, Alex G nagyszerű idei albuma, a Rocket egyik csúcspontjához. A dal kissé kilóg az amúgy a hagyományos folk rock és country hatását mutató albumról R&B-s és elektronikus hatásaival, amik könnyen eszünkbe juttathatják a Blonde-ot; és akkor még nem is beszéltünk Giannascoli felmagasított hangjáról és a "Hadd kössem be a Nike-dat" sorról, amik szinte egyértelműen Ocean tavalyi kislemezére, a "Nikes"-ra utalnak. De ha eltekintünk az összeesküvés-elméletektől, a "Sportstar" akkor is egy ragyogó popdal és talán a dalszerző eddigi legjobb felvétele, amivel talán eltávolodott megszokott stílusától, de ez a kitérő izgalmasnak és sikeresnek bizonyult. Ha Alex G-re eddig nem is az indie elektronika hőseként gondoltunk, a "Sportstar" (és a Porchesből ismert Aaron Maine remixe) megváltoztathatják a véleményünket.
17. Fever Ray - "To the Moon and Back"
(Rabid)
A Fever Ray, Karin Dreijer szólóprojektje nyolcéves szünet után, meglepetésszerűen robbant be újra az életünkbe ezzel a csodásan perverz szintipopdallal, ami letaglózó új albuma, a Plunge beharangozó kislemeze lett. A "To the Moon and Back" hűvös skandináv elektronikája még nem is lógna ki a lemez összképéből, de fülbemászó, szinte slágeres dallamával mégis elkülönül ez a dal a többitől. A korábban inkább személyes (családi élet, anyaság) és politikai (a Shaking the Habitual neoliberalizmus-ellenes, feminizmussal és környezetvédelemmel foglalkozó részei) témájú szövegekre építő Dreijer a "To the Moon and Back"-ben annyi fojtott - majd a dal végén egy felejthetetlen sorban szabadon engedett - erotikát halmoz fel, amennyit nem hallottunk indusztriális elektropop-zenében a Nine Inch Nails "Closer"-je óta. A dalhoz készült BDSM-ikonográfiával teli videoklip még jobban elmélyíti a dal erotikát és agressziót egyesítő hangulatát; idén sok kedvenc zenészünk tért vissza új albummal többévi szünet után, de kevesen tudhattak magukénak olyan hatásos belépőt, amilyen a "To the Moon and Back" volt Dreijernek és a Fever Raynek.
Fever Ray - "To the Moon and Back"
16. Björk - "Losss"
(One Little Indian)
Björk 2015-ös Vulnicurája a szakítós album mintapéldája volt: az izlandi énekesnő hideg és idegenszerű elektronikus ritmusok között énekelte meg a lyukat és az ürességet, amit az elválás hagyott benne. Ehhez képest a Utopia fényes, fuvolákkal és a természet hangjaival teli világa (a legfontosabb társproducer a Vulnicura után itt is Arca) azt mutatja meg, ahogy az új szerelem bevilágítja ezt a lyukat és elhozza a gyógyulást. Az album egyik legjobb felvétele a központi darabként is felfogható "Losss", az egyetlen dal, amelyen Arca mellett a venezuelai zenészhez hasonlóan absztrakt, posztindusztriális tánczenében utazó Rabit is feltűnik producerként. Björk a 2001-es Vespertine-en megjelent "Pagan Poetry"-hez hasonlította ezt a dalt, amelynek barokkos, fuvolára és hárfára épülő hangszerelése, valamint Arca és Rabit kirobbanó ritmusai felett az énekesnő visszatér a veszteség és a szakítás okozta fájdalom témájához, miközben a szövegben megtalálunk néhányat a Utopia legemlékezetesebb sorai közül. Az "Ez a fájdalom mindig megmarad/De a teljes kielégülés érzése is" sorok például nagyszerűen meghatározzák a Vulnicura/Utopia albumok helyét a Björk-életműben (mint a szerelem elveszítésének és újra megtalálásának albumai); a refrénben szereplő "A gerincem érzékien meghajolt/Most végre sebezhetők vagyunk" sorok pedig egyrészt felejthetetlenek és idézhetők, miközben az énekesnő leginkább nyíltan szexuális dalává teszik "Losss"-t az immár tizenhat éves "Cocoon" óta.
15. Kamasi Washington - "Truth"
(Young Turks)
Kamasi Washington személyében a jazz műfaj első igazi sztárját tudhatja magáénak emberemlékezet óta: amikor az ősszel megjelent Harmony of Difference című EP-je, olyanok is meghallgatták, akik amúgy öt kortárs (és még lélegző) jazz-zenészt sem tudnának felsorolni, még ha az életük múlna is rajta. Arra viszonylag egyszerű válaszolni, hogy miként érte el Washington ezt az elképesztő népszerűséget: nem ragadt le a jazz viszonylag zárt világában, hanem dolgozott rapperekkel (például Kendrick Lamar To Pimp a Butterfly című albumán) és elektronikus zenészekkel (Flying Lotus) és még rockzenészekkel is (Ryan Adams). Így, amikor 2015-ben megjelent tényleg epikus bemutatkozó lemeze, a majdnem háromórás The Epic, rengetegen már eleve tudták, hogy kiről van szó. Washington zenéje egyrészt követi a Sun Ra-féle, elszállt spirituáils free jazzt, de közben könnyen befogadható azok számára is, akik nincsenek hozzászokva a műfaj elvontabb részéhez (arról ne is beszéljünk, hogy - ahogy azt személyesen is megtapasztaltam - a dalait élőben hallani még jobb, mint lemezről) - ennek köszönhetően a The Epic nagyon széles körben elismert album lett, és a mindössze félórás Harmony of Difference ebben az értelemben is méltó folytatása. Az EP-t záró tizenhárom és fél perces "Truth" inkább a 2015-ös album ambícióit idézi, de ezzel a dallal Washington talán kiadta a leginkább slágeres felvételét, ami nagyszerű bevezetőként szolgálhat azoknak, akik csak most kezdenek ismerkedni a zenéjével. A dalhoz készült rövidfilm hasonlóan látványos és remekül kivitelezett alkotás - a "Truth" azt üzeni, hogy a jazznek a 21. században is van helye, és ha jól csináljuk, akár még divatos is lehet.
14. The National - "The System Only Dreams in Total Darkness"
(4AD)
2008-ban - egy örökkévalósággal ezelőtt - a The National "Fake Empire" című dala szerepelt Barack Obama egyik kampányvideójában és az akkor már az indie rock nagyjai közé tartozó öttagú zenekar ezen kívül is nyíltan támogatta Obama elnökségét. A The National 2017-ben egy egészen más politikai környezetbe tért vissza, mint amilyen legutóbbi nagylemezüket (a 2013-as Trouble Will Find Me-t) övezte. Persze nem várhattunk rendes rendszerkritikát Matt Berningeréktől, hiszen sötét tónusú, melankolikus és komplex szövegeik nem igazán fogadják be ezt a témát, de a Sleep Well Beast első kislemezeként megjelent "The System Only Dreams in Total Darkness" közelebb van egy politikai felszólaláshoz, min bármi a cincinnatiból származó zenekar korábbi albumain.
A dal furcsa, hosszú címével máris felkelti a hallgató érdeklődését, aztán energikus rockzenéjével még egyértelműbbé válik, hogy a zenekar tényleg komolyan vette az ígéretet, miszerint a Sleep Well Beast eltávolodik majd attól a szomorú, lassú indie rock hangzástól, amivel a Trouble Will Find Me után mindenki azonosította őket. A "The System Only Dreams in Total Darkness" a The National számára szokatlanul ideges és sürgető hangzású felvétel, bár a szöveg itt is kibogozhatatlan és absztrakt, de felismerhetjük benne azt a nyugtalanságot és aggódást, ami ebben az évben végig a levegőben volt. Ezzel a dallal a The National megmutatta, hogy tud haladni a korral, még ha nem is visz olyan nagy változást a tőle megszokott zenei világba.
The National - "The System Only Dreams in Total Darkness"
13. Tyler, The Creator - "I Ain't Got Time!"
(Columbia)
Az "I Ain't Got Time!" talán a legjobb dal Tyler, The Creator meglepően jó új lemezén, Flower Boyon: a kiszámíthatatlan, zajos szintikkel és kemény ritmusokkal teli zenei háttér előtt az Odd Future-alapító sok mindenről beszél, de valahogy mégis olyan rejtélyes figura marad, amilyen mindig is volt. Itt van például a Flower Boy legvitatottabb sora ("2004 óta csókolok fehér fiúkat"): lehet, hogy Tyler őszintén beszél a szexuális orientációjáról, de az is lehet, hogy egyszerűen trollkodik a hallgatókkal és kritikusokkal, hadd gondolkozzanak, hogy akkor most komolyan gondolta-e, vagy nem. Csak az bizonyos, hogy pár sorral később már a Converse céggel kötött "hét számjegyű" üzletéről beszél - és még ugyanabban a verzében előkerül az orális szex is. Az "I Ain't Got Time!" elég őrült dal, de épp az ilyen őrült dalok teszik izgalmassá a Flower Boyt, Tyler karrierjének legjobb albumát.
Tyler, The Creator - "I Ain't Got Time!"
12. Lana Del Rey - "Love"
(Polydor/Interscope/BMG)
A Lust for Life album új fejezetet nyitott Lana Del Rey, az évtized egyik legvitatottabb popénekesnője karrierjében - a zene felemelőbb és nyitottabb lett az Ultraviolence és a Honeymoon egyre nyomasztóbb atmoszférája után, a szövegekben pedig megjelentek az aktuálpolitikai/feminista témák (amiktől Del Rey eddig elhatárolta magát) és valami optimizmus és életszeretet, ami teljesen szembement az énekesnőtől megszokott depressziós/tragikus hangvétellel. A Lust for Life-on megtörtént, amire senki sem számított: Lana Del Rey Trump Amerikájában a boldogság megtartásának és a szebb jövő ígéretének szószólója lett. Egy ekkora váltáshoz persze hatásos belépő kellett, a Lust for Life első kislemezeként megjelent "Love"-nál pedig keresve se lehetett volna jobbat találni.
Ez a dal egyrészt - túlzás nélkül kijelenthetjük - az énekesnő eddigi legjobb szerzeménye, ami még talán a ma már klasszikusnak számító bemutatkozó kislemezét, a "Video Games"-t is lekörözi. Az előző albumok halálra ítélt szerelmekről, önpusztításról és szexről szóló szövegei helyett a "Love" egyrészt újra megerősíti a szerelembe vetett hitet ("Nem számít, mert elég/Fiatalnak és szerelmesnek lenni"), másrészt a dalban Del Rey kiszól a közönségének és támogatást nyújt nekik az eljövendő nehéz évekhez ("Tudjátok, srácok, hogy ti vagytok a legmenőbbek/Tiétek a jövő és nem utasíthatjátok vissza"). És ha mindez nem lenne elég, az utalás a Beach Boys "Don't Worry Baby"-jére biztosan megold mindent. A "Love" az új, vidám Lana Del Rey bemutatkozása, akire most sokkal nagyobb szükségünk van, mint a "Summertime Sadness" mélabús Lana Del Reyére.
11. Fleet Foxes - "Third of May / Ōdaigahara"
(Nonesuch/Warner Bros.)
A Fleet Foxes a 2000-es évek végének indie folk-színteréből emelkedett ki és viszonylag gyorsan eljutott a világhírig; 2008-as első lemezük és a róla kimásolt "White Winter Hymnal" című kislemez máris biztosította helyüket az indie-világ legnagyobb sztárjai között az Arcade Fire vagy az LCD Soundsystem szintjén. Nem sokkal második albumuk, a 2011-es Helplessness Blues megjelenése után azonban Robin Pecknold és társai egyszerűen eltűntek a zene világából, hogy aztán hat évvel később térjenek vissza az elődeinél komplexebb és nehezebben befogadható Crack-Up című lemezzel, amivel leginkább a progresszív folkhoz közeledtek. Ezt az irányt mutatta az első kislemezként megjelent, epikus hosszúságú "Third of May / Ōdaigahara", ami Pecknold és zenésztársa, Skyler Skjelset barátságáról szól. Itt megtaláljuk a nehezen kibogozható szövegeket, a bonyolult, barokkos hangszerelést és a többrészes, progresszív dalstruktúrát, ami a Crack-Up egészét jellemzi - de ha jobban elmerülünk a dalban, akkor felismerhetjük azokat a ragyogó dallamokat és együtténekelhető refréneket, amelyek a Fleet Foxes rusztikus hangulatú debütáló albumán is elragadták a hallgatót. A "Third of May / Ōdaigahara" elég távol áll az olyan rövid és fülbemászó daloktól, mint a "White Winter Hymnal", de logikus folytatása annak az érettebbé válási folyamatnak, amit Pecknold és a Fleet Foxes pályafutásában eddig is követhettünk.
Fleet Foxes - "Third of May / Ōdaigahara"
10. Charlotte Gainsbourg - "Deadly Valentine"
(Because)
A "Deadly Valentine" a Rest legtöbb dalával ellentétben nem kifejezetten Charlotte Gainsbourg apja és féltestvére halálával foglalkozik és teljesen angol szövegével is kilóg a nagyrészt franciául előadott albumról. De ez a hatperces, kislemezként is megjelent felvétel (amelynek videójában a főleg Blood Orange projektjéről ismert Devonté Hynes játssza Gainsbourg partnerét) mégis talán az énekesnő nagyszerű új albumának központi darabjaként fogható fel. SebastiAn hangszerelése egyrészt nagyon kortárs és akár bele is simulhatna a 2010-es évekbeli elektropop világába, de közben sokkal fülledtebb és melodramatikusabb, kicsit az előadó apja, Serge Gainsbourg hatvanas-hetvenes évekbeli romlottan erotikus poplemezeit idézi. Ha ehhez a giccses vonósokkal teli, lüktető elektronikához hozzáadjuk Gainsbourg bágyadt hangját (az nem világos, miről énekel pontosan, csak az, hogy a házasság intézményéről nem a legjobb a véleménye), akkor valami olyat kapunk, ami teljesen egyedülálló ebben az évben: egy nagyszabású, filmszerű elektropop-himnuszt, ami méltó örököse több évtizednyi francia popzenének Serge Gainsbourg-tól egyenesen a Daft Punkig.
Charlotte Gainsbourg - "Deadly Valentine"
9. The War on Drugs - "Thinking of a Place"
(Atlantic)
A "Thinking of a Place" áprilisban, a Record Store Day alkalmából jelent meg először - jóval azelőtt, hogy Adam Granduciel és zenekara bejelentették volna új albumuk, az A Deeper Understanding megjelenését. Pedig ez az epikus, több mint tizenegy perces hosszúságú dal a War on Drugs nagyszerű új lemezének központi darabja, ami mindennél jobban összefoglalja a lemez lényegét: az A Deeper Understanding egészét jellemző homályos szövegek, az Americana és a klasszikus rock hatásait sűrű, nyolcvanas évekbeli szintipop-hangszerelésbe merítő, bágyadtan pszichedelikus hangzás és a bonyolult dallamvilág, ami csak a kitartóknak fedi fel magát teljes szépségében itt egyszerre vannak jelen. Granducielre sokan inkább a hangszerelések és a producerszakma mestereként tekintenek, mint elsőrangú dalszerzőre, de ez részben azért van így, mert a dalszerzését az áthatolhatatlanság jellemzi: a "Thinking of a Place"-hez hasonló dalokat senki sem jellemezné slágeresként (már csak epikus hosszúságuk miatt sem), de Granduciel az ilyen tizenegy perces dalokban képes meglepni a türelmes hallgatókat néhány igazán ragyogó és felemelő pillanattal. Lehet, hogy a dalait sosem fogják játszani a rádiók, de az olyan álomszerűen gyönyörű Americana-látomásokra, mint a "Thinking of a Place", sokaknak mindig szüksége lesz.
The War on Drugs - "Thinking of a Place"
8. Perfume Genius - "Slip Away"
(Matador)
A Perfume Genius projektjéről ismert Mike Hadreas minden új albumán nagyobb és nagyobb ambíciót mutat - nehéz elképzelni, hogy az előadó, aki 2010-ben még olyan lo-fi zongorás balladákat énekelt, mint a "Mr. Peterson", ugyanaz, mint aki idén kiadta a "Slip Away"-t negyedik nagylemeze beharangozó dalaként. Már a 2014-es Too Bright és kirobbanó meleghimnusza, a "Queen" is elképesztő fejlődést mutatott a minimalista indie poptól a szélesvásznú modern glam rockig, de a No Shape hihetetlen módon még tovább növelte a méreteket: ha most meghallgatjuk a legutóbbi lemezt, az már inkább átmeneti állomásnak tűnik a Learning és a Put Your Back N 2 It és a mostani Perfume Genius között, aki közelebb van egy meghatározó homoszexuális ikonhoz, mint bárki 2017 kulturális világában. A "Slip Away" a tiltott szerelem ünnepe, harcias felszólalás azok ellen, akik az elbeszélő útjába akarnak állni, egy atombomba erejével világító refrénje pedig Hadreas zenei pályafutásának eddigi legeksztatikusabb pillanata. A "Slip Away" egy igazi energiabomba, amitől távolabb sem állhatna a finomkodás - ha egyszer megragad, akkor nincs többé megállás, megragadnak a hangok és többé vissza se nézel.
7. Charli XCX - "Boys"
(Asylum/Atlantic UK)
Kissé keserűen ironikus, hogy idén, miközben az év szexuális erőszakkal és bántalmazással kapcsolatos ügyek sorozatos napvilágra kerülésétől volt hangos, a legjobb dalok egyike éppen a férfiak iránti feltétlen imádat kifejezése. Bár a témával Charli XCX talán nem igazán találta el a korhangulatot, a "Boys" mégis ellenállhatatlan popdal, egy újabb része a brit énekesnő elképesztő sikersorozatának, ami 2011-ben a "Stay Away"-jel kezdődött, aztán minden évben újabb, elképesztően trendi és remekül kivitelezett elektropop-slágerekkel folytatódott. Bár csak a kereskedelmi szempontot vizsgálva még mindig a 2014-es "Boom Clap" XCX legnagyobb sikere, de a nyugis, minimalista, de imádnivaló "Boys" zeneileg ott van a csúcs közelében. Ez a dal nem próbálja olyan agresszívan észrevetetni magát, mint a tavalyi (Lil Yachtyval közös) "After the Afterparty" vagy a 2012-es elektropunk-klasszikus, az Icona Poppal felvett "I Love It" és nem is olyan elidegenítően avantpopos, mint a szintén tavalyi Vroom Vroom EP PC Music-hatású dalai. XCX itt visszafogja magát és csak nyomokban mutatja meg azt az experimentális vonalat, amit az utóbbi pár évben kezdett követni - a felszínen a "Boys" nem több ártalmatlan, bár túlfűtötten erotikus popzenénél, amit viszont nála most senki sem csinál jobban. (És akkor még nem is beszéltünk a "Boys"-hoz készült zseniális videoklipről, ami egy sor híres fiút rak egymás mellé a reklámokban és zenei videókban általában nőknek fenntartott pózokban - a dal sikere legalább félig a szintén XCX által rendezett klipnek köszönhető.)
6. Radiohead - "I Promise"
(XL)
Ha az "I Promise" tényleg megjelent volna nem sokkal azután, hogy a Radiohead 1996-ban felvette - tehát nagy eséllyel az OK Computeren - bizonyára hasonló pályát futott volna be, mint a zenekar többi hasonló felvétele a kilencvenes évek második feléből (a "Fake Plastic Trees", a "High and Dry" vagy a "Street Spirit"). Egyike lenne azoknak a fájdalmas, lassú, sokak számára idegesítő fejhangon előadott siratódaloknak, amik a rossz nyelvek szerint a brit formáció egész karrierjét meghatározzák. Érzékeny tizenévesek hallgatnák viszonzatlan szerelmekről álmodozva és érzékeny, akusztikus gitárral felszerelt "intellektuális" fiatalemberek játszanák mindenféle köztereken. De az "I Promise" nem jelent meg az OK Computeren és semmilyen más Radiohead-lemezen, a zenekar még élőben sem játszotta soha 1996 után. De aztán 2017-ben, az OK Computer - minden bizonnyal a rockzene történetének legjobb lemeze - megjelenésének huszadik évfordulóján Thom Yorke és társai bejelentették az album OK Computer OKNOTOK 1997 2017 névre hallgató kibővített változatát, a videoklipet is kapó beharangozó kislemez pedig az "I Promise" lett, ami most egészen más hatást kelt, mint ha húsz éve jelent volna meg.
Valahogy úgy, ahogy a "True Love Waits", ami tavaly több évtizedes "otthontalanság" után látott napvilágot végleges változatában az A Moon Shaped Pool záródalaként, az "I Promise" is még sokkal szívszorítóbb, mint amilyen eredetileg lehetett. A szöveg nem több ígéretek sorozatánál - az elbeszélő bármit megtenne, hogy egy kapcsolat ne érjen véget, a történet pedig már attól sokkal lehangolóbbnak tűnik, hogy Thom Yorke énekli megszokott szenvedő kóristahangján. De azzal a tudattal hallgatni a dalt, hogy az énekes élettársa (később felesége) és gyerekei anyja, akivel 23 évet élt együtt tavaly meghalt rákban szinte már elviselhetetlenné teszi Yorke sorait. Az "I Promise" a "True Love Waits"-hez hasonlóan nem új dal - zeneileg is közelebb van a The Bendshez, mint a Radiohead mostani hangzásához - de az eltelt idő csak még mélyebbé és még fájdalmasabbá tette.
5. Kendrick Lamar - "FEAR."
(Top Dawg/Aftermath/Interscope)
Az epikus, majdnem nyolcperces "FEAR." Kendrick Lamar mesterműve, a DAMN. központi darabja, ami a rapper elmondása szerint is karrierje legjobb szerzeménye. A dal felépítése a tavalyi Oscar-díjas filmet, a Holdfényt idézi: három részben, három különböző életkorban meséli el az elbeszélő életét, de a középpontban itt a címben is meghatározott érzelem, a félelem van. Az első részben a dal beszélője gyerekként jelenik meg, aki szigorú anyja verésétől fél, a második rész a Comptoni gettók gyilkos világától és a rendőri brutalitástól, valamint a korai haláltól rettegő tinédzsert mutatja meg, míg a harmadik rész a már felnőtt és híres rapperré vált főszereplőt teszi a középpontba, aki már képességei és az azokra épülő hírneve és új élete elvesztésének lehetősége miatt szorong (az utóbbi téma korábban a 2015-ös To Pimp a Butterflyon is megjelent). Lamar szövegíróként és történetmesélőként legjobb formájában van ezen a dalon, ami eddigi (már most is szinte páratlan) pályafutásának összegzéseként is működik. Bár a DAMN.-en jelent meg a rapper eddigi legnagyobb slágere (a "HUMBLE."), a sokkal mélyebb és elgondolkodtatóbb "FEAR." mutatja meg igazán Lamar képességeit: ez a dal ugyanolyan súlyos gondolatokkal dobálózik, mint a good kid, m.A.A.d city és ugyanolyan ambiciózus, mint a To Pimp a Butterfly, de lekörözi azok legjobb pillanatait is.
4. King Krule - "Dum Surfer"
(True Panther Sounds/XL)
A The OOZ, Archy Marshall apokaliptikus és nehezen befogadható második King Krule-albuma nem az a fajta lemez, ami tele van slágergyanús dalokkal. Durva, posztpunkot, triphopot és néha free jazzt egyesítő stílusa elég távol esik a mai popzenét meghatározó hangzásoktól - és mellesleg teljesen hiányoznak róla a hagyományos értelemben vett dallamok. Épp ez teszi még meglepőbbé, hogy az album második kislemezeként megjelent "Dum Surfer" ennyire fülbemászó dal. A szöveg Marshallhoz méltón tele van mocsokkal, hányással és önutálattal, a félig rappelve, félig élő beszédben előadott dal mintha egy koszos, rosszul megvilágított kocsma mélyéről szólna. A dal lüktető dub-ritmusát a vége felé hirtelen egy szaxofon fülsértő hangja szakítja át, amelyet mintha egyenesen Ornette Coleman valamelyik szentségtörő avantgárd jazz-lemezéről emeltek volna át. A "Dum Surfer"-hez készült, remekül eltalált videoklipben a félholt Marshall egy hordágyról érkezik valami világvégi kocsma színpadára, ahol hozzá hasonlóan szétesett, élőhalott zenészekkel adja elő a dalt, miközben az asztalok mellől szétfolyó véglények bámulják kifejezéstelenül. A videó képi világa tökéletesen összecseng a zene hangulatával. De ennek ellenére a "Dum Surfer" valahogy mégis fülbemászó tud lenni; talán a dal végének az a része tehet erről, ahol Marshall összemossa a dal címét ("buta szörfös") a hasonlóan hangzó "don't suffer" (ne szenvedj) szavakkal és némi optimizmust visz végtelen zenéjének depressziós világába.
3. LCD Soundsystem - "Tonite"
(DFA/Columbia)
Az első két dal, amit meghallgathattunk az LCD Soundsystem visszatérő albumáról a "Call the Police" és az "American Dream" volt - az első egy igazi dance-punk himnusz, ami meg tudja mozgatni egy fesztivál egész közönségét, a második pedig egy csendesebb elmélkedés az élet nagy kérdéseiről. A harmadikként megjelent "Tonite" ezzel szemben ugráló szintiszólamával és táncparkettekre tervezett ritmusával visszatér az LCD Soundsystem elektronikus tánczenei gyökereihez, miközben a szövegben James Murphy visszatér kedvenc témájához: a halandósághoz. És ha már a szövegről beszélünk, az tényleg klasszikus Murphy: találunk benne egy jó adag szarkazmust ("Sosem vettem észre, hogy ezek a művészek ennyit gondolnak a halálra"), egy rakás aggodalmat a zenei világ jövőjét illetően ("És semmit sem tehetek/Senki sem tehet semmit ellene"). Persze megjelenik az öregedés, ami már a "Losing My Edge" óta az LCD Soundsystem-dalok egyik legfontosabb témája ("És az élet véges/De a francba, olyan, mintha örökké tartana/Mintha örökké tartana") és Murphy persze az internetről sem feledkezik el ("Ki a kis szobákból és ki az utcára/Elvesztetted az internetet és elvesztetted az emlékeidet..."). A "Tonite" összességében klasszikus LCD Soundsystem-dalnak mondható, ami közelebb van a zenekar korai kislemezeihez, mint bármihez a This Is Happeningről, de mindezt Murphy és társai egy másfajta, sötétebb és kaotikusabb korhoz igazították - és ennek köszönhetően a "Tonite"-nál és az egész American Dream albumnál hatásosabb visszatérést el sem tudtunk volna képzelni.
2. Calvin Harris - "Slide" (feat. Frank Ocean, Migos)
(Columbia)
Ez a dal volt az év meglepetés-slágere, összehozott három előadót, akiket korábban sosem tudtunk volna együtt elképzelni, teljesen megváltoztatta a véleményünket egy zenészről, akiről korábban egyhangú lenézéssel beszéltünk és egy másikról újra eszünkbe juttatta, hogy tulajdonképpen ő korunk legfontosabb popénekese (a hangsúly itt a "popénekes" szón van). Calvin Harris "Slide"-jánál nem volt hangosabb dal ezen a nyáron, pedig valójában elég nyugodt, laza nu-diszkó felvétel volt ez, amelyen Ocean szenvtelen, valamint Quavo és Offset tőlük szokatlan egyszerű és hagyományos rappelése erőlködés nélkül fonódnak össze.
Bár a "Slide" újradefiniálta Calvin Harrist üres EDM-frázisokra építő populáris DJ-ből tehetséges előadóknak remekül összerakott zenei hátteret kölcsönző, a valódi DJ Khalednél egy kevéssel ízlésesebb pót-DJ Khaleddé és megjelent rajta az atlantai trap jelenlegi két legnagyobb sztárja, ahhoz kétség sem férhet, hogy ez elsősorban Frank Ocean dala. Attól fogva, hogy először megszólal eltorzított hangja a zongoragroove-okra épülő, nu-diszkós és modern R&B-s háttér felett, egyértelművé válik, hogy ez a dal valójában az énekes nagy visszatérése a mainstream popzene hétköznapjaiba, leszállás a Blonde fellegeiből a slágerlisták és az eladási számok szilárd talajára. Ocean ebben az évben tényleg komolyan vette ezt a "visszatérést": kiadott néhány teljesen egyenes popdalt ("Chanel", "Biking"), együtt dolgozott néhány népszerű előadóval (Tyler, The Creator, JAY-Z a fél A$AP Mob és Lil Uzi Vert), de legnagyobb idei teljesítménye akkor is a "Slide" marad, a dal, ami most már örökké a 2017-es nyár emlékeinek aláfestőzenéje marad.
Calvin Harris - "Slide" (feat. Frank Ocean, Migos)
1. Lorde - "Green Light"
(Lava/Republic)
A "Green Light" már a megjelenése pillanatától esélyesnek tűnt arra, hogy az év végi listám élén végezze - és mint kiderült, ebben az évben semmi sem előzhette meg. Ella Yelich-O'Connor az elmúlt két évben, mialatt mi nem igazán találkozthattunk vele (2013-ban megjelent bemutatkozó lemeze, a Pure Heroine óta csak 2014-ben kaptunk tőle új zenét, a harmadik Éhezők viadala-film soundtrackjén) elég sokmindenen ment keresztül. Nem elég, hogy már tizenhét évesen a legnagyobb popsztárok egyikének mondhatta magát, közben át kellett esnie ezen a felnőtté válás nevű dolgon is, meg persze az első nagy szerelmi csalódáson - és persze ezutóbbi ihlette második albumát, a Melodramát, amelynek első kislemeze és nyitódala, a "Green Light" azonnal ennek a kaotikus, fájdalmas és gyönyörű időszaknak a közepébe repíti a hallgatót.
A "Green Light" ennek megfelelően maga is kaotikus, fájdalmas és gyönyörű dal: ott van benne a szakítás utáni üresség- és szomorúságérzet ("Azt hittem, megígérted, hogy mindig szeretni fogsz/De már nem szeretsz") és egy rakás tehetetlen düh ("Azoknak a nagy fehér cápáknak jókorák a fogaik/Remélem megharapnak", és persze a legjobb sor: "Azt hiszi, szereted a tengerpartot, akkora hazug disznó vagy"), de közben egy új életszakasz, egy új kezdet ígérete is ("De hangokat hallok a fejemben/Vadonatúj hangokat hallok a fejemben"). Ahogy az egész Melodrama album, úgy a "Green Light" is egy elkeseredett utazás az éjszaka, a táncparkettek és a felejtés reményének világába, ahol a zene, az egész éjszakás house-partik, a tánc és az alkohol talán elfedik a szakítás után maradt lyukat a lelkünkben. A "Green Light" kirobbanó pop-house himnusz (részben Jack Antonoffnak köszönhetően) az első igazi szívfájdalomról és a zenében való elveszés gyógyító és feledtető erejéről, a "Green Light" ugyanolyan vad és fluoreszkáló, mint a lármás, szédítő fényekkel és zajokkal teli időszak, ami ihlette.
