Nosztalgia: Beach House - Teen Dream (2010)
2017. március 15. írta: aron.kovacs

Nosztalgia: Beach House - Teen Dream (2010)

teen_dream.jpg

Ha hiszitek, ha nem, a Beach House egykor egy viszonylag ismeretlen kis zenekar (duó) volt, akik két imádnivaló, apró szobákat és poros könyvespolcokat idéző lemezt és maroknyi rajongót tudhattak magukénak. Ha 2009-ben valaki feltette volna a kérdést, hogy melyik amerikai indie zenekar fog ambiciózus, kritikai és kereskedelmi áttörést hozó albumot kiadni a következő évben, viszonylag kevesen tippeltek volna Victoria Legrand és Alex Scally formációjára. A zenéjük valami feledésbe merült érzékiséget, elsüllyedt erotikát idézett - mintha valaki félálomban emlékezett volna vissza egy réges-régi szerelemre, arra, ami egy csókból megmaradt. "Hálószobapop" volt a szó szoros értelmében - nem csak úgy hangzott, mintha egy sivár kis hálószobában vették volna fel egy kopott magnón, de a hangulata is egy ugyanilyen szobáé volt, meghitt, barátságos és megnyugtató, mintha a kilencvenes évek shoegazing-zenészeinek (Slowdive, Lush) félénk kistestvérei játszanák Hope Sandoval és a Mazzy Star dalait. Vannak, akik még mindig ezt a visszafogott, ábrándozó Beach House-t részesítik előnyben a 2010-es évek nagy fesztiválok legnagyobb színpadjain fellépő, grandiózus, himnikus dalairól ismert Beach House-ával szemben. A Teen Dream, a baltimore-i formáció remekműve azonban letagadhatatlan erejű alkotás, ami minden rajongó vágyát kielégíti, egyben a 2010-es évek nagy indie áttöréseinek egyike.

beach_house.jpg

Bár a duó zenéjének alapvető elemei (a lassúság, az álmodozó hangulat, Victoria Legrand mély, búgó énekhangja) nem változtak meg második és harmadik nagylemezük között, az utóbbit mégis egészen másféle érzés hallgatni, mint elődeit. Ahhoz, hogy megértsük, mekkora változást jelentett valójában a Teen Dream az első két Beach House-lemezhez képest, vizsgáljunk meg közelebbről egy-két dalt. Legyen az első a 2006-os cím nélküli debütáló lemez egyik legjobb dala, az "Apple Orchard" - ha a címnél kezdjük az elemzést, talán e sorozat kulcsszava, a nosztalgia ugorhat be elsőként. A Beach House zenéjét ismerve a címbeli almáskert leginkább egy kedves, gyermekkori emléket idézhet, esetleg a "régi szép idők" szimbóluma lehet. Zeneileg a dal a korai Beach House esszenciája: lassan folyó, elegáns és fenséges felvétel, ami megragadt a kielégítetlen szerelmi vágy és a félálomban heverés között, a Galaxie 500 legszebb pillanatait idézi - de egyáltalán nem hangzik idejétmúltnak. A szöveg is jellemző a zenekarra, egy újabb enigmatikus szerelmi vallomás, amelynek szereplői egymáshoz bújva fekszenek almafák és régi fotók között - és nem is törődnek semmivel, csak a másikkal. Ennek megfelelően a dalt hallgatni is olyan érzés, mintha egy kényelmes, meleg takaró alatt feküdnénk egy öreg bútorokkal teli szobában, amelyet egy kandalló fáradtan, de vidáman pattogó tüze melegít.

Nézzük csak meg, ehhez képest mi a helyzet a Teen Dream talán legnépszerűbb dalával (ami a "Zebra" címre hallgató nyitány). Ha belehallgatsz, már az első másodperctől nyilvánvaló, hogy a zenekar 2010-re már sokat változott első lemeze óta: a hangszerelés jóval tisztább, az "Apple Orchard" lo-fi hálószobapopja helyett (amely inkább valamilyen egyenletes, recsegő zúgást idézett) a "Zebra" már a kezdetektől könnyen kivehető gitárral támad. A fenséges érzet megmaradt, de a zenekar kissé visszavesz a lassúságból, a dal pedig (legalábbis a korábbi felvételeikhez képest) egészen dinamikusnak, sőt, himnikusnak hat. Ezt az érzést erősíti a szárnyaló refrén, ami menthetetlenül megragad minden hallgató fülében. Miközben az "Apple Orchard" inkább egy hangulatot testesít meg - vagy, ha így jobban tetszik, egy otthonos, szűk teret ebben a kegyetlen világban, ahova csodás érzés visszatérni, ha már nem bírjuk tovább - addig a "Zebra" valódi letaglózó stadionrock-himnusz, már amennyire egy Beach House-dal az lehet. A dal szövege is a zenekar ambíciójának megnövekedését sugallja: az első két sor ("Tudod, hogy ragyogsz/És sosem kell aggódnod") máris egy magabiztos, félelem nélküli és nagyravágyó hozzáállást mutat be. A már említett, felemelő és grandiózus refrén pedig még egyértelműbbé teszi, hogy Victoria Legranddal és Alex Scallyvel többet nem lehet szórakozni: "Bármerre is szaladsz/Mindig előttünk jársz/Fekete-fehér ló/Emelkedik fölénk". A zebra itt akár a Beach House metaforája is lehetne, a párosé, amely tudatosan feltör a kultikus, de viszonylag ismeretlen indie-kedvenc szerepéből, hogy generációja egyik meghatározó rockzenekara legyen (nem véletlen, hogy az album borítóján is a zebra csíkjai jelennek meg). És ha ez tényleg így történt, akkor a "Zebra" a Beach House csatakiáltása, a dal, amivel betörtek a "mainstreambe", és amivel mindenkinek megmutatták, hogy imádnivaló dream pop-formulájuk többre hivatott annál, hogy csak néhány szomorú hipszter rajongjon érte.

A következő években pedig kiderült, hogy a Beach House sikert aratott: lemezeik, a 2012-es Bloom és a 2015-ös Depression Cherry (valamint az ugyanazon évben megjelent Thank Your Lucky Stars) szintén kritikai sikernek számítottak, de ami még fontosabb: a baltimore-i páros hihetetlen módon a 2010-es évek nagy fesztiváljainak egyik meghatározó fellépője lett, koncertjeikre pedig folyamatosan rajongók ezrei kíváncsiak. Amikor élőben láttam őket a 2016-os barcelonai Primavera Sound fesztiválon, a majdnem egyórás késés ellenére is hatalmas tömeg várta őket a legnagyobb színpad előtti téren, hogy együtt énekelhessenek Legranddal a "Myth"-re, a "Silver Soul"-ra, a "Take Care"-re és a többi közönségkedvencre. A zenekar mindezt a Teen Dream sikerének köszönheti, ezzel a 2010-es albummal törtek be e kortárs független zene élvonalába (amit azóta sem hagytak el). Tény, hogy a már kivesézett "Zebra" is nagy szerepet játszott ebben, de azért az album további kilenc dalát se felejtsük el megemlíteni.

Tény, hogy egyik sem okoz akkora meglepetést, mint a Beach House életművében addig példátlan és azóta is felülmúlatlan nyitány, de a Teen Dream az olyan lemezek egyike, amelyeken nemhogy egyetlen rossz dalt sem találunk, de szinte csak remekművekből állnak. A kislemezként is megjelent "Norway"-ben például felfedezhetjük Victoria Legrand már megszokott éneklési technikáját: a refrén csak a cím ismételgetéséből áll (amúgy azért hívják így a dalt, mert a zenekar norvég turnéja alatt íródott), de az énekesnő szájában ez az egy szó többféle jelentést kaphat, mivel többféleképpen lehet érteni (kicsit úgy, ahogy a "Gila" refrénjében az eredetileg két szótagos szót Legrand néhol legalább tizenhat szótagossá bővíti). Sokan félrehallották a refrént, "your way"-t vagy "no way"-t értettek "Norway" helyett - erre maga Legrand azzal válaszolt, hogy az emberek azt hallják bele a szövegeibe, amit akarnak. A dal vészjósló szövege ("A fenevad közeledik feléd/A magányos szívek vadásza") amúgy leginkább a második értelmezést támasztja alá. Zenei értelemben ez a dal (az első, ami az albumról megjelent) jelenti a váltást a Beach House korai, minimalista hangzásából a Teen Dream-utáni kifinomult, szinte barokkos hangszerelések felé (miközben az álmodozó, melankolikus hangulat, amiért korábban sokan beleszerettek a páros zenéjébe, itt is ugyanúgy jelen van). Ez az oka a Teen Dream sikerének: legjobb dalai (vagyis szinte az összes dala) sikeresen emelik magasabb szintre a hangszereléseket és a produkciót, miközben nem veszítik el azt, ami egyedivé és sajátossá teszi Legrand és Scally látomását a popzenéről. A legtöbb dal témája a szerelem, a magány és a vágyakozás (gondoljunk a "10 Mile Stereo"-ra, a "Walk in the Park"-ra vagy a címben is megörökített szenvedélyes, tinédzserkori fellángolásokat idéző "Take Care"-re), ami szintén a Beach House zenéjének védjegyei közé tartozik. De Victoria Legrand sosem egyszerűsíti le ezeket a témákat - pedig az album címe épp ennek az ellenkezőjét sugallja (a 2010-es évben egy másik, egészen hasonló című lemez is megjelent, Katy Perry Teenage Dreamje, amit nem igazán lehet szofisztikáltsággal vádolni).

Ahhoz, hogy ezt jobban megértsük, vizsgáljuk meg a "Silver Soul"-t, ami talán nem a legismertebb dal a lemezről, de szerintem egyértelműen a legjobb. Zeneileg a dal a 2006-os Beach House sűrű, hálószobapopos atmoszféráját és komor fenségességét idézi, de a hangszerelés minősége és a hatalmas, szinte epikus refrén (ami Legrand szokásához hűen egyetlen sor többszörös ismétléséből áll) itt is jelzik a páros fejlődését zenészekként és dalszerzőkként. A dal szinte hihetetlenül gyönyörű, a 2010-es évekbeli indie rock egyik csúcsteljesítménye - az a fajta dal, ami századik hallgatásra is ugyanolyan lenyűgöző, mint elsőre, mellesleg a hatása sem elhanyagolható (ködös, mámoros hangulata nem csak The Weeknd House of Balloons mixtape-jére nyomta rá a bélyegét, de még Kendrick Lamar is felhasználta 2012-es remekműven, a good kid, m.A.A.d city-n a "Money Trees" hátteréhez). De a "Silver Soul" leginkább azért érdekes, mert az utóbbi évek egyik legmélyebb dala a szerelemről: nincs benne semmi giccs, semmi érzelgősség, a gyönyörű egyenlő arányban keveredik a szívfájdalommal, a melankóliával, az erotikával, a szédültséggel, a hiányérzettel és az epekedéssel, a végeredmény pedig egy kavargó és végtelen csábító remekmű; a szövegéből talán nem lehet minden szót elsőre kivenni, de azt már első hallgatásra is érezhetjük, hogy Legrand őszinte és mély vallomásokat tesz ezeken az absztrakt képeken (az első két sorban így írja le a bulizást: "Gyógyírt keresünk a szívfájdalomra/Hogy bolondot csináljunk magunkból") keresztül.

Ha visszatérünk Katy Perry (majdnem) azonos című albumához, akkor ezt a következtetést vonhatjuk le: Perry a "Teenage Dream"-ben (ami szerintem az évtized halhatatlan pophimnuszai közé tartozik) az első szerelem ártatlan élményét énekli meg, aminek még nincs sötét oldala, csak az a szédítő, borzongató élmény kapcsolódik hozzá, amihez semmi sem fogható. A Beach House-féle Teen Dream ezzel szemben már egy olyan álom, amibe beszivárog a fájdalom, a magány és a reménytelen vágyakozás, de még az érzelmek tisztasága és őszintesége sem veszett el teljesen. A Teen Dream egy homályos, kaotikus éjszakai látomás a fiatalságról és a szerelemről, a kudarcról és a reményről, egy egyszerre érzékeny és diadalmas album, ami továbbra sem veszítette el a letaglózó hatását - kijelenthetjük, hogy a Beach House meghatározó munkájaként és a 2010-es évek egyik jelentősebb indie lemezeként fog fennmaradni a zenetörténetben. És amíg lesznek súlyos szerelmi bánatban szenvedő tinédzserek (márpedig bizonyára még elég sokáig lesznek), ezt az albumot biztosan hallgatni fogják.

Sub Pop, 2010

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr8512331965

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása