A svéd Air France duó második EP-jének talán legjobb dalában, a "Collapsing at Your Doorstep"-ben az érthető szöveget mindössze egy párbeszédből kiragadott két mondattöredék jelenti: "Olyan, mint egy álom, ugye?" és "Nem, még jobb". Megszólalnak további hangok is - kórusok, magányos énekesek és további beszélők egyaránt - nem is beszélve a rengeteg hangszerről (a fúvósoktól az elektronikáig), de a lényeget ez a néhány szó foglalja össze a legjobban. A No Way Down még kilenc évvel megjelenése után is olyan, mint egy álom, vagy talán még jobb. Ez a mindössze huszonkét perces kiadvány olyan aprólékosan kidolgozott mestermunka, mint az Avalanches Since I Left You-ja, csak könnyebben befogadható, olyan laza, táncolható elektronikus lemez, mint a Tough Alliance A New Chance-e, csak sokkal szebb a maga álmodozó módján és olyan furcsán nosztalgikus, félálom-hangulatú dalgyűjtemény, mint a pár évvel később divatos chillwave legfontosabb albumai (Toro Y Moi Underneath the Pine-ja, a Washed Out Within & Withoutja), de jóval eredetibb és emlékezetesebb. Kár, hogy a zenekar életműve ilyen rövid: a No Way Down volt Air France második kiadványa (a 2006-os On Trade Winds EP után, azon a négydalos gyűjteményen találjuk a páros első ismertebb felvételét, a "Beach Party"-t) és 2012-es feloszlásáig már csak két kislemezt adott ki (köztük a gyönyörű "It Feels Good to Be Around You"-t).

Az EP-t két instrumentális, szinte ambientes darab foglalja keretbe, a "Maundy Tuesday" és a "Windmill Wedding"; az első egy sokat ígérő, rejtélyes bevezető, míg az utóbbi grandiózus, kavargó lezárás. A kettő között különféle természeti és zenei hangminták kavalkádját találjuk, harangzúgás és madárdal keveredik párbeszédek részleteivel, énekhangokkal, elektromos gitárral, zongorával, lélegzéssel, spanyol népzenével. Ezek a dalok ugyanolyan fülbemászók, amilyen bonyolultak, a vonósok és fúvósok egy nyári erdő hangzavarával keverednek, semmi sem ismétlődik meg, a zene a folyamatos változás és átalakulás állapotában van. A No Way Down zenéjének egyik egyértelmű elődje az Avalanches nagy hatású bemutatkozó albuma, a Since I Left You. Az ausztrál kollektíva azon a lemezen több száz (különböző előadókhoz és műfajokhoz kapcsolódó) régi dal részleteit felhasználva teremtett modern és ízléses tánczenét. Az Air France is ezt teszi ezeken a felvételeken, de a hangzása kissé a Boards of Canada Music Has the Right to Childrenjét is eszünkbe juttatja, amelyen a skót testvérpár elmosódott élő beszédet és természeti hangokat használt fel, hogy felidézzék a gyermekkor emlékeit. A No Way Down ennek a két elődnek a keveréke, zenéje egyszerre kellemes és táncolható, valamint melankolikus és nosztalgikus. A legnagyobb különbség a No Way Down és a Music Has the Right között viszont az, hogy ezek a dalok sokkal vidámabbak; az Air France-t sokszor a balearic beat stílusba szokták besorolni, ez a (sokszor skandináv producerekhez kötődő) eklektikus tánczenei műfaj a Baleár-szigeteken eltöltött, lázas tánccal és éjszakai kalandokkal teli nyarakat próbálja felidézni. A kissé melankolikus emlékképek (vagy hangok), amelyek ezen az EP-n megjelennek, egyértelműen verőfényes nyári napokat juttatnak eszünkbe, valami önfeledt boldogságot, amire jó visszagondolni.

A No Way Down azonban nem csak az Avalanches-féle, szórakoztató célú plunderphonics és a skandináv balearic beat keveredésének eredménye; a Tough Alliance és a jj nyárias, könnyed DJ-zenéje mellett felidézi a KLF Chill Outját, ezt a hangmintákkal teli amerikai ambient-útikalauzt, Jens Lekman egyszerre humoros és szomorú indie popzenéjét, de néhol a korai 1990-es évek madchester-színterének ecstasyba mártott pszichedelikus dance-popját, a Saint Etienne beskatulyázhatatlan, hatvanas éveket istenítő elektronikáját vagy a független hiphop ritmusait is eszünkbe juttathatja. Egy korábbi írásom témája, Christian Fennesz 2002-es ambient mesterműve, az Endless Summer is a No Way Down elődei közé tartozik, de a svéd páros kevésbé univerzális és könnyebben befogadható zenét csinált az osztrák producernél; a No Way Down pedig huszonkét perces hosszával is teljes egésznek hat, egy tisztelgés a gondtalan nyarak emléke előtt. Ahogy egy másik korábbi írásomban megtárgyalt albumon, J Dilla Donutsán, úgy az Air France lemezén is a nosztalgia áll a középpontban, de itt nem húz le minket semmi elkerülhetetlen, végzetszerű dolog, a No Way Down örökre megragadt a súlytalanság, a lebegés és a szárnyalás állapotában, mint egy papírsárkány, amit elragadott egy langyos széllökés egy fülledt nyári napon - ezek a dalok életünk legszebb napjainak és érzéseinek emlékei, amikor hallgatjuk, tényleg úgy érezhetjük, hogy szebbek, mint a legszebb álmok. És titokban arra vágyunk, hogy sose kelljen elhagynunk ezt a továbbra is hipnotikus, a valóság fölé emelkedett állapotot.