Ahogy a Smash Mouth énekelte bő másfél évtizeddel ezelőtt, az évek csak jönnek és mennek; a változás folyamatos és feltartóztathatatlan. 2011 mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna, az év legnagyobb slágerei, az LMFAO "Party Rock Anthem"-je, Bruno Mars "Grenade"-je, Pitbull "Give Me Everything"-je és társaik ma úgy hangzanak, mintha egy másik korszak ránk maradt emlékképei lennének. Lana Del Rey 2011 októberében megjelent kislemeze, a "Video Games" azonban ma is ugyanúgy hangzik, mint hat évvel ezelőtt: mintha előadója egy másik univerzumból, egy párhuzamos valóságból énekelne, ahol idő és tér örökre megragadt egy elmosódott amerikai álomvilágban, amelynek - az ötvenes évekbeli Egyesült Államokat idéző - díszleteit soha véget nem érő melankólia és romlott szerelem lengi át, ahol nincsenek valódi érzelmek, kivéve a pénz és a drága ékszerek szeretetét és a boldogság egy olyan dolog, aminek mindig a nyomában vagyunk, de sosem érhetjük el. Lana Del Rey talán üresen nosztalgikus és buja, benyugtatózott fantáziavilágát lehet imádni vagy utálni, de az, hogy ne legyen véleményünk róla, nem lehetséges. Az Elizabeth Woolridge Grant néven született előadó pedig továbbra sem hajlandó kilépni ebből a maga teremtette helyből (ami egyben egy hangulatot is jelent): a 2012-es, ambiciózus és sikeres Born to Die után a 2014-es Ultraviolence és talán legjobb albuma, a 2015-ös Honeymoon sem tágított a lusta, napfényes tengerparti balladáktól, amikkel Lana Del Rey először berobbant a köztudatba (bár a Black Keysből ismert Dan Auerbach segítségével felvett második lemeze rövid kitérőt tett a stoner rock felé).

Del Rey új kislemeze, a "Love" ott folytatja, ahol a Honeymoon befejezte: belassult, trip hopos ritmusok, grandiózus hangzás és szomorkás énekhang idézik fel az ötvenes-hatvanas évek tradicionális popzenéjének egyre távolibb visszhangjait; a szereplők fiatalok és szerelmesek, nincs jövőjük és nincs hova menniük, de az érzelmeik mégis megtartják bennük a lelket. A háttérben régi, poros kislemezek forognak, a Beach Boys "Don't Worry Baby"-jének részleteivel a kaliforniai tengerpart és a szörfözés romantikája kúszik be a szerelmet és a gyengédséget előretoló erőként értelmező, Lana Del Rey számára meglepően felemelő üzenetekkel teli dalba (ahogy a 2015-ös "Terrence Loves You"-ban Bowie "Space Oddity"-jének sorai mélyítették el az elhagyatottság és a magány érzését). Szerintem készen állunk még egy keserédes, vágyakozással, romantikával, erőszakkal és a szabadulás álmaival teli Lana Del Rey-albumra, a "Love" pedig azt jelzi, hogy az énekesnő még mindig nem vesztette el egyedi vonzerejét.

Polydor/Interscope, 2017