A sample nem csak egyszerű hang, hanem egy emlék - amikor bármilyen régi dal (vagy film) részlete bekerül egy új dalba, azzal magasabb értelmet kap. Amikor hallgatjuk, akkor nem a saját fülünkkel hallunk és nem a saját emlékeinket tapasztaljuk, hanem azét, aki kiválasztotta a sample-t és saját zenéjének részévé tette. Amikor egy sample-használatra épülő lemezt hallgatunk, akkor valakinek a múltjába terünk vissza, valaki másnak az emlékei közé. Bizonyos zenészek és producerek ennek tudatában használják a sample eszközét - gondoljunk Jamie xx "Loud Places" című felvételére, amiben a brit előadó az előző évben elhunyt Idris Muhammad jazzdobos "Could Heaven Ever Be Like This" című dalának kórusát használta fel, ezzel különösen szomorú, de közben felemelő tiszteletadást teremtve. Esetleg a Boards of Canada első két lemezére, amelyeken a skót testvérpár elmosódott párbeszédekkel és természetes hangokkal teremtette meg a gyermekkor félig elfelejtett élményeinek atmoszféráját. J Dilla, a nagy hatású underground hiphop-producer utolsó albuma, a Donuts hasonló módon használja a sample eszközét; a régi dalok részleteit Dilla elmosódott, gyönyörű és fájdalmas emlékfoszlányokká változtatja, amellyel nem csak a zenehallgatással járó felfedezések örömére utal, hanem megteremti saját búcsúját az élettől, amiben összefoglalja egész zenei életművét, de valójában az egész életét is, minden cselekvést, gondolatot és érzelmet.
J Dilla a kilencvenes évek első felében tűnt fel először a rapszíntéren, már ekkor a backpacker (vagy alternatív) hiphop köreiben mozgott. Ide az olyan (főleg keleti parti) előadók tartoztak, akik távol akartak maradni a mainstreamtől, főleg jazzben gyökerező, kifinomultabb hangzásukról és az akkor népszerűsége csúcsán lévő gengszterrap-életstílustól való eltávolodásukról voltak ismertek. J Dilla hangszerelései egyaránt hallhatók az alternatív hiphop legfontosabb három formációjának számító De La Soul, The Pharcyde és A Tribe Called Quest dalain (ő például az utolsó csapat egyik legnagyobb slágere, a "Stressed Out" társszerzője és producere). A James Yanceyként született J Dilla ezt követően olyan sztárokkal is dolgozott, mint Janet Jackson, Erykah Badu vagy D'Angelo, miközben továbbra is visszatérő név volt a különböző alternatív rapperek (Common, Busta Rhymes, The Roots) lemezein. J Dilla 2006-ban, 32 évesen halt meg egy ritka és gyógyíthatatlan vérbetegségben, a teljesen instrumentális Donuts - amit élete utolsó hónapjaiban, a kórházban állított össze - volt az utolsó lemez, amit életében kiadott. Mivel mostanában számos olyan album jelent meg, ami valamilyen értelemben a halál vagy a halandóság témájával foglalkozik (legutóbb Mount Eerie - azaz Phil Elverum - jelentette be felesége haláláról szóló konceptalbuma, az A Crow Looked at Me megjelenését), érdemes visszatérni a tavaly tízéves Donutshoz, ami szerintem még mindig a legmegindítóbb és leghatásosabb lemez ezekről a dolgokról.
Ennek az első számú oka pedig az, hogy J Dilla úgy építette fel számtalan régi dal részleteiből utolsó albumát, mint egy visszagondolást az életre. A Donuts nem olyan emelkedett hangulatú szembenézés a halállal, mint Bowie Blackstarja vagy Leonard Cohen You Want It Darkerje - még csak nem is nevezhető kifejezetten lehangolónak. A Donuts felvételei annyi ismert vagy rég elfelejtett, hatvanas-hetvenes évekbeli fekete (vagy fehér) zenész dalaiból épül fel, hogy itt nem is lenne hely felsorolni az összeset; a "Workinonit"-ben a 10cc "The Worst Band in the World"-jét ismerhetjük fel, a "Time: The Donut of the Heart"-ban a Jackson 5 "All I Do Is Think of You"-ját, a "Lightworks"-ben Raymond Scott azonos című dalát, a "Don't Cry"-ban az Escorts "I Can't Stand (To See You Cry)"-át, a "Last Donut of the Night"-ban a Moments "To You with Love"-ját. Ahogy hallgatjuk ezeket a másfél-kétperces daltöredékeket, lassan összeáll a kép: a Donuts nem a halálról szól, hanem magáról az életről, azokról a dolgokról, amik az életünk során történnek velünk és azokról az érzelmekről, amiket mindannyian megtapasztalunk. 31 dalt találunk rajta, J Dilla pedig éppen annyi évet élt, mielőtt belekezdett utolsó lemezének összeállításába; ezek között találunk szomorú felvételeket (az utolsó előtti "Last Donut of the Night" az egyik legmegrendítőbb, amit valaha hallottam), de az egész inkább olyan hangulatot áraszt, mint egy nosztalgiával, szeretettel teli visszaemlékezés az életre, egy olyan emberé, aki megbékélt annak minden nehézségével - és a halál gondolatával is. A Donutson J Dilla egyetlen szót sem ejt ki, az album mégis egy kiemelkedően személyes kijelentésként marad meg minden hallgató emlékezetében. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan sikerült ezt elérnie a producernek, megint vissza kell térnünk a sample-használat kérdéséhez, amit már korábban felvezettem. J Dilla karrierje során végig virtuóz módon bánt ezzel az eszközzel, de utolsó albumán a sample-re épülő zene egyik meghatározó magnum opusát teremtette meg, ami csak DJ Shadow Endtroducing.....-jával vagy az Avalanches Since I Left You-jával említhető egy lapon, de elsősorban nem technikai újításai miatt (bár ebből a szempontból is kiemelkedő munka - gondoljunk csak a "Lightworks"-re, ami már az avantgárd és a kortárs klasszikus zene alá sorolható), hanem azért, ahogy bonyolult érzelmeket tud közvetíteni mindössze néhány poros, régi soul/R&B-ballada eltorzított részletei segítségével. Mintha egy ütött-kopott, régi rádiót hallgatnánk, ami megragadt valahol a hetvenes évek közepén, és nem hajlandó mást sugározni, mint ma már teljesen ismeretlen fekete énekesek és zenekarok dallamait - ez a rádió maga J Dilla agya, amit hallunk, azt nevezhetjük a producer kissé megfakult emlékeinek azokról a zenékről, amiket gyerekként hallgatott és amik pályafutása elején a legnagyobb hatással voltak rá. Fel nem fedezett, tökéletesre csiszolt emberi hangok kerülnek a reflektorfénybe, a hiphop történetének legtöbbet használt dallamai torzulnak felismerhetetlenné ebben a pszichedelikus, gyönyörű hibákkal teli hangkollázsban. A Donuts tisztelgés egy letűnt kor zenei lenyomata előtt, miközben olyan érzés hallgatni, mintha betekintenénk egy ember utolsó gondolataiba, aki visszaemlékszik mindenre, ami életében történt vele. Ezért van az, hogy a Donuts ilyen személyes albumnak tűnik - a sample egy emlék, és J Dilla itt a saját emlékeit örökíti meg az emberiség kollektív emlékezetének apró darabkái segítségével.
Az album persze most már J Dilla meghatározó kiadványának számít, amit a legtöbben a producer korai halálával azonosítanak, de az egész underground zenei színtérre kifejtett hatása nem elhanyagolható. Egyrészt egészen más lenne nélküle Panda Bear 2007-ben megjelent klasszikus, szintén hangkollázsra épülő albuma, a Person Pitch - ami pedig kétségkívül az elmúlt tíz év legjelentősebb független lemeze. Másrészt a Donuts nem csak J Dilla halálának "kísérőzenéje", de az egész backpacker-rap mozgalom koporsójába is beverte az utolsó szöget. Az alternatív hiphop már a kilencvenes évek második fele óta lassan, de biztosan haldoklott; J Dilla, a színtér egyik meghatározó producerének utolsó albumát pedig bátran nevezhetjük az egész mozgalom utolsó igazán meghatározó kiadványának. Bár sok mai rapperre is hatással van a kilencvenes alternatív hiphopja, az underground színtér pedig most is tele van izgalmas, fiatal tehetségekkel, de a De La Soul, a Tribe, a Digable Planets, Mos Def, Common, a Pharcyde és társaik kora a kétezres évek első felére végleg lejárt, a mainstreamben maguk alá temették őket Kanye követői és a feltörekvő déli gengszterrapperek, a Donuts pedig a kilencvenes évek klasszikus generációjának búcsúja is lett, nem csak J Dilla hattyúdala.
Ez az album azonban több mint tíz évvel eredeti megjelenése után is az instrumentális hiphop egyik megkérdőjelezhetetlen klasszikusa maradt, továbbá egy ma is megrendítő és gyönyörű dalsorozat az emberi életről és a halál elkerülhetetlenségéről. De ha eljutottál az utolsó dalig (és nagyon figyelsz), akkor megértheted J Dilla utolsó üzenetét: a "Welcome to the Show" utolsó másodperceiben visszatér az albumot nyitó "Donuts (Outro)" dallama. Ha akarod, gond nélkül újrakezdheted a hallgatást, a váltás ugyanolyan sima lesz, mint az album bármelyik két dala között - ez a Donuts végső titka: hogy a világon minden, így az életünk is, folyamatos körforgásban van.
Stones Throw, 2006
