Nosztalgia: Tim Hecker - Radio Amor (2003)
2016. szeptember 05. írta: aron.kovacs

Nosztalgia: Tim Hecker - Radio Amor (2003)


radio_amor.jpg

Egy hajója kötélzetét igazító rákász – Jimmy, név szerint – valahol a Karib-tengeren. Egyszerű, megszokott, hétköznapi kép: egy munkáját végző emberé. Tim Hecker, a most már méltán világhírű, 2003-ban, 13 évvel ezelőtt viszont még jóval kevésbé ismert ambient producer zenéjét azonban kevesen tartanák első hallásra emberinek – az ambient/elektronikus zenének általában ilyen a hatása. A 2001-es Haunt Me, Haunt Me Do It Again – Hecker első albuma, amelyet nem Jetone művésznéven adott ki – is ezt támasztja alá. Első hallásra nehéz komplex érzéseket hallani a digitálisan eltorzított glitch elidegenítő, sivár jövőképét és a posztrock céltalanul hömpölygő, súlyos és ünnepélyes (teljesen formátlan) dalformáit egyesítő munkában, amelyen Hecker kifejti fő érdeklődési körét: a műalkotást a kulturális túltermelés korában (ez maga is egy utalás a német zsidó filozófus Walter Benjamin A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában című esszéjére, amelyben a szerző azt sugallja, hogy a művészet az egyszerű másolás és újrateremtés korában a politika gyakorlatára fog alapulni).

Aki jól ismeri Hecker életművét, az érezheti, hogy a kanadai zenész nem is tágított e korai célkitűzése mellől immár több mint másfél évtizedes karrierje során: miközben a 2010-es években egyre megállíthatatlanabb sebességgel és mennyiségben zúdul ránk az új előadók, albumok és dalok áradata (ahogy persze a hírek, a tények, a gondolatok és bármilyen más információ is), Tim Hecker albumai még mindig olyanok, mintha valahol a mi időszámításunkon kívül léteznének. Más elektronikus zenészek (mint például az Oneohtrix Point Never projektjéről ismert Daniel Lopatin, aki készített egy közös albumot Heckerrel, a 2012-es Instrumental Touristot, hogy az olyan további internetközpontú, avantgárd producerekről ne is beszéljünk, mint James Ferraro vagy Arca) magukhoz ölelik ezt az információéhes, véglegesen és visszafordíthatatlanul felgyorsult világot, de Hecker borús, elmélkedő albumai továbbra is egy olyan egyszerre nyugtalanító és kényelmes helyet jelentenek, ahová mindig elmenekülhetünk, ha már nem bírjuk tovább korunkat, a technikai fejlődést, az ember és a technológia kapcsolatát apokaliptikus, rémálomszerű dologként bemutató kortársai – nem kevésbé lenyűgöző – munkáit.

De ma a Radio Amor a téma – Hecker második rendes nagylemeze, amit még jóval azt megelőzően adott ki, hogy a fent említett előadók bármelyike belekezdett volna munkásságába, amikor még csak Thom Yorke fejezte ki rettegését az internet korától a Kid A fejhangon előadott, rángatozó, töredezett posztmodern balladáin. Visszatérünk hát Jimmy, a rákász képéhez, aki annyira megihlette Heckert, hogy az album első két dalát – a „Song of the Highwire Shrimper” hétpercnyi, elnyújtott zongoraszólamát és a „(They Call Me) Jimmy” Hecker számára hagyományosabb, lüktető elektronikáját – róla nevezte el. De miben nyilvánul meg ez a nagy emberiség? Azt hiszem, ha többször alaposan meghallgatjuk ezt az albumot, akkor ez egyértelművé válik. A Haunt Me, a bemutatkozás számomra még mindig Hecker egyik legjobb albuma – egy korszakos ambient remekmű, aminek ott a helye a félreértett stílus, a művészi szintre emelt háttérzene olyan klasszikusai között, mint Brian Eno Ambient 1: Music for Airportsa, Aphex Twin Selected Ambient Works 85-92-ja vagy akár a The KLF Chill Outja mellett. Ez az album emelkedett, agyas, filozófiai ambíciókkal teli mestermunka, de ráérősen sodródó, sokrészes kompozíciói nem kifejezetten olyan érzéseket közvetítenek, amelyekkel bármikor találkozhatunk – a Haunt Me-t hallgatni emelkedett érzés, olyan mintha elrepülnénk valami magányos helyre, távol a civilizációtól, hogy a műalkotások értékén vagy más kérdéseken töprengjünk. A Radio Amor inspirálója jóval földhözragadtabb és emberibb dolog volt, ezért maga az album is könnyebben befogadható: miközben a Haunt Me jóval elektronikusabb alkotás, amelyen szinte lehetetlen felismerni, hogy a különböző részletei milyen hangszerek eltorzított zajaiból épülnek fel, addig a Radio Amoron már az első dalon egyértelmű, hogy zongorát hallunk – igen, eltorzult, hullámzó és az óceán hideg vizét idéző zongorát, de azért mégiscsak egy zongorát. Az olyan további dalokon, mint a csodás „I’m Transmitting Tonight” vagy a „Shipyards of La Ceiba”, a könnyen felismerhető, valódi hangszerekből származó hangok szinte már valódi, emberi beszédet idéznek.

De ne higgyük azt, hogy a Radio Amor egy különösebben kellemes hallgatási élmény – ez Hecker talán leghidegebb és legnyomasztóbb munkája, bár a hátterében álló emlék barátságosnak hat, a legtöbb dal inkább a tenger könyörtelenségét és látszólagos végtelenségét idézi, mint a hajóján dolgozó rákász képét. (Gondolj csak az „Azure Azure” több mint tíz percen át húzódó, komor zúgására.) Hecker olyan zenész, aki már első albumával (kissé alulbecsült) klasszikust adott nekünk, és a Radio Amor volt az a pillanat, amikor igazán sikerült tökéletesítenie hangzását – sokan talán úgy gondolják, hogy minden ambient album ugyanúgy hangzik, de a Radio Amort meghallgatva csak Tim Heckerre gondolhatunk. Persze lehet hasonlatokat felállítani – ez az album épp úgy idézi komor tájak képét, mint Eno 1982-es remekműve, az Ambient 4: On Land, és beleillik az olyan tenger által inspirált súlyos, instrumentális munkák sorába, mint Herbie Hancock 1966-os lemeze, a Maiden Voyage, vagy Gavin Bryars minimalista kompozíciója, a The Sinking of the Titanic. De a Radio Amor olyan album, ami felállított egy mintát, a Tim Hecker-féle nyomasztó drone mintáját, amit a kanadai azóta is követ új lemezein: legjobb munkái a Harmony in Ultraviolet, a Ravedeath, 1972, a Virgins vagy a Love Streams mind egészen más hangzással kísérleteznek, de az alapot mindig ez a 2003-as album jelenti. Próbáld csak meg elképzelni, ahogy Hecker zöld motorbiciklijén száguldozik Los Angeles napfényes sugárútjain – nem könnyű, igaz?

Mille Plateaux/Alien8 (2003)

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr5711680085

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kutyabacsi (törölt) 2016.09.07. 10:27:35

hihetetlen hogy van az országban még egy ember aki hallgatja ezt a lemezt. azóta se csinált jobbat, még talán a mirages egy kicsit.
süti beállítások módosítása