Órákon belül - szó szerint - megjelenik az új Radiohead album, amit a két megjelent dal rohadt jó lesz - úgyhogy újra végighallgattam az elmúlt évtizedek bizonyára legjelentősebb rockzenekarának életművét a döcögős kezdetektől a nyugtalanító legutóbbi próbálkozásokig. Itt is van az egész, rangsorolva a mélyponttól a csúcspontig:

8. Pablo Honey (1993)

A Radiohead bemutatkozó albumáról a hallgatók többsége egyetlen dologra emlékszik: természetesen a „Creep”-re, a dalra, ami világhírűvé tette az oxfordi zenekart – és ami máig a legsikeresebb kislemezüknek számít. A „Creep”-re zeneileg az Amerikában ekkor népszerűsége csúcsán lévő grunge hatott leginkább: a csendes és hangos részek váltakozása, a zajos, punkos gitárok és a szinte fizikailag fájdalmas hangulat, ami a Nirvana zenéjét is jellemezte, itt is megtalálható. Bár továbbra is ez a Radiohead legismertebb dala, a megjelenése óta eltelt több mint két évtized alatt önmaga paródiájává vált, Thom Yorke nyafogós éneklése és a szenvedő sorai a különcségéről most, hogy már ismerjük a zenekar későbbi, sokkal kifinomultabb stílusát, enyhén nevetségesnek hatnak. Azért van néhány egészen emlékezetes sor a dalban, mint az „Azt akarom, hogy észrevedd/Ha nem vagyok a közelben”, de az olyanokat, mint a „Te olyan kibaszott különleges vagy/Bárcsak én is különleges lennék” vagy az egész refrén, egyszerűen nem lehet komolyan venni. A „Creep” a kilencvenes évek kitaszított „furcsa gyerekeinek” és depressziós, magányos tizenéveseinek himnusza, de nem több annál és ezért nem is állta ki az idő próbáját. (Nem meglepő, hogy maga a zenekar sem rajong érte, 2009 óta nem játszották élőben és nem úgy néz ki, hogy valaha is visszakerül a koncertjeik dallistájára.)

Az album többi része messze nem olyan ikonikus, mint ez a dal: kissé ügyetlenül összerakott, gitárközpontú alternatív rockot találunk rajta, ami fényévekre van a Nirvana vagy a Dinosaur Jr. – a Pablo Honey egyértelmű inspirálói – érettebb hangzásától. Yorke dalszerzői és énekesi képességei még nem igazán fejlődtek ki, ahogy Jonny Greenwood sem volt még legjobb formájában gitárosként – de azért vannak itt egészen jó dalok: nem bűn elismerni, hogy a „Stop Whispering” vagy az „Anyone Can Play Guitar” például egészen tűrhető példányok a korai kilencvenes évek college rockot, stadinrockot és punkot egyesítő alternatív rockjából. A legizgalmasabb pillanat pedig a záró „Blow Out”, ami még mindig egyértelműen gitárközpontú felvétel, de már megcsillan benne az a kísérletező kedv, ami az 1995-ös The Bends-en már sokkal jobban meghatározta a zenekart. Összességében a Pablo Honey kínál néhány nagyon halvány utalást arra, hogy később milyen irányban folytatta a Radiohead – de ez attól még messze nem egy jó album, csak egy éretlen első próbálkozás, aminél a zenekar már csak kifejlettebb és izgalmasabb albumokat csinált.

7. The King of Limbs (2011)

A zenekar utolsó albuma egyben a legvegyesebb fogadtatásban részesült kiadványuk, pedig egyáltalán nem rossz – csak éppen hiányoznak belőle a nagy ambíciók, amik az összes Radiohead albumot megtöltötték 1995 óta. A 2007-es In Rainbows-on a Radiohead megint bebizonyította, hogy bármikor össze tud rakni tökéletes albumokat, ha akar, így a hallgatók bizonyára egy hasonló színvonalú folytatást vártak Yorke-éktól. Helyette pedig a The King of Limbs-t kapták, a legelvontabb Radiohead-albumot a Kid A óta, de a Kid A minden nagyszabású látomása, kijelentése és zenei megoldása nélkül. A The King of Limbs a legrövidebb Radiohead album, mindössze nyolc dalt találunk rajta, amelyek valamivel több, mint 37 perc alatt forognak le. Szinte teljesen hiányoznak a hagyományos popzenében megszokott dalstruktúrák és dallamok, inkább olyan, mintha egy hosszúra nyúlt improvizálást hallgatnánk, amit semmilyen tervezés nem előzött meg. Ezek a dalok lazák, elnyújtottak és repetitívek, ideges, bonyolult képű ritmusok (a zenekar történetében először Phil Selway dobos és Colin Greenwood basszusgitáros kerülnek az előtérbe) és ráérős ambient loopok, hangminták, valamint különböző természeti zajok (vízcsobogás, madárcsicsergés) lebegnek fölöttük. Ezek a folyamatos, agresszív ritmusok maradnak meg leginkább az albumból – a felszínen talán gépiesnek hatnak, de tökéletlenségük az album legemberibb részletévé teszi őket Yorke éteri és elszállt énekhangjával vagy monoton zongoráival szemben.

Épp az összemosódó jelleg miatt viszonylag kevés kiemelkedő dalt találunk az albumon, hiszen mindegyik nagyjából ugyanabból az elemekből építkezik: ha meghallgatjuk a nyitó „Bloom”-ot, akkor nagyjából ismerjük is az egészet. A dal komplex ritmusai és ismétlődő zongoraloopjai nagyon jellemzőek a The King of Limbs hangzásra. A „Lotus Flower” azért emelkedik ki, mert itt sokkal nagyobb szerepet kap Yorke énekhangja (pedig itt egy elég egyszerű témáról, a szerelemről énekel könnyen felismerhető falzettjén), a legfontosabb zenei elem pedig a súlyos basszusszólam, ami visszaveszi a tempót a „Little by Little” vagy a „Feral” idegbeteg gyorsaságához képest. Az album második felében találjuk a két legszebb dalt, a „Codex” zongorás balladáját, ami olyan, mint a „Pyramid Song” benyugtatózott folytatása és a folkos, lassan építkező „Give Up the Ghost”-ot. A végére most is egy emlékezetes darabot hagyott a zenekar, bár a „Separator” nem olyan erős, mint bármelyik a klasszikus Radiohead-albumzárók közül – de kellemes dobloopjai és gitárriffjei némi fellélegzést biztosítanak az embert próbáló előző hét dal után.

A legtöbb Radiohead albumot érdemes többször is meghallgatni, ha teljesen meg akarjuk érteni őket, de azokkal ellentétben a The King of Limbs első hallgatásra inkább összezavaró és érhetetlen, mint lenyűgöző. Több hallgatás után megtanulhatjuk értékelni ezt a furcsa albumot, de őszintén szeretni nem igazán lehet és az is egyértelmű, hogy ez egy szükségszerűen kisebb méretű munka az elmúlt pár évtized legfontosabb zenekarának életművében – ezért egyértelmű, hogy ez érett pályafutásuk legkevésbé meghatározó lemeze.

6. Hail to the Thief (2003)

A legjobb zenekarok is beleesnek abba a hibába, hogy túl sok dalt próbálnak bezsúfolni egy albumba – a Radiohead a Hail to the Thief-fel követte el ezt. A Kid A és az Amnesiac experimentális kettős ütése után a zenekar el akarta kerülni a lassú, aprólékos készítési módszert, ezért a Hail to the Thief-et gyors, spontán sessionökön vették fel és az előző albumok jazzes és ambientes kitérőit elhagyva visszatértek a gitárközpontú alternatív rockhoz – de az általuk kifejlesztett, elektronikus hangzással. A Hail to the Thief sokkal hagyományosabb album, mint az előző kettő, de a Radiohead elektronikus kísérletei ide is átnyúlnak, miközben a The Bends kemény gitárjait és megtaláljuk néhol; ez az album sokkal inkább sokszínű és kaotikus, mint a korábbiak és bizonyos dalaival már előrevetíti a jövőbeli lemezek (az In Rainbows és a The King of Limbs) hangzását is. A szövegek a zenéhez hasonlóan egyenesebbek, mint a két előző albumon, ez a Radiohead legtisztábban politikai ihletésű albuma, a dalok a terrorizmus ellen vívott háborúra és a szélsőjobboldali gondolkozás felerősödésére reagálnak, valamint arra, hogy a világ vezetői elhatárolódnak az emberektől, akik megválasztották őket. (Az album címe is egy George W. Bush elleni szlogenből származik.)

A Hail to the Thief hibája az, hogy túl hosszú és viszonylag sok rajta az olyan dal, amit jobb lett volna kihagyni: a „Sit down. Stand up.”, a „The Gloaming” vagy a „Scatterbrain” olyan felejthető darabok, amik egy igazán jó Radiohead albumra nem kerülhetnének fel. Ezek és a hasonló lassú és fáradt elektronikus rockszámok lehúzzák a Hail to the Thief minőségét, pedig találunk itt néhány élettel teli felvételt is. A „2 + 2 = 5” meglepően kemény nyitány, a zenekar legjobb hagyományos rockdala a The Bends óta, a „Backdrifts” ideges, ugráló elektronikája előrevetíti a későbbi „15 Step” és a fél The King of Limbs hangzását, az „I Will” és az „A Wolf at the Door” pedig lassú, nyugtalanító balladák, amik hozzájárulnak az albumot átható baljós hangulathoz. Természetesen mind a „There There”-re és ijesztő videoklipjére emlékszünk leginkább az albumról – ez a dal testesíti meg a legjobban Thom Yorke látomását a Hail to the Thief-hez, amelyben a világpolitika elszomorító állását gyermeki egyszerűséggel, a régi angol tündermesék képi világának használatával próbálta megjeleníteni. Vannak itt jó dalok, de a helykitöltők magas aránya miatt a Hail to the Thief-re leginkább rendezetlen, elnyújtott és a Radiohead-re nem jellemzően csapongó albumként emlékszünk.

5. The Bends (1995)

Az itt következő öt album közül mindegyik kiemelkedik a Radiohead életművéből, és tulajdonképpen mindegyik tökéletes – épp ezért nem lehet úgy rangsorolni őket, hogy mindenki ízlését kielégítsük. Én megpróbáltam figyelembe venni a jelentőségüket és a minősügket egyaránt, miközben persze a személyes véleményem is közrejátszott abban, hogy ez lett a végleges sorrend. A The Bends, a Radiohead második albuma nem azért van az ötödik helyen, mert sokkal gyengébb, mint a másik négy – hiszen hatalmas fejlődést jelenít meg a zenekar stílusában és dalszerzésében, előrevetítve, hogy merre indultak tovább az OK Computer-en. A Radiohead itt még megmaradt az egyértelműen gitárközpontú zenénél, de a „Creep” grunge-os hatásait már maga mögött hagyta, ahogy az 1995-ben nagyon népszerűnek számító britpop zenekarokhoz sem közelített. Miközben Noel Gallagher és barátai söröskorsók mellett üldögélve fantáziáltak a hatvanas évekről és a rocksztár-életről, Thom Yorke már paranoiás, a jövőt kétkedve vizsgáló, erősen nyomasztó dalokat vett fel – ilyen volt a címadó dal, a „Planet Telex”, a „Fake Plastic Trees”, a „Just” vagy a „Street Spirit (Fade Out)” – ezek mind a zenekar legnagyszerűbb felvételei közé tartoznak.

A The Bends-en Yorke már kifejlesztette azt az énekesi és dalszerzői stílust, ami meghatározta pályafutása hátralevő részét, de a szövegeiben még nem jelentek meg azok az egyenesebb politikai témák, amik most már mindennaposnak számítanak. A hangzás még mindig hagyományos és rockos, bár az experimentális hatások egyre nagyobb szerepet kapnak – például a „Just”-on, ahol az átható, külön világot építő gitárok sokkal többet mondanak, mint Yorke szavai. Nem lehet nem észrevenni a hatalmas stílusváltást, ami a Pablo Honey és a The Bends között történt: a legjobb dalok itt is olyan himnikusak, mint a „Creep”, de a „Fake Plastic Trees”, a „High and Dry” és a hasonlók úgy képesek erre, hogy közben erősen személyesek is – és messze nem olyan komolytalanok, mint az a dal. A legnagyobb különbséget talán az utolsóként érkező „Street Spirit” jelenti – ez egy különösen lehangoló dal, amit még Yorke is a legszomorúbb Radiohead-számként jellemzett. Ez a felvétel ugyanolyan absztrakt és rémálomszerű, mint a Jonathan Glazer-rendezte videoklipje – a tökéletes háttérzene mindenféle éjszakai szeánszokhoz. „Merítsd el a lelked a szeretetben” – zárja a dalt és az albumot Yorke, kigúnyolva kortársai rajongását az optimista, hatvanas évekbeli rockzene iránt és rámutatva a jövő bizonytalanságára.

Ez az album talán a legkönnyebben befogadható a Radiohead életművében – remek dalszerzés, erős riffek és dallamok, viszonylag könnyen érthető szövegek és a kilencvenes évek barátságos alternatív rockját idéző hangzást tölti meg; kissé érezhető benne a zenekar experimentális hajlama, de azért megmarad a hagyományos rockzenénél. Egyértelmű, hogy a Radiohead itt fényévekkel megelőzte olyan kortársait, mint az Oasis vagy a Supergrass – de pár év múlva még sokkal fontosabb és jobb albumokat csináltak.

4. Amnesiac (2001)

Az Amnesiac az „alulértékelt” album a Radiohead katalógusában – mivel a rajta szereplő dalokat ugyanakkor vették fel, mint az egy évvel korábban megjelent Kid A-t (és az egyik felvétel, a „Morning Bell/Amnesiac” az említett lemez egyik számának egy alternatív változata), sokan amolyan B-oldalas gyűjteményként írják le. Pedig az Amnesiac sokkal több, mint egy válogatás azokból a dalokból, amik nem voltak elég jók, hogy felkerüljenek a Kid A-re: ez egy egységes, nagyszerű számokkal teli album, ami egyedi hangulatával és rejtettségével a Radiohead egyik legjobb munkája maradt. Miközben az OK Computer-t vagy a Kid A-t a kritikusok és a hallgatók egyaránt agyontárgyalták a megjelenésük óta eltelt években, addig az Amnesiac viszonylag érintetlen maradt – nem volt rajta egy olyan ikonikus dal, mint a „Paranoid Android” vagy akár az „Idioteque”, egyetlen sikeres kislemezt leszámítva ezek a számok inkább ismeretlen gyöngyszemek. Az Amnesiac zeneileg a Radiohead legváltozatosabb munkája: van rajta néhány ünnepélyes zongorás ballada („Pyramid Song”, „You And Whose Army?”) és pár hagyományosabb, gitárközpontú rockdal („Knives Out”, „I Might Be Wrong”). Továbbá elektronikus kísérletek („Pulk/Pull Revolving Doors”), jazz („Life in a Glasshouse”) és még indiai klasszikus zene is („Hunting Bears”). Ennek ellenére az Amnesiac-et egységessé teszi az a rejtélyes és sötét ősi szépség, ami áthatja ezeket a felvételeket: a „Pyramid Song” az ókori Egyiptom és Görögország túlvilágát és halálról való gondolkodását sugározza, a „You and Whose Army?” a „Szent Római Birodalmat” emlegeti, a „Hunting Bears” pedig az ősi India képét idézi. Bár itt-ott átszivárognak a jelen nyugtalanító politikai kérdései (Yorke enigmatikus szövegei sehol sem egyértelműek, de az olyan sorok, mint az „Elő a késeket/Elkapjuk az egeret”, a „Vágjuk félbe a gyerekeket” vagy a „Valaki hallgatózik” elég baljósan hatnak); az Amnesiac olyan, mint egy elvágyódás a kiegyensúlyozottabb és „szentebb” régmúltba a – nem kifejezetten jó irányba – rohanó jelen és a bizonytalan jövő elől, amit Yorke az OK Computer-en, illetve a Kid A-n énekelt meg.

Ezen kívül az Amnesiac elejétől a végéig nagyszerű album, ami egyre ritkább dolog; olyan, mint egy elásott kincsesláda, amiben minden egyes darab értékes és egyedi – lehet, hogy a „Pyramid Song” annak idején a brit slágerlista ötödik helyéig jutott, de most meghallgatva ez a spirituális ballada, ami talán az öngyilkosságról szól, egyáltalán nem hat eviláginak. A „Morning Bell” itteni hangszerelése sokkal izgalmasabb, mint a Kid A-n hallható változat minimálisabb, elektronikus stílusa, a „You And Whose Army?” még mindig a Radiohead-koncertek egyik csúcspontja, ha eljátsszák, a fordítva lejátszott hangszalagokkal kísérletező „Like Spinning Plates” is kiemelkedő, az albumot kaotikusan és felkavaróan lezáró „Life in a Glasshouse” pedig beilleszkedik a nagyszerű Radiohead-albumzárók sorába. Az Amnesiac-et többször érdemes végighallgatni, ha minden részletét meg akarjuk ismerni – de például a The King of Limbs-szel ellentétben ez az album már elsőre is lenyűgözőnek hat.

3. In Rainbows (2007)

Az In Rainbows a The Bends mellett a másik legkönnyebben megközelíthető Radiohead album, és a zenekar itt jutott a legközelebb ahhoz, hogy elkészítsen egy „vidám” lemezt. Ezért nem is meglepő, hogy sok rajongónak ez a kedvence – a zenekar itt minden hibát kijavított, amit a Hail to the Thief-en elkövetett, a hangzás kifinomultabb volt, a dalok jobbak, az album pedig rövidebb és tömörebb. De ez még nem minden: az In Rainbows 2007-ben elsősorban nem a nagyszerű dalai miatt volt az év egyik legjelentősabb albuma (persze azok is közrejátszottak ebben), hanem az addig példátlan megjelentetési módja miatt. Az albumot csak digitális formában lehetett elérni, és a vásárlók annyit fizettek érte, amennyit akartak – szóval akár ingyen is le lehetett tölteni. Ezzel a Radiohead ismét fontos kérdéseket vetett fel, amelyek most, a digitális zene és a streaming szolgáltatások korában egyre inkább előtérbe kerülnek – vagyis, hogy mennyit is ér a zene?

De mi maradt a rajongóknak most, hogy az In Rainbows szokatlan megjelentetési módja körüli hisztéria már rég feledésbe merült? A válasz: a Radiohead egyik legjobb és egyértelműen a legkönnyebben hallgatható lemeze. Ez nem azt jelenti, hogy az In Rainbows visszalépést jelentene a zenekar korábbi, experimentális anyagaihoz képest – inkább azt, hogy itt fejlesztették tökélyre azt a hagyományos hangszereket és elektronikus zajokat vegyítő hangzást, amit a Hail to the Thief-en is el akartak érni, a végeredmény pedig egy elszállt, űrbéli hippi jam session érzetét kelti. Yorke falzettje pszichedelikus hatású dobok felett lebeg az olyan dalokon, mint az epikus „Reckoner”, a „Bodysnatcher” vagy a „Jigsaw Falling into Place” a Radiohead legkeményebb rockdalai a kilencvenes évek közepe óta, a „Nude” és az „All I Need” pedig őszinte, szerelmi balladák Thom Yorke-tól, aki egy album erejéig félretette szorongását a technikai fejlődéssel és az emberiség jövőjével kapcsolatban. Sok érvet fel tudnánk hozni amellett, hogy az In Rainbows a Radiohead legjobb lemeze: a hangzása csodás és egységes, nincs rajta gyenge dal és az egész minössze negyvenkét perces, továbbra is a zenekar harmadik legrövidebb kiadványa. Az album nagy része meglepően felemelő: a „15 Step” ideges, elektronikus ritmusait kórusban kiabáló gyerekhangok kísérik, a „Reckoner” pedig az egyik leggyönyörűbb dal a zenekar katalógusában, amit intenzív ritmusaival, lágy gitárriffjeivel és nem evilágian szép énekszólamával nem lehet nem imádni. Persze itt is vannak melankolikus pillanatok, egy legalábbis biztos a záró „Videotape” jóvoltából – ez a dal a halálról szól, de szokatlan módon; Yorke szerint a szöveg egy öregember monológja, aki egy videokazettán keresztül búcsúzik el a szeretteitől. A „Videotape” talán a legnagyszerűbb albumzárás egy olyan zenekar életművében, amely mindig híres volt is nagyszerű albumzárásairól. Lehet, hogy az In Rainbows jelentőse nem akkora, mint az első két helyet elfoglaló albumoké, de csak a zene minőségét vizsgálva még az is lehet, hogy ez a zenekar legjobban sikerült munkája.

2. OK Computer (1997)

Kevés zenekarnak adatik meg, hogy létrehozzon egy olyan mesterművet, mint az OK Computer – a Radiohead pedig két ilyen szintű albumot is készített. A két legmagasabb helyet elfoglaló lemezeket akár meg is cserélhetném, hiszen mindkettő kimagasló modern klasszikus, az OK Computer pedig csak egy olyan zenekar életművében szorulhat le a legmagasabb helyről, mint a Radiohead. A zenekar ekkor már túl volt egy igazán erős nagylemezen, amivel teljesen megváltoztatták zenei stílusukat – önsajnáló, depressziós grunge-kölykökből nem sokkal vidámabb, de már a világ helyzete miatt szorongó felnőttek lettek és az OK Computer volt az a pillanat, ahol bebizonyosodott, hogy tényleg éretté váltak. Ezen az albumon elvileg még mindig gitárközpontú rockzenét találunk – ha nem hiszed el, hallgasd meg az „Electioneering”-et – de a Radiohead valahogy elérte, hogy a hatása egyáltalán ne olyan legyen. Hatással volt rájuk Miles Davis és a fúziós jazz, a Beatles és a „Day in the Life”, Ennio Morricone, valamint a Can és a krautrock – a végeredmény pedig olyan, mintha egy experimentális elektronikus albumot hallgatnánk, amit véletlenül épp gitárokkal készítettek. A hangzás gazdagabb, mint bármelyik korábbi lemezükön, a hagyományos rock hangszerek mellett az elektromos zongora, a mellotron, a különbző vonósok és az elektronikus effektek is szerepet kapnak. A szövegek szintén fejődést mutatnak, a Radiohead itt már azokról a témákról írt, amik ma is meghatározzák dalaikat – technológia, különböző járművek, őrület, halál, élet a modern Angliában, globalizáció, elidegendés, kapitalizmusellenesség.

Az OK Computer-ről annyit írtak már, hogy felesleges lenne elsorolni, mennyi különböző zenekarra volt hatással és milyen elismeréseket kapott a megjelenése óta eltelt tizenkilenc évben. Ez az album már több egy albumnál, az ezredforduló paranoiájának egyik legfontosabb dokumentuma, aminek köszönhetően a 21. század három évvel a hivatalos kezdete előtt elkezdődött. Hülyeség lenne olyan dolgokon agyalni, hogy jobb lenne-e az album, ha nem tették volna rá a „Fitter Happier”-t vagy az „Electioneering”-et – az OK Computer már rég túllépte ezen a szinten.

1. Kid A (2000)

Lehet, hogy az OK Computer már betekintést engedett a 21. századi valóságba 1997-ben, de a Kid A még tovább ment: ha elődje egy lehangoló kép a jelenről, akkor ez az album egy rémisztő jövőkép, Thom Yorke és társai nyomasztó fantáziája a technológia túlzott fejlődéséről, az elidegendésről és ilyenekről. Az OK Computer szövegei is absztraktak voltak, Yorke azonban itt néhol véletlenszerűen válogatta össze a sorokat és azok mégis látnokiak – „Mobilok működnek/Mobilok csörögnek/Fogd a pénzt és fuss…”, „Nem csak pánikot akarunk kelteni/Ez tényleg megtörténik” – vagy egyszerűen csak nyugtalanítóak: „Két szín van a fejemben”, „Jégkorszak közeledik/Jégkorszak közeledik…” és hasonlók. A zene pedig teljesen szakít a hagyományos rockkal – nem is hallunk gitárt a harmadik dalig, és az ondes martenot-ra épülő „How to Disappear Completely” se rockosabb, mint a jéghideg szintikkel és Thom Yorke felszabdalt énekszólamával nyitó „Everything in Its Right Place”, az ének helyére komputer-generálta robothangokat pakoló „Kid A” vagy a jazz-es basszusra építő és végül káoszba fulladó „The National Anthem”.

A Blur 13-jének csendes, ünnepélyes letargiája méltó lezárása volt a 20. század popzenéjének – a Radiohead pedig berúgta az új évezred popzenéjének ajtaját ezzel a szikár, akadozó, szorongó és baljós hangulatú ezredforduló-utáni és szeptember 11-előtti albummal, ami máig ráveti az árnyékát a zenére, amit hallgatunk és az életre, amit élünk.