Brian Eno neve szinte egyet jelent az előrehaladó 1970-es évekbeli popzenével, ezért egyértelműen megérdemel egy külön fejezetet a projektben. Nem is lehetne csak egy címszó alá besorolni a nevét, hiszen először a glam rock egyik meghatározó zenekara, a Roxy Music tagjaként vált ismertté, majd tulajdonképpen megteremtette az ambient zenét, közben készített közös lemezeket krautrock (Cluster, Harmonia), progresszív rock (Robert Fripp) és avantgárd (Nico) zenészekkel és akkor még nem is beszéltünk a rengeteg előadóról, akikkel producerként működött együtt (Bowie, Talking Heads, Devo...). Karrierje kezdetén Eno a Roxy Music billentyűseként tűnt fel - egy véletlen találkozásnak köszönhetően lehetett a glam/art rock zenekar tagja, saját elmondása szerint, ha nem futott volna össze Andy Mackay szaxofonossal a metróban, akkor most nagy eséllyel művészetet tanítana - bár kezdetben nem lépett fel velük a koncertjeiken, inkább a keverőpult mögött maradt. Később aztán mégis megjelent az élő fellépéseken, általában feltűnő jelmezben és erősen kisminkelve. A Roxy Music két lemezt készített Eno közreműködésével: az 1972-es cím néküli bemutatkozást és az 1973-as For Your Pleasure-t, ami a legtöbb rajongó és kritikus szerint a zenekar mesterműve (Eno ezeken VCS3 szintetizátoron játszott és szolgáltatott némi háttérvokált). Ezt követően Eno otthagyta a Roxy Music-ot Bryan Ferry énekessel és zenekarvezetővel való ellentétei miatt (Ferry-ék a Strandeddel és a Country Life-fal készítettek még néhány glam rock remekművet, majd fokozatosan a new wave és a sophisti-pop felé fordultak, ez az új irány utolsó lemezükkel, az Avalonnal érte el csúcspontját). Eno ezután elkezdte szóló életművének kiépítését, első néhány lemezén elektronikus beütésekkel teli glames art pop dalokat találunk, az 1973-as Here Come the Warm Jets és az 1974-es Taking Tiger Mountain a Roxy Music-hoz képest visszafogott, de azért újító munkák. Ezeknél sokkal radikálisabb volt a King Crimson vezetőjével, Robert Fripp-pel közös (No Pussyfooting), ami a két zenész kísérletezéseinek összesítése és az ambient zene előképe. A fordulópontot a legenda szerint egy autóbaleset jelentette, aminek következtében Eno kórházba került és csak nehezen tudott mozogni, ekkoriban valakitől egy tizennyolcadik századi hárfazene-albumot kapott. Amikor feltette és visszafeküdt az ágyába, észrevette, hogy túlságosan alacsonyra van állítva a hangerő, de már nem bírt visszamenni, így lehalkítva hallgatta végig a lemezt - a kintről és bentről egyaránt beszűrődő zajok elnyomták a zene egyes részeit, így Eno csak hangfoszlányokat hallott, amit viszont nagyon nyugtatónak és kellemesnek érzett. Ez inspirálta az ambient zenét, amit Eno nevezett el és teremtett meg - az ambient saját elmondása szerint nem csak egy zenei stílus, hanem életfilozófia is, a lényege a meditáció és a befelé fordulás. 1975-ös Discreet Music című albuma már egy lépés a tényleges ambient felé, amit 1978-as Ambient 1: Music for Airports című albumán tökéletesített igazán. De nem csak ennyiből állt Eno munkássága a hetvenes években: 1974-től producerként működött (első ilyen munkája John Cale Fear című szólólemeze volt), közös lemezeket készített számos izgalmas előadóval és 1975-78 között saját kiadót is működtetett (Obscure Records), ahol olyan úttörő, klasszikus lemezek jelentek meg, mint a The Sinking of the Titanic Gavin Bryarstól vagy a The Pavilion of Dreams Harold Budd-tól. A következő évtizedekben Eno további klasszikus szóló- és kollaborációs lemezeket adott ki (Ambient 4: On Land, My Life in the Bush of Ghosts David Byrne-nel közösen, Wrong Way Up John Cale-lel, Everything That Happens Will Happen Today, szintén Byrne-nel), valamint olyan előadókkal működött együtt producerként, mint a U2, a James, a Coldplay, Owen Pallett vagy James Blake. Hogy jobban megismerjük Eno hetvenes évekbeli munkásságát, itt bemutatok tíz albumot, ami nem létezhetne nélküle, vagy legalábbis egészen máshogy hangzana. Vannak köztük szólólemezek és olyanok is, amiknek csak a producere volt, de mindet összeköti Eno neve.

Roxy Music - For Your Pleasure (1973)

A Roxy Music legjobb albuma és Eno utolsó közös munkája a zenekarral két egymásnak feszülő zseni munkája - Bryan Ferry műbőrszerű, csillogóan dekadens és stílusos glam rockja Eno elnyújtott, meditatív és atmoszferikus hangképei ellen. Bár Eno-nak végül elege lett ezekből az ellentétekből és inkább otthagyta a zenekart, a For Your Pleasure a legtöbbet hozza ki ebből a kettősségből: legalább annyi gyilkos refrén és dallam található az albumon, mint elszállt billentyűfutam; ennek köszönhetően a For Your Pleasure egyszerre fülbemászó és borongós, vészjósló album. A "Do the Strand" azonnal felismerhető dallamával a Roxy Music egyik meghatározó dala, a címadó dal vagy az "In Every Dream Home a Heartache" ellenben furcsa, már Eno experimentálisabb munkáit idéző felvételek. A For Your Pleasure ambiciózus, nagyszabású és rejtélyes album - minden tekintetben erősebb, mint a Roxy bemutatkozása és - bár Ferry készített még meggyőző lemezeket később is - egy olyan csúcspont, amit a zenekar Eno távozása után már nem tudott megismételni.

Gavin Bryars - The Sinking of the Titanic (1975)

Mindenki ismeri a történetet, miszerint a Titanic zenekara folytatta a zenélést a hajó süllyedése közben, hogy megnyugtassák az utasokat és mind hullámsírba is szálltak a hajóval együtt. Nos, ez az eset sok művészt megihletett a következő évtizedekben, de a legnagyszerűbb tisztelgés a hősies zenészek előtt egyértelműen Gavin Bryars kortárs klasszikus műve, ami Brian Eno kiadója, az Obscure Records legelső kiadványaként jelent meg 1975-ben. Eno 1969 óta ismerte Bryars-t és amikor elindította saját, experimentális zenét kiadó cégét, az elsők között jelentette meg a szerzeményét, amit ma a brit kísérleti zene klasszikusának tartanak. A Sinking of the Titanic a témához illően elégikus hangulatú vonósokra írt darab, ami olyan hatást próbál teremteni, mintha a zene tényleg az óceán mélyéről szólna, visszhangozva, miután a zenekar már befejezte a játékot. Bryars kutatást végzett azután, hogyan is szólna a zene ilyen mélységben - a végeredmény pedig az egyik leggyönyörűbb huszadik századi zenemű a halálról. A mai modern klasszikus zene vagy posztrock (legyen szó Jóhann Jóhansson vagy a Sigur Rós albumairól) ugyanúgy a Sinking of the Titanic-hoz vezethető vissza, mint a drone, noise és dark ambient nagy része. De nem a hatása miatt figyelemreméltó munka ez, hanem azért, mert tényleg elképesztően szól, nyomasztó, hátborzongató és valahogy gyönyörű szembenézés az elkerülhetetlen véggel.

Brian Eno - Discreet Music (1975)

Eno már a Roxy Music tagjaként is érdeklődött az elnyújtott, befelé forduló elektronikus zene iránt, majd a Robert Fripp-pel közösen készített (No Pussyfooting)-gal egy egész albumon keresztül kísérletezhetett vele. Az 1974-es Another Green World is egy újabb lépés volt a valódi ambient zene megteremtése felé, de a már említett 1975-ös balesete után készült Discreet Music volt az első igazi ilyen albuma és az egyik legjobb is. A Discreet Music-hoz használt technikákat főleg Steve Reich "It's Gonna Rain" című felvétele inspirálta, de Eno emberi hangok helyett digitálisan programozott szintiket használt, tulajdonképpen hagyva, hogy a zene önmagát generálja. A Discreet Music első oldalát egy ilyen szabadon kavargó, félórás zenemű foglalja el, a második oldal pedig három variációt tartalmaz Johann Pachelbel híres Kánon D-dúrban című művére - hangszerelőként és karmesterként Gavin Bryars is részt vett ezek felvételében. Persze nem lenne helyes azt állítani, hogy Eno ezzel az albummal megteremtette az ambient zenét - hiszen a Tangerine Dream már az előző évben kiadta a Phaedra-t, a Popol Vuh pedig 1971-ben az In den Gärten Pharaos-t, amik egyaránt amolyan proto-ambient lemezek - de ő volt a műfaj keresztapja és ez volt az első igazán nagyszabású ambient-kísérlete.

David Bowie - Low (1977)

Nem Bowie volt az első neves előadó, akivel Eno összeállt egy-egy album kedvéért - már 1975-ben ő volt John Cale egyik albumának producere - de egyértelműen a Berlin-trilógia volt az egyik első nagy dobása. Ez a három lemez (a Low és a "Heroes" 1977-ből, valamint a Lodger 1979-ből), amit Bowie-val készített, mindkét zenész pályafutásának legnagyobb eredményei közé tartozik. A három közül a Low a legjobb - talán ez Bowie legjobb albuma, legfeljebb nagy hatású glam rock/protopunk mesterműve, a Ziggy Stardust vetekedhet vele. Azzal az albummal ellentétben azonban a Low titka nem nagy örökségében rejlik, hanem abban, hogy összegezte az évtized szinte összes popzenei újítását az ambienttől az elektronikus popig, a krautrockig punkos és tánczenei beütésekkel. Eno nagy szerepet játszott a Low még ma is frissnek és egyedinek ható hangzása megteremtésében, de itt elsősorban Bowie fejezi ki magát, aki épp túl volt a Station to Station kokain-fűtötte, okkult tanokkal és furcsa látomásokkal teli munkálatain és azért költözött Nyugat-Berlinbe, hogy tisztán és józanul vehesse fel következő albumát. A Low egy agyonhajszolt testbe ragadt, ragyogó elme hangja, minden dala tele van újító ötletekkel és tiszta zsenialitással. A "Heroes"-on és a Lodger-en Bowie és Eno ehhez képest visszafogott hangzást hoztak létre - azok az albumok sem gyengébbek (főleg a "Heroes" nem), de a Low számomra az első számú Bowie album.

Brian Eno - Before and After Science (1977)

A tíz album közül a Before and After Science talán a legkevésbé meghatározó, inkább egy ismeretlenebb gyöngyszem Brian Eno életművében, mint egy nagy hatású vagy ünnepelt alkotás. Az album a Discreet Music - Eno első valódi ambient kísérlete - és az Ambient 1: Music for Airports, az első igazán kiforrott próbálkozása között készült és meglepő módon inkább visszatért az első két szólólemez (a Here Come the Warm Jets és a Taking Tiger Mountain) elektronikus art pop hangzásához. A Before and After Science azonban jobb azoknál az albumoknál, a hangzása izgalmasabb és újítóbb - és maradandóbb is - miközben olyan neveket találunk a közreműködők listáján, mint Robert Fripp, Phil Collins, Robert Wyatt vagy éppen Hans-Joachim Roedelius és Dieter Moebius, a Cluster tagjai. A "Through Hollow Lands" című számot Eno Harold Budd-nak ajánlotta (Budd The Pavilion of Dreams című albuma, aminek Eno volt a producere, a következő évben jelent meg), a "King's Lead Heat" címe pedig a Talking Heads anagrammája (Eno ekkor már David Byrne-ékkel dolgozott, első közös albumuk, a More Songs About Buildings and Food szintén 1978-ban jelent meg). A legjobb dal azonban az utolsóként érkező "Spider and I", ami hidat képez Eno korai art popos és későbbi, ambientes munkái között. A Before and After Science szépen összefoglalta, hol tartott Eno 1977 végén és előrevetítette, hogy merre folytatta a kísérletezést a következő években.

Harold Budd - The Pavilion of Dreams (1978)

Az utolsó album, amit Eno megjelentetett Obscure kiadójánál az egyik legjobb is, Harold Budd pályafutásának csúcspontja, ami legalább akkora fordulópont volt az ambient zene fejlődésében, mint a Music for Airports. Az a fajta könnyed, légies de komplex zene és meditatív, spirituális hangulat található rajta, ami a new age zene jellemzője - de maga Budd nem rajong ezért a jelzőért (és mi se tegyük): a The Pavilion of Dreams tökéletesen kidolgozott, finom fúziós album klasszikus zenei, jazzes és világzenei hatásokkal, Brian Eno és Gavin Bryars egyaránt közreműködnek rajta. Ahogy a The Sinking of the Titanic, úgy a The Pavilion of Dreams is a kortárs klasszikus zene egy remekműve, de ez nem lehangoló vagy vészjósló munka, hanem jóleső, szinte súlytalan, elmélkedő ambient szerzemények sora. Többek között a Cocteau Twinsre is hatással volt, akik feldolgozták a "Madrigal of the Rose Angel" című tételt (Robin Guthrie pedig később többször is együtt dolgozott Budd-dal).

Brian Eno - Ambient 1: Music for Airports (1978)

Kijelenthetjük, hogy az 1978-as volt Eno legmozgalmasabb éve a hetvenes években: az itt felsorolt tíz közül négy album ekkor jelent meg - és kihagytam a Music for Films című szólólemezt, a Clusterből ismert Hans-Joachim Roedelius-szal és Dieter Moebius-szal közös After the Heat-et, valamint a Talking Heads More Songs About Buildings and Food-ját, aminek ő volt a producere. A legnagyobb eredményének azonban a Music for Airports-ot szokták tartani, négyrészes Ambient sorozatának első darabját, amit a korábbi ilyen munkáihoz hasonlóan hangszalagok egymásra halmozásával készített. Nem ez volt a világ első ambient albuma, de ez volt az első, amit kifejezetten ambient albumként készítettek, így ez a stílus névadója is. Ha nem is az első, de azt hiszem, egyértelműen a legjobb ambient lemez: négy hosszan elnyúló, pihentető kompozíciója emberi hangokból, elektromos zongorából és szintetizátorokból építkezik, céljuk elvileg a repülőterek váróterében unatkozó emberek lenyugtatása, de altatónak ugyanolyan tökéletesek, mint a semmittevés háttérzenéjének. Eno későbbi ambient lemezei között vannak nagyszerűek - mint a rejtélyes, vészjósló Ambient 4: On Land vagy az elszállt Apollo: Atmospheres and Soundtracks - de a Music for Airports még mindig a meghatározó darab.

Devo - Q: Are We Not Men? A: We Are Devo! (1978)

Még most, majdnem negyven évvel bemutatkozó albumuk megjelenése után is nehéz összefoglalni a Devo létezését. Ők voltak a legkevésbé felfogható és legegyedibb zenekar azok közül, akik a punk 1977-es robbanása után törtek be a popzenébe - valahol mélyen egy egyszerű popzenekar voltak, de ezt buta, szürrealista jelmezekkel és mániákus filozófiával próbálták álcázni. Kereken elutasították az évtized rockzenéjének minden hagyományát (ezt üzenték a "Satisfaction" barbár feldolgozásával is), bemutatkozásuk rövid, idióta, de valahogy mégis fülbemászó dalokból, valamint furcsa ritmusokból, ugató éneklésből és gyerekes képi világból állt - hallani sem akartak a klasszikus rockgitárokról és a hasonló, özönvíz előtti dolgokról, az album pedig a rocktörténet egyik legemlékezetesebb bemutatkozása lett. Egy ilyen szatírát és magas művészetet egyesítő posztmodern zenekart látva Eno természetesen a sor elejére tolakodott, hogy ő lehessen az album producere és végül sikerrel is járt (leelőzve David Bowie-t, Iggy Popot és Robert Fripp-et). Hogy miről is szólt ez az egész? Ezt száz hallgatás után se nagyon tudjuk megérteni.

több előadó - No New York (1978)

Ugyanabban az évben, amikor elkészítette minden idők bizonyára legjobb ambient albumát és producerként részt vett egy különc posztpunk klasszikus megteremtésében, Eno egy harmadik stílus, a no wave egyik meghatározó kiadványán is közreműködött. A "kommersz" new wave és a hagyományos rock elemeit újrahasznosító punk rock ellen tiltakozó elsősorban New Yorki-i előadók hozták létre ezt a színteret, akik a rockot olyan experimentális beütésekkel vegyítették, mint a zaj és a disszonancia - és közben elhagytak minden dallamot, hiszen arra úgysincs szükségünk. A no wave zenekarokra mindenekfelett a Suicide monoton szintetizátor-zenéje volt hatással, a punk szubkultúrából kinőtt zenekarok ezt a hangzást tiszta zajjal egészítették ki és a New York-i Artists Space galériából kinőve a négy legnagyobb no wave formáció (a Contortions, a Teenage Jesus and the Jerks, a Mars és a D.N.A.) Brian Eno segítségével összeállították ezt a válogatást. A No New York lerakta a rövid életű, de annál nagyobb hatású no wave mozgalom alapjait dallamtalan, energikus és agresszív dalaival. Később a Gang of Four, Glenn Branca, a Sonic Youth, a Big Black, a Swans, az ESG, Lizzy Mercier Descloux, a Liquid Liquid - jóval később pedig az LCD Soundsystem vagy a Death from Above 1979 - mind ezeket a dalokat hallgatva készítették el saját remekműveiket.

Talking Heads - Fear of Music (1979)

A Talking Heads, a lista utolsó albumának alkotói szintén New York no wave színteréről származtak, de ők sokkal barátságosabban közelítették meg a popzenét, mint a Contortions, a Teenage Jesus and the Jerks és a többi, minden dallamosságot megtagadó radikális zenekar. Bowie-hoz hasonlóan három albumot készítettek Eno-val, ezek közül az első (az 1978-as More Songs About Buildings and Food) is nagy fejlődést mutatott erős, de viszonylag egyszerű bemutatkozásukhoz képest (Talking Heads '77, 1977), az 1979-es Fear of Music-on pedig szinte egy teljesen más zenekart hallhatunk. Ez egy ma is rejtélyesnek és kibogozhatatlannak hangzó album, eklektikus hangzása diszkós ritmusokat, ambientes hangképeket, világzenei (elsősorban afrikai) beütéseket és itt-ott hagyományos rockos elemeket egyaránt tartalmaz, amire a dadaizmus, a törzsi zene, a punk rock és az elektronika egyenlő arányban hatott. A Talking Heads és Eno nagyjából ugyanezeket az eszközöket használva a következő évben elkészítettek egy minden tekintetben erősebb albumot (a Remain in Light-ot), ami kb. a nyolcvanas évek legjobb lemeze volt. De a Fear of Music is klasszikus, az utolsó lépés David Byrne és társai legnagyobb remekműve felé - és egy újabb bizonyítéka Brian Eno produceri zsenialitásának. (Eno később is részt vett még nagyszerű albumok megteremtésében: a U2 The Joshua Tree-je vagy a Coldplay Viva la Vida-ja biztos egészen más lenne nélküle - de azokról majd máskor.)