Disco sucks: diszkó az 1970-es években
2016. március 15. írta: aron.kovacs

Disco sucks: diszkó az 1970-es években

giorgiomoroder.jpg

A diszkó története érdekes módon a negyvenes évek elején, Párizsban kezdődött; amikor a németek megszállták a várost, betiltották a jazzt és bebopot mint dekadens amerikai találmányokat, és ellehetetlenítették az élő zenés éjszakai klubokat. Ezért a pincékben berendezett szórakozóhelyeken az emberek lemezről hallgatták a jazz és szving zenéket - ezeket a helyeket a disque (lemez) és a bibliothèque (könyvtár) szavak összevonásával discothèque-nek keresztelték. Korábban a szórakozóhelyeken inkább élő zenekarok vagy jukeboxok szolgáltatták a zenét, de ezzel létrejöttek a későbbi diszkók elődei, ahol a lemezlovasok cserélgették a főleg táncolható populáris jazz és rock and roll számokat (ilyen volt az 1947-ban létrejött Whisky à Gogo Párizsban, amit Régine Zylberberg, az "éjszaka királynője" üzemeltetett - ez volt az egyik első példája az olyan kluboknak, ahol DJ-k szolgáltatták a zenét). Az amerikaiak persze átvették az ötletet és 1958-ban megnyitott a Peppermint Lounge, ez volt az első igazán népszerű és sikeres amerikai szórakozóhely.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján ezek a szórakozóhelyek még undergroundnak számítottak és elsősorban az ekkor még elnyomott afroamerikai és meleg szubkultúrák találkozóhelyei voltak. Miután a hatvanas években a rock and roll felszabadította a testet és a lelket és ledöntötte a heteroszexualitásra vonatkozó tabukat, egyre inkább a melegek jogaiért folyó küzdelemre esett a hangsúly. Ezek a kisebbségi csoportok (a melegek mellett feketék, latin-amerikaiak vagy olasz-amerikaiak) elsősorban ezekben a kluboknak érvényesülhettek és szórakozhattak szabadon, úghogy soroljunk is fel közülük párat: David Mancuso The Loftja volt az első underground dance part, az 1970-es Love Saves the Day helyszíne. Mancuso-t nem nevezhetjük DJ-nek, ő inkább partiszervező volt, de úttörő volt abban, hogy underground, privát dance partikat hozott létre (ahol ekkoriban még ugyanannyi rockszámot lehetett hallani, mint soult vagy funkot), amik később sok fontos amerikai klub létrehozóját inspirálták. Ezek közé tartozott például a The Gallery, amit Nicky Siano lemezlovas nyitott meg 1973-ban - ez egy különösen nagy hatású hely, egy ideig népszerűbb volt elődjénél, a Loftnál is. Larry Levan és Frankie Knuckles - akiket bátran nevezhetünk a popzenetörténet két legnagyobb befolyású DJ-jének - egyaránt gyakran felléptek itt és itt kezdődött Grace Jones és Loleatta Holloway karrierje. Ezek a helyek nem csak a hetvenes évek későbbi diszkói, de a mai szórakozóhelyek elődjei is voltak, a DJ-k több lemezjátszó segítségével funk, soul, afrobeat és reggae alapú tánczenéket mixeltek és ebben a túlfűtött környezetben a társadalmi korlátok is könnyeben dőltek le. A másik két legfontosabb underground szórakozóhely ekkoriban New York-ban Paradise Garage és a Chicagó-ban a Warehouse voltak. A Paradise Garage inspirálója is David Mancuso és a The Loft, a rezidens DJ-je pedig Larry Levan volt (aki a The Gallery-ben kezdte pályafutását, majd a Continental Baths-ban dolgozott egy ideig, ami eredetileg meleg fürdőhelyként nyílt meg). Ez a hely eredetileg nem melegklub volt, de Levan odavonzotta a homoszexuális közönséget, így a Paradise Garage ebből a szempontból is fontos helynek számít. Zenei jelentősége azonban még nagyobb: az itt játszott, különböző stílusok (a soultól és a gospeltől egyenesen akár a punk rockig és a new wave-ig mindent lehetett itt hallani, ami táncolható volt) keverékéből létrehozott tánczene később a klub neve után garage-ként vált ismertté és ennek továbbfejlett változata ma is az elektronikus tánczene egyik vezető irányzata. (Ma például a UK garage nevű formája népszerű, ami a hagyományos New York-i garage mellett az R&B és az oldschool jungle elemeit tartalmazza és olyan előadók művelik, mint Burial, Jamie xx vagy Katy B) A másik fontos hely pedig a Warehouse, ahol Frankie Knuckles, a másik nagy jelentőségű lemezolvas volt a rezidens DJ, itt is sokféle stílusból mixelték a tánczenét, az R&B és a diszkó mellett európai elektronikus zenék is megjelentek - sokan ezt a keveréket tartják a későbbi elektronikus tánczene egyik legfontosabb irányzata, a house ősének (ezt jelzi, hogy a stílus neve is a klub nevéből ered). Ezek a klubok - és még sok már az Egyesült Államokban vagy Európában - adtak helyet ennek a második szexuális forradalomnak, ami a későbbi diszkóőrület alapját képezte. Mielőtt azonban rátérnek maga a diszkózene kialakulására, ejtsünk néhány szót a DJ szerepköréről, ami szintén a hetvenes években vált a maihoz hasonlóvá.

A hetvenes évek előtt a megfelelő technika hiányában a DJ-k nem nagyon csinálhattak többet annál, hogy mások zenéiből álló válogatásokat játszottak, de ahogy az előbb felsorolt diszkók népszerűsége megnőtt, úgy a lemezlovasok is izgalmasabb kísérletekbe kezdtek. Például meghosszabbították vagy több lemezjátszó használatával átalakították a dalokat, hogy a 3-4 perces kislemezeknél hosszabb és izgalmasabb zenéket hozzanak létre (ezek ugyanis túl rövidek voltak ahhoz, hogy az emberek igazán belefeledkezhessenek a táncba) - ezzel tulajdonképpen létrejött a DJ mix és a remix fogalma. Egy idő után a mixek már nem is élőben, a keverőpultnál készültek, hanem a stúdióban egy másik újdonság, a dalok instrumentális változatának felhasználásával (ekkor vált szokássá, hogy a kislemezek B oldalán nem egy kevésbé ismert dal, hanem az instrumentális verzió jelenjen meg, hogy segítsék a lemezlovasok munkáját). Ezekben a technikai újításokban Tom Moulton volt az élharcos, egy DJ és lemezproducer, ő jött rá, hogy ha megnövelik a dalok hosszát, akkor a közönség sokkal jobban bele tud melegedni a táncba és ő hozta létre az első hosszabb, több számból álló DJ mixet is. Később Gloria Gaynor bemutatkozó lemezének producerei is az ő módszerét alkalmazva olvasztották egybe az album első oldalának dalait egy 19 perces dance mixbe (Moulton Gaynor következő két lemezén is hasonló szerepet vállalt). Moulton további ismert kislemezeken is dolgozott (mint az MFSB "Love Is the Message"-e vagy a Trammps "Disco Inferno"-ja) és további eredményei közé tartozik a Disco Mix című rovata a Billboardban valamint az első maxi single kiadása, ami a következő évtizedben is a tánczene meghatározó formátuma volt (a legnépszerűbb maxi single amúgy a New Order "Blue Monday"-e volt, amiből csak az Egyesült Királyságban 1,16 millió példány kelt el). A következő részben foglalkozzunk végre a diszkó zenei hátterével.

A diszkó ugyebár az R&B, a soul és a funk (vagyis az afroamerikai zenék) és ezeknek a stílusoknak olyan ötvözetei, mint a Philadelphia sound, a latin tánczenék, a pszichedelikus soul és a sima rágógumipop kereszteződéséből jött létre. Úttörői közé sorolhatjuk a pszichedelikus soul felől érkező Isaac Hayes-t (aki olyan proto-diszkó felvételeket készített, mint a "Theme from Shaft", ami blaxploitation filmzeneként is klasszikusnak számít) vagy az MFSB-t (akik a Philadelphia sound megteremtői közé tartoztak és olyan remek instrumentális felvételekért felelősek, mint a "Love Is the Message" vagy a "TSOP (The Sound of Philadelphia"). Ekkor alakultak a diszkó hangzásának olyan fontos jellemzői, mint az lüktető ritmusok, az egyszerű szövegek és erős refrének, a groove vagy a túláradó ütős- és vonóskíséret. Ennek a hangzásnak a hatvanas évek Motown kislemezei voltak a nagy elődjei (mondjuk a Supremes "You Keep Me Hanging On"-ja vagy a The Jackson 5 "The Love You Save"-je). A diszkó kifejezés amúgy Vince Aletti egy 1973-as Rolling Stone-os cikkében jelent meg először, amikor az első ilyen dalok elkezdtek megjelenni a slágerlistákon. A legelső diszkóslágerek közé tartozik az MFSB-től a "TSOP (The Sound of Philadelphia)", a Love Unlimited Orchestra-tól a "Love's Theme" (mindkettő number one kislemez volt a Billboard Hot 100-en) vagy Barry White-tól a "You're the First, the Last, My Everything". Szintén a korai diszkó klasszikusok közé tartozik a "Soul Makossa" Manu Dibango-tól, egy 1971-es felvétel a kameruni szaxofonostól, amit sokan a legelső valódi diszkószámnak tartanak. Ez az afrofunk és afrobeat jegyeit magán viselő szám 1972-es megjelenése idején nem keltett nagy visszhangot, de aztán David Mancuso véletlenül rátalált egy példányára egy lemezboltban és lejátszotta egyik partiján a Loftban. Ezt követően a dal olyan népszerű lett, hogy gyorsan el is kapkodták minden megtalálható példányát a városban, majd újra kiadták - ekkor már nemzetközi sláger lett. Ez a dal leginkább jellegzetes refrénjéről felismerhető, amit később Michael Jackson kölcsönvett a "Wanna Be Startin' Somethin'"-hez és még később Rihanna is a "Don't Stop the Music"-hoz.

Ezzel a diszkó végleg betört a mainstreambe és 1974-75 között már egyértelműen uralta a slágerlistákat: az MFSB sikerei után jött a Hues Corporation és a "Rock the Boat", George McCrae és a "Rock Your Baby", aztán Carl Douglas és a "Kung Fu Fighting" (ez amúgy egy igen bizarr dal annak ellenére, hogy minden idők egyik legkelendőbb kislemeze), a Shirley & Company és a "Shame, Shame, Shame" és a többiek. Szinte teljesen ugyanolyan hangzású, táncolható, kellemesen hangszerelt és teljesen semmitmondó dalok váltogatták egymást a listák élén és ez az új, kirobbanóan sikeres zenei stílus semmiben sem hasonlított a korábban népszerű pop- és rockzenére: miközben a hatvanas években folyamatosan a zene "jelentése" és "üzenete" volt a középpontban, hirtelen megjelent ez a teljesen új irányzat, ahol az előadók gondolatairól és mondanivalóiról hirtelen a közönségre terelődött a hangsúly. Teljesen mindegy volt, ki énekli a dalokat (azokat úgyis más dalszerzők írták, a zenét pedig a producerek és a hangmérnökök rakták össze, úgyhogy maga az énekes általában csak reklámarc volt), a hangsúly most már a hallgatón, vagyis a táncolón volt. A dalok egyszerű és sokat ismételt üzeneteit mindenki felfoghatta és mindenki úgy értelmezhette, hogy neki szól - ezért a diszkó népszerűsége elképesztően nagy volt, miközben csak nagyon kevés diszkósztárról beszélhetünk, az előadók többsége csak egy (legfeljebb kettő) slágert tud felmutatni. Ilyen értelemben a hetvenes évek diszkólázát könnyen hasonlíthatjuk a 2010-es évek elejének EDM mániájával: itt sem az előadó vagy az üzenet számít (az előadók legtöbbször teljesen jellegtelen alakok) hanem maga a társasági élmény, az önfeledt tánc, a felszabadulás és az érzés, hogy itt tényleg a mi önmegvalósításunkon van a hangsúly.

A Philadelphia sound népszerűsége a hetvenes évek közepén páratlan volt Amerikában: funkos ritmusok, buja instrumentális hangszerelések, túláradó vonósok és fúvósok... A hangzást amúgy Leon Huff és Kenny Gamble producerpáros, valamint Thom Bell hangszerelő teremtette meg és a TK lemezkiadó zászlaja alatt olyan slágereket ontottak magukból, mint George McCrae már említett "Rock Your Baby"-je (ami az egyik első igazán sikeres diszkó kislemez volt) vagy a KC and the Sunshine Band elképesztő 1975 és 1977 közötti sikersorozata, amikor öt meghatározó top 5-os slágert adtak ki (ezek között van a klasszikus "Get Down Tonight" vagy a "That's the Way (I Like It)"). Ezzel egy időben azonban teljesen más hangzások is kialakultak, amelyek közül az egyik az olasz Giorgio Moroder nevéhez kötődik, aki - sok más NSZK-ban élő producerhez hasonlóan - rájött, hogy a Philadelphia sound sikerét nem múlhatja felül azzal, hogy ugyanazt a hangzást próbálja lemásolni. A legendás producer korai lemezein még csapnivaló rágógumipopot játszott, de aztán egyre jobban a modernebb technikák és leginkább az ekkor még nem túl elterjedt szintetizátorok felé fordult. Amikor 1974-ben a philly soul uralta az amerikai slágerlistákat és Európába is átszivárgott, Moroder gitárok, vonósok és fúvósok helyett szintetizátorok és dobgépek segítségével próbált egyedi hangzást létrehozni. Ekkoriban vette fel felfedezettje, Donna Summer közreműködésével a "Love to Love You Baby" című számot, amelyen Moroder produkciója felett az énekesnő tizenhét percen keresztül orgazmusokat szimulál (ezzel a producer a moziban ekkor eluralkodó erotikára akart reflektálni). Moroder kezdetben nem akarta kiadni a dalt, de miután lejátszotta a klubban és az kirobbanó sikert aratott, mégis megjelentette és az persze nagy sláger és fontos diszkószám lett - ma a nyers női szexuális vágy első popzenei kifejezéseként emlékeznek rá. Moroder és Donna Summer együttműködése még jó néhány slágert eredményezett, ezek közül vannak csont nélküli diszkó klasszikusok (mint a "Hot Stuff", amit bizonyára mindenki ismer) és egészen meglepő, előremutató dalok is (mint az "I Feel Love", a diszkó történetének minden bizonnyal legforradalmibb száma, ami az egész EDM és techno stílusokat megteremtette évtizedekkel azelőtt, hogy "hivatalosan" létrejöttek volna). Moroder amúgy simán ott van az évtized legnagyobb hatású producerei között, From Here to Eternity című albuma a felpörgetett elektronikus tánczenék és a house elődje, "Chase" című instrumentális felvételével pedig az egész space disco stílust (ez az eurodiszkó és az amerikai hi-NRG stílus ötvözete, az utóbbit a megnövelt tempó, a visszhangzó vokálok és a pulzáló basszus jellemzi) megalapozta (az olyan producerek, mint Lindstrøm vagy Todd Terje máig ezt a tracket másolgatják). (Moroder amúgy most megint divatos előadónak számít, mert közreműködött a Daft Punk elképesztően sikeres Random Access Memories című lemezén, úgyhogy tavaly elő is állt egy csapnivaló új lemezzel.)

A diszkó európai térhódítása azt eredményezte, hogy rengeteg itteni előadó is megpróbálkozott ezzel a stílussal. Az eredmények vegyesek voltak: a hangzás ugye az amerikai jazz, funk és soul mellett az egyedi, európai tánczene hatásait is mutatta, így jöttek létre az olyan dalok, mint a "Waterloo", amivel az ABBA megnyerte az 1974-es Eurovíziós dalfesztivált. Az ABBA az eurodiszkó talán legmaradandóbb és legnépszerűbb formációja, eurovíziós győzelmük után képesek voltak maguk mögött hagyni az "eurovíziós győztes" stigmáját és sikeres kislemezek (és nagylemezek) sorát megjelentetni, mint "Mamma Mia", a "Dancing Queen" vagy a "Knowing Me, Knowing You" és meglepő módon egyenesen karrierjük utolsó daláig ("The Day Before You Came") minőségi zenét adtak ki. A többi pozitív példa között van a Silver Convention, Michael Kunze találmánya, akik olyan táncolható eurodiszkó klasszikusokat vettek fel, mint a "Fly, Robyn, Fly" vagy a "Get Up and Boogie". Szintén figyelemreméltó előadó még Marc Cerrone (aki Cerrone néven alkotott), aki az euródiszkó egy sokkal előremutatóbb formáját teremtette meg, ami már a francia house és a modern elektronikus tánczene elődjének tekinthető, olyan csodás kislemezeket köszönhetünk neki, mint a "Love in C Minor" vagy a "Supernature" és harmadik szólóban megjelent albuma, a Supernature (Cerrone III) talán a legfigyelemreméltóbb a műfaj nagylemezei közül. De az eurodiszkónak volt egy sokkal sötétebb oldala is: gondoljunk csak az olyan formációkra, mint a Dschinghis Khan vagy a Boney M és nincs is szükség magyarázkodásra.

A diszkó fénykorát azonban 1978-79 közé tehetjük; bár a stílus már 1974-től kezdve folyamatosan ott volt az amerikai slágerlistákon, kezdetben még inkább az olyan kisebb, független kiadók jelentették meg a diszkólemezeket, mint a Salsoul Records vagy a West End Records, de az évtized végén a diszkó már elképesztő befolyással volt az egész popzenére. Az áttörést a Szombat esti láz című film hozta meg, Robert Stigwood produkciója, aki meglovalta a diszkó sikerét és jól menő üzletet alakított ki belőle. A film hirtelen mániává változtatta az eddig egyszerűen csak népszerű zenei stílust, diszkók ezrei nyitottak meg világszerte a filmben látott szórakozóhelyek mintájára, a fiatalok hirtelen úgy kezdtek öltözni és fésülködni, mint John Travolta a filmben. A film inspirálója Nik Cohn egy 1976-os cikke volt, a Törzsi szokások az új szombat estéken, amelyben a szerző azt részletezte, ahogy az új generáció egész fiatalságát a diszkókban tölti táncolással és itt találkoznak először a szerelemmel és a szexszel - bár Cohn később elismerte, hogy az egészet csak kitalálta, de innen már nem volt megállás. A Szombat esti láz bemutatója után először az Államokban, majd az egész világban kitört a diszkóőrület, ismét divat lett a tánc és az ifjúsági tömegszórakoztatás első számú helyszíne a hatvanas évekbeli rockkoncerteket felváltva a diszkók lettek. Ennek a rajongásnak is volt persze sötét oldala: miközben az előző évtizedben az ifjúság még az olyan generációs szónokokat követte, mint Bob Dylan vagy az olyan hippi elveket valló rockzenészeket, mint John Lennon vagy Jimi Hendrix, a hetvenes években a politika és a társadalmi üzenetek háttérbe kerültek és a fiatalság inkább a szórakozás és a problémák szőnyeg alá söprése iránt érdeklődött. Idealista vágyak helyett önfeledt tánc, béke és szeretet helyett hedonista élvezetek - ez jellemezte az egész diszkómozgalmast és tulajdonképpen az egész popzenét a hetvenes évektől kezdve. A Szombat esti láz amúgy népszerűvé tett még valamit: egy három testvérből álló brit zenekart, akik a hatvanas években már sikeresek voltak érzelgős popdalaikkal de tíz évet kellett várniuk arra, hogy újra berobbanhassanak a mainstreambe. Ők voltak a Bee Gees, akik a film klasszikus soundtrackjének nagy részéért felelősek és akik egy évtizeddel első sikereik után a hetvenes évek végén is slágerek sorát adták ki a diszkó jegyében; az első az 1975-ös "Jive Talkin'" volt, de 1977-től folyamatosan ott voltak az élvonalban olyan dalaikkal, mint a "How Deep Is Your Love", a "Stayin' Alive" vagy a "Love You Inside Out".

Ez az áttörés 1978-ban és 1979-ben elhozta a diszkó fénykorát: ekkor a film mintájára már minden nagyobb városban létrejöttek a csillogó diszkók, amik szombat esténként megteltek táncolni vágyó fiatalokkal - ez volt a legnagyobb egységes popzene divat a Beatlemánia óta. A világ minden táján megnyíló diszkók közül a leghíresebb talán a New Yorki Studio 54 volt, ez a klub testesíti meg talán a legjobban a diszkó fénykorának túláradó csillogását és hedonizmusát: a hatalmas partik este tíztől másnap hajnalig tartottak, a földszinten folyamatos volt a tánc az erkélyeken pedig a szexuális és kábítószeres élvezetek voltak állandóak. 1977 és 1979 között a feltörekvő fiatalok mellett olyan hírességek látogatták a klubot, mint Andy Warhol, Liza Minelli, Mick és Bianca Jagger, Debbie Harry, Michael Jackson, Truman Capote, Al Pacino, David Bowie, Freddie Mercury, Salvador Dalí és sokan mások. A fellépők között voltak a diszkó királyai és királynői (Donna Summer, Gloria Gaynor, Sylvester...) és más popsztárok, akik belekóstoltak a műfajba (Madonna, Stevie Wonder). A földi diszkóparadicsomnak számít klub ragyogása persze nem tartott sokáig, a hatóságok az előkelő vendégek miatt egy ideig tolerálták a működését, de aztán adócsalásért letartóztatták az üzemeltetőket és 1980-ban a Studio 54 bezárta kapuit. Aztán még egyszer kinyitott a nyolcvanas években, de addigra a diszkó csillaga már leáldozott és nem lehetett többé újrateremteni azt a túlzásokkal teli, botrányos hangulatot, ami a hetvenes évek végének sajátja volt.

Abban a néhány évben azonban, amikor a diszkó minden más stílust elhomályosított, tényleg nem volt hozzá fogható irányzat a popzenében: a hetvenes évek utolsó éveiben sorra jelentek meg a hatalmas diszkóslágerek. Az önmagát "utcai hippinek" nevező Nile Rodgers és zenekara, a Chic olyan sikeres kislemezeket gyártottak, mint a "Good Times" vagy a "Le Freak", sorban jelentek meg a diszkó meghatározó himnuszai (a "Stayin' Alive" után jött Gloria Gaynor és az "I Will Survive", Thelma Houston és a "Don't Leave Me This Way", Donna Summer és a "Hot Stuff"...), még az alapból nem diszkót játszó előadók is próbát tettek a stílussal. A jazzt Herbie Hancock (élete bizonyára legrosszabb lemezeivel: Sunlight vagy Feets, Don't Fail Me Now) vagy George Benson (olyan remek kislemezeivel, mint az 1980-as "Give Me the Night") olvasztották össze a diszkóval. A funk felől jött az Earth, Wind & Fire ("Boogie Wonderland"), rock felől a Rolling Stones ("Miss You"), az Electric Light Orchestra ("Shine a Little Love", "Last Train to London") vagy David Bowie ("John, I'm Only Dancing (Again)"). A soul felől Marvin Gaye ("I Want You") vagy Diana Ross ("Love Hangover"), a pop felől Rod Stewart ("Da Ya Think I'm Sexy?") vagy Elton John ("Don't Go Breaking My Heart") az újhullám felől pedig a Blondie ("Heart of Glass", "Atomic") vagy a Talking Heads (a táncolhatóbb számok a More Songs About Buildings and Food-on vagy Fear of Music-on). A mozikban a Szombat esti lázat követték az újabb diszkófilmek (Végre péntek van!, Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band), a diszkó uralta a slágerlistákat és a Grammy-díjátadókat is, 1979-ben még a legjobb betétdalnak járó Oscart is egy diszkószám kapta (a "Last Dance" Donna Summertől) és a legjob új előadónak járó Grammy is egy diszkózenekaré lett. 1978 nyara a diszkó nyara volt - de a vég már közeledett.

A diszkó hanyatlása már 1978 végén, a Studio 54 első bezárásával elkezdődött, de 1979-ben teljesedett ki: úgy látszott, a stílus és sztárjai kezdenek kifáradni és önmagukat ismételni, miközben izgalmas, új hangok voltak feltörekvőben (new wave, posztpunk, szintipop) és a társadalom is egyre inkább ellenszenvesen állt hozzá a diszkóhoz. Köztük zenészek (főleg punk rockerek, mint Jello Biafra a Dead Kennedysből vagy Mark Mothersbaugh a Devo-ból) és rádiós DJ-k is egyre jobban elítélték a diszkózenét, 1979. július 12-én pedig diszkóellenes tüntetést szerveztek Chicagóban, ami Disco Demolition Night néven vált ismertté - sokan ezt tartják a napnak, amikor a diszkó meghalt. Ezután a slágerlistákról fokozatosan eltűntek a diszkószámok, a helyüket pedig megint átvette a rock és a következő évtized divatját előrejelző power pop és szintipop. A hanyatlásban közrejátszott az amerikai közvélemény konzervatívabbá válása is, a diszkót a melegek zenéjének és romlott dolognak kiáltották ki, megindult a "Disco sucks" kampány, ami a melegjogok ellen fellépő nagyobb kampányok része volt. Ezen tényezők összhatásának köszönhetően a diszkó volt a leggyorsabban eltűnő popzenei divat: 1980-ban már tulajdonképpen nem voltak diszkószámok a slágerlistákon, bár a stílus hatása a következő évtizedekben közrejátszott az olyan tánczenei műfajok létrejöttében, mint az italo disco, a garage a house. A kétezres években amúgy újra divatba jött a diszkó hangzása részben Madonna Confessions on a Dance Floor című lemezének köszönhetően és azóta is vannak előadók, akik sikereket érnek el ezzel a nu-disco hangzással (így a Daft Punk a 2013-as Random Access Memories című lemezzel vagy Todd Terje két éve az It's Album Time című debütáló nagylemezével).

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr48475644

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása