A Kraftwerkről, Ralf Hütter és Florian Schneider düsseldorfban alakult zenekaráról ma már szinte lehetetlen anélkül beszélni, hogy ne lógna ott felettünk - mint Damoklész kardja - a Kraftwerk hatalmas hatása a kortárs könnyűzenére. Még jobban megnehezíti a dolgunkat, hogy a Kraftwerk nem csak saját műfajában (az elektronikus zenében) számít olyan nagy hatásúnak, hanem szinte mindenben a mainstream poptól a technóig, a hiphoptól a posztpunkig és az ambientig. Néhányan egyenesen a Beatles utáni legfontosabb popzenekarként beszélnek a Kraftwerkről, amiben van is valami igazság: végül is kevés előadó mondhatja el magáról, hogy egyszerre inspirálták Aphex Twint és a Big Blacket. Mindezektől eltekintve azonban - az életmű ismeretében - azt is kijelenthetjük, hogy a Kraftwerk tényleg nagyszerű popzenekar volt, amely karrierje csúcspontján maradandó és előremutató zenét készített.

A legtöbb zenehallgató azzal a három-négy klasszikus albummal azonosítja a Kraftwerk életművét, amelyeket Schneider és Hütter 1974 és 1981 között adtak ki, abban az időszakban, amikor látszólag valami természetfeletti betekintést nyerhettek a zene jövőjébe. Az első ezek közül az 1974-es Autobahn volt, ami egész lemezoldalt betöltő címadó dalával átformálta az elektronikus zenéről való gondolkodást, ezt követte később az 1977-es Trans-Europe Express, az 1978-as The Man-Machine és az 1981-es Computer World, a három album, amelyekkel a Kraftwerk a műfaj legnagyobb újítójává vált. Persze 1974 előtt is volt valami - Schneider és Hütter nagyjából a krautrock-színtér többi jelentős korai képviselőjével (mint a Can vagy az Amon Düül II) egyszerre kezdtek zenei kísérletezésbe szintetizátorokkal felfegyverkezve, korai lemezeik azonban (bár szintén erősek) inkább néhány elszállt német hippi progresszív rockos próbálkozásának tűnnek, mint valódi, kiforrott Kraftwerk-albumoknak. Ezeket követte a már említett Autobahn, az első igazi remekmű (a legtöbben csak a címadó dalt ismerik, pedig a dallamos "Kometenmelodie 1" és a korai albumok hangzását idéző "Morgenspaziergang" is figyelemreméltók), majd 1975-ben a Radio-Activity, amiről sokan hajlamosak megfeledkezni. Ez az album jóval elvontabb és homályosabb, mint elődje - és persze egy olyan slágeres dal sincs rajta, mint az "Autobahn". A következő három albummal - amiket már szintén említettünk - a zenekar bebiztosította helyét a legfontosabb elektronikus úttörők közt, a nyolcvanas évek második felében azonban kortársaik szépen lassan beérték, majd lehagyták őket; az 1986-os Electric Café, a zenekar legrosszabb lemeze pedig egyértelművé tette, hogy a németek végleg kifogytak az előző három album zsenialitásából. Ezt követően a Kraftwerk már csak egy stúdióalbumot adott ki, az 1999-es Tour de France Soundtrackst, egy 1983-as kislemez köré épülő konceptalbumot, ami egy egységes és jól átgondolt, de kissé talán unalmas dalgyűjtemény.

A zenekar még mindig létezik - bár a klasszikus felállásból már csak Hütter van a tagok között - és még mindig turnéznak, szerdán például éppen Budapesten lépnek fel. Ennek alkalmából érdemes visszatekinteni egy kicsit a Kraftwerk legerősebb korszakára, hogy megértsük, miért is annyira fontos ez a zenekar. Itt van tehát tíz dal, amik talán rávilágíthatnak a megoldásra:

10. "The Robots" (The Man-Machine; 1978)

A hetvenes évek második felében és a nyolcvanas évek elején a Kraftwerk minden egyes albumán valamilyen ember alkotta gép szerepébe próbált bújni - előkerültek autók, rádiók, vonatok, számítógépek és biciklik, azonban csak az 1978-as The Man-Machine nyitányán találták el igazán, hogy valójában milyen gépezetre hasonlítottak - robotokra. Ez az album volt a zenekar robot-pop esztétikájának csúcspontja: az ikonikus borítón is gépemberekre hasonlítottak, a dalokon pedig tökéletesen egyesültek a motorik ritmusok, a rideg hangszerelések és a pislákoló dallamok. A "The Robots"-nál jobb bevezetőt el sem lehetne képzelni ennek az albumnak - a dal némi elektronikus pittyegéssel indul, aztán átveszik az irányítást mechanikus lüktetés, a sci-fi szintiszólamok és a vocoderen keresztül szóló embertelen géphangok. A "The Robots" volt Hütter minden melegséget, filozófiát és humort nélkülöző zenei filozófiájának legtisztább megtestesülése - még az amúgy teljesen a robotok képére épülő The Man-Machine-en sem találunk még egy ennyire gépies felvételt.

9. "Radioactivity" (Radio-Activity; 1975)

A Radio-Activity az Autobahn és a Trans-Europe Express között jelent meg, vagyis a Kraftwerk legerősebb korszakának hajnalán, ennek ellenére azonban kevesen vesznek tudomást róla. Ennek részben az lehet az oka, hogy az albumon nincs egy olyan azonnal ható, klasszikus dal, mint az "Autobahn" az előzőn vagy a "Trans-Europe Express" a következőn. Másrészt viszont a Radio-Activity egy szokatlanul sötét tónusú, inkább az avantgárd felé közelítő munka, amelyen talán a címadó dal az egyetlen könnyen fogyasztható felvétel, bár még ez is egy elég lassan kibontakozó, csendes pillanatokkal és melankóliával teli darab. A "Radioactivity" egy utolsó visszatekintés a Ralf und Florian és társai musique concrète-beütései felé, miközben halványan már van benne valami a későbbi albumok popos dallamaiból is.

8. "Trans-Europe Express" (Trans-Europe Express; 1977)

A "Trans-Europe Express" nem véletlenül a Kraftwerk egyik legnépszerűbb dala: ez volt a címadó darab a zenekar korszakos 1977-es albumán, ami megjelenésekor legfeljebb csak értetlenséget váltott ki a felkészületlen zenehallgatókból, ma viszont már az elektronikus zene történetének fordulópontjaként tekintünk rá. Ha meghallgatjuk a dalt, nyilvánvalóvá válik, hogy ezt joggal tehetjük: a "Trans-Europe Express" monoton, mechanikus ritmusai máig fontos építőkövei a populáris zenének - visszhangjukat hallhatjuk a hiphopban, a technóban és az indusztriális rockban. Ez a műfajkeveredés magában a dalban is megjelenik: Hütter szövege név szerint említi David Bowie-t és Iggy Popot, akik 1977-ben szintén Németországban, Berlinben készítették életük legjobb lemezeit (bár nem a Low vagy a Lust for Life, hanem a témához amúgy is illő Station to Station kap külön utalást). Bowie maga is nagyra tartotta a Kraftwerket, a németek stílusát "a gyárak folkzenéjeként" jellemezte; a "Trans-Europe Express" pedig továbbra is ott van a középpontban, mint a dal, ami egymagában megteremtette a ma szintipopként ismert műfajt, miközben mindenkire hatással volt Afrika Bambaataa-tól a Daft Punkig.

7. "Tour de France" (kislemez; 1983)

Mielőtt a "Tour de France" megjelent, a Kraftwerk több lemezen keresztül elektronikai eszközökhöz (robotok, számítógépek) vagy gépjárművekhez (autók, vonatok) írták futurista ódáikat, de ezen az 1983-as kislemezen meglepő kitérőt tettek egy jóval hagyományosabb, ember-hajtotta közlekedési eszköz, a kerékpár felé. Bár a "Tour de France" a világ legismertebb kerékpárversenyéről kapta a nevét, amit mostanában főleg a doppingbotrányokkal kapcsolunk össze, maga a dal inkább könnyed kikapcsolódásként, szabadidős tevékenységként értelmezi a biciklizést. Zeneileg a "Tour de France" tovább halad a Computer World által kitaposott úton egy emberközelibb, melegebb tónusú elektropop felé, repetitív ritmusaival felidézi a pedálozás tempóját, laza, dallamos szintiszólamával pedig mintha a mellettünk elhaladó természet szépségeit próbálná megjeleníteni. A Kraftwerk 1999-ben kiadott egy egész albumot - a Tour de France Soundtrackst - ami erre az egy dalra alapult. Bár az album nem tartozik a zenekar remekművei közé, az eredeti "Tour de France" akkor is az utolsó igazán jó kislemezük és egyben az egyik legjobb popdaluk.

6. "Computer World" (Computer World; 1981)

A Computer Worldről legtöbbször úgy beszélnek, mint a Kraftwerk utolsó remekművéről, az utolsó albumról, amelyen a németek még egy lépéssel kortársaik előtt jártak. Ez persze igaz is - a következő lemez, az 1986-os Electric Café idején azok a bizonyos kortársak már nem csak beérték őket, de el is húztak mellettük - de én jobban szeretek úgy gondolni a Computer Worldre, mint egy pozitív álomképre a jövőről, egy soha meg nem valósult utópiára, ahol a számítógépek felemelkedése nem egy világvállalatok által irányított, lehangoló korszakot hoz el, hanem az emberiség új és izgalmas éráját. Kicsit olyan ez az album, mint a Computer Chess, Andrew Bujalski nagyszerű, alulértékelt 2013-as filmje - egy olyan időt mutat meg, amikor a még boldog tudatlanságban élő emberek a különcök furcsa játékszereként gondoltak a számítógépre, és nem mint egy olyan félelmetes dologra, ami előreláthatatlan módon változtatja majd meg a világ és az emberek működését. Mint tudjuk, a jövő végül nem úgy alakult, ahogy azt a Kraftwerk elképzelte, de a Computer World megmaradt gyönyörű és ártatlan fantáziának - és számomra ez a zenekar legjobb lemeze. A nyitó- és egyben címadó dal pedig nagyszerű bevezetés a Computer World világába: elődeinél optimistább, barátságosabb elektronikája is alátámasztja a Kraftwerk bizakodó hozzáállását a számítógépek világához; az album - a "Computer World" és rövid folytatása, a "Computer World 2" által határolt - első lemezoldalánál jobbat pedig a Kraftwerk szerintem sosem csinált.

5. "Neon Lights" (The Man-Machine; 1978)

A Kraftwerket nem sokszor lehet azzal vádolni, hogy túl sok emberi érzelmet vagy melegséget visznek a zenéjükbe, de azért még a hetvenes években is voltak kivételek, és sok esetben ezek közül kerültek ki a zenekar legjobb dalai: elsőként az "Autobahn" vagy a "Europe Endless" juthat eszünkbe, de még azon az albumon is találunk egy egészen emberi pillanatot, amelyiken Hütter és társai robotokat személyesítettek meg. A "Neon Lights" a leghosszabb felvétel a The Man-Machine-en, de egyben a legegyszerűbb is: egy óda az éjszakai nagyvárosok neonfényeihez, ami maga is egy kevés jóleső ragyogást és életet visz az amúgy főleg mechanikus lüktetésre és érzéketlen vocoder-hangokra épülő albumba.

4. "Autobahn" (Autobahn; 1974)

Az Autobahn előtt a Kraftwerk már kiadott három stúdióalbumot, de szinte mindenkinek ez az album jelenti a zenekar pályafutásának valódi kezdetét - különös tekintettel az egész első lemezoldalt betöltő címadó dalra. Az "Autobahn" előtt az elektronikus zene főleg komoly akadémikusok (mint Steve Reich vagy Karlheinz Stockhausen) vagy különc avantgárd zenészek (mint Terry Riley vagy La Monte Young) terepe volt, de annyi biztos, hogy szinte teljesen elhatárolódott a popzenétől (voltak persze korai próbálkozások a kettő összekapcsolására, mint a New York-i Silver Apples első albuma, de ezekről legfeljebb csak egy nagyon szűk réteg tudott). Ez a több mint húszperces dal azonban mindent megváltoztatott: bár hosszúságával még mindig az említett zeneszerzők kompozícióihoz hasonlított, meglepően meleg tónusai, fülbemászó dallamai és a Beach Boyst idéző refrénje egyértelmű lépést tett a mainstream popzene felé. A Kraftwerk számára az "Autobahn" a szabadulást jelentette korai, progresszív rockos stílusuktól (nyomokban még az a műfaj is jelen van itt: később már nemigen találunk fuvolákat és gitárszólókat egy Kraftwerk-dalban), az elektronikus zenének pedig egy nagy lépés a szélesebb körű elfogadottság felé.

3. "Europe Endless" (Trans-Europe Express; 1977)

Bár nem a Trans-Europe Express a kedvencem a Kraftwerk albumai közül - az a Computer World - ahhoz nem férhet kétség, hogy ez a Kraftwerk legfontosabb lemeze, amivel a német formáció helyt követel magának a popzene nagy úttörői, a Beatles, a Velvet Underground és társaik között. A Trans-Europe Express a Krafwerk által megteremtett elektronikus zenei esztétika fejlődésének tetőpontja, egy album, ami megjelenésével olyan hullámokat indított el, amik átformálták az egész popzenei tájképet. Hatása még ma, a 21. században és a digitális korban is érezhető, sőt, sokszor még mindig úgy érezhetjük, hogy a Trans-Europe Express továbbra is egy lépéssel előttünk jár. A "Europe Endless", az album majdnem tízperces nyitánya tökéletes bevezetés ebbe a világba: a vonat zakatolását idéző repetitív, motorikus ritmusai a lemez koncepciójára utalnak, miközben minimalista, vizualitásra épülő szövege és tágas, viszonylag meleg tónusú érzete az Európán átszáguldó vonat ablakaiból nyíló kilátást, a gyorsan elsuhanó tájakat és épületeket jelenítik meg. A "Neon Lights"-hoz hasonlóan a "Europe Endless" is betekintést jelent a Kraftwerk emberibb oldalába.

2. "The Model" (The Man-Machine; 1978)

A The Man-Machine első felén a Kraftwerk egy pillanatra sem esik ki szerepéből: a "The Robots"-on, a "Spacelab"-en és a "Metropolis"-on Hütter és társai teljesen belebújnak a gépemberek bőrébe, egy hang sem tanúskodik arról, hogy valójában érző emberek által készített zenét hallunk. Aztán a második lemezoldalon a zenekar látványosan ledobja ezt az álcát: a "The Model", az album legrövidebb és legpoposabb dala egy törtető modell életmódjának szarkasztikus hangvételű leírása; akár egy furcsa pop-art elbeszélés is lehetne, ha nem lenne olyan hihetetlenül fülbemászó. Mert a "The Model" mindenekfelett a legjobb a Kraftwerk színtiszta popdalai közül - amikor 1981-ben megjelent kislemezen az Egyesült Királyságban, a slágerlista első helyéig jutott egy olyan korban, amikor ez főleg az olyan eldobható popénekeseknek sikerült, mint a Bucks Fizz vagy Shakin' Stevens. És még Steve Albini legendásan mocskos és hallgatóellenes poszthardcore/noise rock-zenekara, a Big Black sem tudta úgy feldolgozni a dalt az 1987-es Songs About Fucking albumon, hogy az ne legyen ugyanolyan fülbemászó, mint az eredeti.

1. "Computer Love" (Computer World; 1981)

Nincs még egy olyan dal a Kraftwerk-életműben, mint a "Computer Love" - persze a fentebb említettek között a "Europe Endless" vagy a "Tour de France" is dallamos, emberi és valamilyen melegséget sugárzó felvételek, de a "Computer Love"-ban van valami, ami még azokban sincs meg: a sebezhetőség érzése. Ez tényleg egy mélyen emberi, varázslatos és optimista dal, a Computer Love által megálmodott jövőkép legszemélyesebb megtestesülése, amit Ralf Hütter és Florian Schneider karrierjük legmelegebb dalszerzésével és hangszerelésével építettek fel. Manapság, az okostelefonok és az internet korában a számítógépeken keresztüli szerelem, sőt a számítógépek iránti szerelem sem számít sci-fi fantáziának, a Kraftwerk pedig látszólag megjósolta hibátlanul megjósolta ezt a jövőt - bár az ő verziójuk messze nem olyan baljós és nyugtalanító, mint az, ami végül valósnak bizonyult. A "Computer Love" pedig egyszerűen a leggyönyörűbb zene, amit valaha kiadtak a kezeik közül - nem meglepő, hogy olyan sok mai előadó (köztük a Coldplay vagy Johnny Jewel) nyúl vissza hozzá inspirációért.