Charli XCX a pop jövője. Vagy inkább Charli XCX lenne a pop jövője egy olyan világban, ahol az arctalan tömegek nem a monoton trap-ritmusokra és a depressziós R&B-re indulnak be. A brit énekesnő és dalszerző ugyanis szöges ellentéte a slágerlistákat mostanában uraló benyugtatózott, a műfaji határokat felismerhetetlenné hígító unalomnak: Charli XCX zenéje hangos, rikító árnyalatokra festett, egyszerre gátlástalanul szexuális és páratlanul futurista kísérletező-elektronikus fantázia. Nem is meglepő, hogy a nagy nemzetközi siker máig elkerülte: hazájában és az Egyesült Államokban egy-egy alkalommal jutott az eladási listák élére, és ezt mindkét alkalommal valaki más kislemezének köszönhette (a két dal: az "I Love It" az Icona Poptól és a "Fancy" Iggy Azaleától). De egy olyan világban, ami értékeli a popzenei innovációt, Charli XCX röhögve mosná fel a padlót az összes Ariana Grandéval és Halseyvel és Taylor Swifttel.

A Charlotte Aitchison néven született előadó azonos arányban a MySpace-nek és az első fellépéseinek helyet adó illegális rave-partiknak köszönhette kezdeti hírnevét, amit 2010-ben egy szerződésre váltott az Asylum kiadónál. A következő évben láttak napvilágot első "rendes" felvételei, a "Stay Away" és a "Nuclear Seasons", melyeket a neves indie producer Ariel Rechtshaid segítségével készített. Ezek a dalok felkeltették néhány internetes publikáció érdeklődését az énekesnő karrierje iránt, de a következő évben jóval többen ismerték meg a nevét - amikor megjelent a fentebb említett "I Love It", egy dal, amit XCX írt és vett fel, de aztán mégsem akart kiadni. A végleges változat Charli XCX vokáljának felhasználásával, de az Icona Pop nevű svéd duó kislemeze formájában zúzta le a slágerlistákat 2012 nyarán - az Egyesült Királyságban az első, az Egyesült Államokban a hetedik helyig jutott, Magyarországon pedig a harmadikig, és én nagyon emlékszem a napokra, amikor itthon még a csapból is az "I Love It" folyt. Mindezt Charli bemutatkozó albuma, a True Romance 2013-ban követte, amely zeneileg az első két kislemeze ritmikus dark wave-vonalát vitte tovább - azonban nagyrészt pozitív kritikai fogadtatása ellenére a True Romance nem hozta meg az énekesnőnek a nagy kereskedelmi áttörést. Nagyjából ugyanezt lehet elmondani Charli második - és máig utolsó - stúdióalbumáról, a 2014-es Suckerről is, ami elődjénél poposabb és pozitívabb kisugárzású, lightos elektropunk lemez lett, tele meredekebb szövegekkel ("Sucker") és feminista jelszavakkal ("Body of My Own"). De a Rolling Stone legalább szerette: a nagy múltú magazin 2014 hatodik legjobb albumának nevezte, amit mindmáig nem nagyon tudok értelmezni.

Bár a Suckerről kimásolt "Boom Clap" lett Charli szólókarrierjének legnagyobb slágere Amerikában (a nyolcadik helyig jutott a Billboard Hot 100-ban), ami a fentebb szintén említett Iggy Azalea-dal, a "Fancy" sikere mellett még így is eltörpült. De ez mindegy is: nem tudom, miért, de Charli karrierje 2015-ben száznyolcvan fokos fordulatot vett. Mintha a sokszor erőltetetten populistának tűnő Sucker után többé nem akart volna a nagyközönség elvárásainak megfelelni, elkezdett olyan outsider-alakokkal dolgozni, mint a PC Music-alapító A. G. Cook, vagy SOPHIE, a műfajokon túllépő elektronika első számú alkimistája. Ettől fogva a kiadványai - a 2016-os Vroom Vroom EP, a 2017-es Number 1 Angel és Pop 2 mixtape-ek - kísérletezőbbek és megosztóbbak lettek, a produkció az agresszív poszt-klubzene és az avantgárd felé kezdett közelíteni, de közben még mindig felismerhetően popzene volt. Csak ahelyett, hogy megpróbált volna belesimulni a pillanatnyi trendekbe, inkább egy vakmerően egyedi látomást jelenített meg. Lehet, hogy Charli ezzel elidegenítette magától a mainstream közönségeket, de helyette köré csoportosult egy szinte kultikus rajongótábor, akik szemében a popzenének ez a frissítően idegenszerű és kirobbanóan optimista formája jóleső alternatíva a hivatalos Spotify-playlistek jellegtelen zenei tapétájára.

Charli XCX immár évek óta dolgozik harmadik lemezén, de ebből mindmáig nem láttunk semmit - legutóbb pont idén májusra ígért új dalokat, amik talán (a 2016-os "After the Afterparty" és a 2017-es "Boys" utáni) újabb ízelítők lehetnek az új projektből. A kulcsszó itt persze a talán: egyre inkább úgy néz ki, a harmadik Charli XCX-albumot ugyanolyan hosszú és fájdalmas várakozás fogja megelőzni, mit a második Sky Ferreira-albumot. De Ferreirával ellentétben Charli XCX a Sucker megjelenése óta eltelt öt évben sem volt tétlen - most, annak reményében, hogy 2019 májusa végre hoz majd valami változást ezen a fronton, itt van a legjobb 10 dal a future pop királynőjének eddigi karrierjéből.

10. Icona Pop - "I Love It" (feat. Charli XCX) (Icona Pop; 2012)

Egy kicsit vívódtam magamban azon, hogy kihagyjam-e a listából az "I Love It"-ot, mert, nos, ez nem igazán egy Charli XCX-dal. Lehet, hogy Charli írta, de azon a változaton, amit mindenki ismer, a hallgató csak akkor  ismerheti fel az angol énekesnő hangját, ha nagyon fülel. Charli eredetileg a svéd producer Patrik Berger egyik instrumentális felvételéből építkezve írta meg ezt a felszabadultan dühöngő elektropunk-szörnyeteget, de aztán mégsem akarta saját maga énekelni - erről pedig, ha hiszed, ha nem, a szinesztézia tehet. Charli saját elmondása szerint ugyanis az agyában mindig színekkel kapcsolja össze a hangokat, az "I Love It" pedig pont egy olyan színhez kapcsolódott, amivel nem tudott megbékélni. Így tehát visszaadta a kész demót Bergernek, aki pedig továbbadta azt az Icona Popnak, a svéd Caroline Hjelt és Aino Jawo duójának - és ők az évtized nagy feminista szakítós himnuszává változtatták azt, ami egyszerre szolgál jókora felemelt középső ujjként az összes seggfej exbarátnak, ódaként a nők közötti barátságokhoz és egy minden elképzelhető táncparkettet felrobbantó két és fél perces eurodance-atombombaként. Hjelt, Jawo és Charli nem is annyira énekelnek itt, hanem inkább egymás után a mikrofonba üvöltik a sorokat, miközben az engesztelhetetlenül agresszív produkció egy másodpercig sem hajlandó engedni saját örömteli, zajos csúcspontjából. Charli saját életművében ez a dal inkább a Sucker fülbemászó pop punkjához van közel, mint a True Romance komorabb dark wave-jéhez, de még azon az albumon sincs egy ehhez hasonló, azonnali hatású dal. Az Icona Pop nem tudta megismételni az "I Love It" sikerét, ezért mára többé-kevésbé egyslágeres csodaként lettek elkönyvelve, Charli pedig saját elmondása szerint nem bánta meg, hogy kiadta a kezei közül ezt a dalt, de azt mégis sajnálom egy kicsit, hogy a legnagyobb brit slágere még csak nem is a saját nevéhez kötődik.

9. "Emotional" (Number 1 Angel; 2017)

Ennek a dalnak meglepő módon hasonlók az eredeti, mint az "I Love It"-nak: az "Emotional" eredeti demóváltozata legalábbis állítólag szintén Charli és Patrik Berger közös munkájának gyümölcse, de a befejezett verzió csak öt évvel az "I Love It" után jelent meg, és az énekesnőt már egy egészen más művészi korszakának közepén találta. Ez a felvétel talán a legjobb bevezető  Charli sokak számára szinte megközelíthetetlen kísérletező lemezeibe, mert a Berger kézjegyeit viselő, elsöprően érzelmes és kissé baljós dalszerzés itt megidézi a True Romance hangulatát - a szöveg egy kudarcra ítélt kapcsolatba ad fájdalmasan részletes betekintést - miközben A. G. Cook és EasyFun egyszerre összezavaróan művi és drámai produkciójának köszönhetően az "Emotional" mégis belesimul a Number 1 Angel mixtape PC Music-inspirálta posztmodern popjába. Maga Cook Katy Perry 2013-as "Roar"-jához hasonlította ezt a dalt - és valóban, az "Emotional" nem esik távol a diadalmas arénapop-hangzásból, amit Perry megkísérelt azon a felvételen. De közben az "Emotional" a Number 1 Angel legsebezhetőbb pillanata is: egy kiadványon, amit sokszor inkább a vendégelőadók és producerek (köztük Uffie, Abra vagy cupcakKe) jelenléte határoz meg, ez a dal egyértelműen Charli leplezetlen érzelmeit és megbánását helyezi a középpontba.

8. "Nuclear Seasons" (kislemez; 2011/True Romance; 2013)

Charli második kislemeze több szempontból nagyon hasonlított az elsőhöz, a szintén 2011-ben megjelent "Stay Away"-hez: a producer és a társszerző itt is Ariel Rechtshaid volt, aki itt is nyugtalanító atmoszférát árasztó, indusztriális szintipoppal festette alá az énekesnő erőteljes hangját. Charli XCX korai munkáit könnyen be lehet skatulyázni az évtized elején oly népszerű dark wave stílusba, ami a popkultúrát mostanában amúgy is elárasztó nyolcvanas évekbeli nosztalgiába némi gótikus élt vegyített - a "Nuclear Seasons" nincs is olyan messze mondjuk a Crystal Castles 2010-es lemezének dallamosabb pillanataitól. Ez a sötétség nem csak a Cure vagy a Depeche Mode borongós, fekete szemceruzás popzenéjét idéző hangszerelésben nyilvánul meg, hanem a szövegben is, ami már a bevezetőben égő kocsikat és felhőkön keresztüli zuhanást vizionál, majd leszögezi, hogy "Senki sem él örökké". Ettől kezdve Charli egy szomorú véget ért romantikus kapcsolatot kezd siratni, de ezt olyan apokaliptikus hangvétellel és súlyos metaforákkal teszi, ami egyáltalán nem jellemző a későbbi zenéjére. A szakítás utáni állapotokat a refrénben ahhoz a bizonyos nukleáris télhez hasonlítja, a két fél érzelmeit pedig ilyen sorok írják le: "Ha elmész, ne hagyd a szerelmedet a napon/A szívem elolvad", "Mert érezted a robbanást és megrázta a csontjaidat". De a "Nuclear Seasons" mégsem egyszerű nyolcvanas évekbeli nosztalgiautazás vagy popos Crystal Castles-utánérzés: az olyan pillanatok, mint a refrén effektekkel kezelt vokáljai, amik leginkább a k-popot, vagy, nem tudom, Grimes Art Angelsét juttatják az eszembe, egyértelművé teszik, hogy ez a dal csak a 2010-es évekből, és csak Charli XCX-től jöhetett.

7. "Doing It (A. G. Cook Remix)" (feat. Rita Ora) (kislemez; 2015)

A True Romance nem volt hibátlan lemez, de izgalmasabb dark wave-es produkciója és ragyogó kislemezei valamennyire el tudták terelni a figyelmet arról, hogy a közepe táján azért lehetett rajta találni néhány gyengébb dalt. 2014-es folytatása, a Sucker hibái azonban súlyosabbak és egyértelműbbek voltak. Erről az albumról csak úgy ordított: azzal a céllal készült, hogy rendes mainstream popsztárt csináljon Charli XCX-ből, ha nem is akkorát, mint Lady Gaga, de legalább egy akkorát, mint Marina and the Diamonds vagy épp Rita Ora, az album egyetlen vendégénekese. Ez a szándék érződött a Sucker beharangozó kislemezén, a "SuperLove"-on, ami aztán nem is került fel a végleges dallistára, meg persze a "Boom Clap"-en, ami végül tényleg Charli legnagyobb slágere lett szólóelőadóként. De miközben a Suckernek tényleg sikerült népszerűbbé tennie az énekesnőt, ezen az albumon el is veszett valami, ami eredetileg érdekessé tette Charli XCX-et: a punkos dalszerzést lekerekítette és kommerszebbé tette a konzervatív elektropop-produkció, amiben sem a True Romance baljós sötétsége, sem a későbbi, PC Music-inspirálta munkák vakmerő kísérletezése nyomait nem lehetett megtalálni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Suckeren nem voltak nagyszerű popdalok: a Rita Orával felvett "Doing It" például pont ilyen volt; egy önfeledt, rágógumiízű bulihimnusz Miley Cyrus "Party in the U.S.A."-je vagy Ke$ha "TiK ToK"-ja nyomán. Nekem az eredetivel sincs problémám, de A. G. Cook 2015-ös remixe, ami egyben Charli első közös munkája volt a PC Music-alapítóval, még dob rajta egy kicsit. Mint a legjobb PC Music-produkciók, a "Doing It"-remix is egy szinte émelyítően gyönyörű, de közben kissé taszítóan idegenszerű, formatervezett műanyag-elektronika, ami szinte szétreped a varratainál, mintha Cook egy egész albumnyi különböző ötlettöredéket próbált volna bezsúfolni négy percbe. Ez a remix egy csodálatos és őrült pillanat volt, a mainstream és az underground kultúra ritka találkozásainak egyike, ami később még nagyszerűbb dolgokhoz vezetett.

6. "No Angel" (kislemez; 2018)

2018-ban jó volt Charli XCX-rajongónak lenni. Az előző év két nagyszerű mixtape-je után az énekesnő tavaly egy változatos kislemez-sorozattal bővítette a katalógusát, melyek között mindenki megtalálhatta a saját kedvencét. Ott volt a trapes "5 in the Morning", amit Charli tulajdonképpen rappelve adott elő, a "Girls Night Out" című, kvázi-feminista üzenetű bulihimnusz, vagy a "1999" retrós Troye Sivan-kollaborációja, egy viszonylag tradicionális popdal, amivel Charli magasabb jutott a brit slágerlistán, mint a  "Doing It" óta bármivel. De szerintem ezek közül semelyik sem volt olyan nagyszerű, mint a 2018 júniusában együtt megjelent "Focus" és a "No Angel", amik visszarepítettek egyenesen a két évvel azelőtti Vroom Vroom EP világában. A félig rappelt, A. G. Cook produkciójával tálalt "Focus" is megér egy hallgatást, de a "No Angel" volt itt az igazi remekmű: az Invisible Men és SOPHIE hangszerelése a dalt az utóbbi fantasztikus bemutatkozó nagylemeze, az OIL OF EVERY PEARL'S UN-INSIDES méltó társává tette, Charli szövege pedig személyesebb és őszintébb volt, mint valaha. A nyolcvanas évek szintipopját a jövő látomásaival párosító és egy rugalmas basszusszólamra építő hangszerelés felett Charli felidézi ismert hitvallását, miszerint a bulizás az egyetlen igazi szerelme, és nem is hajlandó lelassítani, amíg meg nem találja azt, akiért érdemes. "Kicsit mindig gyors voltam és vad", szól az első sor, de aztán megjelenik választott életformája sötét oldala is: "Mindig megígérem magamnak, hogy nem csinálom ezt tovább", énekli, majd elsorolja a bűneit ("Sajnálom, hogy rajtakaptál/Ahogy a hotelben dugok, semmit sem jelentett"). A címnek megfelelően Charli itt nem fest magáról szépített képet, de a különösen hatásos refrénben szinte érezni lehet a kétségbeesést, ahogy maradásra próbálja bírni kiábrándult szerelmét: "Ne hagyj, ne hagyj elmenni/Tudnod kell, hogy nem vagyok angyal/De meg tudok változni". Ha csak a szöveget ismernénk, akkor a "No Angel" egészen szívszorító dal lenne - de Charli még egy ilyen megrázó vallomást sem tud úgy felvenni, hogy az közben ne legyen egy ellenállhatatlan dallamokkal teli avantgárd klubsláger.

5. "After the Afterparty" (feat. Lil Yachty) (kislemez; 2016)

Ha eddig nem esett volna le: Charli XCX lételeme a bulizás, és aki követi az Instagramját, az tudja, hogy ezt tényleg szó szerint kell érteni. És Charli sosem ünnepelte az éjszakai életet, a részegséget, na meg Ibiza és a Studio 54 szellemét olyan túlzásba vitt elragadottsággal, mint az "After the Afterparty"-n. Ez a dal volt az énekesnő egyetlen kislemeze 2016-ból, és annak idején Charli azt állította, hogy ez az első ízelítő készülő harmadik stúdióalbumából. Ez az album ugye azóta sem jelent meg, és ha valaha megjelenik, akkor kétlem, hogy az "After the Afterparty" tényleg rajta lesz: a Stargate, A. G. Cook és SOPHIE konfettis neon-elektropopja egy olyan hangzás, amit Charli azóta már maga mögött hagyott, a vendégrapper Lil Yachty (három évvel 2016-os nagy áttörése után) pedig tulajdonképpen már el is tűnt a popzene-történelem süllyesztőjében. Az "After the Afterparty"-t többen Rihanna "Cheers (Drink to That)"-jéhez (amire Charli utal is a szövegben), vagy éppen Miley Cyrus "We Can't Stop"-jához hasonlították - ehhez az örömittas himnuszhoz a féktelen hedonizmusról és a romlottság kultuszáról, de miközben a "We Can't Stop"-ot egyesek pont segélykiáltásként értelmezték (hiszen már a cím megfogalmazása is egészen kétségbeesett, mintha Miley azért könyörögne, hogy állítsa már le valaki), az "After the Afterparty"-ban nagyítóval sem találhatunk semmi mélységet. De, mint a Vroom Vroom EP esetében, Charli ez a szándékos sekélyességet itt is pozitívum dologgá tudja változtatni: a hangja ugyanolyan erős és kihívó, mint mindig, a dal pedig egyszerűen hibátlan, egy magányos zongorával indul, hogy aztán roppant dobok, PC Musicosan felgyorsított háttérvokálok és csillogó, modernista elektronika felhasználásával építkezzen a robbanásig. Lil Yachty tonnányi AutoTune-nal kezelt rágógumi-trap verzéje persze csapnivaló, de a maga kifordított módján perverzen gyönyörű - mint minden, amit rövid 2016-os fénykora idején csinált. Lehet, hogy az "After the Afterparty" örökké egy bizonyos pillanathoz fog kötődni az időben - de az legalább egy szép pillanat.

4. "Stay Away" (kislemez; 2011/True Romance; 2013)

Charli XCX "felnőtt" karrierjének első igazi kislemeze máris nagyot ütött. A "Stay Away" a fentebb már kibeszélt "Nuclear Seasons"-höz hasonlóan egy borús dark wave-sirám egy elcseszett kapcsolatról, amiben Charli rabnak érzi magát ("Elvetted a fényt/Foglyul ejtettél"), de közben elismeri, hogy ez részben az ő hibája ("Felnyalom a vért, igen, én hoztam a döntést") - sőt, már akkor látta, hogy mi lesz a vége a dolognak, amikor először találkozott meg nem nevezett partnerével ("Emlékszem mint mondtam, amikor megismertük egymást?/Maradj távol, miért nem tudtál távol maradni?"). Ariel Rechtshaid hangszerelése megbízhatóan szállítja a drámát a szélsőséges képekkel teli szöveghez, de közben túllép a fapados nyolcvanas évek-nosztalgián, dobjai a nukleáris fegyverek erejével csapnak le, miközben Charli sorai bőrt átdöfő nyilakat, megláncolt végtagokat, vért és visszhangokat idéznek meg. 2019-ben hallgatni a "Stay Away"-t - de igazából bármelyik Charli XCX-dalt a 2011 és 2013 közötti időszakból - furcsa élmény; mintha egy teljesen más előadót hallgatnánk. A True Romance sötét, költői szövegei és kézzel fogható Siouxsie Sioux-imádata mára teljesen eltűnt, és átadta a helyét annak a gondtalan, és dizájnos avantgárd elektropopnak, ami sokkal inkább Charli sajátjának nevezhető. Ez persze nem jelenti azt, hogy az előbbinek nem voltak nagyszerű pillanatai - és ezek közül a "Stay Away" volt talán a legnagyszerűbb.

3. "Boys" (kislemez; 2017)

Charli XCX talán még egy dalba sem fektetett annyira kevés energiát, mint a "Boys"-ba: ez a 2017-es kislemez egy két perc negyvenkét másodpercre elnyújtott lusta és érzéki sóhajtás, a sehova sem vezető, nyitott szemű álmodozás popzenei megfelelője. Charli legtöbb 2017-es dala a PC Music bizarr elektronikus zenei maximalizmusát árasztotta magából, de a "Boys" - ami az énekesnő állítása szerint az "After the Afterparty"-hoz hasonlóan rajta lesz majd a harmadik stúdióalbumán - a legminimalistább dolog, amit valaha csinált: Charli máskor karakteres énekhangja itt teljesen el van lazulva, a produkció érzéki, visszafogott retrós elektronika, kicsit a kilencvenes évek videojáték-soundtrackjeit idézi. És ha már a videojátékoknál tartunk: a dal legviccesebb részlete az, hogy minden alkalommal, amikor Charli kiejti benne a "fiúk" szót (és ezt elég sokszor teszi meg), azt egy olyan hangeffekt kíséri, ami kísértetiesen hasonlít a régi Super Mario játékok aranyszerzéses hangjára - mintha Charli csak úgy szórakozásból gyűjtené a fiúkat, akikről énekel. Nem hagyhatjuk említés nélkül a "Boys"-hoz készült egészen zseniális videót sem (ezt Charli maga rendezte), ami ötletesen fordítja a feje tetejére a pop- és hiphop-videoklipek legnagyobb kliséjét, a a háttérbe pakolt, túlszexualizált félmeztelen nőket: a "Boys" videójában híres és kevésbé híres férfiak (köztük A. G. Cook, Mac DeMarco, Diplo, Joe Jonas vagy Ezra Koenig a Vampire Weekendből) játsszák el ugyanazokat a nevetséges szerepeket, amit a férfi rendezők általában nőkre osztanak, a végeredmény pedig nemcsak humoros, de még üzenete is van. Lehet, hogy a "Boys" közelebb van a tiszta chillout semmiségekhez, mint a rendes popzenéhez, de azért van benne gondolat.

2. "Backseat" (feat. Carly Rae Jepsen) (Pop 2; 2017)

Szóval 2019 lehet az év, amikor megjelenik Charli XCX harmadik stúdióalbuma - de ha ez mégsem történik meg, Charli a 2017-es Pop 2-nak köszönhetően már akkor is magáénak tudhat egy igazi remekművet. E csodálatos, túlzsúfolt és nyughatatlan experimentális pop-mixtape címe mintha azokra a "Ha X annyira jó, akkor miért nem csinálták meg az X 2-t?" mémekre reagálna, de legyünk őszinték: sokkal jobb lenne, ha a jövőben tényleg ilyen lenne a popzene. Egy hónappal azután, hogy véget ért Taylor Swift halálosan fárasztó Reputation-kampánya, ami kifejezetten rossz ízt hagyott maga után a szánkban, Charli XCX bejelentés nélkül előállt ezzel a tökéletes projekttel, ami nem is annyira szólólemez volt, mint inkább egy izgalmas és változatos csoportkép az alternatív pop 2017-es állásáról: A. G. Cook, SOPHIE, EasyFun, a Stargate és mások produkciói felett olyan előadók hangját hallhattuk, mint cupcakKe, Dorian Electra, Kim Petras, Mykki Blanco, vagy Caroline Polachek (a Chairlift egykori énekesnője). De a Pop 2 legnagyobb dobását már a nyitányával felfedte - mert senki sem bírt volna tovább várakozni rá: Charli XCX ÉS Carly Rae Jepsen egy dalon! Ez volt nagyjából minden popzeneőrült titkos vágyálma a 2010-es évek második felében, és a "Backseat" nem is okozott csalódást. 

A "Backseat" alapból a hiábavaló szerelmi vágyakozásról szól, de a két előadó a témát egészen máshogy dolgozza fel: Charli mély, érzéki hangján szokása szerint bulikról és éjféli nagyvárosi rohanásról énekel, a vékonyabban és finomabban megszólaló Carly pedig a saját félénk romantikáját adja az összképhez. De egyvalamiben mindketten egyetértenek: a legjobb megoldás a szívfájdalomra, hogy feltekerik a rádió hangerejét. A dal vége felé, amikor egyszerre ismételgetik a "Teljesen egyedül" szavakat, már nem is lehet megkülönböztetni egymástól a két hangot. A. G. Cook biztos felismerte, hogy a rajongók itt nem az ő borotvaéles produceri tudására lesznek kíváncsiak, ezért a "Backseat" nagy részében inkább a háttérben maradt, de az utolsó refrénre ő is beszállt egy idegesen, de fülbemászóan ugráló szintiszólammal és mélyen búgó basszussal, hogy elrepítse a dalt a PC Music-féle avantpop-mennyországba. A "Backseat" - és a Pop 2 úgy általában - persze messze elkerülte a slágerlistákat, miközben mégis a popzene legszebb pillanata volt 2017-ben.

1. "Vroom Vroom" (Vroom Vroom EP; 2016)

Ez volt a vízválasztó. A "Vroom Vroom" előtt Charli XCX még mindig egy mainstream ambíciókkal teli, közepesen sikeres popénekes/dalszerző volt, de amikor 2015 októberében először elkezdték játszani a rádiók ezt a dalt, a karrierje váratlan fordulatot vett. Többé nem akart a tömegek kedvében járni, hanem inkább az örökké alulértékelt kultelőadó útját választotta - más magyarázat ugyanis nem létezik erre a bizarr, a hallgatók jelentős részét élből elidegenítő felvételre, ami a következő évben a szélsőséges véleményeket kiváltó Vroom Vroom EP címadó dalaként jelent meg. Charli első PC Music-kollaborációja - a "Doing It" fentebb már megtárgyalt A. G. Cook-féle remixe - már 2015 februárjában napvilágot látott, de az énekesnő és a megosztó londoni lemezkiadó/kollektíva művészi kapcsolata is a "Vroom Vroom"-mal kezdett csak igazán virágozni, aminek a producere a jó néhány PC Music-projekthez kötődő SOPHIE volt. És a "Vroom Vroom" csúcsminőségű SOPHIE-produkció: feketén csillogó, formatervezett disztópikus klubzene, egyszerre csábító és ijesztő, dizájnos és visszataszító, mint egy sci-fi jövőből származó BDSM-felszerelés, vagy a levendulaszínű Lamborghini, aminek Charli már évekkel azelőtt megszállottja volt, hogy beleírta ebbe a dalba. A szöveg a luxus-sportkocsis metaforák alatt végeredményben a magabiztosságról és a felszabadultságról szól, amikre Charli a refrén szerint egész életében várt, és amiket a "Vroom Vroom"-ban a száguldással és a rádióból szóló zenével azonosít. SOPHIE mozgalmas produkciója hideg, agresszív és futurista, de a dal érzelmei mégis felemelők és inspirálók. A "Vroom Vroom" egyszerűen nem bír magával: az utolsó néhány taktust mintha egy teljesen másik dalból vágták volna a végére; Charli itt látszólag legnagyobb slágerére, a "Boom Clap"-re utal, de azt mintha nem is ugyanez az énekes adta volna ki. Charli XCX a "Vroom Vroom"-on megálmodott egy lehetséges popzenei jövőképet - és azóta is azt üldözi.