Nehezebb belekezdeni ebbe az írásba, mint gondoltam - pedig a Big Star nagyon jó téma, hiszen egyrészt a hetvenes évek egy nagyon jelentős zenekara (még ha eredeti működésük idején nem is volt részük nagy kritikai vagy kereskedelmi sikerben), másrészt meg a kedvenc zenekarom is. Legalábbis az egyik kedvencem. Egyvalami viszont egyértelmű: az összes többi kedvenc zenekarom vagy előadóm nem létezhetne a Big Star hatása nélkül, vagy teljesen másmilyen lenne. Így például az R.E.M., a Replacements a nyolcvanas évek jangle pop/alternatív rock hullámából, a Teenage Fanclub, Elliott Smith vagy a Radiohead a kilencvenes évek terméséből és tulajdonképpen az összes új évezredben létrejött indie formáció sem - a Shinstől egyenesen a New Pornographersig. Röviden: a Big Star nagy hatású zenekar, sok közös vonása van a Velvet Undergrounddal, akikről az előző ilyen listám szólt. A zenéjük is idézi kicsit Lou Reedéket: az első VU lemez olyan poposabb felvételei, mint a "Femme Fatale" vagy a "Sunday Morning, vagy az olyan későbbi darabok, mint az "After Hours" egyértelműen hatottak a Big Starra (a "Femme Fatale"-t fel is dolgozták). De nem csak a Velvet Underground formálta a Big Star hangzását - az a Beatles és a Beach Boys harmóniái, a Stones ritmusai és mindenekfelett a Byrds csilingelő gitárjai nyomát is magán viselte. Tehát a Big Starra a hatvanas évekbeli pop legnagyobb alakjai hatottak és ők ezeket az elemeket nagyon szépen egyesítették - csakhogy ettől még nem váltak volna minden idők egyik legjobb zenekarává. Azért ők minden idők egyik legjobb zenekara, mert ezeket a hatásokat valahogy képesek voltak úgy közvetíteni, hogy egyrészt egy nagyon szerethető hetvenes évekbeli popzenekar voltak, másrészt pedig valami időtlenség is volt a zenéjükben, amitől az még több mint negyven év elteltével is teljesen frissnek hat. Ez az időtlenség eredményezte azt is, hogy vagy egy évtizeddel feloszlásuk után fiatal zenészek egy új generációja felfedezte a saját korukban mellőzött lemezeiket és tulajdonképpen lemásolták a hangzásukat - megteremtve azt, amit manapság alternatív rocknak vagy indie rocknak nevezünk.

A Big Star azonban nem csak a hangzása miatt érdekes - a másik fontos tényező a zenekar alapítója, énekese, gitárosa, zongorása és fő dalszerzője, Alex Chilton, aki a popzene történetének egyik legérdekesebb figurája. Először a The Box Tops nevű formáció tagjaként tűnt fel, ő énekelte a zenekar legnagyobb slágerét, a "The Letter"-t (bár a hangját szinte lehetetlen azonosítani), majd Chris Bell (gitár, ének), Andy Hummel (basszusgitár) és Jody Stephens (dob) közreműködésével létrehozta a Big Start (amit egy lakhelyükhöz közeli áruházról neveztek el). A zenekar pályafutása nagyon rövid volt - mindössze három évig tartott, de Bell és Hummel már korábban kiszálltak a Big Star sikeretlensége miatt (Bell amúgy fiatalon, 1978-ban meghalt egy autóbalesetben). E rövid idő alatt a zenekar három albumot vett fel: az első, az 1972-es #1 Record egy meglepően érett munka és minden idők egyik legjobb bemutatkozása, egy nagyszerű dallamokkal és harmóniákkal, a folytatás, az 1974-es Radio City izmosabb és egységesebb hangzást örökít meg, még ha nincs is rajta olyan sok emlékezetes dal, mint elődjén. Az utolsó, az 1974-ben (már Bell és Hummel nélkül, tulajdonképpen Chilton szólólemezeként) felvett Third azonban teljesen más tészta - ez a sikertelenség és a mellőzés miatt az őrület szélére került, szétesett elmét megörökítő, szívszaggató és gyönyörű album számomra az egyik legjobb nagylemez, amit valaha felvettek. Ugyanolyan kaotikus és összefüggéstelen, mint egy idegösszeomlás szélén álló ember elméje, de ezen a romhalmazon átsugárzik Chilton dalszerzői zsenialitása, ami a Big Star (és az egész rocktörténet) néhány legizgalmasabb dalát eredményezi. A Third-öt annyira eladhatatlannak ítélte a Big Star kiadója, hogy csak 1978-ban (vagyis négy évvel a zenekar feloszlása után) jelenhetett meg. Azóta több cím alatt számos változata látott napvilágot, ami még inkább hangsúlyozza a kaotikusságát.

Azt hihetnénk, hogy egy olyan zenekarról, akik összesen három albumot adtak ki, nincs sok értelme ilyen listát írni, vagy legalább nem okoz nagy nehézséget kiválasztani a legjobb tíz dalt. A Big Star esetében ez nem így van, hiszen tényleg az összes daluk esélyes arra, hogy megjelenjen itt. (Azt egyértelműnek tartom, hogy az újjáalakult Big Startól, ami Chiltont és Stephenst jelentette néhány másik zenész kíséretével, egyetlen dal sem szerepel itt - egyrészt azért nem, mert a 2005-ös In Space-t nem tartom igazi Big Star albumnak, másrészt pedig azért nem, mert azok a dalok mind értékelhetetlenül rosszak a régiekhez képest.)

10. "I'm in Love with a Girl" (Radio City, 1974)

Ahogy már említettem, a Radio City - a Big Star második albuma - nem olyan jó, mint az első, mert kevesebb rajta az emlékezetes dallam, refrén, harmónia vagy akármi. A finom, popos érzés, ami olyan különlegessé teszi a #1 Recordot, itt szinte teljesen eltűnik, helyette inkább az izmosabb, keményebb gitárok maradnak emlékezetesek, amiket felismerhetünk az olyan nyolcvanas-kilencvenes évekbeli követők zenéjéből, mint az R.E.M. vagy a Teenage Fanclub. Összességében azonban a Radio City kevés emlékezetes dallal büszkélkedhet - az egyik kivétel az album utolsó felvétele, a két percnél rövidebb "I'm in Love with a Girl", ami éppen azért emelkedik ki, mert nem nagyon hasonlít a Radio City többi dalára. A szövege talán nem olyan kreatív, mint néhány társáé, de a minimális háttér és a kellemes, popos dallam, amit a zenekar megteremt rajta, jóleső pihenést jelent az előző számok durvább stílusa után. Az "I'm in Love with a Girl" nem több egy egyszerű, akusztikus gitáros/zongorás popdalnál - de nagyon szép, és a Big Star teljes életművéhez hasonlóan még ma is meglepően friss és emlékezetes, pedig ezt a hangzást nem kevesen másolták le azóta. (Elliott Smith, aki maga is sokat tanult a Big Startól és fel is dolgozta az egyik legismertebb dalukat, szintén egyik kedvencének tartotta az "I'm in Love wit a Girl"-t.)

9. "When My Baby's Beside Me" (#1 Record, 1972)

A Big Star bemutatkozó lemeze tele van örökzöld popdalokkal - nehéz volt kihagyni a listából az "In the Street"-et vagy Chris Bell szerzeményét, a "My Life Is Right"-ot. De a "When My Baby's Beside Me"-nek egyértelműen itt van a helye, mert túl nagyszerű ahhoz, hogy csak úgy kimaradjon. Nézzük, mi van pontosan ebben a dalban: nos, először is a rocktörténet egyik legemlékezetesebb nyitó riffje, másrészt egy jó nagy adag Beatles-nosztalgia (a Nagy Négyes pop rockos korszakát juttatja eszünkbe, leginkább a Help! album idejét) és ugyanaz a letisztult, mesteri dalszerzés, ami az egész #1 Recordot jellemzi. Az "I'm in Love with a Girl"-höz hasonlóan ez sem egy nagyon mély vallomás, de a hatvanas évekbeli elődök hangzását felhasználva és megújítva a "When My Baby's Beside Me" hat évvel megelőzve a Cheap Trick "Surrender"-jét az egyik első igazi power pop himnusszá vált. És azt a riffet sem a Cheap Tricknek, sem a Teenage Fanclubnak, sem az összes többi későbbi power pop formációnak sem sikerült felülmúlnia.

8. "Thank You Friends" (Third, 1978)

Ez a viszonylag könnyed rockdal a Big Star súlyos harmadik lemezéről fülbemászó dallamával és gospeles háttérvokáljaival még az egyik felemelő pillanatnak tűnik, de persze itt is találunk némi sötétséget. "Köszönöm, barátaim/Nem lehetnék itt nélkületek", kezdi a dalt Chilton, és ha valaki más énekelné ezt, akár egyenes és hálás gesztusnak is tűnhetne - de itt Alex Chilton énekli, aki részben a kiadók és az egész zeneipar iszonyú ostobaságának köszönhetően csak kudarcokkal találkozott a Big Star megalapítása óta (pedig megírta a 20. század néhány legtökéletesebb popdalát), úgyhogy muszáj megkérdőjelezni szavai értelmét. A gúnyos és még ma is nagyon fájdalmas refrénben aztán minden egyértelművé válik: "Az összes hölgy és úr/Aki lehetővé tette mindezt", miközben Chilton ezt énekli, szinte érezhető a sorok megírása közben őt mardosó düh. A kellemes körítés azonban a Third egyik legkönnyebben befogadható és legnépszerűbb dalává teszik a "Thank You Friends"-et, ami nagyon szépen bemutatja Chilton képességeit a ragadós dallamok teremtéséhez és a mély, elgondolkodtató szövegek írásához.

7. "Thirteen" (#1 Record, 1972)

Más néven a "nagy" Big Star dal - vagy legalábbis az egyik "nagy" Big Star dal; ez a melankolikus folkballada a serdülőkor egyik legszebb popzenei megjelenítése, olyan, mintha egy Richard Linklater film tökéletes betétdalát hallgatnánk, csak éppen több mind húsz évvel a Tökéletlen idők előtt vették fel. Mind tudjuk, hogy mekkora a dal hatása: Elliott Smith feldolgozta, a Rolling Stone minden idők legjobb dalai közé sorolta, a Teenage Fanclub pedig egy egész albumot nevezett el róla. De mindez nem érdekes: a kamaszkor nem éppen az élet legvidámabb időszaka, ezért nem biztos, hogy egy ilyen érzelmes tisztelgés előtte működni is fog. Alex Chilton azonban már ekkor a világ egyik legjobb dalszerzője volt, ezért az ő kezeiben a "Thirteen" minden idők egyik legszebb dalává vált. Lágy énekhangja és akusztikus gitárpengetése sosem válnak nyálassá, hanem éreztetik a serdülőkor, az első szerelem és a hasonlók minden szépségét és csúfságát. Menthetetlenül nosztalgiát ébreszt mindenkiben és meggyőz, hogy a serdülőkor igenis az élet legszebb szakaszai közé tartozik.

6. "Take Care" (Third, 1978)

Ahogy már említettem, a Third nem csak a zenéje miatt olyan izgalmas album, hanem azért is, ami a zene hátterében húzódott meg. Ez az album egy kétségbeesett, az őrülethez veszélyesen közel jutott ember gondolatait örökíti meg, amelyek néhol egészen ijesztőek, miközben mindenhol elképesztő élmény végighallgatni őket. Egyedül Nick Drake Pink Moonja hasonlítható hozzá, de miközben Drake zenéje mindig csendes és visszafogott maradt, Chilton meglepően experimentális területre sodródott a Third néhány dalán. A "Take Care" zárja a lemezt, és ez egyszerűen a leggyönyörűbb búcsú, amit valaha hallottunk: ez egy csodás ballada, az egyik legszebb, amit Chilton valaha írt; "Légy óvatos, ne okozz magadnak fájdalmat", kezdi a dalt és ez különösen érdekes tudva, hogy milyen állapotban volt, amikor felvette ezt a dalt. A "Take Care"-ből hiányzik a "Kangaroo"-hoz hasonló dalok vad kísérletezése és a "Big Black Car" meg a társai nyomasztó lassúsága is, ez egyszerűen egy csodás, szomorú dal, ami akár az Astral Weekst is eszünkbe juttathatja. "Ez egy kicsit úgy hangzik, mint a búcsú/És bizonyos értelemben az is, azt hiszem", énekli Chilton az utolsó versszakban, aztán a dalnak (túl korán) vége szakad, és vége szakad a Big Starnak is. A "Take Care" tényleg tökéletes búcsú, de nagyon szomorú, hogy minden idők egyik legnagyszerűbb zenekara mindössze három év és három album után csak úgy eltűnt a süllyesztőben (legalábbis addig, amíg egy évtizeddel később újra fel nem fedezték őket).

5. "Holocaust" (Third, 1978)

Ez bizony egy súlyos cím és nem viselheti akármilyen dal - ez a különösen lehangoló felvétel a Big Star harmadik albumáról azonban egyértelműen rászolgált. Egyrészt egymagában megjósolta a Radiohead hangzását (Thom Yorke énekstílusa annyira hasonlít Chiltonéra ebben a dalban, hogy szinte össze lehet őket téveszteni), ami már önmagában is nagyon nyomasztó légkört igényel, másrészt pedig egyszerűen ez a legszomorúbb dal, amit valaha felvettek. Kiemelhetném bármelyik sort, amit Chilton elnyög a "Holocaust" szűk négy perce alatt, és már az elég lenne, hogy elrontsa a kedvünket egy időre ("A szemeid majdnem halottak/Nem tudsz kikelni az ágyból/És nem tudsz aludni", vagy "Egy elpocsékolt arc vagy/Egy szomorú szemű hazugság"). A dalnak semmi köze sincs a holokauszthoz, az első szám harmadik személy ellenére ez is Chilton katasztrofális állapotáról szól, de sokkal lehangolóbb, mint bármilyen Schindler listája.

4. "Nightime" (Third, 1978)

A Third három különösen lehangoló balladával ér véget - a "Nightime" az első, ezt követi a "Blue Moon" és végül a már említett "Take Care". Ezek közül a "Nightime" a legemlékezetesebb és ez az egyik legnagyszerűbb dal a Big Star remekművén. A "Nightime" szövege egy fagyos és magányos éjszakát ír le egy városban, amit Chilton minél gyorsabban el akar hagyni. A dallam halványan a "September Gurls"-re emlékeztet, csak éppen itt semmi nincs annak a dalnak a felemelő power pop-gitárjaiból, helyette a "Nightime" egy magányt idéző, szívszorító ballada, amit mintha minden életerő rég elhagyott volna. Nem is meglepő, hogy Chilton ki akar jutni ("Vigyél el innen/Gyűlölöm ezt a helyet"). A "Nightime" azért a Third egyik legerősebb dala, mert felidézi a korábbi Big Star lemezek felemelő hangulatát, miközben egyértelművé teszi Chilton kétségbeesettségét és sebezhetőségét, ami átitatja ezt az albumot. És közben szinte hihetetlenül gyönyörű is.

3. "September Gurls" (Radio City, 1974)

Ez a másik "nagy" Big Star dal a "Thirteen" mellett és nem is nehéz rájönni, hogy miért: a "September Gurls" mindent összegez, ami a világ egyik legjobb popzenekarává tette a Big Start. A csilingelő, Byrdsös gitárok, a felejthetetlen dallamok és a tökéletes refrén mind megtalálhatók rajta és mindez összesen két perc ötven másodperc alatt bontakozik ki. Bár a "September Gurls" hangzása felemelő és napsütéses, Chilton szövege a viszonzatlan szerelemről és a hiábavaló vágyakozásról szól. Azt nem tudjuk, hogy miért éppen a szeptemberi lányok a legjobbak és a decemberi fiúk a legszerencsétlenebbek, de igazából nem is számít, ha Alex Chilton mondja, akkor biztos úgy van. A "September Gurls" simán ott van minden idők legjobb popdalai között, de még így sem a Big Star legjobbja.

2. "The Ballad of El Goodo" (#1 Record, 1972)

Nem tudjuk, ki volt ez az El Goodo, de az biztos, hogy az ő nevét viseli a legtökéletesebb popdal, amit a Big Star valaha felvett - amiből arra következtethetünk, hogy ez az egyik legjobb popdal, amit valaha felvettek. És valóban: nem nagyon lehet felülmúlni a "The Ballad of El Goodo"-t. Ez a műfaj egyik legnagyobb teljesítménye a Beatles után, a dallam, a harmóniák, a refrén - és még egyszer: a refrén!!! - mind nem csak hogy működnek, de egyszerűen ragyognak. A dal a "Thirteen"-hez hasonlóan egy újabb tisztelgés a fiatalság, a lázadás, az optimizmus, a szerelem és hasonlók előtt, de miközben a másik dal inkább egy csendes meghajlás a kamaszkor előtt, addig a "The Ballad of El Goodo" egy valódi himnusz és egy ellenállhatatlan, zseniális dal.

1. "Kangaroo" (Third, 1978)

Ez egy viszonylag egyértelmű választás, de Alex Chilton és a Big Star nagy tisztelőjeként nem igazán dönthetek másként. A "Kangaroo" a Big Star utolsó és legjobb albumának zenei és érzelmi középpontja, egy experimentális pop remekmű, ami már nem csak zenészek új generációját inspirálta, hanem meg is előzte őket. Lehet, hogy később számos olyan dal született, mint a "Thirteen" vagy a "September Gurls", de az egyértelmű, hogy senki se vett fel még egy olyan egyszerre nyugtalanító és gyönyörű számot, mint a "Kangaroo" - még a This Mortal Coil vagy Jeff Buckley sem, akik egyaránt feldolgozták. Chilton a "Kangaroo"-val megírta minden idők egyik legfurcsább szerelmes dalát (talán csak a Smiths "There Is a Light That Never Goes Out"-ját hasonlíthatjuk hozzá), amit hullámzó gitártorzítással körített, Jody Stephens dobjai néha besodródnak a képbe, néha pedig ki, az összhatás néha a távol-keleti zenéket juttatja az eszünkbe. A "Kangaroo" az egyik legizgalmasabb dal, amit valaha felvettek, évtizedekkel előzte meg a korát és megmutatta az utat az összes későbbi popzenekarnak, akik új területeket akartak felfedezni.