Szóval tegnap abba a kínos helyzetbe kerültem, hogy beszélnem kellett egy keveset a Velvet Underground hatalmas rockzenei jelentőségéről egy egész évfolyamnyi közönség előtt - akik jól láthatóan sosem hallottak a zenekarról. Szerintem viszont mindenki hallott róluk valamilyen értelemben: a Velvet Underground bizonyára minden idők legnagyobb hatású rockzenekara (vagy legalább az egyik legnagyobb), a punk rock, az alternatív rock, az indie rock, a garázsrock, az experimentális/avantgárd zene vagy akár a metál mind sokat köszönhet nekik. Azonban, ha most újrahallgatjuk a zenekar életművét - ami nem lehetetlen feladat, hiszen csak négy albumot készítettek - akkor az is világossá válik, hogy a zenéjük sokkal maradandóbb, mint sok klasszikus hatvanas évekbeli zenekaré. Első nagylemezük, a The Velvet Underground & Nico (ami banános albumként is ismertnek ikonikus borítója miatt) ugyanabban az évben jelent meg, mint mondjuk a Beatles Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Bandje és miközben mindkettővel viszonylag jól bántak az elmúlt évek, egyszerűen elképesztő, mennyivel jobban szól a VU lemeze. Miközben a Beatles albuma és a kaliforniai hippi zenét játszó társaságok zenéje ma már csak egy letűnt kor életébe való bepillantást engedő érdekességnek számít, addig a Velvet Underground bemutatkozásában ott van minden, ami azóta történt - a "Sunday Morning" vagy az "I'll Be Your Mirror" előrejelzi a Belle and Sebastian vagy a Smiths indie popját, az "I'm Waiting for the Man" az egész posztpunk stílust, a "Venus in Furs" vagy a "Heroin" pedig az egész experimentális rock-hozzáállást. Az "All Tomorrow's Parties" címe a legtalálóbb a dalok közül - a zenekart saját korában nem fogadták el, durva, garázsrockos hangzásuk és sötét szövegeik miatt, de a holnap nagyon is vevő volt erre a bulira. Hihetetlen módon második lemezével a VU képes volt még magasabbra emelni a mércét: a White Light/White Heat talán még annyira sem kellemes munka, mint elődje, de közben meg basszus: máig sem sikerült ennél agresszívabban előrehaladó rocklemezt készíteni. A címadó dalban vagy a "Here She Comes Now"-ban vagy az "I Heard Her Call My Name"-ben ott van az egész punk hangzás, csak éppen a punk sosem volt ennyire kemény, mint itt. A "The Gift" egy nyolcperces, őrült monológ Lou Reedtől, a tizenhét perces "Sister Ray" pedig a rock történetének legdurvább felvétele - semmilyen őrült grindcore vagy death metál zenekar sem tudta felülmúlni ezt. A White Light/White Heat már nem csak nagy hatású album volt, hanem olyan, amit tulajdonképpen máig sem sikerült felülmúlni - hacsak nem Scott Walkernek. A zenekaron belüli feszültségek miatt azonban John Cale, aki meghatározó tagja volt a VU-nak kilépett, az utódja pedig Doug Yule volt, a második kettő album már vele készült el. Ezek meglepően más irányt mutatnak, mint a korábbiak: a cím nélküli 1969-es korong zeneileg egy teljesen barátságos folk rock album (a szövegekben mondjuk még mindig feltűnnek Reed furcsaságai), a Loaded pedig egy teljesen egyszerű, bár zseniális rocklemez tisztára slágeres dalokkal, mint a "Sweet Jane" vagy a "Rock & Roll". 1970-ben aztán Lou Reed is kilépett és ezzel tulajdonképpen vége is lett a zenekarnak; egy Doug Yule által vezetett felállás még működött egy ideig és egy új lemez is megjelent, de a Squeeze már csak névben VU album, igazából az egészet Yule írta és vette fel (aki nem is volt a VU alapítói között). Persze ha mélyebben beleásunk a katalógusba, észrevehetjük, hogy nem csak ez a négy album fűződik a Lou Reed által vezetett Velvet Undergroundhoz: van néhány koncertlemezük (ezek közül kettő elég erős), néhány gyűjtemény olyan dalokból, amik nem kerültek fel a végleges albumokra és mostanában kijöttek ezek a 45 éves újrakiadások tele eddig ismeretlen változatokkal és kiadatlan felvételekkel.

Szóval lehet, hogy a Velvet Undergroundé nem egy hatalmas életmű a méreteket tekintve, de a hatást tekintve a legnagyobbak között van. És az a helyzet, hogy még így sem könnyű mindössze tíz dalt kiválasztani - szokás szerint rengeteg fájdalmas döntés eredménye ez a lista, de végeredményben úgy érzem, elégedett vagyok vele.

10. "White Light/White Heat" (White Light/White Heat, 1968)

A Velvet Underground avantgárd zenekar volt és ez sehol sem olyan világos, mint második nagylemezén. A White Light/White Heat megjelenése idején persze megbukott feedbackkel és gitártorzítással teli, zajos garázsrock hangzásának köszönhetően, ami szinte teljesen búcsút mondott a dallamoknak és a szépségnek. Ez az album legalább egy évtizeddel előzte meg a korát - akkor kezdték ugyanis fiatal előadók tömegei másolni ezt a primitív hangzást (csak akkor már punk rocknak hívták). A címadó és egyben nyitódal talán a legkönnyebben befogadható felvétel innen - kicsit az "I'm Waiting for the Man"-re emlékeztet az előző lemezről, csak sokkal tömörebb és ezért nagyobbat üt, mint a másik felvétel. A szöveg nem is olyan meglepő módon visszatér a kemény drogok témájához (konkrétan metamfetamin-belövés a téma), a zene egy hagyományos rock and rollos zongorariffre épül, de Reed, Cale és Tom Wilson producer annyi torzított gitárt és basszust pakoltak rá, hogy a végeredmény közelebb van valami őrült, avantgárd garázsrock hangzáshoz. Később olyan egymástól különböző előadók dolgozták fel, mint David Bowie, a Metallica vagy Jack White és a Raconteurs - ez is azt bizonyítja, milyen egymástól különböző zenészekre volt hatással a Velvet Underground.

9. "Pale Blue Eyes" (The Velvet Underground, 1969)

Miközben a White Light/White Heat erőssége abban rejlett, hogy szélesre tárta a hangzását és kiengedett minden őrületet, ami a tagok képzeletében rejlett, a John Cale távozása után készült cím nélküli lemez éppen azzal emelkedik ki, hogy Reedék visszafogták magukat és olyan gyönyörű, csendes dalokat vettek fel, mint a "Pale Blue Eyes" - bizonyára Reed karrierjének legjobb szerelmes dala. Reed nyugodt, elmélkedő előadásmódja, a letisztult, finom gitárok és Maureen Tucker csörgődobja tényleg gyönyörű összhatást teremtenek, ami elég ritka a Velvet Underground életműben. Persze ez a dal sem tiszta boldogság; Reed szövegében szokás szerint megjelenik valami sötétség: "Jó volt, amit tegnap csináltunk/Szívesen megismételném/A tény, hogy házas vagy/Csak azt bizonyítja, hogy te vagy a legjobb barátom", énekli. De a "Pale Blue Eyes"-ra nem lehet egy házasságtörést megéneklő dalként gondolni - túl tiszta és szépséges ahhoz.

8. "Sunday Morning" (The Velvet Underground & Nico, 1967)

Ha szakértők beszélgetnek a Velvet Undergroundról, akkor minden második szó a "hatás": mekkora hatással voltak a punkra meg az alternatív rockja, meg úgy mindenre. De igazából akkor a legelképesztőbb ez a nagy hatás, ha a "Sunday Morning"-ra gondolunk. Most nézd meg: a "White Light/White Heat"-tel meg a társaival ők inspirálták a punkokat, igen, de aztán itt van a "Sunday Morning", ami minden idők minden indie pop dalának alapja. Belle and Sebastian? The Smiths? Beck? Feelies? Egyikük sem létezhetne a "Sunday Morning" vagy hasonszőrű társai (mint az "I'll Be Your Mirror" vagy a csodás "Femme Fatale", ami éppen hogy kimaradt a listából) nélkül. És közben a "Sunday Morning" - az első VU lemez legelső dala - elképesztően jó is: gyönyörű hangszerelése megjósolja az egész twee pop stílust, és olyan "vasárnap reggeli magadhoz térés" hangulata van, amiben nincs semmi szégyen vagy megbánás csak finom derű és magány. Később sokan próbálták újrateremteni ezt a formulát - Beck, aki fel is dolgozta a dalt, nemrég egy egész lemezt szentelt ennek a kora reggeli hangulatnak (ez volt a 2014-es Morning Phase) de még gazdag hangszereléseivel sem érhetett a VU nyomába.

7. "Venus in Furs" (The Velvet Underground & Nico, 1967)

Hihetetlen módon a "Venus in Furs" ugyanazon a lemezen jelent meg, mint a "Sunday Morning" - miközben az utóbbi dalból ártatlanság és báj sugárzik, addig a "Venus in Furs" maga a perverzió és a dekadencia. A cím Leopold von Sacher-Masoch azonos című könyvét idézi - róla kapta nevét a mazochizmus - a szöveg pedig teljesen szexuális, áthatja szadomazochizmus és a BDSM (és az nem is kérdéses, hogy jobb feldolgozása a témának, mint A szürke ötven árnyalata). John Cale elektromos brácsája összekeveredik a kaotikus gitárokkal és Tucker lassú dobjai olyan buja, bágyadt és csábító hangzást teremtenek, amik még egy olyan hibátlan lemezen is egyedülálló pillanattá teszi a dalt, mint a The Velvet Underground & Nico.

6. "Sweet Jane" (Loaded, 1970)

A "Sweet Jane"-nel jutott a legközelebb a zenekar egy sláger megteremtéséhez - ez a VU talán legtöbbet feldolgozott dala, egy teljesen egyenes és maga nemében fantasztikus popszám tele felejthetetlen riffekkel és dallamokkal, valamint Reed karrierjének ritka optimista szövegeinek egyikével. Itt nyoma sincs a jól ismert, cinikus Reednek, ahogy annak sem, aki megírta a "Venus in Furs" perverziókat taglaló szövegét. Reed itt egyszerű, hétköznapi emberekről énekel, de nem nézi le őket, hanem magasztalja azt a képességüket, hogy el tudnak veszni a művészetben (legyen szó zenéről vagy költészetről) és fel tudják szabadítani önmagukat. "De mindazok, akiknek valaha volt szíve/Sosem fordulna el és törte volna össze", énekli Reed karrierje leginkább felemelő sorait és ez a Velvet Underground és Lou Reed karrierjének legőszintébben optimista pillanata.

5. "Candy Says" (The Velvet Underground, 1969)

A "Candy Says" az egyetlen olyan dal ezen a listán, amit nem Lou Reed énekelt (vannak még kiemelkedő példák erre az életműben, ugye a "Femme Fatale"-t, az "All Tomorrow's Parties"-t és az "I'll Be Your Mirror"-t Nico, az "After Hours"-t pedig Maureen Tucker énekelte), Doug Yule azonban olyan jó munkát végez ezen a dalon, hogy kissé elhomályosítja Reed képességeit. Reed a transzexuális Candy Darlingról írta a dalt, Andy Warhol Factory-jének egyik legfontosabb arcáról és Yule olyan csodás, androgün hangon adja elő ezt az egyedülállóan sebezhető és érzékeny ("Candy azt mondja, meggyűlöltem a testemet/És mindent, amire szüksége van ebben a világbban...") szöveget, amire nincs nagyon példa a Velvet Underground életműben, de az egész hatvanas évekbeli rockban sem. Candy népszerű, de szomorú sorsú ember volt, aki mindössze 29 évet élt - és a klasszikus fotó mellett neki köszönhetjük a Velvet Underground leginkább megindító és költői dalát. (És ne felejtsük el megemlíteni, hogy ez a dal is igen hatásos: a Clinic "Distortions"-e például sokat köszönhet neki.)

4. "Sister Ray" (White Light/White Heat, 1968)

A "Sister Ray"... nos, nem is tudom. Lehet, hogy ez a valaha felvett legjobb dal, de az biztos, hogy előkelő helyet foglal el azok között, amik évtizedekkel előzték meg a korukat. Ilyen a "Tomorrow Never Knows" is, persze, egy másik klasszikus albumzáró, de a "Sister Ray" annyira súlyos, hogy elsöpör minden akadályt az útjából. Ez egy tizenhét perces, háromakkordos, drogokkal és torzítással, zajjal és őrülettel teli szörnyeteg, egy beszívott séta egy tengerészekkel, drogosokkal, transzvesztitákkal, szadomazochistákkal, lövöldözésekkel és egyéb furcsaságokkal teli szórakozóhelyen - vagyis ez a Velvet Underground meghatározó felvétele. Ahogy már említettem, a White Light/White Heat elképesztően agresszív lemez volt, amit máig sem sikerült igazán túlszárnyalni - nos, a "Sister Ray" testesíti meg leginkább ezt az agressziót. Miközben a bemutatkozás még csak a holnap bulijait formálta át, addig a "Sister Ray" (és az egész album) maga volt a holnap, ami még most, lassan négy évtizeddel később is ugyanolyan sokkoló és példátlan, mint megjelenése idején.

3. "Stephanie Says" (VU, 1985)

Van egy olyan érzésem, hogy a "Sister Ray" után már nem is érdemes folytatni az írást, de végül is nem véletlenül van csak a negyedik helyen. Itt van például a "Stephanie Says", ami 1968-ban készült egy olyan albumhoz, ami végül sosem jelent meg és csak 1985-ben, a nagyszerű VU válogatáson látott hivatalosan napvilágot. Ez a dal ugyanabban az évben készült, mint a mindent elsöprő White Light/White Heat, de fényévekre van az album avantgárd stílusától: ez a három percnél is rövidebb, kellemes popdal egy igazi melankolikus klasszikus (ami valójában persze nem klasszikus, mert egy viszonylag kevéssé ismert dal) a magányos, a társaságtól mindig különváló címszereplőről, aki nem érti, miért pazarolta fél életét olyanokra, akiket valójában utál. A "Stephanie Says" nem egy nagy lélegzetű dal, de közben ez Lou Reed egyik legsikerültebb jellemrajza, zeneileg pedig ugyanolyan csodás, mint mondjuk a "Sunday Morning" - azt is mondhatjuk, hogy ez a legjobb Belle and Sebastian dal, amit nem a Belle and Sebastian írt (hallgasd meg például a "We Rule the School"-t, ha hallani akarod a hasonlóságot). Ez a dal is azt bizonyítja, hogy a Velvet Underground életműve sokkal eklektikusabb, mint azt gondolnánk - a "Sister Ray"-t és a "Stephanie Says"-t csak néhány hónap választotta el egymástól.

2. "Heroin" (The Velvet Underground & Nico, 1967)

A "Heroin" mindig is az első számú kedvenc volt a Velvet Underground klasszikus bemutatkozásáról (minden tiszteletünk az "I'm Waiting for the Man"-é meg az "All Tomorrow's Parties"-é persze, de akkor is ez az igazság), ami mind experimentális hangzásával (John Cale zajos elektromos brácsája itt is a középpontban van, de Moe Tucker dobjai adják azt az őrült ritmust, amik hét percig folyamatosan izgalmassá teszik a dalt) mind pedig Lou Reed monológként előadott szövegével a kemény drogok használatáról ("Meghoztam a nagy döntést/Megpróbálom lenullázni az életemet") hatalmasat üt. Ugyanebben az évben a kontinens másik oldalán a hippik virágos LSD-s látomásokról daloltak, Reed pedig a heroinfüggőséget részletezte - kicsit túlzottan is - ezen az epikus, mániákus és zseniális felvételen. Ahogy a legtöbb dal ezen a listán, a "Heroin" túlzottan elüt a hatvanas évek korhangulatától ahhoz, hogy valódi klasszikus lehessen (bár ma már persze megkapja az elismerést, amit megérdemel), de egyértelmű, hogy ott van a helye a "Tomorrow Never Knows", a "White Rabbit", a "Purple Haze" és az évtized többi nagy kábítószeres himnusza között.

1. "Rock & Roll" (Loaded, 1970)

Nem is tudom... igazából a "Rock & Roll" nem a legjobb választás, mert szinte semmi sincs benne, amit a kritikusok szeretnek a Velvet Undergroundban. A hangzása se nem avantgárd, se nem olyan szép folk-popos, mint a "Stephanie Says"-é. Nem mondhatjuk rá, hogy nagy hatású dal (ha csak nem gondolunk a Destroyer "Times Square"-jére, amit egyértelműen ez inspirált) és nem is nagyon mutatott új utakat a rocknak. A szövege se nem a kemény drogokból, sem transzvesztitákról vagy a szadomazochizmusról szól. Nem csak John Cale hiányzik róla (aki már két éve nem volt tagja a zenekarnak) de Maureen Tucker is, aki szülési szabadságon volt a Loaded munkálatai idején. Akkor miért ez van az első helyen? Nos, leginkább azért, mert elképesztően jó és szórakoztató dal, Lou Reed szerelmeslevele a klasszikus rock and roll rádiókhoz, amik felszabadították a fogyasztói társadalom kisvárosi börtönében szenvedő fiatalokat, egy óda a zene mindent megváltoztató erejéhez. A dal főszereplője - egy Jenny nevű lány - végigunja az életét, amíg véletlenül fel nem kapcsol egy rock and roll adót; a két-két tévékészülék és Cadillac biztosan nem fogják megmenteni az életét - jól tudjuk, hogy arra csak egyetlen dolog lehet képes.