A Coldplay-t nem kell bemutatni: már több mint másfél évtizede ők a világ vezető popzenekara, az a fajta társaság, akit a nagyszülőktől a nyolcéves unokákig mindenki ugyanúgy imádhat a családban, akik karrierjük során egy percig sem kockáztattak meg semmit és egyetlen különösebben vakmerő lépést nem tettek. Egyértelmű, hogy kik voltak a közvetlen elődjeik (Oasis, Jeff Buckley, a The Bends-korabeli Radiohead), azt meg felesleges és unalmas lenne részletezni, hogy a Beatles mekkora hatással volt rájuk. A mindig biztonságos területen maradást előtérbe helyező taktikájuk felelős azért, hogy jelenleg ők a világ egyik legnépszerűbb és legtöbb lemezt eladó zenekara, de ugyanilyen sok ellenzőt is szerzett nekik. Sok zenerajongó és kritikus eleve leszólja az új Coldplay lemezeket, és szinte minden professzionálisan zenével foglalkozó ember szkeptikusan áll az életműhöz. Én szerencsére nem vagyok az, és bevallom, mindig is kedveltem Chris Martin és barátai munkásságát, ha nem is vagyok olyan elvakult imádó, mint sokan. A Coldplay sosem kockáztatott, ez igaz, de mégis minden albumuk máshogy hangzik; ilyen értelemben kicsit olyanok, mint az Arctic Monkeys, csak belőlük teljesen hiányzik az az eszeveszett coolság, ami Alex Turneréket az egyik legvonzóbb kortárs popzenekarrá teszi. A sheffieldi négyeshez hasonlóan azonban a Coldplay is főként egy erős frontember köré építkezik, bár Chris Martin nem olyan karizmatikus és laza alak, mint Turner, valamilyen értelemben ő is hatásos (a maga kissé elvarázsolt, csillogó szermű módján). Legelső éveikben kis költségvetésű EP-ket adtak ki, amelyeken található néhány korai gyöngyszem (mint a tisztára Radioheades "Such a Rush", vagy az érzelemdús, de még messze nem giccses "See You Soon"), amelyek egyik későbbi nagylemezükre sem kerültek fel. A bemutatkozásuk, a 2000-ben megjelent Parachutes máris hatalmas siker volt és az évtized legsikeresebb popzenekarává változtatta az angol négyest, főleg a "Yellow" című kislemez sikerének köszönhetően. Az igazi nagy dobás azonban a 2002-es A Rush of Blood to the Head volt, egy hatalmas sikerű album, ami felkerült a Rolling Stone Minden Idők 500 Legjobb Albuma listájára egy évvel a megjelenése után, és szintén büszkélkedhetett néhány nyerő kislemezzel ("Clocks", "The Scientist"). Bár sok kritikus már ezekért se rajongott annyira, a következő lemez, az X&Y volt az addigi legrosszabb visszhangot kapott próbálkozás, sokan máig ezt tartják a legrosszabb lemezüknek, bár kereskedelmileg ez is hatalmas siker volt, 2005 legjobban fogyó új albuma lett. Talán épp a rossz kritikai fogadtatásnak, talán az unalomnak köszönhetően, de a következő lemezzel a Coldplay végre irányt váltott: a Viva la Vida or Death and All His Friends producere az avantgárd pop nagymestere, Brian Eno volt, és ez a lemez nagyon sokban különbözött a korábbiakból, bár még így sem mondható forradalminak, ahogy a Mylo Xyloto (2011) sem, ami a Viva la Vida art popja után az elektronika és az R&B felé tett kiruccanás volt. A 2014-es Ghost Stories volt a Coldplay szakítós lemeze, ennek megfelelően szomorkás ambient és szintipop töltötte meg, egy sokkoló, Avicii-vel készült EDM sláger. A legújabb Coldplay-lemez, a ma kijött A Head Full of Dreams pedig a Coldplay nagybetűs Poplemeze: van rajta egy Beyoncé és egy Tove Lo kollaboráció, a produkcióért a Rihannával és Beyoncéval közös munkájáról ismert norvég Stargate duó felelt, a hangzás pedig az elektronika, a diszkó, az R&B, néhol a funk, máshol pedig a szoftrock felé indul el. Nem ez a zenekar legjobb lemeze, de élvezhetőbb, mint a Ghost Stories, és egy újabb arcát mutatja meg a már így is meglepően sokszínű karriert maga mögött tudható formációnak.
Ez a lista a címe ellenére nem éppen a Coldplay legjobb tíz dalát gyűjti össze, inkább azt a tízet, amelyet jelenleg a legjobban szeretek. Így kimaradt néhány hatalmas sláger (mint a "Yellow") és néhány kevésbé ismert közönségkedvenc is (mint a "Warning Sign"), de számomra ezek a legszebbek és a legfontosabbak. Ja, és ne felejtsük el megemlíteni: ezen a listán a változatosság kedvéért megpróbáltam minden albumról szerepeltetni egy-egy dalt, különben nagyon egyhangú lett volna a végeredmény, ez amúgy végül nem sikerült, mert az X&Y-ról egyszerűen képtelen voltam kiválasztani egy olyan dalt, ami megérdemelne egy helyet itt. A "Talk" egészen közel volt, de az meg egy az egyben a Kraftwerk "Computer Love"-jának újrahasznosítása, úgyhogy az X&Y hivatalosan kimaradt. De most már kezdjük el.
10. "Mylo Xyloto"/"Hurts Like Heaven" (Mylo Xyloto, 2011)
Kevés Coldplay dalra mondhatjuk, hogy igazán szórakoztató vagy laza, hiszen Chris Martin karrierje nagy részét a 2000-es években azzal töltötte, hogy szenvedő, nyafogós poszt-britpop balladákat írt szakításokról meg viszonzatlan szerelmekről. A Mylo Xyloto első két dala, amelyeket itt most egynek tekintek, azonban a legfelemelőbb dolog volt, amit a zenekar 2011-ig felvett, és ha belegondolunk, ez azóta sem változott meg. A Mylo Xyloto volt az első Coldplay-album, amit megvettem, és máig az egyik legnagyobb kedvencem is tőlük. Sok rajongó alapból elutasítja ezt a lemezt diszkós és popos hatásai miatt, meg azért is, mert van rajta egy duett Rihannával, de igazából mind tévednek: ez a lemez nagyszerű, és kész. Azt még nem is említettem, hogy a Mylo Xyloto egy nagyszabású konceptlemez és rockopera is - kissé bugyuta - történettel és többrészes képregénysorozattal, amelyben ez ki van fejtve. A "Hurts Like Heaven" mutatja be a történet hátterét: egy antiutopisztikus társadalomban vagyunk, ahol a gonosz hatóságok diktátorként uralkodnak az embereken, de persze megjelennek a lázadók, akik graffitik segítségével küzdenek az ördögi Major Minus szolgái ellen, ezért olyan sokszínű a lemez dizájnja. A "Hurts Like Heaven" olyan, mintha a Coldplay megzenésítette volna a Mylo borítóját: ide-oda ugráló, rikító színeket idéz fel, miközben a kivitelezés is nagyon ízléses, a Coldplay itt felnő az olyan táncolható elektropopot játszó indie formációkhoz, mint a Postal Service vagy az LCD Soundsystem. Meglepő módon a "Hurts Like Heaven" csak a hatodik kislemezként jött ki a Mylo Xylotóról, pedig sokkal, de sokkal izgalmasabb és maradandóbb dal, mint mondjuk a melodramatikus "Paradise" vagy az idegesítő "Every Teardrop Is a Waterfall".
9. "Midnight" (Ghost Stories, 2014)
A "Midnight" jött ki elsőként a Ghost Storiesról - ez még azelőtt volt, hogy kiderültek az album finomabb részletei, például az, hogy Chris Martin és Gwyneth Paltrow válását fogja megénekelni. Amikor először meghallottam, úgy éreztem, ennek az albumnak működnie kell: a "Midnight" semmire se hasonlított a Coldplay korábbi zenéi közül, egy kissé beszívott hangulatú folkos/elektronikus ambient ballada volt, amelyen Chris Martin hangja megsokszorozva siránkozott arról, hogy több millió mérföldre van az otthonától, és hogy viharos az ég. Nagyon hatásos dal volt, a Bon Iver Blood Bank EP-jének és második nagylemezének stílusát idézte, az alapját pedig Jon Hopkins (a Coldplay megszokott kollaborátora) egyik befejezetlen ambient műve képezte. Később ez a dal szerepelt a Coldplay "vizuális albumának" trailerében, és ekkor jöttem rá csak igazán, mennyire lenyűgöző erejű. Aztán kijött a második kislemez (a "Magic"), ami nem volt rossz, de csalódást okozott a "Midnight" haladó stílusa és megrendítő ereje után, és sajnos a Ghost Stories albumként is inkább a "Magic", mint a "Midnight" hangulatához volt közelebb. A "Midnight" azonban továbbra is itt van egyfajta be nem váltott ígéretként és a Coldplay egyik legérdekesebb dalaként: egy éjszakai kóborlás néptelen földeken zuhogó eső és villámlás között, bizonyára LSD hatása alatt, de egész biztosan roppant magányosan. Martin talán sosem írt jobb dalt a szakításról.
8. "Don't Panic" (Parachutes, 2000)
Itt az ideje egy újabb népszerűtlen véleménynek: nekem mindig jobban tetszett a Parachutes, mint a Rush of Blood to the Head. De most komolyan: a Rush of Blood nem több, mint a Parachutes professzionálisabb és így szükségszerűen kevésbé emberi újrafelvétele jóval kevesebb valódi érzelemmel és jóval több szélesvásznú, bombasztikus, de semmitmondó himnusszal. A Rush of Blood nagyrészt olyan, mint egy lélektelen multiplex mozi, miközben a Parachutes még közelebb van a hangulatosabb art mozik világához, még úgy is, ha néhol már érezhető benne az a világhódító ambíció, ami később a világ vezető üzleteinek egyikévé tette ezt a zenekart. Van egy-két dal azonban, ami még inkább a Coldplay bájos első EP-inek sokkal egyszerűbb hangzását és sokkal emberibb üzeneteit közvetíti: a Jeff Buckley-t idéző "Shiver" vagy a rejtett dalként megjelenő "Life Is for Living" is ilyen, de a legjobb nyilvánvalóan a lemez első dalaként szolgáló, más verzióban már korábban is megjelent "Don't Panic". Hogy miért? Mert ez a dal tulajdonképpen mindent összegez, amiről a Coldplay pályafutásának első néhány éve szólt. A dal finoman melankolikus, valahogy egyszerre szomorú és felemelő, még hiányzik belőle a "Yellow" szupersztárság felé tekintő ambíciója, de már érezhető rajta, hogy a zenekar elmozdult a korai EP-k indie méretétől. A "Don't Panic" ugyanúgy előrejelzi az "In My Place" stílusát, mint amennyire felidézi az első évek messze visszafogottabb hangzását, ezért kihagyhatatlan az ilyen listákról.
7. "See You Soon" (The Blue Room EP, 1999)
Ha már azt mondtam, hogy minden Coldplay album szerepelni fog a listán, akkor ne maradjon ki a zenekar első néhány EP-je se, amik nagyrészt még független kiadóknál jelentek meg, így nem is olyan közismertek. Az 1999-es The Blue Room volt a Coldplay bemutatkozása a Parlophone kiadónál, és tulajdonképpen a zenekar minden addigi eredményét összegezte: ott volt a "Bigger Stronger", bizonyára az első számuk, amihez hivatalos videó kézsült, aztán a "Don't Panic" és a "High Speed" korai változatai, de a másik két dal az igazi csúcspont. A Radiohead komorságát idéző "Such a Rush" is kiemelkedő, de a "See You Soon" egyszerűen jobb dal, mert képes arra, amiben sok későbbi, híresebb és nagyszabásúbb számuk kudarcot vallott: képes nyál nélkül érzelmes lenni. Miközben a hasonlóan őszinte érzelmeket közvetítő "Shiver" betudható egy Jeff Buckley utánérzésnek, addig a "See You Soon" egyértelműen Chris Martinhoz tartozik, és máig ez az egyik legjobb munkája.
6. "Lovers in Japan" (Viva la Vida or Death and All His Friends, 2008)
Miközben a Mylo Xyloto volt az első Coldplay lemez, amit megvettem, a kedvencem mindig is a Viva la Vida volt, és továbbra is azt vallom, hogy a zenekar sosem csinált ennél jobb lemezt. Ha nem döntöttem volna el, hogy minden lemezről beteszek ide legalább egy dalt, akkor erős túlsúlyban lettek volna a Mylo Xyloto és a Viva la Vida felvételei, így viszont ki kellett hagynom az olyan csúcspontokat erről a remek albumról, mint a meglepően rockos, háborúellenes témájú "Violet Hill" vagy a Velvet Undergroundot és a My Bloody Valentine-t egyaránt felidéző, kiemelkedően erotikus "Yes". A "Lovers in Japan" azonban továbbra is magasan a legelragadóbb popdal a Coldplay legjobb lemezéről: az egész egy azonnal ható, gyönyörű és felemelő billentyűs szólam köré épül, Jonny Buckland gitárja is csúcsformában van, Martin pedig az gyorsan múló időről énekel, meg az oszakai napsütésről. A "Lovers in Japan" egy ellenállhatatlanul dallamos, ragyogó, vágyakozó és romantikus himnusz és az album egyik legkiemelkedőbb pillanata.
5. "Up in Flames" (Mylo Xyloto, 2011)
Érdekes, hogy miközben a Mylo Xylotót sokszor a legtempósabb és legpoposabb Coldplay albumnak nevezzük, a csúcspontjai inkább a lassú darabok közt keresendők. Ott van az "Us Against the World", ami szépen idézi a zenekar korai időszakát, ahogy a begyorsuló "Up with the Birds" is figyelemreméltó, de az album legjobb balladája egyértelműen a minimális, dobgépre és zongorára épülő "Up in Flames", egy másik Martin leghatásosabb szakítós dalai közül. Az "Up in Flames"-ben nincs semmi kirívó vagy szokatlan, ez a dal pontosan az, aminek látszik: egy tökéletesen kivitelezett, siránkozó R&B ballada, szívszorító és elragadó érzelmekkel, valamint egy olyan fájdalmasan gyönyörű refrénnel, amit bátran nevezhetünk a lemez leghatásosabb és legmaradandóbb pillanatának. Az "Up in Flames"-ben ugyanúgy ott van a Mylo sokszínű hangzása, mint a "Charlie Brown"-hoz hasonló, kiváló kislemezekben, csak itt sokkal spártaibb hangszerelésen szűrődnek át, és ezért sokkal nagyobb eredmény ez a dal, mint azok közül bármelyik.
4. "Adventure of a Lifetime" (A Head Full of Dreams, 2015)
A Head Full of Dreams végeredményben egy hatalmas csalódás: a szándék jó volt, de a kivitelezés nagyon félrecsúszott. Chris Martin el akarta készíteni a saját egyenes poplemezét, de ehelyett unalmas és idegesítő produkcióval lerombolt liftzenék meg még unalmasabb, csöpögős zongorás balladák sorát sikerült kiadnia, amelyről szinte teljesen hiányzik a minőség. De csak szinte, mert az "Adventure of a Lifetime", a Coldplay egyik legjobb kislemeze a Viva la Vida korszak óta még itt van, egyedüli bizonyítékaként annak, hogy a zenekarból nem veszett ki még teljesen a kreativitás. A Coldplay a popzene nagyon sok oldalával kísérletezett már, de a funkkal és a diszkóval még nem, úgyhogy az "Adventure of a Lifetime"-on Martin ezeket próbálta saját képére formálni, a végeredmény pedig egy laza gitárriffel összefogott, eklektikus, a világzene és a hetvenes évek diszkó kislemezinek hatását ugyanúgy mutató könnyed popszám, ami nem akar túl sokat, mint a világmegváltásra törekvő "Paradise", de amit kitűz maga elé, azt el is éri. A csimpánzos videót elkészíteni mondjuk rossz ötlet volt, de azt már megszoktuk, hogy a Coldplay klipjei albumról albumra egyre borzalmasabbak lesznek és a "True Love" videó rémálma után ez már végül is nem olyan nagy lépés lefelé.
3. "Strawberry Swing" (Viva la Vida or Death and All His Friends, 2008)
A Viva la Vida azért magasan a legjobb Coldplay lemez, mert egy kreatívabb és szerethetőbb arcát mutatja be a zenekarnak, mint a Rush of Blood vagy a Parachutes, és egész egyszerűen azért is, mert pozitív csalódást jelent, hogy az X&Y kudarca után Martinék képesek voltak ilyen frappánsan visszatérni. Az indie popos és art popos hangzás nagyrészt Brian Eno produceri segítségének köszönhető, aki azt tanácsolta a zenekarnak, hogy az albumon minden dal más hangzású legyen. Ennek köszönhetően a Viva la Vida legjobb dalai mind teljesen másfélék, és sokkal jobban fáj, hogy ki kellett hagynom mondjuk a "Yes"-t, a "Violet Hill"-t vagy a Prospekt's March EP-n megjelent "Life in Technicolor II"-t, mint bármi mást a katalógusból. Azért is figyelemreméltó album a Viva la Vida, mert a korábbi, nagyrészt fekete-fehér színeket idéző lemezek után meglepően sokszínű album volt, nem olyan neonfényű, mint a Mylo Xyloto, inkább egy ízléses, pasztelles technicolor hangulatú lemez, kissé a kilencvenes évek olyan alternatív rock klasszikusait idézte, mint mondjuk Beck Odelay-je. A "Strawberry Swing" a zenekar kedvenc dala az albumról és az enyém (és sok kritikusé) is egyszerűen azért, mert olyan bájos és gyönyörű kis dalocska, miközben törzsi dobjai és finom, folkos gitárpengetése egyedülállóvá teszik a Coldplay életművében. A "Strawberry Swing" azért működik annyira, mert elhagyja a "Fix You" vagy a "The Scientist" szélesvásznú melodrámáját, és inkább kisméretű érzelmeket közvetít, olyanokat, amik még úgy is megérintenek, ha egy szót sem értünk a szövegből.
2. "Clocks" (A Rush of Blood to the Head, 2002)
A "Clocks" a "Strawberry Swing" tökéletes ellentéte: egy stadionokra méretezett zongorafutam köré épített, epikus méreteket öltő himnusz a honvágyról és a bizonytalanságról, és mellesleg ez a Coldplay karrierjének talán legnagyobbat ütő felvétele és a zenekar egyik legnagyobb slágere is. Martin később úgy nyilatkozott, hogy a Muse "keményebb" zenéje inspirálta a dalt, de a "Clocks" messze túlszárnyalja Matt Bellamyék bármelyik számát. A "Clocks" hangzása talán kissé steril, de az majdnem az egész Rush of Bloodra igaz, ez a dal azonban tisztára hipnotikus hatású, és teljesen kilóg a tisztességes, de unalmas dalok sorából álló lemezről: az a monumentális zongorariff, az a tébolyult ritmus és azok a rejtélyes, nyomasztó sorok a 2000-es évek egyik legfontosabb és legjobb rockdalává teszik ezt a számot. "Vajon a gyógyír része vagyok, vagy a betegségé?", énekli Chris Martin valahol a dalban, és ezzel a sorral tökéletesen körülírja a Coldplay megítélését övező kérdéseket. Néha talán úgy tűnik, hogy a zenekar inkább a betegséghez tartozik, de a "Clocks"-hoz hasonló csodás pillanatok biztosítanak róla, hogy a Coldplay minőségi zenéje néha gyógyírként is használható a kortárs popzene Maroon 5-hoz hasonló borzalmaira.
1. "U.F.O." (Mylo Xyloto, 2011)
Előre szóltam, hogy ez a lista nem a legnagyobb Coldplay slágereket rangsorolja, hanem azokat a dalokat, amik számomra kiemelkedően fontosak ebből a katalógusból. A "U.F.O." nem éppen a legismertebb felvétele a zenekarnak, bár az "Up with the Birds"-el együtt kislemezként is megjelent. Az ismeretlenségében több dolog is közrejátszik: egyszer sem játszották el a Mylo Xyloto megjelenését követő hosszas turnén, és mindössze kétperces hossza meg visszafogott hangszerelése miatt kissé elveszett a Mylo nagyszabású csúcspontjai között - a szomszédjai a "Major Minus" experimentális rockja és a "Princess of China" hatalmas Rihanna kollaborációja, amik szintén a lemez legszebb pillanatai között vannak. Leginkább persze azért teljesen ismeretlen, mert ez egy szükségszerűen kisméretű dal egy hatalmas katalógusban, amiben olyan kortárs klasszikusok is sorakoznak, mint a már említett "Clocks" vagy éppen a "Viva la Vida" és a "Paradise".
A "U.F.O." azért kiemelkedő dal mégis, mert hangszerelésében és stílusában a Coldplay legkorábbi éveit idézi, az olyan dalokat, mint a szintén említett "See You Soon", vagy éppen a "Don't Panic" és a "Life Is for Living" a Parachutesról. Visszafogott, de azért érzelgős, mint a Coldplay szinte összes dala; sőt, kicsit túlcsordulóan érzelgős, mintha valami régi Disney filmzenét hallgatnánk. A "U.F.O." egy ártatlan, gyönyörű és reménykedő dal, Chris Martin dalszerzésének egy kisebb megkoronázása és bizonyíték arra, hogy a 2010-es években is képes még olyan mindenkit megérintő, egyszerű dalokat írni, mint egy évtizeddel korábban. Zeneileg is kiemelkedő pillanat a Mylo Xylotón, mivel az "Up in Flames"-hez hasonlóan minimális eszközökkel dolgozik (ebben az esetben mindössze egy akusztikus gitárral, szintetikus vonósokkal és Chris Martin énekhangjával), de valahogy mégis képes megteremteni azt a sokszínű, felemelő és imádnivaló hangzást, ami a Mylo egészét átitatta. És az, hogy Martin képes úgy befejezni a dalt, hogy tulajdonképpen elmarad a várt beteljesedés, újabb keserédes győzelem. Ahogy Neil Young "After the Gold Rush"-ánál is láttuk, a kevesebb néha több: amikor a "U.F.O." befejeződik, még többet akarunk belőle és mi is ugyanúgy vágyakozunk, ahogy a dal elbeszélője vágyakozik a jobb életre. Lehet, hogy nem a "U.F.O." miatt fognak emlékezni a Coldplay-re, de ez a dal még mindig a pályafutás egy csendes csúcspontja.
