A nagy sikerre való tekintettel itt a második top 10 dal típusú cikk, de esküszöm, nem a neve miatt választottam ki épp Elliott Smitht, hanem azért, mert nagyszerű előadónak tartom és épp mostanában jött meg a kedvem ahhoz, hogy végighallgassam sajnálatosan rövid életművét. Azt az érdekes felismerést tettem, miután minden hivatalos kiadványt meghallgattam, amit Smith szólóban jelentetett meg, hogy a rövid életű énekes-dalszerző karrierje éppen fordított irányba haladt, mint példálul Nick Drake-é vagy Kurt Cobainé, akikhez Smitht is gyakran hasonlítják. Drake és Cobain szintén fiatalon haltak meg, Cobain egyértelműen öngyilkos lett, Drake esetében ez a lehetőség is fennáll, bár az igazságot sosem fogjuk megtudni. De egy dolog biztos: ahogy közeledtek halálukhoz, a zenéjük egy re kétségbeesettebbé és lehangolóbbá vált. Drake 1970-ben még az egészen vidám hangzású, teljes zenekarral felvett Bryter Layterrel vívta ki a kritikusok és a vásárlók fojtogató közönyét, de utolsó albuma, a Pink Moon már maga volt a csendes reménytelenség, a fiatal énekes-dalszerző olyan ember benyomását keltette, aki már fél lábbal a sírban van, néhány évvel később pedig egy - talán szándékos - gyógyszertúladagolás következtében Drake tényleg elhunyt. Cobain és a Nirvana 1991-ben meghódították az egész világot a Neverminddal, de az 1993-as In Utero már sokkal durvább, fájdalmasabb és zajosabb lemez, ami szintén egy szenvedő, öngyilkos hajlamú embert juttat az eszünkbe.
Elliott Smith ezzel szemben 1997-es csúcslemeze, az Either/Or idején hangzott olyannak, akit nem sok minden tart már ebben a világban. Túlérzékeny, az alkohol és a kábítószerek rabságában élő, nagyon mély érzelmű, de mindig is problémás, depresszióra hajlamos ember volt, aki ezeket a dolgokat mind megénekelte az olyan dalaiban, mint a "Needle in the Hay" és a "Between the Bars", nem is kísérte más, csak saját, visszafogott akusztikus gitájra és itt-ott némi dob vagy zongora. Ugyanabban az évben belekóstolt a mainstream sikerbe is, amikor néhány dala bekerült a Good Will Hunting filmzenéjébe (a "Miss Misery"-t pedig valóban a filmhez írta), Oscar-jelölést kapott és olyanokkal állhatott egy színpadon, mint Trisha Yearwood, Céline Dion, Madonna és Aaliyah. Aztán jött az 1998-as XO, ahol szintén mély és személyes problémákat dolgozott fel, de már olyan kidolgozott és néha szinte vidám hangszerelések kíséretében, amik kissé elfeledtették, hogy milyen szomorú is Smith zenéje. A 2000-ben megjelent Figure 8 azonban meghökkentően magabiztos, kidolgozott, néha tényleg vidám, máshol pedig legfeljebb csendesen szomorú, remekbe szabott popdalok gyűjteménye volt, zeneileg Smith mesterműve. 2003-ban aztán, mielőtt befejezhette volna következő albumát (amit duplalemeznek tervezett), egy, a barátnőjével való veszekedést követően halálos szúrt sebeket ejtett önmagán. Ez volt az elmúlt évtized egyik legnagyobb vesztesége a zene világában. Elliott zenéje azért olyan elképesztően jó, mert bár minimális eszközöket használt, mégis képes volt olyan fülbemászó és felejthetetlen dallamokat írni, amikhez másoknak hatalmas hangerőre és tucatnyi hangszerre meg énekhangra van szüksége. Elliottnak mindehhez elég volt a saját, fátyolos hangja és egy akusztikus gitár, meg a költői tehetsége, ami az olyan szinte irodalmi szintű dalszerzők közé emelte, mint Townes Van Zandt. Nem biztos, hogy ez itt tényleg Elliott legjobb 10 dala, mert ő a kevés olyan zenész egyike, akik sosem hibáztak karrierjük során. Mindenesetre itt van tíz gyönyörű dal Elliott rövid, de nagyszerű életművéből, amik jó bevezetésként szolgálnak a zenéjéhez:
10. A Distorted Reality Is Now a Necessity to Be Free (a "Pretty (Ugly Before)" kislemez B-oldaláról, 2003)
Elliott karrierjének utolsó éveiben a kísérletezés felé fordult, ami az ő esetében annyiból állt, hogy zajosabb, a pszichedelikus pop felé közelítő dalokat vett fel. Ezek közül a legjobbakat a befejezetlen, posztumusz megjelent From a Basement on the Hillen találjuk meg, ilyen a "King's Crossing", Elliott utolsó éveinek egyik legszebb terméke, egy hosszú instrumentális bevezetővel induló, gyönyörű, barátságosan pszichedelikus dal. De már az előző évben kijött Elliott zajos oldalának legszebb dokumentuma a "Pretty (Ugly Before)" kislemez B-oldalán (az A-oldalas szám is megtalálható ugyanazon a lemezen). Az "A Distorted Reality" egy mérsékelten kísérletező, de Elliotthoz méltóan fülbemászó és gyönyörű dal, ami jól bemutatja, mivel foglalkozott a dalszerző pályafutásának utolsó pár évében. A dal egy másik változata a From a Basement on the Hill utolsó dalaként szolgál, bár annak a verziónak kidolgozottabb és erősebb a szövege, de a kislemezen hallható "A Distorted Reality" lo-fis produkciójával és bájával az egyértelmű győztes.
9. Say Yes (Either/Or, 1997)
A "Say Yes" az egyik olyan Elliott Smith-dal, amit szinte mindenki ismer, még ha nem is tudja, hogy ismeri. Ennek részben az lehet az oka, hogy ez a dal is szerepelt a Good Will Hunting zenéjében, de ugyanúgy az egyszerű, visszafogott, de gyönyörű dallama is. A "Say Yes" mindennél jobban megmutatja, mi volt Elliott korai lemezeinek zsenialitása: minimális eszközökkel tudtak ilyen azonnal fülbemászó dalokat felsorakoztatni. És bár a későbbi albumain (az XO-n vagy a Figure 8-en) sokkal kidolgozottabb hangszerelésekkel dolgozhatott, Elliott soha többé nem tudott olyan elképesztően érzékeny és kedves pillanatot teremteni, mint amikor a "Say Yes" elején akusztikus gitárkíséret mellett a "Szerelmes vagyok a világba egy lány szemein keresztül" sort énekli. Elliott később azt mondta, ez az egyik legoptimistább dala, mert amikor írta, nagyon szerelmes volt, és ezt valóban érezni is lehet belőle: ez az egész karrierje talán legfelemelőbb felvétele.
8. The Biggest Lie (Elliott Smith, 1995)
Elliott cím nélküli második nagylemeze még mindig az egyik legnépszerűbb a rajongók körében, és ez nem is csoda, hiszen az Elliott Smith a karrier korai, lo-fis szakaszának leginkább meghatározó albuma. Az 1994-es Roman Candle című bemutatkozás ígéretes, de még nem igazán erős kezdés volt, amelyen csak itt-ott lehetett érezni azt az elképesztő dalszerzői tehetséget, ami a kilencvenes évek egyik legjobb indie lemezévé tette az Either/Ort. Az Elliott Smithen azonban nem csak Elliott énekstílusa és gitárjátéka, de maga a dalszerzése is rengeteget fejlődött, rengeteg dalt találunk róla, amik máig a rajongók nagy kedvencei ("Christian Brothers", "St. Ides Heaven"). A "The Biggest Lie" zárja az albumot, és ez Elliott karrierjének leghatásosabb albumzárása (és ebben a karrierben találunk még olyan záródalokat, mint a "Say Yes" vagy az "I Didn't Understand"): ha nem figyelnénk eléggé, azt hihetnénk, hogy ez egy szikár, de fülbemászó akusztikus szakítós ballada. Ha viszont jobban figyelünk, rájöhetünk, hogy miközben ez mind igaz, a "The Biggest Lie" sokkal több ennél: "Oh, mi olyan drágák vagyunk, te és én/És mindentől, amit teszel meg akarok halni" (nyersfordítás) énekli Elliott a dal vége felé, és ennél intimebb a zene nem igazán lehet.
7. Miss Misery (Good Will Hunting filmzene, 1997)
Elliott Smith karrierjének nagy mainstream pillanata természetesen a Good Will Hunting filmzene sikere volt, ami egy kis időre sztárrá tette a korábban ismeretlen indie énekest. Később szerződést kapott egy nagy lemezcégtől és kiadott két hatalmas kritikai elismerésben részesült albumot, de soha nem jutott el akkora magasságokba, mint amikor a "Miss Misery"-t, a Legjobb Dal kategóriában jelölt szerzeményét adta elő az 1997-es Oscar-gálán. Ha megnézzük a fellépést, láthatjuk a számára idegen közegben kissé idegesen mozgó Elliottot elég rosszul álló fehér öltönyében és mosatlan hajával, de a dal, benne Elliott jól megszokott alkoholista képeivel és csodásan szomorú érzelmeivel egyszerűen ragyogó, még benne van a korai lemezek meghittsége, de már az XO bonyolultabb hangzásvilága felé közelít. Ha nem is Elliott legjobb dala, de annyi biztos, hogy ez volt a pályafutása legfontosabb pillanata.
6. Needle in the Hay (Elliott Smith, 1995)
A "Needle in the Hay" nyitja Elliott második, cím nélküli albumát, és hasonlóan szikár, sötét dal, mint a Roman Candle címadó dalként szolgáló bevezetője. A változást azonban nem veszthetjük szem elől: Elliott történetmesélő képességei és gitárjátéka rengeteg fejlődtek a mindössze egy évvel korábban megjelent első lemeze óta, és ezek teszik a "Needle in the Hay"-t egyik legnépszerűbb felvételévé. A hibátlan, bár szándékosan alacsony minőségben felvett akusztikus gitárok ezúttal nem csak aláfestésként szolgálnak, hanem önmagukra is felhívják a figyelmet, miközben Elliott a heroinfüggőségről mond egyszerre szívszaggató és sivár történetet. A dal sorról sorra egyre sötétebbé válik, az utolsó refrén előtti "Büszkének kellene lenned, hogy jó jegyeket kapok" kétértelmű, hiszen a "jegyek" itt az injekciós tű okozta szúrásokra utalnak, a "büszkének kellene lenned" pedig gúnyos beszólás a drogos elbeszélő apjának. Elliott azonban még ezt is képes úgy előadni, hogy a hallgatók jól érezzék magukat tőle.
5. Division Day (egy 1996-os kislemezről)
A "Division Day" első hallásra meglepően kilóg a környezetéből: 1996-ban jelent meg, egy évvel a cím nélküli második album után, és szintén egy évvel az Either/Or előtt. Azonban a Velvet Underground "I'm Waiting for the Man"-jét vagy a Spoon néhány évvel később megjelent Kill the Moonlightját idéző zongorás rockja és egészen vidámnak tűnő hangulata egyik albumra se illene. Ezt a másságot az is jelzi, hogy a kislemez nem a Kill Rock Stars (Elliott korai kiadója) és nem is a Dreamworks (az XO utáni kiadó) gondozásában jelent meg, hanem az ismeretlen, Suicide Squeeze nevű lemezcégnél. A hangszerelése már a későbbi lemezek bonyolultságát idézi, de a produkció még teljesen lo-fis, sokkal jobban, mint bármi az Either/Oron, ja, és ha nem figyelünk a szövegre, még azt hihetnénk, hogy Elliott ezúttal egy napfényes popdal írt, ami a legkevésbé sem lehangoló. De persze nem így van: Smitht közismerten molesztálta a nevelőapja tizenéves korában, ezért költözött el a családi otthonból. A "Division Day" szövege ezt örökíti meg, és nem is nagyon homályosan: "Általában akkor találkoztak, amikor aludt/És beteges dolgokat csináltak/Megalázta és egyre közelebb vitte/Az elválás napjához". Ha nem vennénk ezt figyelembe, szinte már jókedvű lenne a dal.
4. Between the Bars (Either/Or, 1997)
Ha a lista Elliott Smith legfülbemászóbb vagy legszélesebb körben ismert dalait rangsorolná, akkor biztosan a "Between the Bars" lenne az első. Az Either/Oron és később (az eredeti és egy nagyzenekari változatban) a Good Will Hunting zenéjén megjelent dal zeneileg talán Elliott karrierjének legbarátságosabb felvétele, olyan mint egy gyengéd altató. Elliott sok dalt írt alkoholizmusáról és kábítószerhasználatáról, de mind közül a "Between the Bars" a legkülönösebb, mert a legtöbb hasonló témájú számmal ellentétben nem valami ijesztő dologként kezeli az ivást, hanem szinte olyan helyként utal rá, ahová az élet szörnyűségei elől lehet menekülni. "Igyál velem, maradj fenn egész éjjel", kezdi a dalt Elliott, és bár ez először meghívásnak tűnhet, amit az elbeszélő egy barátnak címzett, végül inkább azt a következtetést lehet levonni, hogy a dalban maga az alkohol az elbeszélő. "Igyál velem/És felejtsd el/A napok nyomását/Tedd, amit mondok/És én mindent rendbehozok/És elzavarom őket/A képeket a fejedből". A "Between the Bars" nagyon sötét dal, de Elliott előadásmódja olyan gyönyörű, vigasztaló imává teszik, amihez nyugodtan fordulhatunk az élet nehéz szakaszaiban.
3. Can't Make a Sound (Figure 8, 2000)
Persze, az Either/Or a nagy indie kedvenc, az Elliott Smith a lo-fi mestermű és az XO a nagy váltás, de számomra akkor is Elliott életében megjelent utolsó albuma, a Figure 8 a kedvenc. A Figure 8 ellenzői azzal szoktak érvelni, hogy az album nagyszabású hangzásvilága tönkretette Elliott korábbi lemezinek intimitását és emberiségét, és ebben van is valami, de szerintem a Figure 8-ben egyszerűen azért nem érezhetők ezek a dolgok, mert Elliott nem volt annyira összetört állapotban, mint pár évvel ezelőtt. Ezt bizonyítják az olyan dalok, mint a "Happiness", amelyek szinte már valóban vidám popdaloknak számítanak. A Figure 8 bizonyítja be igazán, hogy milyen tehetséges zenész volt Elliott, aki nem csak az akusztikus gitárpengetéshez meg a remegő énekléshez értett, hanem képes volt összerakni egy majdnem egyórás, mindenféle hangszerrel megpakolt, zseniális poplemezt, ami tizenöt évvel megjelenése után is ugyanúgy elképesztő. A legjobb dal pedig a majdnem utolsóként érkező "Can't Make a Sound", pedig ha belekezdünk, még azt hihetnénk, hogy ez egy elég gyenge szám. Valóban, az első percet főleg akusztikus gitárok töltik meg, de aztán addig építkezik a dal, amíg Elliott karrierjének leghatalmasabb kijelentése lesz, egy mindenféle vonósokkal teli, barokkos csoda, ami kissé a Blur "Blue Jeans"-ének ragyogó csúcspontját juttatja eszünkbe. Ez a dal már egyedül is elég érv arra, hogy a Figure 8 volt a pályafutás valódi remekműve.
2. Condor Ave. (Roman Candle, 1994)
Elliott bemutatkozó szólólemeze, a Roman Cande érezhetően egy kiemelkedően tehetséges dalszerző műve volt, de még nem volt igazán kiforrott alkotás, sok volt rajta a közepesebb felvétel, de néhány dalban már átszivárgott az a zsenialitás, ami az Either/Ort vagy az XO-t betöltötte. Ilyen volt az elég agresszív címadó dal vagy a "No Name #3", de mindenek felett a csodás "Condor Ave.", amely a korai, barátságos lo-fi produkció keretében bemutatja, milyen finoman tudott gitározni Elliott és milyen fülbemászó dallamokat tudott írni még ebben a spártai hangzásvilágban is, de ebben az esetben is főleg a történetmesélő képessége nyűgöz le. A dal első felében az elbeszélőt elhagyja a szeretője, beszáll a kocsijába és elhajt, de mindezt Elliott olyan erővel képes megírni, ahogy senki más. Aztán az események egyre furcsább fordulatokat vesznek, a vezető elalszik a volánnál és elüt egy az út mellett ülő alkoholistát, majd mindent maga mögött hagy. A "Condor Ave." Elliott legjobb korai próbálkozása, a nagyszerű, sötét történetmesélés és a gyönyörű dallamvilág egyesülése.
1. Waltz #2 (XO) (XO, 1998)
A "Miss Misery" sikere után Elliott szerződést kapott a Dreamworks kiadótól, és így megtörtént az, amitől az indie rajongók a legjobban félnek: kedvencük hirtelen egy nagy lemezcégnél találta magát. Az ilyen váltásoknak sokszor katasztrófa a vége, máskor nem annyira, de aranyszabály, hogy ha egy független zenekar nagy kiadóhoz szerződik, akkor leromlik a színvonala: az R.E.M. sosem csinált olyan jó lemezt, min a Document, miután a Warner Broshoz szerződött, és a Sonic Youth sem érte el többet a Daydream Nation színvonalát. Elliott arra használta a megnövekedett kereteit, hogy bonyolultabb hangszereléseket vitt a korábban teljesen visszafogott, lo-fis hangzású albumaira, az eredmény pedig az XO lett, egy minden tekintetben nagyszerű lemez, amelyen olyan közönségkedvencek kaptak helyet, mint a "Tomorrow Tomorrow", vagy az Elliott Beatles iránti rajongását megmutató "Baby Britain".
Az egyszerre ambiciózus, gyönyörű és Elliottosan érzékeny "Waltz #2 (XO)" azonban nem csak az album, de az egész karrier csúcspontja. A címének megfelelően valóban keringőütemre íródott, és nem is nehéz elképzelni, ahogy egy koncertteremnyi részeg rajongó táncol rá, miközben Elliott itt is egyesíti Beatleses hatásait önéletrajzi ihletésű szövegeivel és az XO érezhetően bátrabb és nagyobb hangszereléseivel. Megemlíti molesztáló nevelőapját, de a dal elsősorban az anyjához szól, akit 14 éves korában kénytelen volt elhagyni: "Most már sosem foglak ismerni, de így is szeretni foglak", énekli, és lehet, hogy ez a sor eredetileg Elliott anyjához szólt, akihez már sosem kerülhetett olyan közel, mint gyerekkorában, de most, hogy rajongók új generációja fedezi fel Elliott zenéjét, a sor más értelmet kapott. Ezek a szavak most már neki szólnak, hiszen sosem fogjuk ismerni, de így is szeretni fogjuk őt és a zenéjét.
