A blog címét részben a Smiths neve inspirálta, úgyhogy illő, hogy róluk készítsek először ilyen összeállítást. Meg azért is érthető ez a választás, mert a Smiths minden idők egyik legjobb zenekara és kész. A nyolcvanas évek brit független színterének legfontosabb zenekara. A nyolcvanas évek egyetlen igazán nélkülözhetetlen hangja. Az évtized legfontosabb brit gitárpop zenekara. Az első kívülálló indie zenekar, akik képesek voltak a mainstream siker elérésére a saját szabályaik szerint. Minden idők legnagyobb hatású zenekara (még a Beatlest is leelőzve) az NME szerint. Mindössze öt évig működtek zenekarként, de az ezalatt megjelent négy stúdióalbumuk mind ott van minden idők legmagasabbra értékelt lemezei között, az 1984-es bemutatkozástól egyenesen az 1987-es Strangeways, Here We Come-ig (ez a frontember Morrissey kedvenc Smiths-lemeze). A legjobbnak azonban általában az 1986-os The Queen Is Deadet tartják, amit az NME konkréten minden idők legjobb albumának választott 2013-ban, a Pitchfork pedig a hatodik helyre sorolta a nyolcvanas évek legjobb albumait bemutató listáján. Ezt a lemezt általában minden idők legjobb indie rock albumának szokták nevezni, de a Smiths elsősorban zseniális kislemezeiről híres, amelyeket két, még a zenekar működése idején megjelent, tökéletes válogatásalbumon gyűjtöttek össze: az 1984-es Hatful of Hollow-n és az 1987-es Louder Than Bombson. A Smiths zenéje azért számít olyan forradalminak, mert - bár rájuk is hatottak korábbi előadók - az előttük létező zenéket olyan egyedülálló módon vegyítették, hogy ezzel teljesen új, egyedi Smiths-hangzást hoztak létre, amit azóta senki sem tudott igazán lemásolni, bár rengeteg próbálkoztak vele - gondoljunk csak a kilencvenes évek egész brit indie- és alternatív rockjára, így a Stone Rosesra vagy az Oasisre, amely sosem jöhetett volna létre a Smiths nélkül. A Smiths a hetvenes-nyolcvanas évek posztpunkját, a hatvanas évek brit rockját, a nyolcvanas években oly népszerű szintipopot és dance-popot, valmaint a Byrds csilingelő gitárhangzását egyesítették, de Morrissey és Johnny Marr elsősorban nem olyan zenészek voltak, akikre mások hatottak, hanem akik hatottak másokra. Ennek ellenére senkit se tudnék mondani, aki képes lenne olyan szöveget írni, olyan egyedi hangon énekelni, mint Morrissey vagy olyan azonnal felismerhető technikával gitározni, mint Marr. A Smiths, mint oly sok zenekar, végül a tagok egymás közötti ellentéteinek esett áldozatul, hiszen egy zenekarban két olyan zenei géniusz, mint az amúgy is kibírhatatlan Morrissey, valamint Marr nem nagyon tudták elviselni egymást. Azóta mindketten szólókarrierbe kezdtek: Marr több zenekarnak is tagja volt (The The, Modest Mouse) és saját lemezei is megjelentek, Morrissey pedig rengeteg népszerű albumot adott ki (a legutóbbit épp tavaly) és sokat koncertezett is (néhány hete épp Budapesten), de egyikük sem tudta elérni azokat a magasságokat, amelyeket együttműködésük idején meghódítottak.
Ehhez a listához a Smiths négy stúdióalbumáról és a két legjobb válogatáslemezükről válogattam dalokat, így lehet, hogy néhány remek szám elkerülte a figyelmemet. Az is lehet, hogy más szerint egyáltalán nem ez a Smiths legjobb tíz dala, de számomra ez a tíz legfontosabb felvétel ettől a páratlan zenekartól:
10. "London" (a "Shoplifters of the World Unite" kislemez B-oldaláról/Louder Than Bombs, 1987)
Ahogy már említettem, a Smiths képes volt nagyszerű albumokat készíteni, a The Queen Is Dead és a Strangeways, Here We Come egyaránt a nyolcvanas évek legjobbjai közé sorolandók. De vétek lenne megállni csak az albumoknál: Morrissey-ék számtalan remek kislemezt adtak ki ötéves karrierjük alatt, ezek nagy része pedig egyik albumon sem jelent meg - ja, és ezeken a kislemezeken nem csak az A-oldalas dalok voltak figyelemreméltóak: nézzük csak meg az 1987-es "Shoplifters of the World Unite"-ot. Maga a "Shoplifters of the World Unite" is kiemelkedő dal, Morrissey egyenesen a kedvenc Smiths-számának nevezte, de a B-oldalán megjelent "London" egyedülállóan kemény, már-már punk rockos dal, amelyhez hasonlót nem nagyon találunk a Smiths katalógusában. Marr zajos gitárjátéka és Mike Joyce vad dobolása a zenekar egyik legdühösebbnek hangzó dalává teszik a "London"-t, miközben Morrissey arra emlékszik vissza a szövegben, hogy korai, manchesteri rajongóik milyen dühösek voltak rájuk, amikor a zenekar az angol fővárosba helyezte át székhelyét. A "London" talán egy jelentéktelen dal a Smiths katalógusában, de ez a zenekar éppen azért volt figyelemreméltó, mert még a legjelentéktelenebb dalaik is voltak olyan jók, mint a legnagyobb slágerek.
"9. This Night Has Opened My Eyes (Hatful of Hollow, 1984)"
A "This Night Has Opened My Eyes"-ot a második Peel sessionjén vette fel a zenekar 1983 szeptemberében, az inspirálója amúgy az Egy csepp méz című Shelagh Delaney-dráma volt, Morrissey egyik kedvence. Ez a dal a kevés gyengéd pillanat egyike a Smiths katalógusban: a háttér finom, jazzes pop, a szövegben pedig Morrissey ki tudja miről, talán a kereszténységről, talán az abortuszról beszél, de a jól kiszámított gitárjátékkal, az egységes, szomorú hangulattal ez egyike a Smiths legjobb korai dalainak. A dal később a Hatful of Hollow című válogatáson jelent meg, egyik albumon sem szerepelt és sosem jelent meg kislemezként (még B-oldalon sem), ha bizonyít ez valamit, akkor újra csak azt, hogy a Smiths elképesztően jó zenekar volt
8. "Girlfriend in a Coma" (Strangeways, Here We Come,1987)
Azért nehéz ilyen listákat írni, mert az embernek akarva-akaratlan is ki kell hagynia rengeteg kedvencet. Itt van például a Strangeways, Here We Come: ez volt a Smiths utolsóként megjelent és zeneileg legsokszínűbb lemeze, de csak egyetlen dal fért be róla a listára, pedig van még itt annyi felejthetetlen szám. Az "A Rush and a Push and the Land Is Ours" szerintem az egyik leginkább alulértékelt track a Smiths albumairól, a "Stop Me If You Think You've Heard This One Before" viszont a zenekar egyik legnagyobb klasszikusa, ami mai füllel hallgatva mér ironikusabb, mint 1987-ben (gondoljatok a számtalan, azóta megjelent The Smiths greatest hits válogatásra). De még a melodramatikus "Last Night I Dreamt That Somebody Loved Me" és a "Painr a Vulgar Picture" is megérdemelnek egy-egy hallgatást. Az igazi remekmű azonban a két percnél alig hosszabb, fura popdal, a "Girlfriend in a Coma", ami valóban egy kómás barátnőről szól. A "Girlfriend in a Coma" kissé érzelgős, enyhén parodisztikus és az előbb említettekhez képest borzasztóan egyszerű dal, de ennek ellenére lehetetlen nem szeretni: ez talán a Smiths legjobb popdala.
7. "Heaven Knows I'm Miserable Know" (egy 1984-es kislemezről/Hatful of Hollow, 1984)
A "Heaven Knows I'm Miserable Know" előkelő helyet foglal el a Smiths legnépszerűbb dalai között. Johnny Marr 1984-ben írta a dallamát, ugyanazon az éjszakán, amelyen a "Girl Afraid" is megszületett, ezért a gitáros szerint a két dal egy párt alkot. A "Heaven Knows I'm Miserable Know" zeneileg az egyik leggyengédebb Smiths dal, a hátteret Marr finom gitárjátéka és Stephen Street hangszerelése biztosítja, aki később a Meat Is Murder című album producere lett, ez talán a legszebb példa a szép produkcióra a zenekar karrierjében. Morrissey szokása szerint a lehangoltságról és a haragról énekel és arról, hogy nem akar olyan emberekkel foglalkozni, akik nem foglalkoznak az ő sorsával. Egyszóval a "Heaven Knows I'm Miserable Know" mindent összefoglal, amit szeretünk a Smithsben, és mindezt olyan szerethető formában teszi, hogy végeredményt még a Rock and Roll Hall of Fame is beválasztotta az 500 Dal Ami Megváltoztatta a Rock and Rollt nevű gyűjteményébe - na meg számos mai fiatal is beválasztotta lejátszási listájába.
6. "Asleep" (a "The Boy with the Thorn in His Side" kislemez B-oldaláról/Louder Than Bombs, 1987)
Az "Asleep" egyik Smiths lemezen sem jelent meg, és csak egy kislemez B-oldalán látott napvilágot, mielőtt felkerült a Louder Than Bombsra. Álljunk meg itt egy percre. Ha az "Asleep"-et nem a Smiths vette volna fel, hanem egy másik brit rockzenekar, akkor ez lenne az életművük legünnepeltebb dala és a legsikeresebb kislemezük. Így viszont csak egy viszonylag jelentéktelen dalnak számít a sok közül. Pedig ez Morrissey talán leggyönyörűbb balladája a vágyakozásról - a vágyról arra, hogy valaki vigasztalja meg és vessen véget a magányának. Morrissey nagyrészt egyetlen sort ismételget a minimális, zongorás háttér előtt, de ennek ellenére képes annyi szomorúságot és könyörgést vinni a dalba, hogy az még ma is megmozgatja az embereket - és az "Asleep" az olyan dalok közül való, amik sosem veszítek el az erejüket. Ja és igen, ez a dal szerepelt az Egy különc srác feljegyzéseiben, és természetesen a filmbe is beletették az alkotók, mert ez a dal tükrözi legjobban a kissé elcsépelt, de valahogy mégis megindító könyv szomorkás hangulatát. Az "Asleep" végül a Louder Than Bombs, a zenekar pályafutásának utolsó kiadványa záródalaként jelent meg, és ez így tökéletes. Ennél a dalnál jobb búcsút senki sem kívánhat magának.
5. "This Charming Man" (egy 1983-as kislemezről/The Smiths, 1984)
A "This Charming Man" a Smiths egyik legnépszerűbb dala, és nem is nehéz megérteni, hogy miért. A dalt eredetileg a második Peel sessionjéhez írta a zenekar, de a Rough Trade kiadó úgy érezte, jobb lenne, ha inkább a zenekar második kislemezeként jelenne meg (a "Hand in Glove" után). Bár a Peel session verzió is remek, de a kislemezként megjelent "This Charming Man"-t egyszerűen nem lehet felülmúlni: ez Johnny Marr karrierjének legjobb teljesítménye gitárosként, a játéka ugyanúgy felidéz afrikai hagyományokat, ahogy Roger McGuinn hangzását is, de a dal nem működne Andy Rourke előtérbe helyezett basszusa nélkül, ami igazi slágerré változtatja ezt az amúgy is kiváló számot. Morrissey írt jobb szövegeket a későbbi albumokon, de ezek a sorok, amelyek egy bicikliző vidéki fiú és egy luxusautóban ülő, "elbűvölő ember" találkozását mesélik el, mégis a leginkább ikonikus Smiths szövegek közé sorolandók. Azonban a "This Charming Man"-t nem Morrissey kissé szétszórt és töredékes, szándékosan archaikus nyelvezetű sorai miatt imádják még most is rengetegen, hanem azért, mert ez a tökéletes indie popdal, amihez foghatót legfeljebb a Belle and Sebastian vagy a Pavement vehetett fel egy évtizeddel később.
4. Please, Please, Please, Let Me Get What I Want (A "William, It Was Really Nothing" kislemez B-oldaláról/Hatful of Hollow, 1984)
A Smiths rengeteg klasszikus B-oldalas dalt vett fel karrierje során, de egyik sem volt akkora hatású, és egész egyszerűen olyan erős, mint az 1984-es (szintén kiváló) "William, It Was Really Nothing" mellett kijött "Please, Please, Please, Let Me Get What I Want". Ez a Smiths talán legrövidebb (még két perces sincs) és egyértelműen legsivárabb dala, amelyben Morrissey a végső kétségbeesést fejezi ki, de ezt nem olyan finoman és altatószerűen teszi, mint az "Asleep"-ben, hanem valódi, finom rémülettel és elhagyatottsággal. Nem olyan hangos, mint a "How Soon Is Now?", de a "Please, Please, Please, Let Me Get What I Want" reménytelen könyörgése a minden eddiginél szikárabb háttér előtt olyan elveszett formában mutatja be az énekest, mint semmi más a katalógusban: "Egyszer az életemben/Hagy kapjam azt, amit akarok/Isten tudja, ez lenne az első alkalom". Írt Morrissey még egy ilyen fájdalmas sort akár Smiths-es, akár szólókarrierje során? Én kételkednék benne.
3. "The Boy with the Thorn in His Side" (The Queen Is Dead, 1986)
Kis túlzással a lista 80%-a csak a The Queen Is Dead dalaiból állhatna (a "Never Had No One Ever" szar szám, ezért nem 90%-ot mondtam), de nem hiszem, hogy az túl népszerű döntés lett volna, ezért inkább csak a két legjobb dalt választottam ki a Smiths legjobb albumáról. A The Queen Is Dead az a fajta csúcslemez, ami mindent összegez, ami jó egy zenekarban, és egyetlen felesleges dal - sőt, egyetlen felesleges pillanat - sincs rajta. Még a "Never Had No One Ever" is jólesik, hiszen egy kis pihenést biztosít az egymás után következő, hatalmas dalok között. Nézd csak meg: ott van a "The Queen Is Dead", az "I Know It's Over" vagy a "Cemetery Gates", a "Bigmouth Strikes Again", amelyek mind nyugodtan felférhettek volna a listára, és nem lehetett volna ok a panaszkodásra. De a "The Boy with the Thorn in His Side" még erről a tízpontos lemezről is kiemelkedik: ez a modern gitárpop egyik csúcspontja, ha tetszik, ha nem. Melyik Smiths dalnak van olyan ellenállhatatlan, ragyogó dallama, olyan finoman csilingelő gitárjátéka és olyan fülbemászó, szintetikus vonós háttere, mint ennek? A helyes válasz: egyiknek sem. És ebben a dalban olvashatjuk Morrissey egyik legszebb sorát is: "A gyűlölet mögött/Gyilkos vágy bújik meg a szeretetre". A "The Boy with the Thorn in His Side" azt bizonyítja, hogy még a mindig sötét hangulatú Morrissey-nak is vannak gyengéd érzelmei valahol mélyen.
2. "How Soon Is Now?" (a "William, It Was Really Nothing" kislemez B-oldaláról és egy 1985-ös kislemezről/Hatful of Hollow, 1984)
Ez itt a nagy dobás. Ha csak egy Smiths-dalt ismersz, akkor nagy eséllyel a "How Soon Is Now?" az, pedig ez a zenekar egyik legkevésbé jellegzetes felvétele. Sehol sincs benne Johnny Marr Byrdsösen csilingelő gitárja vagy a "This Charming Man" lazább hangszerelése. A "How Soon Is Now?" már első hallásra is olyan dalnak tűnik, ami minden támadásnak ellenáll, harminc évvel később is ugyanolyan hajlíthatatlan és sokkoló azzal a hihetetlen nyitó gitárriffel, ami az egész dalt végremegi, és azonnal beleeszi magát a hallgató agyába. Morrissey itt is a szokásos témáit hozza fel - a kamaszok szexuális frusztrációja, vágy a szeretetre és a magány, a félénkség - de ezúttal olyan magabiztosan és erőteljesen énekli el a sorait, hogy a dal szinte már harciasnak tűnik (bár ebbe belejátszik az a rendíthetetlen gitárszólam is). Semmi sem bizonyítja a Smiths B-oldalainak zsenialiátását annál jobban, hogy a "How Soon Is Now?" eredetileg a "William, It Was Really Nothing" B-oldalán jelent meg. Ha van egy Smiths-dal, amit száz év múlva is hallgatni fognak, az a "How Soon Is Now?" lesz, a zenekar meghatározó állítása, és egész egyszerűen az dal, ami a legnagyobbat üt az egész katalógusból.
1. "There Is a Light That Never Goes Out" (The Queen Is Dead, 1986)
Hogy lehetne a legjobban leírni a "There Is a Light That Never Goes Out"-ot? A Smiths legjobb lemezének legjobb dala. Minden idők legmorbidabb szerelmes száma. Minden idők legfelemelőbb dala arról, hogy az elbeszélő meg akar halni egy autóbalesetben. Egészen optimista dal egy olyan zenekartól, akik sosem voltak túlzottan derűlátóak. Marr fülbemászóan lármás gitárja és az isteni, szintetikus vonóskíséret tökéletes hátteret teremt az énekesnek, de ezt a dalt Morrissey szövege és hangja teszi az indie rock történetének egyik legnagyobb himnuszává. A refrén egyszerűen a leghatásosabb, a legmegindítóbb és leggyönyörűbb dolog, amit Morrissey valaha írt: "És ha egy emeletes busz/Belénk rohanna/Melletted meghalni/Mennyei mód lenne a halálra". Írt valaha Morrissey még egy ilyen romantikus refrént? És amikor a dal végén Morrissey a címben is megörökített sort ismételgetni, mint valami mantrát, hát az egyszerűen a legreménytelibb és legoptimistább pillanat a Smiths életművében. A "There Is a Light That Never Goes Out" szavakkal leírhatatlan, magasztos és sebezhető, néhol lehangoló, de máshol újra felemelő, korszakos dal, a modern gitárzene egyik egyértelmű csúcspontja és minden idők egyik legnagyobb hatású indie rock zenekarának koronaékszere. Ezért van a lista első helyén, és ezért lesz mindig is ott.
