Ide már tényleg csak a legeslegjobbak kerülhettek be. Legalábbis remélem.
20. Donnie Trumpet & the Social Experiment - "Sunday Candy"
A Surf számomra az év egyik legjobb albuma volt, egy modern hiphop remekmű, ami Kendrick Lamar To Pimp a Butterfly-ához hasonlóan stílusok kavalkádját olvasztotta össze (fúziós jazz, funk, neo soul...) és rengeteg neves közreműködőt tudott felmutatni (B.o.B., Jeremih, Erykah Badu...), de teljességgel hiányoztak belőle a TPAB súlyos politikai felhangjai. Ez a jelen pillanatban talán hátrányként mutatkozik meg, de mondjuk tíz év múlva, ha ez az egész jelenlegi probléma a rendőri erőszakkal már a múlté lesz (reménykedjünk benne, hogy így fog történni), akkor a To Pimp a Butterfly nem lesz többé olyan fontos lemez, mint most, hiszen elveszik az aktualitás, ami jeleneleg azzá teszi. Miközben Lamar albuma minden apró részletével ragaszkodik korához, addig a Surf egy sokkal időtlenebb alkotás, a napfényes groove-ok, fülbemászó refrének, táncolható dallamok és mindenek felett Chance the Rapper gyakori szereplése (a Surföt Chance bemutatkozó nagylemezének is tekinthetjük) nem a Social Experiment találmányai, de az album a már korábban ismert hangok felhasználásával egy teljesen új és egyedi stílust hoz létre, ami csak hozzájuk köthető.
Lehet, hogy a Surf nem jön be mindenkinek a világon, de szerintem a "Sunday Candy"-nek és a dalhoz készült videoklipnek (ami szerény véleményem szerint az év legjobbja, lealázva Lamar súlyos metaforákkal teli "Alright" videóját) szerintem lehetetlen ellenállni. Chance itt a nagyanyjáról rappel, ami máris egyedülálló dolog az egész hiphop történetében (nekem legalábbis nem jut eszembe hasonló példa), a Social Experiment soulos/funkos hangszerelése pedig remek hátteret biztosít az egyik legtehetségesebb fiatal rappernek. De a dal valódi csúcspontja Jamila Woods laza és fülbemászó refrénje, ami valódi nyári slágerré teszi a "Sunday Candy"-t, egy igazi egyszerre kellemes és okos modern hiphop-soul klasszikussá.
szerzői kiadvány
19. Julia Holter - "Sea Calls Me Home"
Julia Holter egy újabb olyan kortárs énekes-dalszerző, aki egyszerűen nem képes csalódást okozni. Az L.A.-i experimentális pop énekesnő 2011-es, Tragedy című bemutatkozása egyre jobb lemezeket ad ki és miközben nekem a 2013-as Loud City Song az eddigi kedvencem, a Have You in My Wilderness is egyértelmű fejlődést mutat mind Holter zenéjében, mind a kritikusok elismerésében. Miközben a Loud City Song egy összefüggő, nagyvárosi atmoszféra megteremtésére tett kísérletet (sikerrel), addig a Have You nagyobb hangsúlyt fektet az apró részletekre, a végeredmény pedig egy olyan kidolgozott art pop album, amit egy lapon lehet emlegetni Björk vagy Joanna Newsom legjobb lemezeivel. A "Sea Calls Me Home" alig több mint háromperces és így az album legrövidebb dala és miközben a "Feel You" talán sokkal jobban összefoglalja, milyen is a Have You hangzása, mégis ez a legjobb pillanat rajta. Bár a hosszúsága olyan, mint egy hagyományos popdalnak, a hangszerelés és a felépítés inkább az avantgárd zene felé hajlik, amiben Holter sokkal inkább otthon van. Három perc alatt a "Sea Calls Me Home"-ban annyi különböző motívum tűnik fel, hogy Ellie Goulding majdnem egyórás idei albumán feleannyi sem tűnt fel összesen. Holter másik irányból közelít a popzene felé, mint a legtöbben, de a "Sea Calls Me Home" bizonyítja, hogy ez az út is ugyanúgy eredményes lehet.
Domino
Jeremih 2012-ben elkészítette az évtized mixtape-jét, a Late Nights with Jeremih-t és a rajongók azóta várakoznak a folytatásra, amit idén végül megkaptunk. A Late Nights: The Album hasonlóan nagy kritikai siker lett, mint a három éve kijött mixtape, amin Jeremih mint az éjszakai élet királya tűnik fel, egy gondtalan, csak a bulira és a szexre gondoló alvilági félisten, aki olyan erotikával és alkohollal átitatott, késő éjjeli R&B slágereket teremtett meg, mint a "773 Love". Ezek után a nagylemez csak csalódást okozhatott és nem is lett akkora nagy dobás, mint a mixtape, de azért voltak rajta szép pillanatok, például a pár hónappal az album előtt kijött "Oui", ami tökéletes kibővítése a Late Nights világának. Ez a világ tele van drága és nagyon menő klubokkal, mindig neonfény világítja meg, sosem fogynak el az italok és a márkás szivarok és Jeremih mindig ott van a színpadon, a bárénekes szerepét tölti be és a szerelem természetén elmélkedik végtelenül laza és könnyed hangszerelések felett. Az "Oui" csak egy dal, amit elénekel a színpadon állva és bizonyítja, hogy képzeletbeli világa 2015-ben is olyan csábító, mint három évvel ezelőtt.
Def Jam
A hivatalos verzió szerint A$AP Rocky legutóbbi kislemezének címe a Love Sex Dreams szentháromság rövidítése, de ez leginkább arra emlékeztet, amikor John Lennon bőszen tagadta, hogy a "Lucy in the Sky with Diamonds" az LSD rövidítése lenne. Az "L$D" egy menő New Yorki rapper a hippi élethez és mindenek felett a címben is megemlített kábítószerhez írott szerelmes dala, egy izgalmas visszatekintés a hatvanas évekre egy nagyon is 2010-es évekbeli előadótól. Érdekes amúgy, hogy A$AP Rocky legjobb idei dalán egyáltalán nem is rappel - ez a folyamat nem csak rá volt hatással, idén és az elmúlt években rengeteg népszerű rapper hagyta hátra megszokott stílusát, hogy énekelve adjon elő egy-egy dalt, a legtöbb esetben sikerrel. Így Rich Homie Quan máig legjobb száma, a "Type of Way", Kanye idei "Only One"-ja és Young Thug "Raw (Might Just)"-ja is ilyen énekelve előadott R&B dalocskák, amik valahogy mégis működnek. Rocky az "L$D"-n még a pszichedéliát is a keverékhez adta, ahogy izgalmas, de messze nem hibátlan idei albumának (At. Long. Last. A$AP) több dalán is. Bár az A$AP Mob idén nagy veszteséget szenvedett, elhunyt ugyanis a NYC-i rap kollektíva vezére, Yams, az új Rocky albumon ennek nem nagyon érezhető a hatása, kivéve talán a "Back Home" című utolsó dalon. Az "L$D" azonban továbbra is nagyon működik, az év egyik legjobb beszívott R&B rögtönzése.
RCA
16. Lana Del Rey - "Terrence Loves You"
A Honeymoon Lana Del Rey eddigi legsikerültebb albuma volt, ha nem is voltak rajta olyan slágerek, mint a "Video Games" és ha hiányzott is róla a tavalyi Ultraviolence fekete bőrdzsekis álmodozó/pszichedelikus blues rockja. Azonban a Honeymoon első öt dala közül négy egyértelműen az énekesnő eddigi legjobbjai közé tartozik és ezen az albumon is olyan egybefüggő atmoszférát sikerül megteremtenie, ami kissé túlmutat népszerű popénekesnői státusán. Miközben a sikeres kislemez fogalmához talán a "High by the Beach" van a legközelebb erről az albumról, az igényes hallgatók találhatnak sokkal jobb pillanatokat is itt: az "Art Deco" és a "Salvatore" például különösen emlékezetesek az album második feléből, de a csúcspont - és Lana Del Rey eddigi talán legnagyobb eredménye - a nagyon is korán sorra kerülő "Terrence Loves You" azzal a "Space Oddity" utalással, azzal a késő éjjeli, L.A.-i luxusbárokba illő zongorás, jazzes hangszereléssel és Lana ellenállhatatlan, szenvedő énekszólamával. A "Terrence Loves You" úgy tudja megteremteni a Honeymoon legmeghatározóbb hangzását, hogy közben egyértelműen kiemelkedik az album többi, szintén remek dala közül.
Interscope/Polydor
15. Janet Jackson - "No Sleeep"
Jimmy Jam és Terry Lewis producer párosának hatása a kortárs pop minden szegletén érezhető. Az év legnagyobb R&B albumai közül tulajdonképpen egy sem létezhetne nélkülük: Carly Rae Jepsen, Miguel, Jason Derulo vagy The Weeknd mind nagyon sok dolgot köszönhetnek a páros Janet Jacksonnal közös munkáinak, de meglepő módon idén nem csak a hatásuknak örülhettünk, hanem egy valódi új kislemeznek, majd később egy nagyszerű visszatérő albumnak is. Az Unbreakable Jackson első nagylemeze a nem túl jó fogadtatásban részesült 2008-as Discipline óta, és egyértelműen az énekesnő legjobbja a kilencvenes évek óta. A "No Sleeep" törte meg a hétéves csendet, de ennek ellenére nem volt egy túlzottan hangos dal, leginkább Jackson érzéki janet.-jének és az 1997-es, szintén nagyon személyes The Velvet Rope-nak a downtempós, quiet stormos hangulatát idézi. Azonban a "No Sleeep" több mint a régi szép idők nosztalgikus felidézése, ez egy nagyon is korszerű, belassult R&B remekmű. Lehet, hogy Jackson népszerű volt a kilencvenes években, de a "No Sleeep" olyan tökéletes, izzadt, vággyal teli és érzéki dal, hogy kijelenthetjük, az énekesnő új fénykorát éli a 2010-es évek közepén.
BMG/Rhythm Nation
A "Sparks" volt 2015 első új Beach House dala, és júliusi megjelenése idején minden rendes indie rajongó nagyon fel volt izgulva miatta. Egy új Beach House kislemez, ami tisztára olyan, mintha valaki keresztezte volna a páros barátságosan álmodozó popzenéjét a My Bloody Valentine shoegazingjével? Van ennél jobb dolog a világon? Sajnos végül az album, amit a "Sparks" beharangozott nem váltotta be az összes titkos vágyunkat, de a Depression Cherry így is tisztességes és többszöri hallgatás után egészen szerethető lemez lett, ami talán nem volt olyan erős, mint a Teen Dream vagy a Devotion, de azért még mindig egy új Beach House volt. A "Sparks" önmagában azonban még mindig a Beach House karrier egyik csúcspontja, a páros legbátrabb lépése a Teen Dream 2010-es megjelenése óta, azt bizonyította, hogy miközben Victoria Legrand és Alex Scally 2015-ben talán még nem akarnak ilyen drasztikus stílusváltáshoz folyamodni, nem is fognak örökre megmaradni a Bloom profi, de elég egysíkú dream pop hangzásánál. Még több ilyet kérnénk!
Bella Union/Mistletone/Sup Pop
Kelela idén tett egy nagyobb lépést afelé, hogy hagyományos értelemben vett popsztárrá váljon: remek bemutatkozó mixtape-je, a 2013-as Cut 4 Me kaotikus, klubokba illő R&B-jének tempóját kissé lelassította Hallucinogen című EP-je számára, hogy az egyszerűbb zenehallgatók is értékelhessék munkáját. És kiadta az EP beharangozó kislemezét, a "Rewind"-ot, ezt az ellazult, levegős R&B slágert, amit súlyos basszus és könnyed billentyűk határoznak meg, valamint Kelela kísérlete annak a bizonyos pillanatnak elkapására, amikor összekapcsolódunk egy másik személlyel, a szerelembe esés élményét. A "Rewind" Kelela eddigi legfülbemászóbb és legsikeresebb próbálkozása, elég meghallgatni a dal elragadtatott ritmusát és az énekesnő nagyszerű előadását ahhoz, hogy érezd azt a bizonyost érzést, amiről a dalban beszélni akar.
Warp/Cherry Coffee
12. Joanna Newsom - "Sapokanikan"
Most mindenki a "Leaving the City"-ért van oda, pedig szerintem Joanna Newsom idei albumán (ami az első volt 2010-es triplalemeze, a Have One on Me óta) rengeteg erősebb dalt találunk annál a Joanna szokásaihoz képest meglepően rövid, kislemezként is kijött felvételnél. Az "Anecdotes" című nyitány máris tökéletesen tudtunkra adja, mire is számítsunk az album hátralévő tíz felvételén. Aztán ott van a "Waltz for the 101st Lightborne", a címadó dal vagy a "You Will Not Take My Heart Alive", amik mind Joanna életművének legszebb pillanataiként fognak fennmaradni. De az én kedvencem még mindig az első kislemezként kijött "Sapokanikan", egy az elején főleg zongorára (és Joanna kissé persze Björkös, de azért még mindig elképesztő vokáljaira) épülő ötperces kis remekmű, ami aztán kissé építkezik, amíg eléri a mindenféle barokkos hangszerek megjelenéséből álló csúcspontot. Joanna dalszerzési képességei még mindig olyan erősek, mint a Have One on Me idején, de a "Sapokanikan" leginkább olyan, mintha kedvenc énekes-dalszerzőnk egyszerűen leült volna egy zongora elé és elkezdett volna játszani azt énekelve, ami éppen az eszébe jutott. A teljes élményért amúgy érdemes megnézni a Paul Thomas Anderson által rendezett videót, ami szintén az év legjobbjai közé tartozik annak ellenére, hogy csak annyi történik benne, hogy Joanna Newsom sétálgat az utcán.
Drag City
Ha van olyan, hogy 2015 leginkább 2015-ös zenei sikertörténete, akkor bizonyára Fetty Wap felemelkedése az. A rapper már 2011 óta aktív, de 2015 nyaráig még csak nem is hallott róla senki, aztán hirtelen befutott a "Trap Queen", ez a kislemez, ami kurvára 2014 augusztusában jelent meg. Mármint, ez most mi? Egy évig senki se foglalkozott vele, aztán hirtelen ez lesz a világ legnagyobb slágere, a teljesen ismeretlen félszemű rapper, aki eddig bizonyára a saját hálószobájában vette fel és töltötte fel az internetre a dalait hirtelen a kommersz hiphop legnagyobb sztárjai közé emelkedik, valahol a Rae Sremmurd és Ty Dolla $ign közé. A "Trap Queen" nem 2015 legmélyebb mondanivalót közvetítő vagy legkidolgozottabb dala a - a francba, még csak nem is 2015-ben jelent meg - de kevés dalnak volt olyan nagy hatása az emberekre, mint ennek.
RGF/300
