200+1 kedvenc dal az 1970-es évekből (180-161)
2016. április 26. írta: aron.kovacs

200+1 kedvenc dal az 1970-es évekből (180-161)

200songs2.png

Itt is van a második rész húsz újabb nagyszerű dallal - szigorúan az 1970-es évekből. Szokás szerint nem ragaszkodok egy konkrét stílushoz sem - az itt következők között is van power pop, diszkó, szintipop, hard rock, jazz és ambient, és ez még nem minden!

Előző részek:

 

180.jpg

180: XTC
"Making Plans for Nigel"

Az XTC később a legnehezebben besorolható zenekarként vált ismertté a brit posztpunk és new wave hullámból (ők készítették el például a nyolcvanas évek legjobb pszichedelikus rockalbumát, a Psonic Psunspot-ot), de harmadik lemezük, az 1979-es Drums and Wires nem volt több nyugtalan posztpunknak álcázott nagyszerű popzenénél. Nem elég, hogy ez az album nagy hatással volt a következő évtized rengeteg alternatív és indie rockzenekarára, de rajta találjuk az XTC néhány legjobb felvételét is. A "Making Plans for Nigel" - Colin Moulding basszusgitáros szerzeménye - ezek közül is kiemelkedik; a korai XTC-re jellemző, intenzív és nyers hangzásának köszönhetően ma is ugyanolyan hatásos, mint megjelenése idején (amikor a brit slágerlista 11. helyéig jutott) és politikai üzeneteivel (Andy Partridge szinte köpi a szavakat) még izgalmasabbá válik. Később más zenekarok persze felülmúlták az XTC-t ezen a téren - a nyolcvanas vagy akár a kétezres évek posztpunk termésében biztosan találunk dühösebb, táncolhatóbb vagy élesebb számokat - de mindig jólesik visszatérni ezekhez a dalokhoz.

Virgin, 1979

179.jpg

179: Marcia Griffiths
"Children at Play"

Bár a jamaicai Marcia Griffiths hazájában az egyik legnépszerűbb reggae énekesnőnek számított, nemzetközi téren sosem sikerült úgy befutnia, mint Bob Marley-nak (akivel amúgy együtt énekelt az "Oh My Darling" című dalon). A bemutatkozó szólólemeze azonnal nagy sikert aratott Jamaicában, de máshol sajnos teljesen ismeretlen maradt, pedig a maga nemében a Play Me Sweet and Nice (ami külföldön Sweet Bitter Love címen és sajnos más dallistával jelent meg) valódi remekmű. Leginkább azért érdekes album, mert a legjobb dalai nem is annyira roots reggae számok (találunk itt Motownos soult, diszkót és funkot) és teljesen hiányzik belőle az a túlzott politizálás, ami élvezhetetlenné tette Marley és társai zenéjét. Az eredeti Sweet and Nice szexis és szórakoztató, ahogy a korai ska és rocksteady előadók zenéje, közben pedig meglepően előrehaladó: a lassú, funkos "Children at Play" akár a kilencvenes évek trip hop hullámának elődje is lehetne (a Massive Attack zenéje legalábbis kísértetiesen hasonlít rá). Amúgy ott van még a lemezen a "The First Time I Ever Saw Your Face" bizonyára legjobb változata is - de őszintén: az egész eredeti kiadványt érdemes végighallgatni.

Wild Flower, 1974

bruce_haack.jpg

178: Bruce Haack
"Cherubic Hymn"

Ahogy az elektronikus zene több korai úttörője (mint Dick Hyman vagy Todd Dockstader), úgy Bruce Haack is komolytalan, főleg gyerekeknek szóló lemezeket adott ki a hatvanas évek második felében, 1970-ben azonban kiadta egyetlen nagy kiadónál megjelent munkáját, a The Electric Lucifert, ami valóban klasszikus elektronikus albumnak számít. Nem mintha ez sokkal komolyabb lenne: a The Electric Lucifer egy háborúellenes dalciklus a menny és a pokol csatájáról, ami pszichedelikus rockot, házilag gyártott vocoderekkel készíett robothangokat és bibliai szövegeket vegyít előremutató szintetizátoros kísérletezéseibe. A "Cherubic Hymn" címének megfelelően angyali szépségű, csak sajnos túlzottan rövid felvétel, amit hallgatva két és fél percre elfelejthetjük, hogy a The Electric Lucifer nem több egy különc experimentális zeneszerző furcsa viccénél.

Columbia, 1970

177.jpg

177: The Records
"Starry Eyes"

Ha a modern indie pop eredetét keressük, akkor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának power pop zenekaraihoz kell visszatérnünk. Az olyan ismert példák, mint a The Knack "My Sharona"-ja vagy a Flamin' Groovies "Shake Some Action"-je kimaradtak a listából, de a The Records kultikus bemutatkozó kislemeze, a "Starry Eyes" tényleg ellenállhatatlan. A többihez hasonlóan elsősorban ők is a hatvanas évek brit inváziós zenekarai (főleg a Beatles és a Kinks), valamint a korai power pop úttörők (Big Star és Raspberries) hangzását vitték tovább, a "Starry Eyes", ez a felemelő, energikus és fiatalos dal is érezhetően ennek a terméke. Ahogy a legjobb power pop kislemezek, úgy ez is fülbemászó és gyors, van egy nagyszerű refrénje és napsütéses hangulata, ennél többre nincs is szükség. A "Starry Eyes" tökéletes popdal, ami inspirációként szolgált a későbbi indie rock formációknak (az olyanoknak, mint az R.E.M. vagy a Replacements) és ma is nagy népszerűségnek örvend a műfaj rajongói között.

Virgin, 1978

lovehangover.jpg

176: Diana Ross
"Love Hangover"

A hatvanas évek popzenéjét nagyrészt a Motown (és a többi soul/R&B kiadó) énekescsapatai határozták meg és miközben sokat ezek közül ma is nagy szeretet övez (például a Crystals-t, a Shangri-Las-t vagy a Shirelles-t), abban mindenki egyetért, hogy a Supremes volt a legjobb. A Supremes legfontosabb énekese Diana Ross volt, a Motown egyik legnagyobb sztárja; amikor véget értek a hatvanas évek és a Supremes-féle csapatok kimentek a divatból, Rossnak új megjelenésre és stílusra volt szüksége ahhoz, hogy megtarthassa sikerét. Az ő esetében a Motownnak sikerült megtalálni a tökéletes megoldást, ami az évtized közepétől egyre népszerűbb diszkóban rejlett. Ross felvette a "Love Hangover"-t, ami a slágerlista éléig jutott és hirtelen a kortárs tánczene élvonalában találta magát. A siker pedig egy ideig még nem is tágított mellőle: 1980-as albumáról megjelent kislemezei (az egyaránt kiváló "Upside Down" és "I'm Coming Out") a posztdiszkó és a nyolcvanas évekbeli R&B terén is megszilárdította Ross helyét.

Motown, 1976

wildworld.jpg

175: Cat Stevens
"Wild World"

Cat Stevens mostanában legfeljebb arról híres, hogy iszlám vallásra váltott és felvette a Yusuf Islam nevet; de az angol énekes-dalszerző 1970-ben (amikor megjelent legsikeresebb albuma, a Tea for the Tillerman) széles körben elismert és népszerű zenész volt. A Tea for the Tillerman azért volt olyan jó lemez, mert Stevens tökéletesítette rajta dalszerzői technikáit és közben beleépítette a spirituális, transzcendenciát megéneklő üzeneteit, amiket azóta is megpróbál eljuttatni a közönségnek. Ezzel az albummal, pályafutásában talán az egyetlen alkalommal azonban tényleg széles hallgatóságot talált: a Tea for the Tillerman bejutott a top 10-be az amerikai albumlistán és több kislemeze is nagyon sikeres volt, ezek máig Stevens legismertebb dalai. Köztük volt a "Where Do the Children Play?", az "Into White" és a "Father and Son" (amit a Flaming Lips lekoppintott a "Fight Test"-hez), de a "Wild World", amit Stevens az akkori barátnőjének írt, talán a legismertebb közülük és ez az egyik legszebb, amit valaha írt, popos dalszerzői pályájának csúcspontja. Rengeteg feldolgozása létezik, többek között egy reggae-s változat is, amit Jimmy Cliff énekel, de a letisztult és fülbemászó eredeti a legjobb.

Island/A&M, 1970

millie_jackson.jpg

174: Millie Jackson
"(If Loving You Is Wrong) I Don't Want to Be Right"

Millie Jackson 1974-es albuma, a Caught Up talán nem a legismertebb soul lemez az évtizedből, de egyértelműen a legjobbak között van. Ez egy konceptalbum a hűtlenségről és mellesleg az egyik legszexisebb és legcoolabb lemez, amit valaha kiadtak. Az egyik dal jobb mint a másik, úgyhogy nehéz csak egyet kiválasztani közülük (Bobby Womack "I'm Through Trying to Prove My Love to You"-jának és Bobb Goldsboro "Summer"-jének feldolgozása is esélyesek), de az albumot nyitó, három tételből álló "(If Loving You Is Wrong) I Don't Want to Be Right" (ami részben szintén feldolgozás, a Stax kiadó szerzői írták és először Luther Ingram vette fel) a legjobb választás. Jackson ezen az össesen több mint tízperces felvételen minden erősségét bemutatja és megadja az alaphangot ennek a csodálatos, szerelemmel, szívfájdalommal és erotikával teli alulértékelt lemeznek.

Spring, 1974

highway.gif

173: AC/DC
"Highway to Hell"

Az AC/DC második leghíresebb dala egyben az utolsó Bon Scott-tal készült lemezük címadó száma is és csak annyit lehet mondani róla, hogy tökéletes AC/DC klasszikus. A rocktörténet egyik legjobb riffjével indul, majd a rocktörténet egyik legikonikusabb verzéje és refrénje következik, a téma természetesen a rock and roll életmód (mint szinte az összes AC/DC számban), a bulizás, a szeretkezés és a zenélés. A cím eredetileg a folyamatos turnézásra utalt, ezt írta le Angus Young úgy, mintha a pokol felé tartó országúton járnának, de most, tudva, hogy mi volt a folytatás, lehetetlen nem úgy értelmezni, mint egy olyan ember vallomását, aki tudtában volt, hova vezet az út, amin jár, de mégse nagyon foglalkozik vele. Bon Scott nem sokkal a Highway to Hell megjelenése után és még a Back in Black felvételei előtt meghalt túlzásba vitt alkoholfogyasztása következtében, és a "Highway to Hell"-en elég egyértelműen összefoglalta az életfilozófiáját. Bár a zenekar (már Brian Johnsonnal) még a "Highway to Hell" sikerét is felülmúlta következő albuma címadó számával, de ez a dal mindig is a rock and roll életforma meghatározó kifejezése lesz.

Atlantic, 1979

yellow_magic_orchestra.jpg

172: Yellow Magic Orchestra
"Computer Game/Firecracker"

A Yellow Magic Orchestra bizonyára minden idők egyik legnagyobb hatású zenekara, vagy legalább az, amelyik az egymástól legkülönbözőbb előadókra volt hatással. Az 1978-ban, Tokióban alapult formáció még abban az évben megjelent cím nélküli bemutatkozása nagyon sikeres volt Japánban, de megtalálta a nyugati hallgatókat is. Az azóta eltelt évtizedekben pedig olyan műfajokat inspirált, mint a hiphop, a techno vagy a chiptune - de ami még fontosabb: egyszerre inspirált mainstream popzenét és furcsa, underground elektronikus műfajokat is. A zenekar legismertebb és legfontosabb dala a bemutatkozásukról kijött első kislemez, a "Computer Game/Firecracker", ami egyben az album első két dala is. A "Computer Game" egy rövid bevezető, ami a Space Invaders hangjait próbálja felidézni, a "Firecracker" pedig a zenekar egyik fő inspirálója, Martin Denny (egy nagy hatású amerikai zenész, az exotica atyja, aki törzsi elemeket épített szerzeményeibe) egyik művének nagyszerű feldolgozása. A "Computer Game/Firecracker" kislemez ma is olyan frissnek hat, mintha épp a múlt héten jelent volna meg, az elektronikus zenében pedig nincs ennél nagyobb dicséret.

Alfra Records, 1978

173.jpg

171: Magazine
"Shot by Both Sides"

Hát persze, hogy a "Shot by Both Sides" egy Buzzcocks-riffre alapul! Egy zenekar sem tudta olyan fülbemászóan játszani a punk rockot, mint a Magazine legjobb számának társszerzője, Howard Devoto korábbi formációja és ez még ezen a klasszikus posztpunk kislemezen is érezhető. Devoto célja a Magazine-nal amúgy az volt, hogy elszakadjon a punk rock alapjaitól, és Bowie Berlin-trilógiája hatására beépítése hangzásába az art rockot és a new wave-et, de (bár bemutatkozásuk, az 1978-as Real Life nagyszerűen sikerült) így is leginkább a hagyományos punk-elemeket tartalmazó, egyszerre fülbemászó és kemény "Shot by Both Sides" maradt a legemlékezetesebb felvételük, ami ott van a "Public Image", a "Hong Kong Garden" és társaik mellett a klasszikus brit posztpunk kislemezek listáján.

Virgin, 1978

172.jpg

170: Popol Vuh
"In den Gärten Pharaos"

Amikor egyesek olyanokat mondanak, hogy Brian Eno találta fel az ambient zenét, megfeledkeznek arról, hogy a németek már évekkel Eno első ambientes munkája (az 1975-ös Another Green World) előtt megtették ugyanezt, csak sokkal szerényebben. Florian Fricke a Popol Vuh második albumán még többet használta Moog szintetizátorát, az egész első oldalt betöltő címadó dalon ez, némi elektromos zongora és csobogó víz hangja teremti meg az egzotikus ambient hangulatot, de a hátborzongató elektronikus hangok Holger Trülzsch törzsi dobjai felett lebegnek, így az egész mégsem teljesen elszállt hatást kelt. Az afrikai és török hatásoknak köszönhetően az ijesztő "világzene" kifejezést is használhatnánk erre a felvételre, de Fricke úgy olvasztja össze ezeket a hatásokat, hogy semmilyen jelzővel nem írhatjuk le az "In den Gärten Pharaos" túlvilági szépségét. A következő Popol Vuh album, a new age irányába elmozduló Hosianna Mantra amúgy népszerűbb kiadvány, de az In den Gärten Pharaos a zenekar leginkább előrehaladó és legjobban sikerült munkája.

Pilz, 1971

171.jpg

169: Big Star
"Thirteen"

A Big Star bemutatkozása egy szerelmeslevél a kamaszkorhoz, ami Alex Chilton előadásában egyszerre az élet egyik legszebb és legfájdalmasabb szakasza. Az album legártatlanabb és legnaposabb formájában mutatja a Big Start, ekkor még nem törte le őket a sikertelenség, ennek eredményei az olyan brit inváziós és folk rockos hangzást egyesítő power pop klasszikusok, mint az "In the Street", a "When My Baby's Beside Me" vagy a "The Ballad of El Goodo", utóbbi bizonyára minden idők egyik legtökéletesebb popdala. Az érzelmi csúcspont azonban a csendesebb "Thirteen", egy melankolikus óda a serdülőkor ártatlanságához, Chilton egyik leggyönyörűbb szerzeménye. Ahogy a Big Star legjobb dalai, a "Thirteen" is egyszerre fájdalmas és megnyugtatóan szép, finom, folkos hangzása és Chilton ikonikus sorai pedig a zenekar egyik meghatározó dalává teszik (nem is meglepő, hogy olyan sok előadó feldolgozta, köztük Elliott Smith, akire amúgy is hatalmas hatással volt Chilton dalszerzői és énekesi stílusa).

Ardent, 1972

170.jpg

168: Elvis Costello and the Attractions
"Radio Radio"

Elvis Costello 1978-ban megjelent kislemeze leginkább az 1977-es Saturday Night Life fellépésről ismert, amikor Costello és az Attractions (akik amúgy a Sex Pistols helyett léptek fel) kiadójuk utasítására először a "Less Than Zero"-ba kezdtek bele, amit az énekes néhány másodperc alatt leállított ("Sajnálom, hölgyem és uraim, de nincs értelme itt eljátszani ezt a dalt"), hogy aztán belekezdjen az akkor még ismeretlen "Radio Radio"-ba. Costello legközelebb 1989-ben léphetett fel a SNL-ben, amikor visszavonták a kitiltását. A dal klasszikus Costello, méltó a brit punk rock legokosabb dalszerzőjéhez: ha nem figyelünk eléggé, a refrént még a rádió ünnepléseként is értelmezhetnénk, de a verzékben Costello elég egyértelműen kimondja a véleményét a témáról, vagyis a rádiók kommerszségéről és a punk rock (a korszak legfontosabb zenei stílusa) teljes ignorálásáról. Bár a "Radio Radio" nem került fel Costello második albuma (a nagyszerű This Year's Model) eredeti kiadására, mégis az egyik legfontosabb korai dalaként tartják számon.

Radar Records, 1978

168.jpg

167: Willi Williams
"Armagideon Time"

Bob Marley mellett leginkább azok a brit punk rock zenekarok terjesztették el a reggae-t Jamaicán kívül, akik úgy döntöttek, hogy ezt a stílust kell beépíteni a hangzásukba. A Specialst már említették, de a Clash volt a legnagyobb közülük, akik punk puristaként kezdtek, de aztán gyorsan átálltak a reggae feldolgozásokra (majd a saját reggae-s dalokra). Többek között feldolgozták az Angliában amúgy nem túl ismert Willi Williams "Armagideon Time" című dalát (egyik legnépszerűbb saját kislemezük, a "London Calling" B oldalán jelent meg), ami eredeti változatában minden idők egyik legjobb reggae kislemeze. Az alapja a "Real Rock" riddim (jelentése: a dal instrumentális része), ami az egyik legnépszerűbb dallam a reggae-ben, többek között Augustus Pablo és Junior Murvin is dolgoztak vele. Az "Armagideon Time" apokaliptikus hangulatú dal, a szövegében sok utalás van a bibliai armageddonra (bár a legtöbbször előforduló sor az, hogy "sok ember nem kap ma este vacsorát"), talán ezért döntött a Clash éppen Williams dala mellett. Vagy csak azért, mert az egyik legjobb reggae kislemez, amit valaha felvettek.

Studio One, 1979

167.jpg

166: Machine
"There But for the Grace of God Go I"

A "There But for the Grace of God Go I", a New Yorkban alapult Machine bemutatkozó kislemeze a kevés diszkósláger egyike, aminek a szövegét több helyen is cenzúrázták. Ez persze nem véletlen: ez a rövid élete funk-diszkó csapat azzal a céllal alapult meg, hogy a komoly üzeneteket közvetítő, de akkor már nem túl divatos R&B előadók (mint Curtis Mayfield vagy Stevie Wonder) diszkós megfelelői legyenek. Végül nem nagyon sikerült beváltaniuk az ígéreteket, mert egy kisebb sláger (vagyis a "There But for the Grace of God Go I") és néhány nagyon sikertelen további próbálkozás után a diszkó halálakor le is húzták a redőnyt. A "There But for the Grace of God Go I" tényleg valami súlyos történetet próbál elmesélni arról, hogy a túlzásba vitt gondoskodás ugyanolyan káros lehet, mint az elhanyagolás, de ez igazából kit érdekel? Ez a dal azért van a listán, mert elsőrangú, táncolható funkos diszkó kislemez, ami rengeteg kortársával ("Good Times"?) ellentétben ma is teljesen hallgatható.

RCA Victor, 1979

166.jpg

165: Flower Travellin' Band
"Satori Part II"

Amikor a hetvenes évek heavy metáljáról beszélünk, mindig feljön a Sabbath meg a Priest meg a többi dinoszaurusz, de mindig meg kéne említeni a Flower Travellin' Bandet is, különösen második albumát, az 1971-es Satori-t. Ez egy ma is elképesztően ható lemez, olyan, mintha egybeolvasztanánk a Zeppelin gigantikus hard rockját a Sabbath és a Blue Cheer mocskos, bluesos és néhol pszichedelikus gitárzenéjével és hozzáadnánk egy cseppet az Ash Ra Tempel elszállt kísérletezéséből. A végeredmény negyven percnyi űrbéli pszichedelikus hard rock, ami a bluesos riffeket LSD-s látomásokkal egészíti ki a néhol tíz percnél is hosszabb dalokon. Megint csak nehéz kiválasztani egyetlen dalt az öt hosszú, címtelen darab közül, hiszen a Satori nem csak fontos korai heavy metál klasszikus, hanem tényleg az egyik legjobb japán rocklemez (számomra csak a Boredoms Vision Creation Newsun-ja vagy a Boris Akuma no Uta-ja érhet a nyomába), de a hétperces "Satori Part II" mindent összefoglal, ami jó az albumon és talán ez a legemlékezetesebb felvétel róla.

Atlantic/GRT, 1971

serge_gainsbourg.jpg

164: Serge Gainsbourg
"L'hôtel Particulier"

Az Histoire de Melody Nelson továbbra is a popzene történetének csúcspontja - egy perverz konceptalbum arról, hogy Gainsbourg véletlenül elüti a bicikliző címszereplőt (aki persze egy nála jóval fiatalabb és igen vonzó lány) Rolls Royce-ával... aztán igen közeli kapcsolatban kerülnek egymással, Gainsbourg (és a Melody-t alakító Jane Birkin, aki Gainsbourg akkori szeretője volt) album hátralevő részében pedig ezt a kapcsolatot részletezi nagyon aprólékosan. Gainsbourg célja szokás szerint itt is a botránykeltés (végül is ő írta tele szexuális utalásokkal France Gall dalait, szerzett finom sanzonokat az öngyilkosságról és vette fel a francia himnusz reggae változatát), a Melody Nelson néhol eléggé elmegy ebbe az irányba pedofília határán álló témájával, de valójában egy elképesztően buja szövegekkel teli, Lolitán alapuló beteges rockopera a műfaj mesterétől, Gainsbourg hangja tele van unalommal és csábítással, Birkiné pedig szintén tele van izgalommal és szexuális vággyal. A "L'hôtel Particulier", az egyik legjobb dal az albumon nagyszerűen párosítja Gainsbourg hangját (aki itt a szeretkezés színhelyéül szolgáló hotelszobát írja le) a túláradó, nagyzenekari hangszereléssel, ami aláfesti az egész történetet.

Philips, 1971

164.jpg

163: Blondie
"Hanging on the Telephone"

A "Haning on the Telephone" a legelső dal a Blondie harmadik és legjobb lemezén, a Parallel Lines-on - és micsoda nyitány! A Parallel Lines nagy eséllyel a legjobb new wave-es poplemez, amit valaha felvettek, így megérdemli a lehető legjobb nyitást, a "Hanging on the Telephone", a "One Way or Another", a "Picture This" és a "Fade Away and Radiate" négyese pedig a lehető legjobban szolgáltatja ezt. A "Hanging on the Telephone" valójában nem eredeti Blondie szám, a The Nerves nevű, kevésbé ismert new wave zenekar vette fel eredetileg, de Debbie Harry és társai igazi felejthetetlen new wave/power pop klasszikust faragtak belőle. Bár a dalban szereplő lány végig azért könyörög, hogy hívja már vissza a barátja, Harry nem az a fajta énekesnő, aki az ilyen álmodozó alakokkal azonosul. Itt ugyanolyan harciasnak és ellenállhatatlannak hangzik, mint a Parallel Lines összes többi klasszikus kislemezén, nem is számít, miről szól a szöveg.

Chrysalis, 1978

163.jpg

162: Herbie Hancock
"Chameleon"

Amikor azok a begyepesedett jazzkritikusok, akik szerint a jazz-funk, a free jazz meg a többi újítás mind baromság volt, meghallották Herbie Hancock Head Hunters-ét, biztos szentségtöréssel vádolták a zongoristát, Hancock, aki a hatvanas években még régimódi posztbop lemezeket készített (Empyrean Isles, Mayden Voyage) a következő évtizedben a Sextant-hoz hasonló próbálkozásokkal már belekóstolt az új stílusokba, de a Head Hunters-en teljesen átadta magát a laza, szexis kommersz funknak - és elkészítette karrierje legsikeresebb albumát, ami minden idők legjobban fogyó jazzlemeze is volt egy ideig. A "Sly" című felvételt Hancock Sly Stone-ról nevezte el, a funk egyik úttörő előadójáról, de a legfontosabb felvétel a "Chameleon" című tizenöt perces nyitány, ami páratlan basszusszólamával és ritmusával a jazz-funk egyik legalapvetőbb felvétele. (Azóta persze a kezdeti fanyalgást felváltotta a széleskörű elismerés, és ma már kritikai részről is az egyik legnépszerűbb jazzkorong a Head Hunters.)

Columbia, 1973

162.jpeg

161: T. Rex
"Metal Guru"

Nem csak Bowie és Mick Ronson voltak a glam rock nagy újítói, a T. Rex ikonikus frontembere, Marc Bolan is ebbe a társaságba tartozik, ő volt kora egyik legnépszerűbb rocksztárja, énekese és gitárosa. A T. Rex kezdetben (még Tyrannosaurus Rex) néven pszichedelikus folkot játszott, majd a hatvanas évek végével maguk mögött hagyták eredeti nevüket és stílusukat, hogy elkészítsék a glam egyik legünnepeltebb lemezét, az 1971-es Electric Warrior-t rajta legnagyobb slágerükkel, a "Get It On"-nal és néhány további klasszikussal ("Cosmic Dancer", "Jeepster"...). Az ezt követő The Slider majdnem ugyanolyan jó volt, a nyitódala, a "Metal Guru" pedig talán a legjobb dal, amit a T. Rex valaha felvett. Abban a korban készült, amikor a brit zenekarok különösen érdeklődtek a keleti filozófia meg úgy általában a vallásosság iránt (ennek eredménye volt a Beatles Fehér Albumának nagy része, a Who "Baba O'Riley"-ja vagy George Harrison "My Sweet Lord"-ja) és kijelenthetjük, hogy a "Metal Guru" volt Bolan hozzájárulása ehhez a hullámhoz. Nem tudjuk, hogy milyen guruk vagy istenek ihlették ezt a dalt, de annyi biztos, hogy Bolan tényleg spirituális, kozmikus alak volt, akinek még ma is érezhető a hatása.

EMI/Reprise, 1972

Következő rész:

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr408634446

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása