Martin Scorsese Amerika Legnagyobb Élő Rendezője - az olasz gyökerekkel rendelkező mester a hetvenes évek első felében, az épp nagyban zajló Új Hollywood-hullámot meglovagolva került az élvonalba, egy időben mondjuk Coppolával, Spielberggel vagy Terrence Malickkal, és az ezt követő évtizedekben generációja egyik maradandó tehetségének bizonyult. Pályafutása immár több mint fél évszázadot ölel fel, de továbbra sem mutatja a kifáradás jeleit: idén mutatják be huszonötödik nagyjátékfilmjét, Az ír című bűnfilmet, amiben a Dühöngő bika, a Nagymenők és a Casino után megint Robert De Nirót és Joe Pescit rendezi (és életében először Al Pacinót is).

A legtöbben pont a bűnfilmjei miatt ismerik Scorsese-t, és tény, hogy ezek az igaz történeteket feldolgozó, hosszú éveken keresztül kibontakozó, profán, erőszakos és véresen szórakoztató alkotások - az Aljas utcáktól A Wall Street farkasáig - egytől egyig nagyot ütnek. De Scorsese roppant, változatos életműve ennél sokkal több élvezetet is tartogat az elkötelezettebb nézőknek: vallásos eposzokkal (Némaság) vagy fekete komédiákkal (Lidérces órák) ugyanúgy találkozhatunk benne, mint kosztümös románcokkal (Az ártatlanság kora) vagy ifjúsági kalandfilmekkel (A leleményes Hugo).

És persze nem minden a játékfilmekről szól: Scorsese például számos sikeres dokumentumfilm (például a nagyszerű George Harrison: Living in the Material World), koncertfilm (mint a Rolling Stones 2006-os New York-i fellépését megörökítő Shine a Light) és tévésorozat (ezek közül a legjelentősebb az HBO-n futó Boardwalk Empire) alkotója is. (Ennek ellenére én csak a játékfilmekről fogok itt írni, ami már önmagában lehangolóan sokáig fog tartani.) Hatása az őt követő generációkra tagadhatatlan: legyen elég csak annyi, hogy 2019 egyik legvitatottabb és legsikeresebb filmje máris két Scorsese-klasszikus pofátlan másolata. És arról se feledkezzünk meg, hogy Scorsese mondjuk Spielberggel ellentétben idős korára sem vált maradivá a filmipar újításaival szemben: Az Írt a Netflix forgalmazza majd, ugyanaz a platform, amit Spielberg és néhány társa oly hevesen próbál száműzni az Oscar-gálák közeléből.

Az ír bemutatója előtt azonban itt az ideje visszatérni a kortárs amerikai mozi egyik kiemelkedő életművéhez, ami kínos mélypontokban és utolérhetetlen csúcspontokban egyaránt gazdag. Lássuk, mik is voltak ezek pontosan:

24. A lázadók ökle (1972)

Scorsese első hollywoodi filmje tisztán nézhetetlen, a rendező egyéniségéből pedig semmit sem találunk benne - minden bizonnyal eleve csak azért vállalta el a munkát, mert pénzre volt szüksége Los Angelesbe költözése után. A lázadók ökle egy harmincas években játszódó gengsztermozi, amit Roger Corman producer az Átkozott mama című, hasonló stílusú filmjének sikere miatt akart elkészíteni (utóbbiban amúgy a nagyon fiatal Robert De Niro is benne volt). A két főszereplő David Carradine, azaz Bill a Kill Billből és Barbara Hershey, a zsarnoki anya a Fekete hattyúból, de sem ők, sem a többi színész nem mutatnak sokat. Az ügyetlen felvételek és a zavaró vágások szinte amatőr kezekre vallanak, a cselekmény teljesen logikátlan, sehova sem halad, és folyton felesleges kitérők szakítják meg. Az összes jelenetet aláfestő feldobott honky tonk-zene is nagyon gyorsan idegesítővé válik - de a film legnagyobb hibája mégis az, hogy nem tudja eldönteni, milyen hangvételű akar lenni. Az egyik jelenetben például a rendőrök hidegvérrel lelőnek egy csomó verekedő rabot, aztán a következőben egy olyan autós üldözésnek lehetünk tanúi, amit mintha Pierre Richard és Gérard Depardieu valamelyik vígjátékából vágták volna ide. Néhány másik valami rossz hatvanas évekbeli pornófilmet idéz, a végére pedig egy indokolatlan bibliai párhuzam is befér. Ennek ellenére A lázadók ökle cseppet sem szórakoztató film: másfél órás sincs, de még így is alig bírtam ellenállni a vágynak, hogy otthagyjam a felénél.

23. New York, New York (1977)

Miután az Aljas utcákkal megtalálta a saját hangját, Scorsese 1976-ban megrendezte a Taxisofőrt, a hetvenes évek talán legjobb amerikai filmjét. A Taxisofőr művészi és kereskedelmi sikere lehetőséget teremtett ahhoz, hogy Scorsese végre tető alá hozza első nagyköltségvetésű projektjét. Ez a projekt pedig - ki tudja miért - egy stilizált tisztelgésnek bizonyult a rendező szülővárosa és a klasszikus hollywoodi musicalek előtt Robert De Niro és Liza Minnelli főszereplésével... ami két és fél órás volt. Mint majdnem az összes musical, a New York, New York is egy több évet felölelő, kudarcra ítélt románccal vegyített showbiznisz-karriertörténet. A főszereplők itt De Niro hirtelen haragú, agresszióra és gyengeségre egyaránt hajlamos zenésze és Minnelli leginkább semmilyen énekesnője. Ha nagyon röviden akarnám összefoglalni, azt mondanám, hogy a New York, New York számtalan túl hosszúra nyújtott jelenet bármiféle szerkezetet vagy ütemezést nélkülöző, de cserébe nagyon fárasztó sorozata, amit szabályos időközönként valami ódivatú jazz-ballada előadása szakít meg. Az egyetlen igazi élvezetet De Niro játéka és árnyalt, sokszor kifejezetten bunkó viselkedésű, de közben azért éleslátó és éles nyelvű karaktere jelenti. Minnelli végig látványosan próbálkozik felnőni mellé, de mégsincs igazán elemében, leszámítva a jelenetet, amiben a film címadó dalát énekli. Azt az iszonytató képsort, amiben Minnelli karakterének Happy Endings című mozifilmjéből láthatunk egy montázst, kis híján áttekertem. Scorsese többször visszautal Fred Astaire és Ginger Rogers közös filmjeire, de még az Aranypolgárra is - pedig inkább nem kéne neki, mert a New York, New York fényévekre van azok szintjétől.

22. Kundun (1997)

A Krisztus utolsó megkísértése vallásos kritikusai felrótták Scorsese-nek, hogy nem elegendő tisztelettel formálta meg a címszereplő alakját, amikor Krisztust emberi, vívódó figuraként ábrázolta - ezzel szemben a 14. dalai lámáról szóló életrajzi monstrum éppen, hogy túl sok tisztelettel viszonyul hőséhez, és ez is a legnagyobb hibája. Igaz, hogy a Kundun autentikussága (a főbb szerepeket meglepő módon a valódi dalai láma valódi rokonai játsszák), az operatőr-legenda Roger Deakins lenyűgöző felvételei és gazdag színvilága, na meg Philip Glass fenséges ambient/elektronikus zenei kísérete mind mesterien megoldott elemek, maga a film mégsem tud igazán lekötni. Lehet, hogy ez a projekt valójában fontos volt a filmkészítés felé fordulása előtt egy ideig papnak készülő, a spirituális világ iránt komolyan érdeklődő Scorsese-nek - de ez nem igazán jön át a Kundun egymást bármiféle összefogó rend nélkül követő, leeresztett lufikat idéző epizódjaiból, melyekből hiányzik minden elektromosság. Nehéz elhinni, hogy A Wall Street farkasa agresszív ritmusú, sziporkázó fekete komédiájáért felelős ember képes volt ilyen erőtlen, falvédő-bölcsességekkel és repetitív képsorokkal teli unalomtengert kiadni a kezei közül. Nem hiszem, hogy van élő ember a világon, aki őszintén élvezi ezt a bő két óráig elhúzódó, fárasztó ájtatosságot - de ha van egy igazi pozitívuma a Kundunnak, nos, az álmatlanságra ez a film a tökéletes gyógymód.

21. A pénz színe (1986)

A pénz színe egy 1961-es Paul Newman-mozi, A svindler folytatása, ami 25 évvel az első film eseményei után veszi fel a címszereplő biliárdjátékos és professzionális csaló "Fast Eddie" Nelson történetének fonalát. Eddie immár visszavonult, de miután találkozik Vincenttel, a nagy jövő előtt álló fiatal tehetséggel, eldönti, hogy megtanítja neki a könnyű pénzszerzés titkait. Newman Oscart-érő alakítása és a fiatal Tom Cruise feltűnése, valamint a további kellemes meglepetésekkel (John Turturro, Forest Whitaker) teli szereposztás mellett a film számtalan biliárdjátszmáját bemutató, ehhez hasonló mesteri felvételek miatt maradhat emlékezetes A pénz színe, de a pozitívumokból ezzel sajnos ki is fogytunk. Az egyik első dolog, ami a nézőnek feltűnik - ha valami rejtélyes okból úgy dönt, hogy pont ezt a meglehetősen poros nyolcvanas évekbeli sportdrámát akarja megnézni - az, hogy A pénz színe túlnyomó része annyiból áll, hogy a két főszereplő biliárdozik egy rakás mellékszereplővel. És ha ugyanannak a nézőnek - hozzám hasonlóan - gőze sincs a biliárdról, és nem is érdeklődik iránta különösebben, akkor bizony agyrohasztóan unalmasnak fogja találni az egész filmet. De nekem még nem is ez a legnagyobb bajom A pénz színével, hanem az, hogy milyen értelmetlen és zavaros a forgatókönyv - szerintem az írója sem tudná elmondani, hogy tulajdonképpen mi az üzenete. Newman Oscarja és a film pozitív kritikai fogadtatása azonban lehetővé tette, hogy Scorsese elkészítse a Kriszus utolsó megkísértését, és ezért legalább hálásak lehetünk.

20. Viharsziget (2010)

Az egy váratlan fordulatra kihegyezett filmek többsége szart sem ér - de van néhány kivétel, mint a Közönséges bűnözők, a Hatodik érzék, vagy akár A halál angyala, filmek, amik váratlan, de mesterien megírt és teljesen kielégítő befejezésük miatt váltak kultikussá. A Viharsziget nem tartozik ezek közé - ennek a Denis Lehane regényéből készült pszichológiai thrillernek az első fele nagyszerű; a központi rejtély kellően izgalmas, és Scorsese-nek, az ismert horror-rajongónak nem esik nehezére hátborzongató légkört teremteni. Az alaphelyzet röviden: két nyomozó (Leonardo DiCaprio és Mark Ruffalo, azaz Hulk a Marvel-moziuniverzumból) egy elmegyógyintézetből megszökött gyilkost keresnek egy szigeten, de közben DiCaprio arra gyanakszik, hogy az intézet orvosai eltitkolnak előlük valamit. Leo játékára nem lehet panasz - habár itt jóval fapadosabb alakítást mutat be, mint pár évvel korábban A téglában, vagy pár évvel később A Wall Street farkasában - Ben Kingsleyt és Max von Sydowt pedig mindig öröm látni. De aztán jön a Fordulat, ami nagyjából tönkreteszi a filmet, és nem csak azért, mert fantáziátlan, kiábrándító befejezést illeszt egy ígéretesen induló történet végére, hanem azért is, mert - legyünk őszinték - teljesen kiszámítható. Szerencsére a Viharsziget csak egyszeri botlás volt, Scorsese egy évvel később már egy sokkal erősebb műfajgyakorlattal tért vissza.

19. Ki kopog az ajtómon? (1967)

Mielőtt kivándorolt Hollywoodba, hogy komoly rendező lehessen, Scorsese éveken át bajlódott első nagyjátékfilmjével, amit számtalanszor átnevezett, darabjaira szedett és összerakott, mielőtt végül 1967-ben úgy döntött, ebből már nem lehet többet kihozni. A Ki kopog az ajtómon? érdekes kuriózum lehet a Scorsese-rajongók számára, mert már ebben a minimális költségvetésű független filmben is meg lehet találni az életműve olyan visszatérő elemeit, mint az olasz-amerikai bűntudat és a vallás témái, a zene ötletes (itt néha inkább akaratlanul vicces) alkalmazása, vagy a szőke női főszereplők. A cselekmény sokáig szétesőnek és nehezen követhetőnek tűnik - ami nem is meglepő, hiszen Scorsese még a forgatás közben sem volt biztos abban, hogy miről is kéne szólnia a filmnek. A végére mégis összeáll valamennyire J.R. (a nagyon fiatal Harvey Keitel) belső küzdelme, aminek az egyik oldalán szigorú, katolikus neveltetése és zárt gondolkodása, a másikon pedig szabadelvű barátnője áll. Bizonyos képsorokból már érezni lehet, hogy Scorsese nem mindennapi tehetségű rendező: a nemi erőszak bemutatása sokkoló és nehezen felejthető, az álom, amiben J.R. és egy nő a Doors "The End"-jére szeretkeznek, a második legjobb olyan filmjelenet, amiben az a dal szerepel (az első az Apokalipszis most nyitánya, ugyebár). De a Ki kopog az ajtómon? mégsem igazán jó alkotás: a stílusát Scorsese egy az egyben Jean-Luc Godard-tól lopta, csak a sovány forgatókönyv, az amatőr operatőri munka, az esetenként röhejes vágások és azok a borzasztó, repetitív jelenetek J.R.-ral meg a haverjaival mind olyan dolgok, amiket Godard sosem engedett volna meg magának a hatvanas években. A befejezés az egyik legbizarrabb dolog, amit valaha láttam bármilyen filmben, úgyhogy itt nem fogom lelőni. (Ezt most nem is negatívumnak mondom - nézd csak meg magadnak!)

18. Némaság (2016)

A gengsztertörténetek és a magányos antihősök köré épülő filmek mellett a Scorsese-életmű harmadik jelentősebb vonulata a vallási témájú filmeké - a rendező utolsóként bemutatott munkáját pedig épp ebbe a vonulatba lehet besorolni. A Némaság egy brutális, majdnem háromórás spirituális eposz, amit a 17. századi Japánban tevékenykedő jezsuita hittérítők kudarcra ítélt küldetését meséli el két fiatal pap (Andrew Garfield és Adam Driver) történetén keresztül. A legjobb lesz, ha most nem beszélünk mellé: a Némaság szerintem egy nagyon szépen fotózott, megrázó film, de kétségbeejtően zavaros is, és erről Scorsese és Jay Cocks forgatókönyve tehet. A festői díszletek között Garfield és Driver figurái vérszegény, összecsapott alakok, akiknek a motivációi minden második jelenetben megváltoznak, mintha a készítők elfelejtették volna, hogy milyennek írták meg őket korábban. A történet a film nagy részében nem halad semerre, folyton új mellékszálak jelennek meg, hogy aztán ugyanolyan gyorsan el is sikkadjanak, a japán szereplők sztereotípiákban gázoló ábrázolása pedig már-már sértő. És ha ez nem lenne elég, a forgatókönyv még azt sem tudja eldönteni, hogy mi az álláspontja a főszereplők enyhén szólva is kétes küldetésével kapcsolatban - megörökli a Scorsese-Cocks páros korábbi közös munkáinak legrosszabb tulajdonságait, Az ártatlanság kora szofisztikált unalmát és a New York bandái túlírt kuszaságát, de azok a filmek legalább nagyjából tisztában voltak a saját mondandójukkal. A Némaság ezzel szemben valahol mintha elítélné a tetteik következményével egy percig sem törődő hittérítők értelmetlen, leginkább csak szenvedéshez és halálhoz vezető tevékenységét, de máshol Krisztussal azonosítja Garfield a hite megtagadását mártíromságként megélő karakterét. A végén már az sem egyértelmű, hogy Scorsese tulajdonképpen miért készítette el ezt az egész filmet. Lehet, hogy ehhez tényleg vallásosnak kell lenni, de a Némaság számomra csak nagyon frusztráló és szinte élvezhetetlen.

17. New York bandái (2002)

Azt hiszem, a New York bandáihoz hasonló dolgokat szokás "nemes kudarc"-nak nevezni: Scorsese húsz éven keresztül próbálta sikertelenül tető alá hozni ezt az eposzi kosztümös drámát a tizenkilencedik század New Yorkjának alvilágáról, de még a célegyenesben is akadályokba ütközött (a bemutatót 2001. szeptember 11. eseményei miatt egy évvel el kellett halasztani). A filmből érződik a rendező érdeklődése szülővárosának történelme iránt, de sajnos az is, hogy Scorsese itt bizony túlvállalta magát: átfogó képet akar mutatni az 1860-as évekbeli New York politikai és vallási életéről, lakóinak hétköznapjairól, a nagyban dúló polgárháború hatásáról az emberek gondolkozására, és persze a címszereplő utcai bandákról is - és mindezek mellett a New York bandái még egy Monte Cristo grófja-méretű bosszútörténet is az apja gyilkosát meggyilkolni vágyó Leo DiCaprióról, amiből természetesen a kötelező szerelmi szál sem hiányozhat. A szándék jó volt, de maga a film túlzsúfolt és kimerítő gyakorlat, amit igazából semmi sem tud összetartani. Szerencsére legalább a monumentális díszletek, a korhű akcentusok és a jelmezek a helyükön vannak, ha már a forgatókönyv képtelen egyensúlyt teremteni a számtalan történetszál között, DiCaprio keménykedése nem túl hiteles, a női főszereplő (Cameron Diaz... ez most komoly?) pedig kínosan tehetségtelen. De ha van valami, amiért érdemes megnézni egyszer a New York bandáit, az természetesen Daniel Day-Lewis, aki apait-anyait belead Bill the Butcher, a szélsőséges nacionalista bandavezér karakterébe. Az a jelenet, amiben Bill hullarészegen, egy amerikai zászlóba csavarva monologizál a félelemről és arról, hogyan ölte meg szegény Amsterdam apját, Day-Lewis karrierjének legerősebb pillanatai közé tartozik - és mivel a legnagyobb élő filmszínészről beszélünk, ez bizony nem kis szó.

16. Az ártatlanság kora (1993)

Lehet, hogy 1993-ra Scorsese-nek kicsit elege lett abból, hogy beskatulyázták a trágár beszéddel és brutalitással teli bűnfilmek rendezőjeként, mert a Nagymenők és A rettegés foka kettős pofonja után egy 19. században játszódó kosztümös szerelmi háromszög-történetet forgatott le, ami elegánsabb és visszafogottabb volt, mint bármelyik korábbi alkotása. Az ártatlanság kora - Edith Wharton azonos című regényének adaptációja - az alvilág mocska helyett az 1870-es évekbeli New York arisztokratáinak világába kalauzol, tele súlyosnak tűnő csipkés ruhákkal, operába járással és lovakkal, a történet pedig egy gazdag ügyvéd (Daniel Day-Lewis) szerelmi élete körül forog, aki jegyben jár a jó családból származó, de sótlan May-jel (Winona Ryder), ám közben a menyasszony tűzrőlpattantabb unokatestvére, a frissen elvált Ellen (Michelle Pfeiffer) után sóvárog. Ha a New York bandáiban a habzó szájú, ördögi Daniel Day-Lewist láthattuk, akkor itt be kell érnünk a szelídebb, választékosan beszélő kiadással - aki persze még mindig kiváló, csak épp messze nem olyan szórakoztató. És ezt az egész filmet nagyjából így tudom jellemezni: a párbeszédek finomak, a jelmezek gyönyörűek, az alakítások hibátlanok, és érezhető, hogy a kifinomult felszín alatt mennyi szenvedély és megbánás forrong - de valami mégis hiányzik Az ártatlanság korából, ami megvan a legjobb Scorsese-filmekben. A végeredmény dicséretesen "érett", de túlságosan hosszú és sokszor enyhén unalmas is - talán nem is olyan meglepő, hogy Scorsese a következő rendezésével visszatért szeretett gengszterei közé. 

15. Cape Fear - A rettegés foka (1991)

Ezzel biztos nem fogok újat mondani, de Martin Scorsese a régi Hollywood megszállottja - végül is az ember 1995-ben egy négyórás dokumentumfilmmel kalauzolt át az amerikai mozi múltján (Martin Scorsese filmnaplója). De az egyetlen hollywoodi klasszikus, aminek Scorsese bevállalta az újraforgatását, a Rettegés foka című 1962-es thriller volt, amiben Robert Mitchum bosszúszomjas erőszaktevője pokollá teszi a nyolcéves börtönbüntetéséért felelős ügyvéd (Gregory Peck) életét. Scorsese tisztelete az eredeti iránt abban nyilvánul meg, hogy Mitchumnak és Pecknek, ennek a két színészlegendának ad egy-egy kisebb szerepet a remake-ben, miközben a főszerepekben Robert De Niro és Nick Nolte váltják őket. És De Niro Max Cadyje magasan a film legemlékezetesebb eleme: ennek a karakternek minden tulajdonsága olyan nevetségesen el van túlozva - az öltözködésétől a tetoválásaiig, a kigyúrt testétől a folyamatos szivarozásáig, na meg addig az ikonikus jelenetig, amiben Cady betegre röhögi magát egy moziban - hogy sokkal inkább rajzfilmes főgonoszra emlékeztet, mint valódi bűnözőre. Scorsese bevallottan Hitchcock rendezési stílusát próbálta lemásolni A rettegés fokával, de a kameramozgás és a vágások sokszor már azelőtt tönkreteszik a feszültséget, hogy az elkezdhetne épülni, a cselekmény néha nehezen elfogadható logikai bukfenceket vet, a túlzásba vitt vérengzés pedig még a Scorsese-átlaghoz képest is soknak tűnik - a befejezés a hajón már szinte egy Brian De Palma-mozi erőszakszintjét közelíti meg. De A rettegés foka a legnagyobb bűnös élvezet-filmek egyike: persze, nem túl kifinomult és nehéz komolyan venni, de tagadhatatlanul szórakoztató.

14. Aviátor (2004)

Ez az ambiciózus, talán túlságosan is hosszúra nyúló életrajzi dráma Howard Hughesról, a vegyes megítélésű filmproducerről, pilótáról és repülőgép-tervezőről talán nem merül el eléggé abban, hogy miért is olyan vitatott figura a főszereplője és - mint annyi életrajzi dráma - időről időre unalomba fullad, de meglepő módon többnyire mégis működik. A produkció maga az elsőrangú, csillogó hollywoodi minőség, a légi felvételek kecsesek és szépen koreografáltak, a jelmezek és a díszletek mind gondosan (és Oscart érően) vannak kivitelezve - de az aprólékosan díszített felszín alatt az Aviátor azért több egy újabb kosztümös tucat-életrajznál. Scorsese keserűen nosztalgikus, mélyenszántó jellemtanulmányt készített Hughesról, egy emberről, aki csak a puszta akaraterejével és véges erőforrásaival felfegyverkezve szembeszállt a lehetetlennel, forradalmasította a filmkészítést és a kereskedelmi repülést, közben feláldozva fizikai és mentális egészségét, vagyonának nagy részét, népszerűségét - és mindezt őszinte szenvedélyből csinálta, nem pedig abból a mohóságból, ami korrupt politikus és üzletember ellenfeleit hajtotta. Lehet, hogy Scorsese-nek épp azért akadt meg a szeme ezen a forgatókönyvön, mert kicsit magára ismert az álmaiért annyi veszteséget és mélypontot átélő Hughesban. Egyes jelenetek - Hughes és Katherine Hepburn a színésznő családja körében, Hughes heves kitörése a lefizetett szenátorok bizottsága előtt - Scorsese legjobb és legfeszültebb formáját mutatják, de az egész persze nem érne sokat Leonardo DiCaprio az utolsó tikkelésig mindent eltaláló alakítása nélkül a paranoid, megszállott, maximalista Hughesként. (Cate Blanchett is nagyszerű amúgy, mint Hepburn - még egy Oscart is kapott érte!) Az Aviátor nem remekmű, de mint egy nem mindennapi akarattal bíró - és mára egyre inkább kihalófélben lévő típusba tartozó - ember portréja, több mint tisztességes.

13. Alice már nem lakik itt (1974)

Ilyenből sincs több: egy Scorsese-film, ami egy női történetet mesél el. És meglepő módon a rendező, aki inkább válogatott nőgyűlölő rosszfiúkra építette karrierjét, tisztességesen el tudott készíteni egy egyedülálló anyáról szóló, megindító és finoman humoros drámát is, ha már megbízták vele. Az Alice már nem lakik itt középpontjában ugyanis valóban a címszereplője, a frissen megözvegyült Alice áll, aki erőszakos férje halála után maga kell, hogy boldoguljon és felnevelje kissé nagyszájú fiát - és a forgatókönyv is az ő nézőpontjából tekint az eseményekre. Van ebben a filmben valami csendes kétségbeesés és kilátástalanság, ahogy Alice-nek be kell látnia, talán nem válthatja valóra gyerekkori álmát (hogy énekesnő legyen), miközben látszólag újra és újra bántalmazással teli kapcsolatokban találja magát. Scorsese itt félreteszi a tőle megszokott trükközést a kameramozgással és a vágásokkal, és helyettük az emberi érzéseket teszi a reflektorfénybe. Ellen Burstyn élete egyik legjobb (és Oscarral jutalmazott) alakítását mutatja be a szabadszájú, de a jövőre sokszor bizonytalanul tekintő Alice-ként - talán csak akkor múlta felül ezt a szerepet, amikor a becsavarodott anyát játszotta a Rekviem egy álomértban. Jodie Foster mint a laza, fiús kamaszlány majdnem az összes felnőtt színésznél emlékezetesebb. Nincs még egy olyan szomorú és életszagú film Scorsese katalógusában, mint az Alice már nem lakik itt - itt-ott egy kicsit lapos, visszafogott megoldásai pedig a folytatást ismerve kissé olcsónak és egyszerűnek tűnnek, de ez nem jelenti azt, hogy nem érintheti meg a nézőt.

12. A holtak útja (1999)

Ha van olyan, hogy kriminálisan alulértékelt Scorsese-film, akkor A holtak útja az, ez a felkavaró dráma egy éjszakai műszakban dolgozó New York-i mentősről, akit az őrület határára kerget az álmatlanság és múltbéli kudarcai. Ez volt a negyedik film - három kétségtelen remekmű: a Taxisofőr, a Dühöngő bika és a Krisztus utolsó megkísértése után - amit Scorsese Paul Schrader forgatókönyvéből rendezett, és ha nem is annyira jó, mint elődei, még mindig meg lehet találni benne ugyanazokat a mélyre hatoló, elgondolkodtató problémafelvetéseket. A holtak útja cselekménye három nyughatatlan éjszakán keresztül bontakozik ki, a magányos hős a kiégett, folyamatosan hallucináló Nicolas Cage, aki önmagát hibáztatja a betegekért, akiket elvesztett. Cage 1999-ben még mindig pályafutásának komolyan vehető, Oscar-esélyes alakításokkal teli szakaszában volt (leszámítva az akkor már kétéves Con Airt) és A holtak útja Frankjét, aki nagyjából félúton van a drámai Nic Cage és a szabadon eresztett elmebajos Nic Cage között, tényleg a meghatározó szerepei közé kéne sorolni. Scorsese űzött és kavargó, drogos látomásokat idéző rendezése hűen kelti életre Schrader forgatókönyvének kétségbeesett kisugárzását, és ha a film kicsit össze is roppan saját súlyos témái alatt - belepiszkál mindenbe az istenhittől az élet értelmén át az ember veleszületett hajlamáig az erőszakra - a végén mégiscsak működik. A holtak útja egy valódi rejtett gyöngyszem ebben a roppant életműben, amit mindenkinek érdemes lenne megnézni.

11. A tégla (2006)

Majdnem negyven évvel pályafutása kezdete után Scorsese A téglával végül elérte a csúcsot - ha a "csúcs" alatt a különböző hollywoodi díjátadók körülötti felhajtást értjük. Ez a film abból a szempontból egyedi az életműben, hogy egy Hong Kong-i thriller, a Szigorúan piszkos ügyek remake-je, de minden más szempontból szokásos Scorsese. Kissé megviselő százötven percével majdnem egy teljes órát hozzáad az eredeti film hosszához, a szereplők mind maffiózók és FBI-ügynökök, akiket nevesebbnél nevesebb színészek játszanak, a cselekmény pedig annyira komplikált, hogy a nem eléggé felkészült néző elég gyorsan el tudja veszíteni a fonalát. Röviden: egy bostoni ír maffiavezér (Jack Nicholson) beépített embert (Matt Damon) helyez el a rendőrségnél, de ezzel párhuzamosan a rendőrség is beépíti a saját emberét (Leo DiCaprio) a maffiába, hogy aztán mindkettő a másik személyazonossága után kezdjen nyomozni. A tégla kellően feszült Hitchocki neo-noir, aminek vannak megdöbbentő és borzongató pillanatai, DiCaprio játéka kiemelkedik az erős mezőnyből, a befejezés pedig még Scorsese-től is szokatlanul sivár. De A tégla mégsem tökéletes alkotás: ahogy jó néhány kései Scorsese-filmnél, a két és fél órás hossz itt sem tűnik kiérdemeltnek, és a túlbonyolított forgatókönyv hatása hosszú távon elég idegesítő. De A tégla persze megkapta a 2006 legjobb filmjének járó Oscart, aminek bizonyára az a magyarázata, hogy az Akadémia attól félt, nem lesz több lehetősége a még élő Scorsese-t díjazni - de ebben tévedtek, mert a mester bizony folytatta a rendezést A tégla után, és még felül is múlta azt néhányszor.

10. A leleményes Hugo (2011)

Ki gondolta volna, hogy Martin Scorsese egyszer kifejezetten gyerekeknek szóló filmet fog rendezni? És ami még fontosabb: ki gondolta volna, hogy a végeredmény ennyire jó lesz? A leleményes Hugo Brian Selznick ifjúsági regényéből készült, és a címszereplőről, egy árva kisfiúról szól, aki egy párizsi pályaudvaron él és belekeveredik egy sokszálú rejtélybe, aminek egy különös gépemberhez és valahogy az első igazi filmrendezőhöz, Georges Méliès-hez is köze van. A Hugo alapvetően egy nagyon izgalmas és Scorsese-től meglepően barátságos hangvételű fantasy-kalandfilm tele szerethető figurákkal (az akkor még imádnivaló Chloë Grace Moretz, Ben Kingsley mint maga Méliès, vagy Christopher Lee mint egy könyvárus) és néhány kevésbé szerethetővel (Sacha Baron Cohen mérges tekintetű felügyelője). A rendezőtől megszokott visszataszító erőszakot és trágárságot bájos, szépiaszínűen nosztalgikus hangulat váltja fel, amibe néhol beleszivárog a család nélkül maradt Hugo magányának szomorúsága - ez utóbbival Scorsese talán saját kissé nehéz gyerekkorára emlékszik vissza. De ez a film a gyerek (...és a felnőtt) Scorsese első számú szenvedélye, a mozi varázsa előtti tisztelgés is, egy szerelmes levél a film hőskorához és annak úttörőihez. És ezért van az, hogy a Hugo, ami első ránézésre ugyanolyan műfaji kísérletnek tűnik, mint az egy évvel korábban bemutatott (és sokkal gyengébb) Viharsziget, valójában a rendező személyesebb filmjeinek egyike.

9. Aljas utcák (1973)

Az első igazán nagyszerű Scorsese-film tulajdonképpen a rendező 1967-es bemutatkozása, a Ki kopog az ajtómon? érettebb, és valamivel nagyobb költségvetésű kibővítése. Az olasz-amerikai közeget, amiben a történet játszódik, a bűn és a bűnhődés témáit, a kudarcos szerelmi szálat, a korhű popzenékből álló soundtracket és Harvey Keitel jelenlétét a rendező egy az egyben átemelte abból a filmből, de rendezőként és forgatókönyvíróként itt már nagyságrendekkel erősebb volt, mint hat évvel korábban. Az Aljas utcákat nézve kicsit úgy érezzük magunkat, mintha egyetlen, szédítő és kimerítő kétórás jelenetet látnánk; a narratíva egy percre sem áll meg, és a párbeszédek mintha sosem érnének véget igazán, hanem csak úgy átfolynának az egyik helyszínről a következőre. A történet, ami néhány jelentéktelen kis gengszter még jelentéktelenebb, kilátástalan üzelmeit követi, miközben valahol egy parabola is a bűnbeesésről, a lehangolóbbak egyike Scorsese életművében. Keitel bizonyos későbbi szerepeiben még jobban eltalálta azt a fojtott fenyegetést, ami itt is árad belőle; Robert De Niro sosem volt fiatalosabb, mint az újabb és újabb adósságokat felhalmozó szerencsejátékos Johnny Boy szerepében, de mégis ő viszi el a vállán ezt az egész filmet. Scorsese az Aljas utcákkal nőtt fel az Új Hollywood-generáció húzónevei közé, és sok kritikus a hetvenes évekbeli amerikai mozi jelentős alkotásai közé is sorolta, de azt el kell ismerni, hogy a technikai oldalon a filmnek vannak hiányosságai - az ütemezés és a kamerakezelés Scorsese későbbi munkáiban letisztultabb és professzionálisabb. De éppen ez a kissé csiszolatlan, összedobott atmoszféra ad valami olyan sötét, paranoiás hitelességet az Aljas utcáknak, ami a rendező nagyobb szabású produkcióinak többségéből már hiányzott.

8. Lidérces órák (1985)

A Lidérces órák a legfurcsább film, amit Scorsese valaha rendezett: egy egyetlen éjszaka alatt játszódó, bizarr fekete komédia, amit 1985-ös bemutatása idején a nézők kifejezetten utáltak, de azóta kultklasszikussá vált. A cselekmény - amit részben egy Kafka-novella inspirált - Paul, a hétköznapi irodai alkalmazott kicsit sem hétköznapi éjszakájának történetét meséli el. Paul eszünkbe juttatja Scorsese néhány korábbi (anti-)hősét, mondjuk Travis Bickle-t a Taxisofőrből: egy újabb New Yorki lakos, aki gyűlöli a munkáját és az unalmas, magányos életét, és aki belekeveredik valami sötét és érthetetlen eseménysorba Manhattan füstbe burkolózó utcáin. A különbség persze az, hogy a Lidérces órák egy vígjáték, ami borongós társadalomkritika helyett egy különös, rejtélyekkel, bűnözőkkel és veszéllyel teli éjjeli világot mutat meg, ahol az ismerős városkép valami teljesen idegenszerűvé alakul át, és amit (többek között) BDSM-rajongó szobrászok, bőrruhás homoszexuálisok és a füves komédia műfaját megteremtő Cheech & Chong által alakított, folyton szerencsétlenkedő tolvajpáros népesítenek be. Ahogy a főszereplő egyik ijesztő helyzetből a másikba kerül ebben az ismeretlen éjféli birodalomban, az akár A per Jospeh K.-ja soha véget nem érő megpróbáltatásainak nagyon távoli visszhangja is lehet - Scorsese talán pont azért döntött úgy, hogy elkészíti ezt a filmet, mert bele tudta élni magát Paul egymást követő, egyre megalázóbb kudarcaiba (a Paramount Pictures ekkoriban fújta le a Krisztus utolsó megkísértését, ami a rendező dédelgetett projektje volt). Bármi is volt a háttérben, az biztos, hogy a Lidérces órák semmi másra nem hasonlít az életműben: egy varázslatos, álomszerű éjszakai Odüsszeia, ami egyszerre egzisztenciális horror és fergeteges abszurd komédia.

7. A Wall Street farkasa (2013)

A Wall Street farkasa az a fajta film, ami után a nézőnek egy kiadós zuhanyra van szüksége - egy könyörtelenül mocskos, háromórás prédikáció az elszabadult kapitalizmus Wall Street-i hősei ellen, ami talán nem véletlenül készült el ilyen gyorsan a 2008-as gazdasági világválság kirobbanása után. Még a legszarabb Scorsese-filmből sem hiányzik a baloldali elkötelezettség, de itt a rendező a visszafogottság összes formáját félretéve, szinte kézzel fogaható gyűlölettel mutatja be a pénzügyi elit világának rothadó valóságát: A Wall Street farkasában több a káromkodás, a droghasználat és a dugás, mint Tarantino bármelyik filmjében, de itt mindhárom dolog kimagaslóan undorítónak tűnik. Ez a film a Matthew McConaughy által alakított bróker maszturbáció-monológjától a szereplők által felszippantott, látszólag több kilométernyi kokainon át az összes nyilvános orális szex-jelenetig, a céltábláknak hajított törpékig, a százféle nemi úton terjedő betegséget hordozó prostituáltakig, vagy a nyugtatótól kiütött, hason hazakúszó Leo DiCaprióig minden egyes jelenetével fokozni próbálja a hányinger-keltő nyomást. A vége felé kicsit túlzásba is viszi: a gyengébb utolsó óra már nem tud sok újat mutatni a brutális első kettő után, bár a dühítő befejezést nehéz elfelejteni.

De ennek ellenére A Wall Street farkasa - ami Jordan Belfort azonos című önéletrajzára alapul - Scorsese egyik leghatásosabb vígjátéka is, ami a forgatókönyv géppuska-sebességgel érkező, borotvaéles sorai és a lehengerlően ritmusos rendezés mellett a néha Jack Nicholsont, máskor Charles Foster Kane-t idéző DiCaprio és Jonah Hill váratlanul nagyszerű humorista-párosának köszönhető. (Mindketten begyűjtöttek egy-egy Oscar-jelölést ezért a filmért, a fergetegeset játszó DiCapriónak pedig szerintem meg is kellett volna kapnia a díjat.) A színészek között a Belfort második feleségét alakító Margot Robbie a gyenge láncszem, egy újabb lapos, szupermodell-külsejű szőkeség a Casino Sharon Stone-ja vagy a New York bandái Cameron Diaza után. Scorsese itt tulajdonképpen ugyanazokat az elemeket használta - a főszereplő narrációja, kimerevített képek, korabeli popzenékből összeállított soundtrack és a már említett letaglózó trágárság - mint a múltbéli gengszterfilmjeiben, ezzel is arra utalva, hogy számára a Wall Street milliárdos csalói és az egyszerű maffiózók között az ő szemében nincs különbség. És ami még fontosabb: bebizonyította, hogy rendezőként még mindig azon a szinten van, mint amikor mondjuk a Nagymenőket készítette.

6. Dühöngő bika (1980)

A New York, New York csúfos kereskedelmi és kritikai bukása megviselte Scorsese-t: három évre hátat fordított a rendezésnek, depressziós lett és a kábítószerekhez fordult. Egy kis híján végzetes túladagolás után Robert De Niro meglátogatta a kórházban, és odaadta neki az egykori középsúlyú világbajnok ökölvívó, Jake LaMotta önéletrajzát, amit a színész egy ideje már meg akart filmesíteni. Scorsese maga nem volt oda az ökölvívásért, de valami mégis megragadta a Bronxi Bikának becézett LaMotta, e betegesen féltékeny és állatiasan destruktív ember történetében. Talán átérezte a rövid csillogás után szinte azonnal a mélybe zuhanó, közben mindent és mindenkit elveszítő LaMotta helyzetét, hiszen ő maga is pályafutása mélypontját élte át. És talán felismerte, hogy a ring és benne zajó élethalálharc bárminek lehet az allegóriája. Annyi bizonyos, hogy Scorsese elvállalta a Dühöngő bika megrendezését, és ez a film nem csak a karrierjét mentette meg - a New York, New York lesújtó fogadtatása után a nyolc Oscar-jelölés egyértelmű előrelépést jelentett - de talán az életét is. Abból a nyolc jelölésből amúgy kettőt sikerült díjra váltani, a vágó Thelma Schoonmaker mellett a LaMottát alakító Robert De Niro is győzni tudott, ami nem meglepő: De Niro tetőtől itt talpig átalakul, ahogy életre kelti az önpusztító hajlamokkal teli, bizalmatlanságával és függőségeivel minden egyes kapcsolatát módszeresen leromboló alakot, aki valójában legalább annyira Martin Scorsese, amennyire Jake LaMotta. Jake öccsét és menedzserét az akkor még teljesen ismeretlen Joe Pesci alakítja kiválóan (tíz évvel később ő és De Niro újra összecsaptak a Nagymenőkben), a forgatás idején mindössze 19 éves Cathy Moriarty pedig meglepő hitelességgel adja az elhidegült, a férjétől egyre jobban undorodó feleséget. Bár ma a rendező magnum opusaként és a nyolcvanas évek egyik legjobb filmjeként hivatkoznak rá, a Dühöngő bika talán a legkilátástalanabb dolog, amit Scorsese valaha kiadott a kezei közül: egy elbukott ember szívfacsaró portréja, amiből a feloldozás minden formája hiányzik.

5. Casino (1995)

Egy újabb alulértékelt Scorsese-film, a Casino megítélése talán pozitívabb lenne, ha előbb készült volna el, mint a Nagymenők. 1995-ben ugyanis már mindenkinek ismerős volt az a műsor, amiben rondán beszélő maffiózók gyilkolják egymást évtizedeken keresztül, Robert De Niro pedig hiába próbálja lenyugtatni a dühében folyton ordibáló vadállattá változó Joe Pescit - a Casino túlságosan hasonlított a Nagymenőkhöz, és (ami még főbenjáróbb bűn) nem is volt annyira jó. De lássuk be, nagyjából semmi sem olyan jó, mint a Nagymenők, úgyhogy ezzel a váddal nem is érdemes dobálózni. És ami ezt a filmet illeti, sokan meglepődnének azon, hogy milyen nagyszerűen kiállta az idő próbáját. A történet Las Vegas múltjába repít vissza, abba az időbe, amikor még a De Niro megfontolt "Ász" Rothsteinjéhez és Pesci indulatos Nicky Santorójához hasonló sötét alakok kezében voltak a nagy kaszinók, és ezzel együtt a nagy pénzek. Scorsese Rothstein narrációja segítségével szinte dokumentumfilmes pontossággal megmutatja, hogyan működött a város csillogó és hatalmas gépezete annak idején, miközben a két férfi főszereplő és Sharon Stone nagyszerűen megírt, de kevésbé nagyszerűen alakított Gingerje (azaz Ász egykori callgirl felesége) közötti kényelmetlen háromszöget is szépen kidolgozza. A film bőkezű három órájával harminc percet ver a szintén elég hosszú Nagymenőkre, de ennek ellenére sosem unalmas; a szinte egytől egyig bivalyerős színészek és a gyorsan pergő történet tesznek róla, hogy az iram sose lassuljon le, a kimagaslóan erőszakos befejezés pedig az egyik legsokkolóbb dolog, amit Scorsese valaha felvett. A Casino forgatókönyve letisztultabb, kamerakezelése látványosabb és vágásai élvezetesebbek, mint ugyanezek a dolgok a Nagymenőkben, ezért nem is meglepő, hogy a kettőből sok kritikus épp a Casinót tartja kiforrottabbnak - csak épp ez a film egy kicsit kevésbé idézhető (azért Rothstein szinte keserű zárómondatát, miszerint "Ma olyan az egész, mint Disneyland", nehéz elfelejteni) és ikonikus, mint elődje. Lehet, hogy a Casino örökre megmarad a Nagymenők lenézett kistestvérének, de valójában majdnem ugyanolyan erős alkotás.

4. A komédia királya (1982)

Egy alapból rokonszenves, de érezhetően zavaros fejű és kissé visszataszító Robert De Niro-karakter szembeszáll a világgal, ami kitaszította magából - ismerős? Nem, nem a Taxisofőrről van szó, hanem a másik Scorsese-filmről, amiben De Niro egy magányos és enyhén mentális beteg figurát játszik, és amiben ahhoz az 1976-os klasszikushoz hasonlóan a mániákus megszállottság témája keveredik az elképzelt és a valóságos jelenetek váltakozásával. De A komédia királya abban más, mint a Taxisofőr, hogy esetenként a maga sötét, kifordított módján hihetetlenül vicces is tud lenni. A történet Rupert Pupkinról, erről a sikertelen humoristáról és kissé túlzottan is fanatikus professzionális rajongóról szól, aki folyamatosan Jerry Langfordot, a minden egyes jelenetében következetesen humortalannak ábrázolt komikust és műsorvezetőt zaklatja, miközben a hírnévről álmodozik. A fantáziavilágban élő, egyetlen szociopata nőt leszámítva szinte senkivel sem érintkező Pupkin története sokszor kifejezetten lehangoló, néha pedig egyenesen nyomasztó is - különösen, ha arra gondolunk, hogy nem sokkal A komédia királya bemutatása előtt a riasztó méreteket öltő sztárkultusz jó néhány sikertelen és pár sikeres (John Lennont 1980-ban egy pszichotikus rajongója lőtte le) merénylethez vezetett. De közben Pupkin egy szánnivaló, ripacskodó bolond is, akinek muszáj drukkolnunk egy kicsit; Travis Bickle után Scorsese és De Niro valahogy még egyszer megteremtették a tökéletes antihőst. Scorsese-ből ritkán törik fel a vígjáték-rendezői véna, de amikor igen - a Lidérces órákban, A Wall Street farkasa bizonyos jeleneteiben - akkor bizony nem lehet megállítani: A komédia királyában olyan hozzáértéssel kelti életre Paul D. Zimmermann kiváló forgatókönyvét, hogy bizonyos jelenetektől (mint amelyikben Pupkin és egy mit sem sejtő lány hívatlanul beállítanak Langford hétvégi házába) úgy is betegre kell röhögnöm magam, hogy közben végig tudom, mennyire mélyen elcseszett az, amit nézek. A komédia királya ma viszonylag ismeretlen filmnek számít, pedig ez a hátborzongató fekete komédia nem csak Scorsese legjobbjai közé tartozik, de ma is ugyanolyan aktuális, mint amikor bemutatták.

3. Krisztus utolsó megkísértése (1988)

Az átlagos filmnéző talán mindig a gengsztertörténetekkel fogja azonosítani Scorsese-t, de maga a rendező bizonyára a Krisztus utolsó megkísértését nevezné meg élete legfontosabb alkotásaként, amit tulajdonképpen már egyházi iskolákban töltött gyerekkora óta el akart készíteni. Ma a film körülötti párbeszédet még mindig a heves és ellenséges reakció határozza meg, amit az a vallásos közönségből és néhány katolikus vezetőből kiváltott - egy különösen szélsőséges csoport Párizsban fel is gyújtott egy mozit, ahol épp a Krisztust játszották - ami sajnálatos, mert a Krisztus utolsó megkísértése valójában egy gyönyörű és fájdalmas remekmű a szenvedésről és az eleve elrendeltségről, Jézus történetének személyes és szívszorító értelmezése - az egyetlen bibliai témájú mozis eposz, amivel egy nem hívő is azonosulhat. A film legmegosztóbb húzása persze az, hogy Scorsese és a forgatókönyvet jegyző Paul Schrader nem hibátlan, isteni figuraként ábrázolják Krisztust, hanem kétségekkel, félelmekkel és vágyakkal teli, önmagát bűnösnek és tökéletlennek tartó emberként, aki ráadásul a történet elején Isten és a saját sorsa elleni lázadásként kereszteket ácsol a rómaiaknak, de a szíve mélyén végig tudja, hogy azt a sorsot nem kerülheti el. A parádés szereposztás mellett - Harvey Keitel! David Bowie! John Lurie! Harry Dean Stanton! - a hasonló témájú filmekre jellemző giccset elkerülő, szikár és visszafogottsága ellenére is meglepően festői fotózás marad emlékezetes, különösen azért, mert Scorsese alapvetően nagyvárosi művész, aki a Krisztus előtt csak A lázadók öklében merészkedett ki New York sikátorai és bárjai közül. Itt mind Marokkó kopár, végtelen sivatagjairól, mind a fizikai és a lelki fájdalom összes formáját megmutató Willem Dafoe-ról készült felvételek megkapók és ízlésesek. De mindenek felett a Krisztus utolsó megkísértése mégis rendhagyó Jézus-ábrázolása miatt nagyszerű film: itt (és a forgatókönyv alapjául szolgáló Nikosz Kazantszakisz-regényben) a legtöbb Biblia-adaptációból ismert szent és érzelemmentes, fojtogató tisztelettel övezett figura helyén egy vívódó, mélyen emberi hős jelenik meg, akinek a megformálói talán kétkedő, de érezhetően az őszinte hitet kereső művészek; a felfogásuk talán szakít néhány hagyománnyal, mégis sokkal többet értettek meg az Evangéliumból, mint azok, akik felgyújtottak egy mozit, csak mert az levetítette a Krisztus utolsó megkísértését.

2. Nagymenők (1990)

Lássuk: a Nagymenők első jelenetében három férfi ül egy száguldó autóban az éjszaka közepén, aztán hirtelen gyanús mozgolódás hallatszik a csomagtartó felől. Lehúzódnak az út szélére, és az egyikük (Ray Liotta, mint Henry Hill) kinyitja a csomagtartót, felfedve egy véresre vert, az életéért könyörgő negyedik férfit. A felforrt agyú, mocskos szájú Joe Pesci nekimegy a férfinek egy késsel, Robert De Niro pedig szótlanul beleereszt négy golyót. A kamera ráközelít Liottára, miközben az újra becsukja a csomagtartót, benne a most már biztosan halott Frank Vincenttel, és elkezdődik Hill narrációja: "Amióta csak az eszemet tudom, gengszter akartam lenni". A kép kimerevedik, megszólal a "Rags to Riches" Tony Bennett-től. Mindez csak másfél percet vesz igénybe, de Martin Scorsese-nek ennyi pont elég ahhoz, hogy a hátralévő szűk két és fél órára megszerezze a nézők kizárólagos figyelmét. Ha engem kérdeztek, ez a filmtörténet legjobb kibaszott nyitójelenete. És a Nagymenőkkel az a helyzet, hogy ezután sem veszít semmit a minőségéből. Ez a film könyörtelen, stílusos és hibátlan, az összes ismerős Scorsese-trükköt kiteríti az asztalra: az elsöprő hosszú felvételek, a meghökkentő vágások, a kor hangulatát megidéző zenékből összeválogatott soundtrack, a szétágazó, de mégis feszes történetmesélés, De Niro és Pesci játéka mind előttünk vannak, és sosem voltak jobbak.

A film alapjául a forgatókönyvbe is besegítő Nicholas Pileggi könyve szolgált, ami a valódi maffiózó Henry Hill életét mesélte el, Scorsese pedig ezt egy negyed évszázadot felölelő felemelkedés-bukás történetté adaptálta, amit a bűn és a bűnhődés, vagy - ahogy a legtöbb gengszterfilmet - a kapitalista világrend modellezéseként is lehet értelmezni. De a Nagymenők nem ezért a rendező talán legnépszerűbb alkotása, hanem mert mindent megad, amit egy jó gengszterfilmtől elvárunk: erőszakot, váratlan fordulatokat, rengeteg káromkodást, jó zenéket és felejthetetlen karaktereket (az amorális, csak a puszta élvezetért bűnöző Jimmytől a nagyszájú tréfamesterből egy csapásra dühöngő pszichopatává változó Tommyig). És persze ez Scorsese - vagy inkább az elmúlt három évtized - legnagyobb hatású mozija is: Tarantinótól Paul Thomas Andersonig, a Maffiózóktól az Amerikai botrányig minden és mindenki megkísérelte lemásolni. Ha már az amerikai bűnfilmekről beszélünk, igazából csak kettőről tudok, amik méltó vetélytársai a Nagymenőknek. Azt a kettőt Francis Ford Coppola rendezte még a hetvenes években, és a mozirajongók egy elég népes tábora meg van győződve róla, hogy azóta senki sem készített jobb filmet. De tudjátok mit? Ha csak pár centivel is, de nálam mindig a Nagymenők lesz az első.

1. Taxisofőr (1976)

Amikor 2018-ban a mozikba került a Taxisofőr forgatókönyvéért felelős Paul Schrader A hitehagyott című, mélyen reményvesztett vallásos drámája, sok túlbuzgó kritikus "a 2010-es évek Taxisofőrje"-ként jellemezte azt a filmet. Csakhogy a kritikusok tévedtek: a "2010-es évek Taxisofőrje" még mindig csak a Taxisofőr.

Ez a vészjóslóan komor neo-noir mese a nagyvárosi züllésről ugyanis nemhogy nem veszített az erejéből immár több mint negyven évvel ezelőtti bemutatója óta, hanem kísérteties módon csak még relevánsabb lett; az egész kiábrándult, nihilista kisugárzása olyan szinten rímel a 2010-es évekbeli életérzésre, hogy ha a divatjamúlt jelmezek és az öreg kocsik nem árulnák el, mikor készült a film, talán sosem jönnénk rá. Itt van például Travis Bickle, Robert De Niro karrierjének messze legnagyobb szerepe, ez a depressziós és reménytelenül magányos vietnami veterán, aki álmatlanságtól szenved, úgyhogy felcsap éjszakai műszakos taxisofőrnek, szabadidejében pedig pornómozikban lóg, és naplót vezet a New York utcáit ellepő mocsok, a dílerek, a kurvák és a gengszterek iránti gyűlöletéről. Bickle, ez a kitaszított, antiszociális és alig leplezetten rasszista férfi, aki sikertelenül próbálja lemásolni a normális emberi érintkezéseket, melyeknek ő csak megfigyelője lehet, majd az elutasítás első jelére az erőszakhoz fordul, aki a saját gondjaiért mindig másokat okol (de leginkább a nőket, akik nem vonzódnak hozzá), aki látszólag pornófilm-függő, de közben undorodva néz a szexualitás minden formájára a valódi világban, aki megszállottan próbálja "megmenteni" a nőket, akikben a gonosz erőinek védtelen áldozatait látja, még ha azok igazából nem is szorulnak megmentésre - ma is ugyanúgy létező, sőt az interneten lépten-nyomon felbukkanó embertípus. A 2010-es években Bickle-t talán épp incelnek neveznénk. De bármennyire is irtózunk tőle, valamennyire mégis muszáj átéreznünk Travis Bickle helyzetét - mindenki, aki megtapasztalta valaha a magányt, azonosulni tud a Taxisofőr antihősének dühös elidegenedettségével. Szerencsére csak kevesekből hoz ki olyan ijesztő reakciót ez a tapasztalat, mint belőle.

Ha a Taxisofőr "csak" ennyi lenne - egy utazás mélyen zavart főszereplőjének elméjébe - már akkor nagyszerű film lenne, nagyrészt De Niro az utolsó arcrezzenésig hibátlan játékának köszönhetően. De ez a film sokkal több egy kiváló jellemtanulmánynál: ott lebeg fölötte az Amerikát megrokkantó vietnami háború árnyéka, keserű véleményt mond a politikusok semmitmondó szólamairól és be nem tartott ígéreteiről, a befejezése hírhedten kétértelmű, és máig folynak a viták arról, hogy az utolsó öt perce valóságos, vagy csak a haldokló Bickle perverz látomása. Schrader forgatókönyve kifordítja a hagyományos western-dramaturgiát, fiatalkorú prostituáltakra, pitiáner bűnözőkre és sötét sikátorokra cseréli a vadnyugati díszleteket, és mintha még Harvey Keitel egyszerre alávaló és meglepően érzelmes stricijét is indiánnak öltöztetné. A befejezés Scorsese-léptékkel is kimagaslóan agresszív leszámolása a bordély keskeny, homályos folyosóin szintén egy modern, minden romantikától megfosztott válasz a westernekből ismerős, hősies végső összecsapásokra. (A legfontosabb inspiráció az író elmondása szerint John Ford könyörtelen 1956-os klasszikusa, Az üldözők volt, amiben John Wayne egy másik nő- és idegengyűlölő háborús veteránt játszik.) A Taxisofőrben nincs egyetlen felesleges képkocka sem; Scorsese és Michael Chapman operatőr minden jelenetben kiemelik Bickle elszigeteltségét a külvilágtól, miközben felejthetetlen képet festenek a neonreklámokkal és csatornafedelek alól feltörő gőzzel teli New York-i utcákról. Bernard Herrmann zenei kísérete - az utolsó, amit a legendás filmzeneszerző felvett 1975-ös halála előtt - valahol hátborzongató, máshol agresszív, vagy éppen melankolikus éjféli jazz, ami a nyugtalanító kettőségekkel teli főszereplőhöz méltó hátteret biztosít Bickle végtelen utazásaihoz a bűnös város legmélyebb bugyraiba.

Igen, a Nagymenők hatása meghatározta 30 év mozifilmjeit és tévésorozatait, miközben a Taxisofőrhöz alig néhányan mertek nyúlni, leszámítva mondjuk az olyan egyértelmű főhajtásokat, mint a Drive, az Éjjeli féreg, a 2019-es Joker (ami szerintem egy túlértékelt vacak, de mindegy) vagy a már említett A hitehagyott, amiben Schrader a saját művére válaszol negyven év távlatából, a közelgő klímakatasztrófa árnyékában. Talán a tehetséges rendezők többsége belátta, lehetetlen újrateremteni egy ilyen tökéletes és időtlen alkotást. A Taxisofőr nem csak Martin Scorsese legjobb filmje, de a hetvenes évekbeli amerikai mozi és Hollywood új hullámának csúcsműve is. Akár amellett is lehetne érvelni, hogy ez minden idők legjobb amerikai filmje. Én el tudnék fogadni egy ilyen érvelést. Nem számít, milyen évet írunk, Travis Bickle szennyes, esőáztatta New York-i éjszakái és kilátástalan magánya mindig ugyanolyan gyomorba vágók lesznek.