2018: 50 kedvenc album (35-21)
2018. december 14. írta: aron.kovacs

2018: 50 kedvenc album (35-21)

2018_50_albums.png

2018 legjobb lemezei. Többek között: francia underground diszkó, spanyol tradicionális pop, japán klasszikus zenével keresztezett ambient, amerikai indie rock veteránok...

...és mások, akikben csak egy dolog közös: hogy mind kiadtak egy (vagy akár több) nagyszerű albumot idén. Íme a második rész:

Előző rész (50-36)

 

35.

Skee Mask

Compro

(Ilian Tape)

compro_1.jpg

A Skee Mask (és azelőtt SCNTST) néven alkotó müncheni producer, Bryan Müller korábbi munkái (mint 2016-os bemutatkozó albuma, a Shred) egyenesebb kilencvenes évekbeli drum and bass hangzást tudhattak magukénak. Második nagylemezén enyhe irányváltás érzékelhető: a DnB ritmusok még mindig jelen vannak jó néhány felvétel alapjaiban, de a Comprón Müller más stílusok felé is nyitott. Az olyan dalokon, mint a nyitó "Cerroverb" vagy a "Soundboy Ext." a Shredről ismert súlyosabb ritmusok atmoszferikus ambient zajjal keverednek. Bizonyos helyeken azt lehet érezni, hogy Müller a SCNTST-ként kiadott dallamosabb techno-zenéinek nyomait adja a Shred puritán breakbeatjéhez. A hangszerelések a legtöbb esetben még mindig elég egyszerűek, de a puritán dob-szintetizátor textúrákba Müller belekeveri az acid house és az IDM struktúráit. A Compro inspirálóit elég könnyen meg lehet jelölni - a kilencvenes évek korai dub technója és breakbeat hardcore-ja, Aphex Twin - de mégsem egy nosztalgikus lemez; ahelyett, hogy leragadna a nagy elődöknél, inkább egy hűvös és néha szinte posztapokaliptikus modern hangzást keres, ami minden ambient beütése ellenére mégis táncolható. Bryan Müller még mindig elég fiatal - csak 25 éves - de azt ki lehet jelenteni, hogy a Comprón megtalálta a saját hangját és kiadott egy olyan elektronikus tánczenei albumot, ami még 2018-ban is tud újat mutatni.

 

34.

Kids See Ghosts

Kids See Ghosts

(GOOD Music/Def Jam)

kids_see_ghosts.jpg

Kanye West ebben az évben szinte mindent rosszul csinált - nem csak az értelmetlen politikai hőzöngésre gondolok ezzel, hanem arra is, hogy olyan hulladék dalokban vállalt szerepet, mint a Lil Pumppal közös "I Love It" és arra, hogy olyan címeres szemétládák albumain jelent meg, mint 6ix9ine vagy XXXTentacion. Az egyetlen dolog, amit viszont nem csinált rosszul, egyben a legfontosabb is: bebizonyította, hogy még akkor is ő a világ egyik első számú hiphop-producere, amikor épp nem teljesen beszámítható. Az öt album, amit GOOD Music kiadójánál jelent meg - és amik így együtt a "Wyoming Sessions" fantázianévre hallgatnak - talán nem egytől-egyig remekművek, de talán Nas félresikerült NASIR-ját és Kanye vitatott szólólemezét (ye) leszámítva egyikük megjelenése sem okozhat túl nagy meglepetést egy ilyen listán. A személyes kedvencem közülük Kanye és Kid Cudi közös projektje, a Kids See Ghosts debütálása, egy tömör és ötletekkel teli miniatűr remekmű. A kétezres évek végén Kanye volt az egyik fontos tényező a pop-rap egykori nagy reménységének tűnő Cudi felemelkedésében, de miután megromlott közöttük a viszony, a fiatal clevelandi előadó hozott néhány katasztrofális művészi döntést (ilyen volt a Speedin' Bullet 2 Heaven című borzalmas "alternatív rock" album megjelentetése 2015-ben). Szerencsére Cudi azóta visszatért Ye vonzáskörébe, a Kids See Ghosts pedig mindkettejük karrierjének egyik legjobb kiadványa: egy könnyed, szinte folyékony pszichedelikus cloud rap produkcióval körített spirituális rap rock diadalmenet, melyen Cudi újra a legjobb formáját mutatja mesterien összerakott hangszerelések felett. A nem túl élvezetes ye után a napfényes, remek dallamokkal és furcsasággal teli Kids See Ghostst hallgatni tényleg felemelő élmény volt - mintha Kanye valamiért a szólólemezén használta volna fel az összes unalmas ötletét, hogy minden izgalmasat erre az albumra hagyjon.

 

33.

Hannah Diamond

Soon I won't see you at all EP

(PC Music)

soon_i_wont_see_you_at_all.jpg

A PC Music lényege mindig a tiszta pop és a darabokra szedett, ironikus pop közötti egyensúlyozás volt - Hannah Diamond tavaly év végén megjelent Soon I won't see you at allja pedig leginkább a második változat gyarkorlatának tűnik. Ez a rövid EP - vagy DJ mix, vagy minek nevezzük - három felvételből áll, amikhez képest az énekesnő régebbi kislemezei (mint a "Pink and Blue" vagy az "Attachment") sokkal egyenesebb dance-popnak tűnnek. Az A.G. Cooktól megszokott elidegenítően mesterséges produkció váratlan kanyarokat vesz, a felszabadító refrének, melyek felé a dalok látszólag építkeznek egyszerűen nem érkeznek el és a ritmusok annyira elvontak, hogy még táncolni sem nagyon lehet rájuk. A három dalból az egyik egy feldolgozás (a "Concrete Angel" eredetileg Gareth Emery és Christina Novelli felvétele), a másik kettő pedig Cook és Diamond eredet szerzeménye, vagyis a csillogó felszín alatt megint a tinipop-klisék (szerelem, szakítás, tánc) vaporwave-esztétikán átszűrt ideái öltenek alakot. Lehet, hogy Hannah Diamond komolyan veszi a saját zenéjét, miközben felveszi, de a Soon I won't see you at allt hallgatva kicsit úgy érezzük, mintha a PC Music már megint tükröt mutatna a modern szórakoztatóipart közhelyei elé. Az EP/mix egyetlen problémája, hogy mindössze 12 perces - de jövőre, ha végre megjelenik az énekesnő bemutatkozó nagylemeze, talán ezért is kárpótolva leszünk.

 

32.

Horrendous

Idol

(Season of Mist)

idol.jpg

A philadelphiai Horrendoust 2009-ben alapította Damian Herring (ének-gitár) és egy testvérpár, Matt Knox (szintén ének-gitár) és Jamie Knox (dob). Az azóta eltelt szűk évtizedben a trió szépen lassan az egyik legjobb kortárs metal zenekarává nőtte ki magát: bemutatkozó lemezük (a 2012-es The Chills) még egy viszonylag egyszerű death metal-gyakorlat volt, de a 2014-es Ecdysis és a 2015-ös Anareta arról tanúskodtak, hogy a Horrendous szépen lassan kitágította az érdeklődési körét és elindult a művészi kiteljesedés útján. Ezek az albumok - melyek egyaránt megjelenésük évének legjobb metallemezei közé tartoztak - magukon viselték többek között a melodic death metal, a technical death metal, a progresszív metal és a thrash metal nyomait, a folytatás, a 2018-as Idol pedig még tovább megy. Az Anareta óta annyi változás történt a zenekarban, hogy 2016-ban Alex Kulick basszusgitáros is csatlakozott a három alapító taghoz, immár négytagúvá bővítve a Horrendoust. Az Idolon pedig a basszus, a két gitár és a dob olyan precíz, technikus módon szólal meg, amit leginkább a Gorguts Colored Sands című visszatérő lemezéhez lehet hasonlítani ebből az évtizedből. Damian Herring és Matt Knox vokálja a legtöbb helyen a jól ismert mély death metal-hörgést idézi, de a változatosság kedvéért néhol tisztább, szinte élő beszédes részek is vannak. A Horrendous Season of Mistes bemutatkozása elég tömör munka: negyven perc alatt hat rendes dalt és két rövid instrumentális közjátékot hallhatunk, ebbe pedig nem nagyon férnek bele hibák. És nincsenek is: ez a hat felvétel (különös tekintettel a "Soothsayer"-re, a "The Idolator"-ra és az "Obulus" nyolc és fél perces záródalára) egyaránt remek ötletekkel és megoldásokkal teli death metal-mesterkurzus. Az Idol talán a Horrendous eddigi legjobb munkája, de éppen az a legizgalmasabb benne, hogy a zenekar folyamatosan azt sugallja: ennél még nagyobb dobásra is képesek.

 

31.

Playboi Carti

Die Lit

(AWGE/Interscope)

die_lit.jpg

Még mindig tartja magát az a gondolkodás, miszerint egy rapper akkor csinál jó zenét, ha rengeteg bonyolultan megszerkesztett rímképletet és fontos üzenetekkel teli szöveget ír. De ha ez a gondolkodás megfelelne a valóságnak, akkor Eminem Kamikazéja vagy J. Cole KOD-ja itt lenne ezen a listán - csakhogy nincsenek itt, Playboi Carti, egy első ránézésre teljesen tehetségtelen, összevissza motyogó SoundCloud rap-sztár bemutatkozó stúdióalbuma viszont nagyon is itt van. Carti áttörést hozó cím nélküli mixtape-je tavaly jelent meg és azonnal felhívta a figyelmet az atlantai rapperre - Playboi Carti igazi megosztó figura lett, egyes konzervatív hiphop-puritánok elítélték kusza, csiszolatlan stílusát, mások pedig fejest ugrottak a mixtape szétesett cloud rap-produkciójába és inkább hangulatteremtő, mint valamilyen üzenetet közvetítő rappelésébe. A Playboi Carti mixtape sikere után sem volt persze evidencia, hogy a rapper első nagylemeze meg tudja ismételni elődje meglepő művészi diadalát - de a Jordan Carterként született előadó valahogy megint elérte, amit akart. A Die Lit Carti megszokott alkotótársa, Pi'erre Bourne beszívott experimentális hiphop-produkciójára épül, amit látszólag kifejezetten Cartinak teremtettek. A rapper egyszerre dallamos és keményen odacsapó, játékos és újító flowja tökéletesen illeszkedik Bourne marihuánafüstben úszó hangszereléseihez. Még egyértelműbbé válik, hogy mennyire Carti világa ez, amikor egy-egy hagyományosabb képességekkel rendelkező rapper jelenik meg valamelyik dalon (mint Nicki Minaj a "Poke It Out"-on): miközben Carti és Bourne közös munkája amolyan két test/egy lélek szituáció, a vendégek többsége - a "Shoota"-n feltűnő Lil Uzi Vert kivételével - furcsán kilóg ebből a keverékből.

 

30.

Vessel

Queen of Golden Dogs

(Tri Angle)

queen_of_golden_dogs.jpg

Elég nehéz elfogadni, hogy a Queen of Golden Dogs ugyanannak az embernek a munkája, aki 2014-éve kiadta a Punish, Honey című második Vessel-albumot. Pedig a bristoli születésű brit producer, Sebastian Gainsborough áll mindkét album hátterében, csak a Queen of Golden Dogson fényévekre távolodott az előző nagylemez minőségi, bár nem túl különleges posztindusztriális kísérletező zenéjétől. Ezt az idei kiadványt hallgatva sokszor nehéz eldönteni, hogy egy magányosan dolgozó, megszállott elektronikus zenészt vagy egy egész szimfonikus zenekart hallunk. Az IDM és a UK bass felgyorsult, erőteljes ritmusai és bonyolult szintetizátor-hangszerelései ugyanis egyrészt megadják az elektronikus zene nyugtalan diszharmonikusságát ezeknek a daloknak, de közben a vonósok klasszikus zenei beütései és Olivia Chaney itt-ott feltűnő énekhangja viszont megadják azt a kamarazenés szépséget, ami kiegyensúlyozottá teszi az albumot. Gainsborough olyan mesterien egyesítette a posztmodern elektronikát a komolyzenével, ahogy korábban a These New Puritans (Hidden, Field of Reeds), Nils Frahm (Spaces, az idei All Melody, ami majdnem bekerült a listába) vagy akár Oneohtrix Point Never (Age Of) csinálta, de egyikük sem tudott olyan eposzi, mozgalmas felvételt összerakni, mint a Queen of Golden Dogs többfelvonásos központi darabja, a "Paplu (Love That Moves the Sun)".

  

29.

Tirzah

Devotion

(Domino)

devotion.jpg

Néha a kevesebb több - ez a londoni underground popénekes Tirzah bemutatkozó albumának fő üzenete. De nincs ebben semmi újdonság: 2013-ban hallottunk először Tirzah felől, amikor megjelent közeli barátja, Mica Levi közreműködésével felvett I'm Not Dancing című EP-je. Azok a dalok az elektronikus tánczene elemeiből építkeztek, de a Micachu and the Shapes énekesnőjeként és filmzeneszerzőként ismert Levi összezavaró, lecsupaszított produkciója és Tirzah ironikus szövegei elég nagy csavart vittek a dologba ahhoz, hogy az EP címadó felvétele kultikussá váljon. Az I'm Not Dancing megjelenése óta öt év telt el, de a Devotion dalain ez nem érezhető: a producer megint Mica Levi, a hangzás ugyanaz a lecsupaszított és váratlan fordulatokkal teli minimalista popzene, csak a szerelemről szóló egyszerű, de egyenes és érzékeny szövegek újak. A dalok sokszor mintha egyedül Tirzah hangjából és lebegő billentyűfutamokból épülnének fel, a hangulat pedig végig levegős és keserédes. A Devotion zenéje tökéletlen és töredezett - és abban az évben, amikor Ariana Grande minden részletében tökéletesre polírozott Sweetenerje számít a pop mérvadó albumának, igencsak frissítő élmény egy ennyire bájosan összetákolt és mégis kegyetlenül őszinte és minden hallgatással egyre gyönyörűbbnek tűnő album.

 

28.

Mount Eerie

Now Only

(P.W. Elverum  & Sun)

nowonly.jpg

A Now Onlyra úgy szokás hivatkozni, mint Phil Elverum letaglózó tavalyi remekműve, az A Crow Looked at Me társalbumára - de ez ne tévesszen meg. Ahelyett, hogy egy gyengébb, az albumról kimaradt B-oldalas dalokból álló gyűjtemény lenne, a Now Only inkább olyan, mint a Radiohead Amnesiacje: hat csodálatos felvétel, melyek ugyanonnan és ugyanabból az időből származnak, mint az A Crow Looked at Me, de magukban is működnek és egy kissé másfajta remekművé állnak össze. A fő különbség az A Crow és a Now Only között az, hogy az utóbbi egy jóval eklektikusabb munka mind a motívumok, mind a hangszerelések tekintetében: elődje minimalista indie folk hangzásával szemben az idei lemez eszünkbe juttatja, hogy a Mount Eerie (és előtte a The Microphones) projekt mindig nyitott volt a noise rock, a black metal és az ambient felé is. Az A Crow Looked at Me-n Elverum szinte naplószerűen idézte fel a felesége halálát és az azt követő időszakot, de itt szabadabban emlékszik vissza különböző múltbéli életeseményekre is utalásokat tesz mindenre egy régi Tintin-képregénytől a Wolves in the Throne Room nevű black metal zenekarig és Nikolai Astrup festményeiig. A Now Only sokkal inkább egy sok irányba kiágazó, csapongó memoár, mint a halál rideg krónikája. Ennek ellenére ez még mindig egy szinte elviselhetetlenül szomorú és személyes dalgyűjtemény, amelyen Phil Elverum megint költőivé változtatja a mindennapos, lehangoló dolgokat.

 

27.

Snail Mail

Lush

(Matador)

snail_mail_lush.png

Eleget beszéltek már arról, hogy a gitár mekkora visszatérést produkált a 2018-as indie zenében, de beszéljünk róla még egy kicsit: az évtized első felében nagyon úgy nézett ki, hogy az indie pop jövője a szintetizátorokban keresendő. Az izgalmas feltörekvő zenekarok olyasfélék voltak, mint a CHVRCHES vagy a Purity Ring, akik bombasztikus nyolcvanas évekbeli new wave nosztalgiát kínáltak némi 2010-es évekbeli ráncfelvarrással. Mára azonban ezeknek az előadóknak a többsége kiment a divatból (Grimesnak mondjuk sikerült felülemelkednie ezen a színtéren, részben azért, mert tehetségesebb dalszerző/producer volt a többségnél, részben pedig azért, mert nem félt az Art Angelstől kezdve j-popos és punkos hatásokat olvasztani a zenéjébe), a helyükön keletkezett vákuumot pedig a zeneileg kilencvenes évek lo-fi indie rockját és a kétezres évek pop punkját, tematikailag pedig ugyanennek a korszaknak az emo-popját idéző, általában női énekesekkel nyomuló formációk vették át. Úgyhogy most olyanok számítanak izgalmas, feltörekvő előadónak, mint a boygenius (külön-külön: Julien Baker, Lucy Dacus és Phoebe Bridgers), Soccer Mommy, a Camp Cope, a Big Thief, a Car Seat Headrest és persze a Snail Mail művésznév mögött álló tizenéves csodagyerek, Lindsey Jordan.

Az említett előadók közül mind új albumokkal álltak elő 2018-ban (na jó, van egy kis csalás a dologban, hiszen a Car Seat Headrest egy 2011-es lemezt adott ki újra, a Big Thief-énekesnő Adrianne Lenker pedig szólóalbummal jelentkezett), de a legjobb egyértelműen a Snail Mail Lush című debütálása volt. Ez az album nagyjából mindent összefoglal, amiről ez az egész női indie gitárzene-mozgalom szól: a koraérett, fáradt gitárjátékban és dalszerzésben benne van a kilencvenes évekbeli nagy elődök (Pavement, Liz Phair, Guided by Voices, Fiona Apple...) hatása, a szövegekben pedig a 2010-es évek kamaszainak sötét világlátása és enyhén reménytelen életérzése. Lindsey Jordan azonban néhány kortársával ellentétben látszólag erőlködés nélkül tud himnikus gitárszólamokat és fülbemászó refréneket írni az életunt, külvárosi megfigyeléseihez: a "Pristine", a "Heat Wave" vagy a "Let's Find an Out" mind remekül eltalált dalok, amelyek a eredetiség hiányát elég személyiséggel és dallammal töltik fel ahhoz, hogy Jordant saját jogán is jelentős alkotónak nevezhessük.

 

26.

The 1975

A Brief Inquiry into Online Relationships

(Dirty Hit/Polydor)

a_brief_inquiry_into_online_relationships.png

Néhány túlbuzgó kritikus máris kinevezte a The 1975 idei albumát az új OK Computernek - és miközben azt el kell ismerni, hogy az ilyen hasonlítgatások nem teljesen alaptalanok, ez azért mégis elég röhejes kijelentés. Persze igaz, hogy az OK Computer és az A Brief Inquiry into Online Relationships egyaránt egy megosztó brit rockzenekar ambiciózus harmadik albumai, melyek zeneileg eklektikusabbak elődeiknél, témafelvetésük pedig a technológiai fejlődés és az ember viszonyával kapcsolatos. De miközben az OK Computer egy nyugtalanító jövőképet elénk táró, fenséges, paranoiás és tulajdonképpen hibátlan art rock-remekmű, addig az A Brief Inquiry egy ideges, folyton mozgásban lévő, egyenetlen és elég kaotikus majdnem-remekmű, egy olyan művész munkája, aki sosem tudja, hogy mikor lenne jobb inkább leállnia. Matty Healey, a The 1975 frontembere és fő dalszerzője ugyanis minden interjújában olyan ember hatását kelti, akinek folyton felgyorsulva jár az agya és annyi dolog van egyszerre a fejében, hogy minden egyszerű megszólalása számtalan irányba ágazik el, teljesen összezavarva az olvasót. Ez a helyzet zenekara új lemezével is, ami egy kerek órán keresztül próbál értelmes kommentárt teremteni a közösségi média korához, összemosva a depressziót, Donald Trumpot és Kanye Westet, a mesterséges intelligenciát, Lil Peepet, a drogfüggőséget és minden aktuális témát, ami éppen Healy eszébe jut az adott pillanatban. A zene ugyanolyan skizofrén, mint a szövegek: a "Give Yourself a Try" Joy Divisionös posztpunk, a "TooTimeTooTimeTooTime" rágógumiízű trópusi house, az "I Always Wanna Die (Sometimes)" Oasises britpop, a "The Man Who Married a Robot" pedig egy bizarr Siri-monológ a "Fitter Happier" mintájára - de megtaláljuk itt minden divatos és nem divatos stílus hatásait a traptől a jazzig. Lehet, hogy túlzás azonnal modern klasszikusnak kikiáltani az A Brief Inquiryt, de az biztos, hogy kevés 2018-as lemez hangzik ennyire úgy, mint maga 2018.

 

25.

Sleep

The Sciences

(Third Man)

the_sciences.jpg

A Sleep eredeti működése már a legendák közé sorolandó: az Al Cisneros énekes-basszusgitáros és Matt Pike gitáros által alapított stoner/doom metal-formáció a kilencvenes években elkészítette a műfaj két meghatározó klasszikusát (az 1992-es Sleep's Holy Mountain és a kaotikus háttértörténetű 1999-es Dopesmoker), de még az utolsó lemezük megjelenése előtt feloszlottak. Ezt követően Cisneros és Pike külön alapítottak zenekarokat - Pike a High on Fire-ben vitte tovább a stoner/doom/sludge vonalat, akikkel amúgy idén is kiadott egy nem is rossz nagylemezt, az Electric Messiah-t, Cisneros pedig a drone metal felé ment el az OM nevű formációban, amit a Sleep eredeti dobosával kezdett el. De mivel manapság minden feloszlott zenekarnak kötelező újra összeállnia, 2009-ben Cisneros és Pike feltámasztották a Sleepet (a következő évben csatlakozott hozzájuk Jason Roeder, a Neurosis dobosa) és aztán éveken keresztül mindenféle fesztiválos fellépésekkel elégítették ki a rajongók vágyát a nosztalgiázásra, de 2014-ig kellett várni arra, hogy valami új zenével álljanak elő (ez volt a "The Clarity" című Adult Swim-kislemez). És ezután négy évvel végre itt van a Sleep visszatérő albuma: a The Sciences Jack White kiadójánál, stílszerűen április 20-án a marihuána "világnapján". Az album nem nagyon akar változtatni a nyerő formulán, így nem is nyújt többet a klasszikus Sleep-hangzás kicsit érettebb verziójánál: a The Sciences a füves bódultság és a metal-hangerő bő ötven perces ünnepe, tele hatalmas és lomha riffekkel és utalásokkal a Black Sabbath tagjaira (hiszen ez a zenekar mégis Tony Iommiéknak, konkrétan a Master of Realitynek köszönhet mindent). Az újra összeállós visszatérő albumoknak megvan a veszélye: az idei Smashing Pumpkins lemez (amit D'arcy Wretzky hiányát leszámítva az eredeti felállás jegyzett)  tökéletes példa arra, amikor csak a mohóság érezhető az ilyen lemezekből. De a The Sciences inkább olyan, mintha a Sleep igazából nem is tizenkilenc év szünet után állt volna elő új albummal: Al Cisneros és Matt Pike egyszerűen onnan folytatták, ahol a Dopesmokeren abbahagyták és a majdnem két évtizedes távollét alatt látszólag csak még jobbak lettek abban, amit csinálnak.

 

24.

Roc Marciano

Behold a Dark Horse

(Marci Enterprises LLC)

behold_a_dark_horse.jpg

Lehet, hogy a felszínen töretlennek tűnik a taszító SoundCloud-rapperek uralma, de 2018 azért nem volt olyan rossz év a régimódi alternatív/tudatos hiphop számára. Ebbe a kategóriába tartozik több album, ami szerepel ezen a listán, például Ka és Animoss már korábban megtárgyalt közös kiadványa (Orpheus vs. the Sirens), de az Armand Halden vagy Earl Sweatshirt lemezei is. Roc Marciano, ez a veterán New York-i rapper azonban már csak azért is megérdemel egy említést, mert nélküle az említett előadók sem lehetnének ugyanolyanok. Persze Marciano sem csak úgy a semmiből jött elő - Rakim, a Mobb Deep vagy a Wu-Tang Clan visszhangjai meghatározzák a zenéjét - de ez a kvázi-underground rapper az utóbbi néhány évben legalább olyan magasra küzdötte magát, mint a nagy elődök. Annak ellenére, hogy már a kétezres évek óta jelent van a színtéren, csak 2010-ben jelent meg az első stúdióalbuma (a Marcberg) és a 2017-es Rosebudd's Revenge volt az első olyan lemeze, ami a saját kiadójánál jelent meg. Ez az új függetlenség látszólag felpezsdítő hatással volt az előadóra, hiszen idén két szólólemezzel is előállt, a Behold a Dark Horse pedig talán az eddigi legjobb munkája. A retrós boom bap produkció fölött (amiért Marciano mellett olyan neves backpacker-producerek felelősek, mint az említett Animoss, Q-Tip vagy The Alchemist) csak néhány vendégrapper kap helyet (köztük a Rootsból ismert Black Thought, aki egy elég nagyszerű EP-vel is felhívta magára a figyelmet idén), mert a Behold the Dark Horse tényleg egyértelműen Marciano terepe. A negyvenéves előadó ezeken a dalokon egyszerre érzékeny és könyörtelen, a romantikus ábrándokról ugyanolyan virtuóz rímeket gyárt, mint ellenfelei elpusztításáról. Majdnem húsz évig tartott, de ezen az albumon Roc Marciano végre bebiztosította az örökségét rapperként és producerként - most már nem csak azért fogunk emlékezni rá, mert sok nála népszerűbb rapsztár lemásolta a stílusát.

 

23.

Aphex Twin

Collapse EP

(Warp)

collapse.jpeg

Az Aphex Twin-projekt 2014 óta tartó második felvonását leginkább az amerikai alternatív rock őskövületei, a Dinosaur Jr. 2005-ös újra összeállásához tudom hasonlítani. Richard D. James és J Mascis talán egyaránt nagyobb hatású zenét csináltak, amikor először feltűntek - James legfontosabb lemeze még mindig az 1992-es Selected Ambient Works 85-92, Mascisé pedig az 1987-es You're Living All Over Me - de a hosszabb távollét utáni második eljövetelük kevesebb feszültséget és érettebb, minőségi zenét hozott. A 2010-es években már senki sem várja el egy új Aphex Twin-albumtól, hogy megváltsa az elektronikus zenét és egy új korszakot hozzon el - és James célja nem is ez: már a Syro című 2014-es visszatérő album egyértelművé tette, hogy ezektől a lemezektől a megszokott Aphex-hangzást várhatjuk itt-ott új ötletekkel és eddig ismeretlen hangokkal megfűszerezve. A Syro óta minden évben megjelent a Warp kiadónál egy új EP Aphex Twintől és egyik sem volt rossz, de az idei Collapse talán az eddigi legjobb ezek közül. Ahogy elődei, úgy ez a szűk fél órán át forgó kiadvány sem tartalmaz túl sok újdonságot: a "T69 Collapse" című első kislemez James számára teljesen átlagos, ideges glitch-ritmusokkal teli IDM/drill and bass-gyakorlat lenne, ha nem volna benne az a váratlanul kaotikus középrész, ami közelebb viszi a dalt a heavy metalhoz bárminél az eddigi Aphex Twin-életműben. A "1st 44" egyszerű, de mesterien kivitelezett drum and bass-e egy másik csúcspont az EP-n, ami két footworkös kitérővel zárul (az "abundance10edit[2 R8's, FZ20m & a 909]" például annyira hasonlít Jlin stílusára, hogy néhányan tévesen arra következtettek, James itt tényleg az ünnepelt footwork-producerrel dolgozott). A Collapse egészéről azt lehet mondani, hogy már megint az ugráló ritmusok és a szinte gyermeki ambient-dallamok kontrasztjára épül - azonnal felismerhető, hogy Richard D. James munkája, de mégis elég trükköt visz a zenébe ahhoz, hogy sose veszítsük el az érdeklődést.

 

22.

serpentwithfeet

soil

(Secretly Canadian/Tri  Angle)

soil.jpg

A Troye Sivan album, amit sokan az úgynevezett meleg popzene nagy eredményeként ünnepeltek, nem szerepel ezen a listán - Josiah Wise bemutatkozó albuma azonban megérdemli ezt a helyet, hiszen tényleg a legjobb lemez, amit idén egy meleg popénekes kiadott. Én már az első serpentwithfeet EP-nek is nagy rajongója voltam (a blisters 2016-ban jelent még és a negyedik kedvencem volt abból az évből), amelyen Wise angyali falzettje és The Haxan Cloak dark ambient-produkciója szomorú, dekadens feketemágiás atmoszférát teremtettek. A soil hangszereléseinek nagy része két hasonlóan ambiciózus, de más beállítottságú producer, Clams Casino és Katie Gately munkája, Wise pedig most már nem kizárólag a szerelmi csalódásokról és a szakításról ír, hanem az új szenvedélyekről és boldog kapcsolatokról is. Ez nem jelenti azt, hogy a soilon nincsenek szakítós balladák: a "mourning song"-nak már a címe is sokatmondó, a "fragrant" szövegét pedig nagyjából úgy lehet összefoglalni, hogy az elbeszélő sorban felkeresi a volt szeretője volt szeretőit, hogy velük együtt próbálja megtalálni az általa hátrahagyott illatos és emlékeket. De a soil összességében egy jóval fényesebb és levegősebb album, mint a hozzá képest elég sötét blisters: az olyan dalok, mint a "cherubim" vagy a csodás zongorás zárótétel, a "bless ur heart" pozitív kisugárzású ódák a beteljesedett szerelemről, melyeket Wise ragyogó gospeles énekstílusa és a lágy ambient/alternatív R&B produkció emel az égbe. Innen sem hiányzik a mágia, csak a blisters sötét szertartásai helyett most a barátságosabb verziót kapjuk.

 

21.

Kamasi Washington

Heaven and Earth

(Young Turks)

heaven_earth.jpg

A kortárs jazz elég jó évet zárt 2018-ban: számos olyan jazz-album kap helyet az ehhez hasonló listákon, ami nem valamelyik rég halott legenda újonnan felfedezett hatvanas évekbeli felvételeiből áll, hanem fiatal, mai előadó munkája. Szerepelhetne itt még a Sons of Kemet nagyszerű Your Queen Is a Reptile-ja vagy Kamaal Williams The Returnje, esetleg Makaya McCraven Universal Beings című albuma is, de Kamasi Washington legújabb ambiciózus duplalemeze már csak azért is megérdemli ezt a helyet, mert Washington az az előadó, aki nélkül talán nem kaphatna a jazz ennyi mainstream elismerést mostanában. Nem is olyan régen - mondjuk három évvel ezelőtt - Kamasi Washington még csak az a figura volt, aki free jazz-hangszereléseket gyártott Kendrick Lamar To Pimp a Butterflyjához (korábban olyanokkal játszott, mint Wayne Shorter, Herbie Hancock, Lauryn Hill, Snoop Dogg vagy Nas) és volt elég esze ahhoz, hogy a TPAB sikere hozta rövid hírnevet ugródeszkaként használja a befutáshoz. Még abban az évben leszerződött Flying Lotus Brainfeeder nevű kiadójához és a világra szabadított három lemezoldalnyi szárnyaló spirituális jazzt (The Epic). Lehet, hogy Washington munkássága nem kifejezetten forradalmi - hiszen egyértelműen Miles Davis, John Coltrane, Pharoah Sanders vagy Herbie Hancock stílus viszi tovább - de azt mégsem lehet letagadni, hogy nagyon jó abban amit csinál: fogja a hetvenes évek fúziós és spirituális jazzét, majd áramvonalasítja a 2010-es évek zenehallgatói számára. Ja, és a koncertjei valami elképesztően jók - én két évvel ezelőtt láttam Washington zenekarát és tényleg hihetetlen élmény volt, a jazzre sokszor jellemző sehova sem vezető improvizálgatás helyett tiszta, kirobbanó energia, amire muszáj száz százalékig odafigyelni.

Washington idei albuma (az első, ami a Young Turks kiadónál jelent meg) nem kevésbé nagyravágyó, mint a The Epic: bár ez "csak" duplalemez, a végére betoldott The Choice EP-nek köszönhetően még hosszabb is, mint elődje. A koncepció elég egyszerű: az első oldal (Earth) a mai világra reagál, ahogy azt Washington látja, a második (Heaven) pedig a művész belső világát vagy egy ideális rasszizmus utáni jövőképet mutat meg. Ennek megfelelően a Heaven and Earth első felét inkább a földhöz ragadtabb jazz-funk/posztbop hangzás és a politikai témák határozzák meg - az elődök itt olyanok, mint Curtis Mayfield vagy Freddie Hubbard, a legjobb felvétel pedig a harcias "Fists of Fury", az azonos című Bruce Lee-film főcímdalának feldolgozása. A második rész pedig közelebb van a John Coltrane/Pharoah Sanders-féle spirituális jazzhez - a legjobb példa erre a "The Space Travelers Lullaby". Kamasi Washington ezen az albumon sem mutat semmi radikálisan újat, de már megint bebizonyítja, hogy mennyire tehetséges mesterember, akit a grandiózus koncepciók sem riasztanak meg.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr4914430084

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.