2018: 50 kedvenc album (50-36)
2018. december 13. írta: aron.kovacs

2018: 50 kedvenc album (50-36)

2018_50_albums.png

2018 elég sok kívánnivalót hagyott maga után a jó albumok terén - az elmúlt néhány évvel ellentétben idén egyszerűen nem jelentek meg olyan jelentős és első hallgatásra klasszikusnak tűnő nagylemezek, mint mondjuk Lorde Melodramája (2017), Frank Ocean Blonde-ja (2016) vagy Kendrick Lamar To Pimp a Butterfly-a (2015). Egy csomó nagyon aktuális és általában mindenki figyelmét magára vonó előadó adott ki teljesen felejthető albumokat idén, amelyekkel a megjelenésük után egy héttel már senki sem foglalkozott. Pár évvel ezelőtt egyértelmű lett volna, hogy Kanye West (ye), Jay-Z és Beyoncé (Everything Is Love) vagy Nicki Minaj (Queen) nem maradhatnak ki egy ilyen év végi listából, de 2018-ban... ezek a lemezek csak úgy jöttek és mentek.

De ez azért nem jelenti azt, hogy idén csak szar zenék jöttek ki - épp ellenkezőleg. Íme ötven nagyszerű lemez az elmúlt tizenkét hónapból, a fenséges európai popzenétől (Robyn) a beszívott metálig (Sleep), a japán klasszikus zenével keresztezett ambientig (Tim Hecker) és az enigmatikus deep house-ig (Shinichi Atobe), a nagy visszatérőktől (Daughters) az fiatal tehetségekig (Snail Mail) és a vadul aktualizált hangoktól (The 1975) a teljesen időtlenekig (DJ Healer).

És mivel nem csak ezt az ötven albumot érdemes meghallgatni 2018-ban, itt vannak azok, akik majdnem befértek - csak mégsem:

  • Demdike Stare - Passion (Modern Love)
  • Amber Mark - Conexão EP (Virgin EMI)
  • Tierra Whack - Whack World (szerzői kiadvány)
  • Laurel Halo - Raw Silk Uncut Wood (Latency)
  • Rolling Blackouts Coastal Fever - Hope Downs (Sub Pop)
  • JPEGMAFIA - Veteran (Deathbomb Arc)
  • MGMT - Little Dark Age (Columbia)
  • Jim O'Rourke - Sleep Like It's Winter (Newhere)
  • Noname - Room 25 (szerzői kiadvány)
  • The Field - Infinite Moment (Kompakt)
  • Pusha T - DAYTONA (GOOD Music/Def Jam)
  • Car Seat Headrest - Twin Fantasy (Matador)
  • Jóhann Jóhannsson - Mandy (Lakeshore/Invada)
  • Saba - CARE FOR ME (Saba Pivot, LLC)
  • több előadó - Studio Barnhus Volym 1 (Studio Barnhus)
  • Father John Misty - God's Favorite Customer (Sub Pop/Bella Union)
  • Eartheater - IRISIRI (PAN)
  • Vessel - Queen of Golden Dogs (Tri Angle)
  • Grouper - Grid of Points (Kranky)
  • Spiritualized - And Nothing Hurt (Fat Possum/Bella Union)

És most jöjjenek azok, akik befértek:

50.

Daphne & Celeste

Daphne & Celeste Save the World

(Balatonic)

daphne_celeste_save_the_world.jpg

Akkor kezdjük is a legbizarrabb lemezzel: a Daphne & Celeste, a kétezres évek elejének elfelejtett tinipop-duója tizennyolc évvel az első egy egyetlen albumuk megjelenése után 2018-ban valamiért úgy döntöttek, hogy pont most kell visszatérniük. Annak idején az olyan rágógumi-dalok miatt voltak hírhedtek, mint a kifejezetten sértő szövegű "U.G.L.Y." vagy a tisztára debil "Ooh Stick to You!" - azzal a fajta nevetségesen kommersz örömzenével, amit nem nagyon lehet egy lapon emlegetni semmivel, ami helyet kapott ezen a listán. De akkor mi a fenét keres itt az új Daphne & Celeste album? Nos, a csavar a dologban az, hogy nem csak a két énekesnő, de a kétezres évek egy harmadik félig elfelejtett zenésze, a kultikus indie elektronikus producer, Max Tundra is visszatért ezen az albumon. Tundra 2008-ban adta ki a legutolsó nagylemezét (Parallax Error Beheads You), ami elég nagy kár, hiszen a Ben Jacobsként született brit zenész amúgy kivétel nélkül csak nagyszerű albumokat készített pályafutása alatt. És úgy néz ki, pont rá volt szükség ahhoz, hogy a Daphne & Celeste visszatérése ne legyen igazi katasztrófa: a Save the World dalai még mindig komolytalan, de közben meglepően jó elektropop-felvételek, az album pedig eklektikus - a jeges europoptól a divatos j-popig és a SOPHIE-féle glitches minimálpopig mindent meg lehet rajta találni. A szövegek pont olyan élesek, mint a régi dalokban (a "BB" például az "unalmas utcazenész" Ed Sheerannek szánt beszólás). Tundra mesteri hangszerelései a PC Musicot idézik, de nem olyan szándékosan műviek, mint az átalgos A.G. Cook-produkció - ahelyett, hogy tükröt mutatni a fogyasztói társadalomnak, a Daphne & Celeste Save the World egyszerűen csak kissé ironikus hangvételű, de szórakoztató popzenét akar csinálni. Azt persze mondani sem kell, hogy ez az album egyáltalán nem mentette meg a világot - de azért okozott néhány kellemes pillanatot, nem kis részben azért, mert a legvalószerűtlenebb helyről jött.

 

49.

Peggy Gou

Once EP

(Ninja Tune)

once.jpg

Mivel 2018-ban az átlagosnál kevesebb nagyszerű lemez jelent meg, ezen a listán kitágítottam az "album" szó értelmét és EP-ket, válogatáslemezeket és DJ-mixeket is válogattam a hagyományos albumok közé. De Peggy Gou idei EP-je bármelyik évben megérdemelné ezt a helyezést: a dél-koreai gyökerekkel rendelkező berlini producer álma mindig is az volt, hogy hazájának első női DJ-jeként léphessen fel a német főváros hírhedt klubjában, a Berghainban. Az utóbbi néhány évben nem csak ezt a tervet sikerült valóra váltania, de zenéje a 2016-os első kislemezeitől és EP-itől kezdve egyre több pozitív kritikát kapott és a 2018-as Once az eddigi legjobbja. Az EP három dala a house hagyományaiból építkezik, de van bennük valami dinamikus frissesség, ami a kezdetektől Gou sajátja. A nagy változást a korábbi kiadványokhoz képest természetesen az jelenti, hogy a producer a Once két dalán életlében először énekesként is megmutatja magát (az "It Makes You Forget (Itgahane)"-n és a "Han Jan"-on) - koreai anyanyelvén, a dallamosabb valódi éneklés és a félig suttogva előadott élő beszédes közjátékok között váltogatva. Ez egy újabb réteget ad Gou amúgy is dallamos és finom hangszerelésű tánczenéjéhez, ami így a retrós, nyolcvanas évekbeli acid house hangzás mellett a kilencvenes évek house-pop díváinak örökségét is magáévá teszi. Az EP egyetlen igazi negatívuma az, hogy a három dala együtt is mindössze húsz perces - pedig ezt a zenét tudnánk még legalább ugyanennyi ideig hallgatni.

 

48.

Objekt

Cocoon Crush

(PAN)

cocoon_crush.jpg

Objekt, azaz TJ Hertz egy hihetetlenül változatos életművel rendelkező techno producer, aki 2011-ben adta ki az első kislemezét és azóta az acid house-tól a UK bass-ig, az IDM-től a DnB-ig minden meghatározható és meghatározhatatlan elektronikus tánczenei stílusba belekóstolt, miközben olyan fantasztikus felvételeket adott ki a kezei közül, mint a "Theme from Q", a "The Goose That Got Away" vagy a "Ganzfeld". De 2018 előtt még csak egyetlen nagylemezt kaptunk tőle, a 2014-es Flatlandet, ami a besorolhatatlan kísérletező elektronikára specializálódó berlini PAN kiadónál jelent meg és ami pont olyan eklektikus volt, mint a producer kislemezei és saját élettörténete (Tokióban született brit-amerikai és filippínó szülők gyermekeként, Belgiumban és az Egyesült Királyságban élt, mielőtt Németországba költözött). A Cocoon Crush, a Flatland folytatása megint teljesen más irányba megy, mint minden, ami előtte jött: ez az album egy jóval személyesebb és organikusabb hangzást próbál felépíteni, mint a néha felturbózott Aphex Twint idézi elődök. A Hertz által megálmodott "humanizmus" itt mindenféle természetes hangok (vízcsobogás, madárcsicsergés) használatával és érzékenyebb, kevésbé merev produkció által valósul meg. A Cocoon Crush egy kicsit olyan, mint Kaitlyn Aurelia Smith EARS-ének (ami a kedvenc 2016-os lemezem) techno-változata: el mozgalmas, nedves, emberi és természeti zörejekkel teli, szinte élő album.

 

47.

Georgia Anne Muldrow

Overload

(Brainfeeder)

overload.png

Georgia Anne Muldrow, ez a Los Angelesi énekesnő és zenész már több mint egy évtizede aktív, de ezalatt csak kevesen figyeltek fel rá (annak ellenére, hogy az idei Overload előtt már tizenhat lemezt adott ki, ezek közül kilencet szólóban). Muldrow egyedi stílusa az afroamerikai zene minden műfaját összeolvasztja: úgy énekel, mint az ötvenes-hatvanas évek soul, rhythm and blues és vokális jazz-énekesei, a háttér pedig sűrű elektronikus jazzből és modern funkból épül fel. A retrós hangzásra hajtó neo soul-előadókkal (mint az amúgy az énekesnő kedvenc előadói közé tartozó Erykah Badu vagy Lauryn Hill) Muldrow nem lelkesedik a poros hetvenes évekbeli soul-hangzás megidézéséért, inkább a jövő felé tekint, az Overload zenéje pedig ennek megfelelően tiszta afrofuturizmus: mintha Nina Simone, Ella Fitzgerald vagy Robert Flack énekelne 2010-es évekbeli, elszállt nu-jazz hangszerelések felett. (Az album amúgy a Brainfeedernél, Flying Lotus kiadójánál jelent meg, ami mostanában az afrofuturista hangzás fellegvára: olyan zenészeknek van itt szerződése, mint Kamasi Washington vagy Thundercat.) FlyLo volt amúgy az album producere is, de ennek ellnére az Overload dalait könnyebb befogadni, mint az énekesnő korábbi munkáit - még mindig összekötik az ősi afrikai hagyományokat, Prince, J Dilla vagy André 3000 hatásával és a sci-fi fantáziákkal, de közben néha veszélyesen közel jut a popzenéhez is.

 

46.

Channel Tres

Channel Tres EP

(Godmode)

channel_tres_ep.jpg

A cím nélküli bemutatkozó EP ettől a comptoni producertől egy másik variáció az afrofuturizmusra; ahogy Yaeji tavalyi két EP-je (melyek szintén a Godmode kiadó gondozásában jelentek meg), úgy ez a rövid, de emlékezetes dalgyűjtemény is a "hip house" - az elektronikus tánczenével keresztezett rap - elméletét helyezi át a gyakorlatba egy eddig még nem hallott módon. Channel Tres zenéjének minimalista lüktetésére mindenki hatással volt a nyolcvanas évek afroamerikai house úttörőitől (mint Larry Heard) a kilencvenes évek detroiti techno-producereiig (mint Moodymann vagy Theo Parrish) az egész nyugati part hiphop-történetig. De az átlagos kommersz hiphop-house hibridekkel (gondoljunk a Black Eyed Peasre, az LMFAO-ra és a hasonlókra) Channel Tres felvételei szikár, áramvonalas és mindig előre haladó tánczenék, amik a menőségnek egy teljesen egyedi dimenzióját tárják fel. A "Controller" monoton, mély hangú táncra ösztönző parancsai parancsait vagy a "Jet Black" magabiztos dicsekvését Channel Tres és társproducere, Nick Sylvester (aki a Godmode kiadó alapítója is) zörgő, minimalista ritmusai viszik a hátukon. Az EP-t éha olyan érzésünk lehet, hogy Channel Tres a egyszerre jövő rap- és elektronikus zenéjének hangját hozta el.

 

45.

Jean Grae x Quelle Chris

Everything's Fine

(Mello Music Group)

everythings_fine.jpg

Felejtsük el Cardi B-t és Offsetet - a hiphop valódi első számú házaspárja jelenleg Quelle Chris és Jean Grae. A két termékeny és mára elég meggyőző életművet felmutató alternatív hiphop-óriás külön-külön is szállítottak már nagyszerű lemezeket: az inkább technikus rappernek nevezhető Grae és a producer 9th Wonder 2008-as közös albuma, a Jeanius tulajdonképpen egy undergound rap-klasszikus, a lazább kísérletező előadónak számító Quelle Chris ambiciózus tavalyi munkája, a Being You Is Great, I Wish I Could Be You More Often pedig az én tavalyi albumlistámon is helyet kapott. De talán még sosem voltak olyan meggyőzőek, mint első közös lemezükön, az Everything's Fine-on. A cím persze ironikus, hiszen egyértelmű, hogy 2018-ban közel sincs minden a legnagyobb rendben - és az Everything's Fine témája éppen ez; az album néhol szatirikus (az "Ohsh"-n megjelenik a stand-up komikus Hannibal Buress), máshol pedig nyugtalanító és élesen politikus feltárása annak, hogy mit is jelent ma csak úgy "rendben" lenni. Vannak itt persze nagyon aktuális témák (például a feketék elleni rendőri erőszak), de az Everything's Fine nem olyan tüzes mozgalmi album, mint mondjuk a To Pimp a Butterfly Kendrick Lamartól, inkább egy hagyományos New York-i underground hiphop-lemez a maga szétszórt, jazzes és sötéten humoros valójában.

 

44.

Angélique Kidjo

Remain in Light

(Kravenworks)

remain_in_light.jpg

Általában borzalmasan rossz ötlet az elejétől a végéig feldolgozni egy klasszikus albumot - gondoljunk csak a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band Bee Gees-verziójára és nem is kell továbbmennünk - de idén kiderült, hogy vannak kivételek. A Talking Heads Remain in Lightja a kedvenc nyolcvanas évekbeli lemezem: a New York-i art punk zenekar ideges new wave/posztpunk-stílusához és David Byrne nehezen megfejthető, nyugtalanító szövegeihez itt részben Brian Eno producernek köszönhetően afrikai poliritmusok, funkos gitárok és egy csomó elektronika keveredik, a végeredmény pedig egy olyan komplex, többrétegű és megunhatatlan hangzás, amihez hasonlót azóta sem rakott össze senki (még maga a Talking Heads sem). Az album furcsasága persze az, hogy negyven percen keresztül tulajdonképpen egy rakás fehér amerikai és brit zenészt hallgatunk rajta, ahogy a hagyományos afrikai hangokat próbálják lemásolni. Aki tényleg szeretné hallani, hogy milyen lenne a Remain in Light, ha tényleg afrobeat album lenne és nem csak néhány művelt New York-i punk szórakozása az afrobeattel, annak pedig itt van Angélique Kidjo azonos című lemeze, melyen a Beninből származó énekesnő az elejétől a végig feldolgozza azt. Ez a Remain in Light valamilyen értelemben bizonyára autentikusabb, mint a Talking Heads eredetije, hiszen ezeket az afrikai hangzást felhasználó dalokat ezúttal teljesen az afrikai zene stílusjegyeivel halljuk. Kidjo feldolgozásaiból nagyrészt hiányzik az a jövővel szembeni éles bizalmatlanság, ami Byrne-ből áradt - ő az agya helyett inkább a szívével énekel; a zene itt melegebb és optimistább, még a zordabb felvételeken is. Az Angélique Kidjo-féle  Remain in Light talán az egyetlen ilyen feldolgozásalbum, amit tényleg érdemes meghallgatni.

 

43.

DJ Healer/Prime Minister of Doom

Nothing 2  Loose/Mudshadow Propaganda

(All Possible Words)

nothing_2_loose.jpg

Az enigmatikus producer, aki korábban olyan művészneveken volt ismert, mint a Traumprinz, a DJ Metatron vagy a Prince of Denmark 2018-ban két stúdióalbummal tért vissza, az egyiket DJ Healer (Nothing 2 Loose), a másikat Prime Minister of Doom (Mudshadow Propaganda) néven jegyezte. A Prime Minister of Doom-lemez talán a könnyebben befogadható a kettő közül, minimalista hangszerelései néhány egészen tökéletes, house-os beütésekkel teli minimáltechno felvételhez vezetnek, amiket törzsi ritmusok (mint a "Tribal Days Part III"-ben) és furcsa hangminták (például a záró "The Wai"-ben) egészítenek ki. Az egyik legjobb pillanat az lendületes "Grand Finale", ami a címe ellenére az album közepén helyezkedik el, ezzel még jobban összezavarva a névtelen producer végeérhetetlen rejtélyeitől már eleve a fejüket kapkodó hallgatókat. A Nothing 2 Loose a jobban kiforrott album a kettő közül, a korábbi Traumprinz-kiadványok tiszta érzelmességét és ambient house-stílusát követi, tele felemelő és hipnotikus dalokkal. Az ambient alapokra a producer breakbeates ritmusokat és angyali vokálokat kever, de valamikor kissé meglepő hangminták is megjelennek (a "2 the Dark"-on Roberta Flack, a "We Are Going Nowhere"-en Laurie Anderson, a "The Interview"-n egy hírhedt Whitney Houston-interjú részletei). Az album összességében egyszerre gyönyörű, mélyen szomorú és kísérteties. A Mudshadow Propaganda és a Nothing 2 Loose teljesen időtlen albumok, melyek mintha egyszerre származnának a távoli jövőből és az elfelejtett régmúltból. 2018 talán legizgalmasabb talányai.

 

42.

Sons of Kemet

Your Queen Is a Reptile

(Impulse!)

your_queen_is_a_reptile.jpg

A brit kortárs jazz színtér változatos és élettel teli évének megkoronázása ez az album, amit Shabaka Hutchings szaxofonos és zenekara a nagy múltú Impulse! kiadónál jelentettek meg. A legszembetűnőbb dolog a Your Queen Is a Reptile-on az, hogy a Sons of Kemet minden dal címével egy-egy jelentős fekete nő előtt tiszteleg a történelemből (kivéve a "My Queen Is Ada Eastman" című nyitányt, amit Hutchings dédnagyanyjáról neveztek el). Ezzel szemben az album címe a Brit Birodalom általi gyarmatosítást és a fekete gyarmatosítottakkal és bevándorlókkal szembeni lenéző hozzáállását ítéli el. Ez az album mintha kifejezetten azok számára készült volna, akik unalmas, elszállt improvizálgatásként gondolnak a jazzre: a Sons of Kemet szokatlan összeállítású négyese (szaxofon/klarinét, tuba és dob) lendületes, áramvonalas kortárs jazzt játszik, amibe beleépül a funk táncolhatósága és a hiphop politikai töltetű dühe. A Your Queen Is a Reptile elég eklektikus zenei olvasztótégelyként is működik, bizonyos felvételek a rap felé közelednek, mások reggae-s ritmusokat vagy hagyományos afrikai dallamokat adnak a szabadon áramló free jazzhez. Ez az album a Sons of Kemet tagjainak kulturális tradíciói és a modern zene tökéletes elegye - nem meglepő, hogy a The Wire kritikusai az év legjobb albumának választották.

  

41.

Iceage

Beyondless

(Matador)

beyondless.jpg

Az Iceage, ez a dán posztpunk formáció a Beyondless előtt sem nagyon tudott hibázni - első három lemezükön egyetlen botlást sem találtunk - de ezzel a negyedik remekművel Elias Bender Rønnenfelt és társai igazán érett zenekarrá váltak. A New Brigade és a You're Nothing két-három perces hardcore-os dühöngéseit egy gazdagabb, sötétebb és kifinomultabb art punk hangzás váltotta fel - a Beyondless dalai átlagosan nagyjából négy percig tartanak, de a "Catch It" című központi darab majdnem kétszer olyan hosszú, mint a debütálás leghosszabb felvétele. Ezt a plusz időt az Iceage dúsabb hangszerelésekkel (hegedű, szaxofon, zongora, harsona...) és Rønennfelt baljós, költői szövegeivel tölti ki. A frontember 26 éves korára egy vérbeli Nick Cave-féle gótikus punk-énekessé nőtte ki magát, sorai sokszor apokaliptikusak, máskor kétségbeesetten vágyakozók. A Beyondless egyrészt - az olyan daloknak köszönhetően, mint a "Catch It" vagy a címadó felvétel - komorabb lemez, mint elődei, de közben sokszor Rønnenfelték popos érzékenysége is utat talál rajta a hallgatókhoz. Ott van például a "Pain Killer", egy jazzes dobolással és fúvósokkal kiegészített glam-punk duett Sky Ferreirával - ami már csak azért is felkelti a figyelmünket, mert a 2013-as Night Time, My Time óta zenei remeteségben élő énekesnő kevés megjelenésének egyike az utóbbi évekből. De a Beyondless elsősorban természetesen az Iceage terepe - és a dán punkok ezzel az albummal komolyan megpályázták a 2010-es évek legjobb rockzenekarának címét.

 

40.

Autechre

NTS Sessions 1-4

(Warp)

nts_sessions.jpg

Az IDM berkein belül kevés nagyobb név van az Autechre-nél - a két manchesteri producer, Sean Booth és Robert Brown duója talán csak Richard D. James mögött marad el a műfajon belüli hatás és jelentőség tekintetében. De miközben James a 2000-es évek elején nyugdíjazta legismertebb művésznevét, az Aphex Twint, hogy aztán 2014-ben egy nagy sikerű albummal (Syro) és egy sor szintén sikeres EP-vel térjen vissza, addig az Autechre sosem állt le. Csak éppen a 2000 utáni albumaik sokban különböztek a népszerű korai munkáiktól (mint az 1993-as Incunabula vagy az 1995-ös Tri Repetae). Booth és Brown egyre furcsább, szabálytalanabb és nehezebben megközelíthető lemezeket adtak ki, melyek a legtöbb esetben nagyon megosztották a hallgatókat (a legjobban a 2008-as Quaristice). De aztán 2016-ban megjelent az elseq 1-5 című - több mint négyórás - kiadvány, ami fordulópontot jelentett, mert bebizonyította, hogy az Autechre kétségbeejtő új stílusa igenis halad valami felé. És a betetőzés pedig az idei NTS Sessions (a cím onnan jön, hogy a páros NTS online rádión közvetítette először) ami a nyolc órás hosszával egyrészt egy teljesen befogadhatatlan, másrészt viszont egy zseniális produkcióval és finom dallamokkal teli, eklektikus gyűjtemény, ami a klubokban is lejátszható elektrótól az ambientig mindent magába foglal. Az NTS Sessions az Autechre elmúlt tíz évének összefoglaló munkája és egész karrierjük egyik legjobb albuma is - egy nyolcórás elektronikus eposz, ami egy perccel sem hosszabb a kelleténél.

 

39.

Carla Bozulich

Quieter

(Constellation)

quieter.jpg

Carla Bozulich, ez a Los Angeles-i kísérletező zenész hosszú és változatos karriert tudhat maga mögött, ami a kilencvenes években a Geraldine Fibbers nevű alternatív country-formációban kezdődött, majd egy Willie Nelson közreműködésével készült szóló bemutatkozással folytatódott (a 2003-as Red Headed Stranger) és az előző évtized közepén az Evangelista című drone-os avant-folk remekművel tetőzött be. Az Evangelista 2006-os megjelenése óta Bozulich csak egyetlen szólóalbumot adott ki (a Boy címűt négy évvel ezelőtt), de a Quieterre megérte ennyit várni. Bár ez az album - ami a nagy múltú posztrock-kiadó, a Constellation, többek között Sandro Perri, a Godspeed You! Black Emperor vagy Colin Stetson zenéinek otthona gondozásában jelent meg - egyedül Bozulich neve alatt látott napvilágot, valójában az énekes-dalszerző és jó néhány másik zenész közös munkájának eredménye. A hét dalon olyan előadók működnek közre, mint a gitáros Marc Ribot (aki korábban olyanokkal is dolgozott, mint Tom Waits vagy Elvis Costello), a Novellerként jobban ismert ambient zenész Sarah Lipstate vagy az olasz elektroakusztikus zeneszerző Andrea Belfi - és még Bozulich néhány megszokott alkotótársa. Maga az album - ahogy azt a címe is ígéri - csendesebb, mint Bozulich néhány zajosabb drone-munkája. Ezt az új irányt részben az inspirálta, hogy az énekesnő 2014-ben egy hosszabb időre teljesen elveszítette a hallását; a Quieter részben ennek az ijesztő és különös élménynek a megzenésítése; visszafogottabb és lágyabb, mint a megszokott Carla Bozulich-album, de azért még mindig nagyon absztrakt és nem kifejezetten könnyen megközelíthető. De az azért egy gyönyörű pillanat, amikor a "Glass House" finom dallama kiemelkedik az album elvontabb ambient noise balladái közül.

 

38.

Arctic Monkeys

Tranquility Base Hotel + Casino

(Domino)

tranquility_base_hotel_casino.jpg

A Tranquility Base Hotel + Casinónál jobban semelyik album sem osztotta meg a közönségét erről a listáról: a hatodik Arctic Monkeys LP kapott hideget és meleget is a megjelenésekor, de mostanra már az eredeti kritizáló közül is sokan megtértek. A Tranquility Base semmire sem hasonlít a Sheffieldből származó rockzenekar eddigi életművéből: a korai garázsrock és a legutóbbi lemezt meghatározó pszichedelikus stoner rock helyett itt Alex Turnerék tulajdonképpen a rockzenétől is eltávolodnak, helyette egy posztapokaliptikus kaszinóban fellépő Elvis-imitátor ironikus szoftrockból és tradicionális popból álló repertoárját próbálják elképzelni. A zenekar úgy játszik, mintha az egyetlen inspirációjuk az a jelenet lenne a Szárnyas fejvadász 2049-ből, amelyben egy Frank Sinatra-hologram játszik egy érzelmes balladát a világvégi pusztaság közepén, Turner pedig kissé Father John Misty idézőjelbe tett stílusát másolva próbálja életre kelteni a Death of a Ladies Man-korabeli Leonard Cohen és az Histoire de Melody Nelson-korabeli Serge Gainsbourg szellemét. A dalokból hiányzik az Arctic Monkeystól megszokott felfokozott energia, helyette kapunk egy csomó elmélkedést a fogyasztói társadalomról, a dzsentrifikációról és borús jövőképekről. Biztos sokan vannak, akik még mindig utálják ezt az albumot, de pont ez a lényeg: a világ egyik legnagyobb rockzenekara hajlandó volt ekkorát kockáztatni és kiadni egy ilyen furcsa és rájuk egyáltalán nem jellemző lemezt, miközben simán le is ragadhattak volna az AM stílusánál. De hála istennek nem tették - ja és adtak egy olyan jó koncertet az idei Sziget utolsó napján, hogy majdnem el is felejtettem azt a rossz emlékű 2014-es Voltos fellépést.

 

37.

Hermit and the Recluse

Orpheus vs. the Sirens

(Obol for Charon)

orpheus_vs_sirens.jpg

Erre lett volna szüksége a mainstream rapnek 2018-ban: egy alternatív hiphop-konceptalbumra az ókori görög mitológiáról. De a viccet félretéve az Orpheus vs. the Sirens - a rapper Ka és a producer Animoss közös lemeze - egy furcsa és csodálatos kívülálló kiadvány volt az év hiphop-termésében. Ka, ez a 46 éves egykori tűzoltó már eleve nem egy szokásos figura a nagyhangú, feltörekvő fiatalok által uralt mai rap-világban - a zenéje mindig lassú, elgondolkozó és minimalista volt, a lényegre törőbb és agresszívabb stílushoz szokott hallgatók számára pedig egyszerűen unalmas. Előző két lemezének (a 2013-as The Night's Gambit és a 2016-os Honor Killed the Samurai) saját maga volt a producere és ezek - valamint a 2015-ös Days with Dr. Yen Lo, amit Preservationnel közösen Dr. Yen Lo néven adott ki - teljesen lecsupaszított keleti parti hiphop-munkák voltak, spártai és sokszor a ritmust is elhagyó hátterekkel. Ehhez képest az Orpheus vs. the Sirens, melyen a Roc Marcianóval közös munkáiról ismert Animoss vállalta magára a produceri feladatokat, egy jóval gazdagabb boom bap hangszerelésekkel megemelt alkotás, a zene változatosabb, érzelmesebb és, igen, ritmikusabb. Animoss produkciója fölött Ka valóban görög mitológiai utalásokkal teletűzdelt szövegeket ad elő, de szerencsére azért nem csinál hülyét magából. A mitikus helyekre és alakokra (tényleg van itt minden Orpheusztól a szirénekig, Oidipusztól, Sziszüphoszig és Hádészig...) tett utalások remekül illeszkednek Ka visszaemlékezésihez és életunt történeteihez az utcai erőszakról. Igen, az Orpheus vs. the Sirens 2018 egyik legkülönösebb hiphop-lemeze, ami nagyon könnyen nevetségessé válhatott volna - de ehelyett Ka már megint sikerrel járt.

 

36.

Rosalía

El mal querer

(Sony Music)

el_mal_querer.jpg

2017-től - egészen pontosan Luis Fonsi és Daddy Yankee "Despacito" című dalának meglepetésszerű sikerétől - kezdve a spanyol nyelvű popzene egyre nagyobb mértékben kezdett beszivárogni az amerikai és brit slágerlistákra. De a katalán Rosalía a kevés olyan spanyol nyelvű popénekes egyike, aki nem csak meglovagolja az épp népszerű reggaeton és latin hangzásokat, hanem valódi újítóként jelenik meg a műfaján belül. Rosalía Vila Tobella hazájában már évek óta népszerűnek és elismertnek számít (már tavaly is jelölték Latin Grammyre, idén pedig kettő kategóriában nyert is a "Malamente" című dalával) - de az angolul beszélő világban csak második albuma, az El mal querer hozta meg neki az áttörést. Ez a lemez, amit Rosalía társproducere, El Guincho segítségével készített el, egy újabb utazás a spanyol népzene hagyományai közé (azokkal a jól ismert flamencós gitárokkal és a ritmust adó tapsolással), de közben a hangszerelés mégis a jövő felé mutat. Így az El mal querer az izgalmas kettősségek albuma lett: egyszerre a múltban gyökerezik (nem csak a flamenco stílusjegyek, hanem a dalokat összekötő koncepció miatt is, ami egy 13. századi romantikus történetre alapul) és az ismeretlent fürkészi. Egyszerre remek flamenco és alternatív R&B és elektropop lemez, ami talán spanyol nyelvű, de mégis univerzális.

 

Következő rész (35-21)

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr8614398842

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.