2018: 100 kedvenc dal (40-21)
2018. december 11. írta: aron.kovacs

2018: 100 kedvenc dal (40-21)

2018_songs.jpg

2018 legjobb dalai a stoner metaltól az elektropopig, a GOOD Music-tól a PC Music-ig és Cardi B-től az Arctic Monkeysig , Yves Tumorig, Father John Mistyig és tovább:

 

Előző rész (60-41)

 

collapse.jpeg40. Aphex Twin

"T69 Collapse"

(Warp)

Richard D. James 2014-en, tizenhárom év kihagyás után támasztotta fel leghíresebb művésznevét - és azóta sem hajlandó leállni. A négy évvel ezelőtti Syrót további EP-k (Computer Controlled Acoustic Instruments pt2, Cheetah) és hosszú évek után napvilágot látó kiadatlan zenék követték, James pedig újra és újra bebizonyította, hogy a brit elektronikus zene első számú veteránját még mindig nem szabad leírni. Az idei Collapse EP-n pedig folytatódik Aphex Twin sikersorozata: a nyitó "T69 Collapse" hagyományos Aphex-felvételként kezdődik ideges drill 'n' bass-ritmusokkal és nosztalgikus dallamokkal, de aztán néhány kaotikus szintetizátor-szólam belépésével a dal irányt vált és ez a súlyosabb, disszonáns rész amolyan "Aphex Twin találkozása a heavy metallal" hatást kelt. A Syro kritikusai főleg azt rótták fel Jamesnek, hogy a kilencvenes években védjegyévé vált újítást feladva egy elég kényelmes, tradicionális Aphex Twin albummal tért vissza, de a producer azóta is állandóan - és a "T69 Collapse"-en is - megmutatja, hogy igenis tud még újat mutatni.

Aphex Twin - "T69 Collapse"

 

true.jpg39. Hannah Diamond

"True"

(PC Music)

Valamikor régen, még a PC Music kiadó hőskorában az alapító A.G. Cook Hannah Diamondban találták meg azt az énekesnőt, akit átformálhattak a jövő popsztárjáról alkotott saját elképzelésükre. Diamond persze sosem futott be igazán - pedig a 2010-es évek első felében megjelent néhány teljesen ellenállhatatlan kislemeze, így a "Pink and Blue" vagy az "Attachment" - hiszen a kapitalizmusra és a fogyasztói társadalomra reflektáló műanyag-hatású, ironikus rágógumipopzenéjének csak a PC Music párhuzamos univerzumában lehetett köze a slágerlistákhoz. Miután A.G. Cook és SOPHIE Charli XCX személyében egy olyan énekesre akadtak, akivel még mindig kiélhették bizarr zenei vágyaikat, de közben valódi slágereket is teremthettek, Diamond egy időre a háttérbe szorult. A "True" két év után az első kislemez a londoni előadótól, A.G. Cook megint társszerző-producerként működik közre, így a dalban ugyanaz a sci-fi/j-pop hatás dominál, ami a legtöbb PC Musicos popzenében. A "True" egy futurisztikus videojáték-soundtrackbe oltott érzelmes ballada, Diamond legutóbbi kislemeze, az optimista "Make Believe" sötétebb ellentéte az "igaz szerelem" lehangoló valóságáról. Ha hihetünk Cooknak, akkor a "True" az első ízelítő Hannah Diamond Reflections című bemutatkozó albumáról (ami 2019-ben érkezik). Nem hiszem, hogy most majd sikerül betörnie a mainstream pop világába, de ki tudja, mit hoz a jövő?

Hannah Diamond - "True"

 

teenage_crime_axel_boman.jpg38. Adrian Lux

"Teenage Crime (Axel Boman Dub)"

(Studio Barnhus)

A svéd Studio Barnhus kiadó első nagyobb lélegzetű válogatáslemeze, a Studio Barnhus Volym 1 tele van remek house-felvételekkel (olyan nemzetközi hírnévnek örvendő producerek is feltűnnek, mint DJ Koze vagy John Talabot), de az album legjobb pillanata egy kicsit meglepő helyről származik. A "Teenage Crime" eredetileg Adrian Lux, egy svéd DJ/producer 2010-es kislemeze volt, egy viszonylag kommersz progresszív house-szerzemény, ami a Swedish House Mafiából ismert Axwell kiadójánál, az Axtone-nál jelent meg (néhány Axwell-remix kíséretében). Axel Boman, a Studio Barnhus egyik alapítója (aki a John Talabottal közös Talaboman projektjéről lehet ismerős, esetleg az olyan dalairól, mint a "Purple Drank" vagy a "1979") egy hét és fél perces, különös és belassult átdolgozást készített a válogatáshoz, amelyben Linnéa Martinsson hangja mintha egy barlang mélyéről szólna - innen a dub besorolás - a háttérben pedig az a játékosan lüktető house hangzás jelenik meg, ami már a kezdetektől a Studio Barnhus védjegye.

Adrian Lux - "Teenage Crime (Axel Boman Dub)"

 

overtime.jpg37. Jessie Ware

"Overtime"

(Universal)

Az "Overtime" Jessie Ware régóta várt visszatérése a táncolható zenéhez. Nem mintha olyan nagy problémáim lettek volna Ware tavalyi albumával, a nagyon is ízléses Glasshouse-szal, de azért igenis hiányoztak azok az idők, amikor a brit énekesnő olyan producerekkel dolgozott, mint Julio Bashmore vagy SBTRKT és a "Running" felejthetetlen remixe révén megismertetett minket a Disclosure-rel. Az "Overtime", ez a szenvedélye szerelmes dal a relatíve nyugodt Glasshouse után elég meglepő irányváltást mutat: a producerek között ott van James Ford, Ware (és az Arctic Monkeys) megszokott alkotótársa, de a Bicep, Nagy-Britannia jelenleg egyik legizgalmasabb deep house-duója is. Ennek köszönhetően ez a felvétel újra inkább a kortárs elektronikus tánczenei stílusokhoz (UK garage, acid house) van közel, mint a smooth soulhoz vagy a sophisti-pophoz. A dal sokkal feldobottabb és mozgalmasabb, mint bármi az énekesnő legutóbbi két lemezén, de azért szokás szerint ez a dal is a nyolcvanas évek hangulatát idézi posztdiszkós refrénjével.

Jessie Ware - "Overtime"

 

controller.jpg36. Channel Tres

"Controller"

(Godmode)

Ahhoz képest, hogy a hiphop mennyire változatos stílussá nőtte ki magát a 2010-es években, csak nagyon kevés előadó próbálta a deep house-t és a rapet egyesíteni. Persze volt néhány nagyon jól sikerült próbálkozás erre az elmúlt évek során (Azealia Banks "212"-ja, Vic Mensa "Down on My Luck"-ja), de azért mégis elég ritka madár az olyan felvétel, amilyen a "Controller". Talán csak a Godmode kiadó egy másik feltörekvő producere, a SoundCloudos hírnevét tavalyi EP-jével túllépő Yaeji készít mostanában ilyen találékony hip house-t; Channel Tres a detroiti technót veszi alapul, innen származnak a "Controller" vaskos dobjai és szintetizátorai, de a dal végén megjelenő szaxofon már a producer saját újítása. A zene fölött Channel Tres mély hangja a nyugati parti hiphopot idézi, a szövege pedig utasítások ismétlése, melyekkel mozgásra próbálja ösztönözni a hallgatóit. A Channel Tres EP eljétől a végéig kiváló bemutatkozás, de ez a dal foglalja össze a legjobban a comptoni zenész eddigi karrierjét.

Channel Tres - "Controller"

 

catch_it.jpg35. Iceage

"Catch It"

(Matador)

Az Iceage, ez a nagyszerű dán rockzenekar annak idején szinte hardcore formációként indult (bemutatkozó albumukon, a New Brigade-on jó néhány dal két percnél is rövidebb), de ma már érettebb, sötétebb és lelassultabb posztpunkot játszanak. Idei lemezük, a Beyondless pedig karrierjük eddigi legjobbja. A "Catch It" - az első kislemez erről az albumról - elég messze van a "You're Blessed"-hez hasonló korai zúzásoktól, leginkább talán a Nick Cave and the Bad Seedshez lehet hasonlítani, ahogy az elszállt, lomha pszichedelikus blues háttér előtt Elias Bender Rønnenfelt énekes a vadállatias vágyakról kántál azon a megszállott utcai prédikátor-hangon, amit Cave is olyan gyakran használ. A dal egy féktelen, torzított gitárszólóval jut el a csúcspontra, ami már abszolút az Iceage sajátja. A "Catch It" nem csak az első ízelítő volt a Beyondlessből, hanem ez az album központi darabja is, könyörtelen és nyugtalanító rockzene egy ereje teljében lévő zenekartól.

Iceage - "Catch It"

 

satan_in_the_wait.jpg34. Daughters

"Satan in the Wait"

(Ipecac)

A Daughters egyszer már feloszlott és talán nem is sokan számítottak arra, hogy az Alexis Marshall által vezetett formáció egyszer még újra összeáll és egy világrengető albummal tér majd vissza. Pedig nagyjából ez történt: a Daughters eredetileg tulajdonképpen grindcore-t játszott, csak éppen egy Nick Cave-szerű félőrült próféta-frontemberrel az élen. Annál nagyobb lehetett a régi rajongók meglepetése, amikor nyolc év után pont a "Satan in the Wait"-tel tért vissza zenekar, egy hétperces, monoton no wave-zúzással, amit leginkább a 2010-es évek Swans lemezeihez lehet hasonlítani - még Marshall vészjósló, dühös és félig élő beszédben, félig üvöltő kántálással előadott énekszólama is kissé Michael Girát idézi. A szöveg a címnek megfelelően színtiszta rémálom, egy olyan ember monológja, aki szörnyű, pokoli helyként látja a mai világot, a Black Sabbath "War Pigs"-ének győzedelmes sátánját juttatva eszünkbe - csak éppen a "Satan in the Wait"-ből teljesen hiányzik a diadal érzése, ami megmarad, az pedig csak a rémület.

Daughters - "Satan in the Wait"

 

honey_single.jpg33. Robyn

"Honey"

(Konichiwa)

Már egy évvel a hivatalos megjelenése előtt tudni lehetett ennek a dalnak a létezéséről: a "Honey" egy korai verziója feltűnt Lena Dunham Csajok című HBO-sorozatának utolsó évadában, Robyn rajongótábora pedig azonnal felbolydult arra a lehetőségre, hogy a svéd énekesnő hét év után újra szóló kislemezzel állhat elő. De a "Honey" első két sorában az elbeszélő pont azzal idegesíti a szerelmét, hogy "Nem, nem kapod meg, amire szükséged van/De nálam van, amit akarsz" - és Robyn is ehhez tartotta magát, hiszen csak idén tárta elénk a dal végleges változatát, ami végül a visszatérő lemezének a címadó felvétele is lett. Ez a "Honey" nem ugyanaz, aminek egy részletét tavaly hallottuk: a produkció könnyedebb és levegősebb, bár Robyn és producerei itt is deep house-ba mártják a fülbemászó elektropopot. A "Honey" nem is rejtetten erotikus dal, legalábbis elég nehéz bármilyen más értelmezést találni a mézre, a virágokra és a nyálra tett utalásokra. Robyn főleg az olyan szomorú táncparkett-himnuszairól híres, mint a "Dancing on My Own" vagy a "With Every Heartbeat", de nem tagadom le, hogy üdítő élmény kivételesen boldognak látni.

Robyn - "Honey"

 

we_appreciate_power.jpg32. Grimes

"We Appreciate Power" (feat. HANA)

(4AD)

Claire Boucher mögött elég mozgalmas év áll, még ha nem is adott ki túl sok új zenét: a kanadai énekesnő/producer februárban még magabiztosan posztolt arról, hogy 2018 őszén új albummal fog előállni, de ebből a "szar kiadója" miatt végül nem lett semmi, nyáron aztán a csapból is a Boucher és Elon Musk furcsa párosáról szóló cikkek és elég szélsőséges vélemények folytak. Mindeközben azért kaptunk néhány morzsát Grimestól: még tavasszal megjelent Janelle Monáe albumán, később pedig olyan bizarrabb előadók dalain, mint Jimmy Urine (aki EURINGER néven kiadta 2018 egyik legkétségbeejtőbb albumát) vagy Poppy (akivel Boucher egy BABYMETAL-féle j-pop/nu-metal hibriddel állt elő). A valódi visszatérő kislemezre azonban november végéig kellett várnunk - de tulajdonképpen megérte.

A "We Appreciate Power" 2018 legjobb Nine Inch Nails-dala - még úgy is, hogy a valódi Nine Inch Nails is kiadott néhány rohadtul jó dalt idén. Képzeljük el, hogy a Pretty Hate Machine indusztriális tánczenéjét, csak Trent Reznor önmarcangolása helyett egy japán kultúráért rajongó női pop-punk énekessel a középpontban, aki valamiért a közeljövő mesterséges intelligencia-által uralt Földjéről akar beszélni nekünk (amit ráadásul nem is tart olyan ijesztő utópiának). A "We Appreciate Power" kissé csapongó dal, aminek nem igazán kéne öt és fél percig tartania - így leginkább olyan, mintha Boucher azzal akarna kárpótolni a túl hosszúra nyúlt távollétéért, hogy most a kelleténél többet ad a rajongóknak. De ez az egyetlen hibája: az elektro-indusztriális gitárzúzás, Boucher fátyolos vokálja és angyali dallamai (valamint közeli barátja és alkotótársa, HANA vendégéneke) meglepően jól működnek együtt. Grimes végre visszatért - és semmit sem veszített a vonzerejéből!

Grimes - "We Appreciate Power" (feat. HANA)

 

pristine.jpg

31. Snail Mail

"Pristine"

(Matador)

Ez a dal volt az első kislemez Lindsey Jordan egyszemélyes indie rock projektje, a Snail Mail debütáló lemezéről - Jordan szerint ennek mindössze annyi az oka, hogy a "Pristine" volt a legközelebb egy hagyományos értelemben vett slágerhez a Lush-hoz készült felvételek közül. És, nos, ez nagyjából igaz is; a "Pristine" vérbeli indie rock némi punkos éllel, tele van a külvárosi tinédzserek unalmával, az első szerelem élményével és olyan őszinte, az érzelmeket egyenesen a hallgató elé táró dalszerzéssel, ami Jordan elődjeinek (Liz Phair, Fiona Apple, Cat Power, Hayley Williams) is a sajátja. A még mindig csak 19 éves énekes-dalszerző koraérett és fájdalmas szöveget írt a dalhoz ("Olyan, mintha/Minden hétvégén ugyanabban a buliban lennék", "Ismerem önmagam és sosem fogok mást szeretni") - de a "Pristine" igazi sztárja mégis Jordan fülbemászó és stadionméretű gitárszólama. Jelenleg senki sem tudja átadni olyan autentikusan a tinédzser-életérzést, mint a Snail Mail, de Lindsey Jordan itt a himnikusságtó sem retten meg.

Snail Mail - "Pristine"

 

heavenandearth.jpg30. Kamasi Washington

"Fists of Fury"

(Young Turks)

A szaxofonos Kamasi Washington roppant méretű új albumának egyik fele a menny, a másik a Föld leképezése a komplex, de könnyen befogadható spirituális jazz által, amivel Washington eredetileg belopta magát a szívünkbe - vagy akár azt is lehet mondani, hogy a Heaven-oldal egy utazás a zenész belső világában, az Earth pedig kitekintés a külvilágra. Épp ezért nem meglepő, hogy az utóbbi lemezoldal Washington eddigi legdühösebb felvételéve, a "Fists of Fury"-val indul. A korábban már megtárgyalt "The Space Travelers Lullaby"-jal ellentétben ez a dal nem szárnyaló spirituális zene, hanem két lábbal a földön álló, kemény jazz-funk, melyben Washington és zenekara korunk rasszizmusára és kegyetlenségére reagálnak, arra buzdítva a hallgatókat, hogy szálljanak szembe a növekvő igazságtalansággal. Patrice Quinn és Dwight Trible mozgósító szövege, valamint Washington és zenésztársai forrongó játéka olyan politikai töltetet adnak az afrofuturista jazzhez, amire eddig még nem volt példa ebben az életműben.

Kamasi Washington - "Fists of Fury"

 

get_up_10.png29. Cardi B

"Get Up 10"

(Atlantic)

Cardi B a kezdetektől fogva elsősorban a hihetetlen és csodálatos életpályája miatt nyert meg magának olyan sok zenehallgatót - hiszen egy mély szegénységbe született, afroamerikai és latin-amerikai hátterű sztriptíztáncos, aki úgy döntött, hogy kipróbálja magát a hiphop világában, majd Lauryn Hill óta az első női rapper lett, aki képes volt szólóban az Egyesült Államok slágerlistájának élére jutni bárkit maga mellé tud állítani. A tehetség és az eredetiség az ő esetében mindig másodlagos volt - ami nagy szerencse, hiszen egyikből sem jutott neki túl sok. De a "Bodak Yellow" - egy alapvetően elég átlagos trap-felvétel, amelyen Cardi Kodak Blacket másolja és drága cipőkről beszél - mégis 2017 egyik legünnepeltebb dala lett, bemutatkozó albuma, az Invasion of Privacy pedig 2018 egyik legjobb fogadtatásban részesült mainstream raplemeze. És persze vannak itt jól összerakott dalok: az "I Like It" latin trapje az idei nyár egyik meghatározó slágere volt, az "I Do"-n egy a tavalyi év egy másik nagy befutója, SZA működik közre és a "Bodak Yellow" itt is ugyanolyan hangos és nagyravágyó, mint kislemez formájában.

De a legjobb dolog itt magasan a "Get Up 10" című nyitány, ez az egyetlen hosszú verzéből álló monológ, melyben Cardi egyrészt mitologizálja a saját felemelkedését a nehéz sorból és a sztriptízbárból a korábban elképzelhetetlen gazdagságba, másrészt jól kiosztja az összes ellenfelét, köztük a gyenge rappereket, a kétszínű barátokat és azokat, akik régen utálták őt, de most nagy hangon bizonygatják, hogy ők a legnagyobb rajongói. Bár Cardi továbbra sem a szójátékok és az intelligens szövegek mágusa, de a "Get Up 10"-en a puszta energiájával és a belső dühével képes meggyőző teljesítményt nyújtani. A dal Meek Mill  "Dreams and Nightmares"-ét juttatja eszembe, ami számomra még mindig az évtized egyik legjobb albumnyitó felvétele: Meekhez hasonlóan Cardi is egy nyugodt, zongorás háttérből kiindulva jut el a szinte ijesztően intenzív csúcspontig. Szóval lehet utálni Cardi B-t, de idén elég kevés előadó kezdte ilyen felütéssel az albumát.

Cardi B - "Get Up 10"

 

once.jpg28. Peggy Gou

"It Makes You Forget (Itgehane)"

(Ninja Tune)

Peggy Gou egy dél-koreai származású, de Berlinben élő producer, aki idei Once EP-jével tört be az elektronikus tánczene köztudatba - talán annak köszönhetően, hogy ezen a kiadványon karrierjében először a saját hangját is bevetette a teljesebb hallgatási élmény kedvéért. Ezt tette az "It Makes You Foget (Itgehane)" című dalon is, ami az EP kiemelkedő pillanata: már a kilencvenes évekbeli acid house-t jazzes hatásokkal és latinos dallamokkal feldobó könnyed és fülbemászó alap is remek, de Gou énekszólama teszi ezt a felvételt igazán emlékezetessé. A huszonnyolc éves DJ - aki amúgy két éve Magyarországon is fellépett - koreai anyanyelvén szólal meg, ami a nyugati hallgatók többsége számára persze érthetetlen, de ez is hozzáad valami misztikumot a dalhoz. Gou részben rendesen énekel, de a dal bizonyos részeiben az élő beszéd eszközét is alkalmazza - a végeredmény pedig kifogástalan díva-house, amiben ezúttal az énekes és a producer egy és ugyanaz. Minden olyan év kiemelkedő a house által inspirált popzenének, amikor megjelenik egy Robyn album - de Peggy Gou 2018-ban a svéd énekesnő komoly vetélytársaként mutatkozott be.

Peggy Gou - "It Makes You Forget (Itgehane)"

 

gladly.jpg27. Tirzah

"Gladly"

(Domino)

Tirzah a londoni underground zenei színtér ígéretes tehetsége, aki a 2013-as "I'm Not Dancing" című különc dance-pop felvételével vonta először magára a szakma figyelmét. Ezt követően öt évet kellett várni az első albumra, de megérte: a Devotion egy nagyon is szerethető alternatív poplemez, aminek a "Gladly" az egyértelmű kiemelkedő pillanata. A dal és az album producere Tirzah közeli barátja, Mica Levi, aki először a Micachu and the Shapes nevű noise pop-formáció énekesnőjeként tűnt fel még a kétezres években, majd később a Felszín alatthoz hasonló filmek dark ambient zenei kíséretéért kapott nagyobb elismeréseket (a Jackie-ért még egy Oscar-jelölést is!). A "Gladly" pont olyan minimalista, lecsupaszított zene, mint az "I'm Not Dancing", de Tirzah és Mica Levi ezúttal a neo soul alapjaiig ásnak le, amíg eljutnak a lehető legkevesebb hangból álló balladáig. A hangszerelés tényleg csontvázszerű, a levegős zongorák felett Tirzah a valódi szerelem erejéről énekel, ami képes elfeledtetni a külvilág szörnyűségeit és gyűlöletét. A "Gladly" a "sokat markol, keveset fog"-közhely ellentéte: annyira kevés eszközt használ, hogy szinte ott sincs, de mégis rengeteg érzelmet mozgósít.

Tirzah - "Gladly"

 

bubblin.jpg26. Anderson .Paak

"Bubblin"

(Aftermath)

Anderson .Paak legrosszabb döntése idén az volt, hogy kihagyta az új albumáról ezt a nagyszerű kislemezt - lehet, hogy az Oxnard még a "Bubblin"-nal sem lett volna olyan jó, mint a 2016-os Malibu, de ez a dal önmagában is elég sokat emelt volna a kaliforniai rapper-énekes visszatérésén. Bár .Paak elsősorban R&B előadóként ismert, a "Bubblin" színtiszta nyugati parti hiphop, melyen az egyébként tényleg oxnardi születésű énekes megmutatja, hogy a rappeléshez is vannak adottságai - sőt, ezen a dalon le is körözi a legtöbb valódi rappert. A szöveg nem túl bonyolult: .Paaknak mindig fontos témája volt a szegény származása és a kitörés iránti vágya és most, hogy végül sikerült elérnie azt a bizonyos jobb életszínvonalat, dicsekszik is egy sort az új gazdagságáról és azokról a drága dolgokról, amik eddig elérhetetlenek voltak a számára és amiket most már simán megkaphat. Ehhez egy illően feldobott trap-háttér csatlakozik, ami dübörgő basszusával elég messze van a Malibu soulos/klasszikus rhythm and bluesos hangszereléseitől. A "Bubblin" a 2018-as nyár egyik meghatározó hangja volt, de .Paak aztán érthetetlen módon lehagyta az Oxnardról és a jóval vértelenebb "Tints"-et választotta új albuma első kislemezének (azt a dalt, ami talán minden idők legbénább Kendrick Lamar-verzéjét tartalmazza). Felfoghatatlan, hogy miért csinálta ezt, de a "Bubblin"-nal Anderson .Paak azért még mindig magáénak tudhatja az év egyik legjobb dalát.

Anderson .Paak - "Bubblin"

 

lets_dance.jpg25. Spiritualized

"Let's Dance"

(Fat Possum/Bella Union)

Jason Pierce legutóbbi Spiritualized-albuma, az And Nothing Hurt akár a majdnem harminc éve aktív space rock projekt utolsó nagylemeze is lehet (mondjuk ugyanakkora esélye van annak is, hogy nem most hallunk utoljára a Spiritualized felől). De ha tényleg nincs tovább, akkor J. Spaceman elmondhatja majd magáról, hogy egy nagy dobással búcsúzott el; a súlyos tüdőgyulladást, heroinfüggőséget és kemoterápiát is átvészelő brit art rock-legenda a kilencvenes években még képes volt olyan nagyzenekari támogatással és Dr. John vendégszereplésével kiegészített, ambiciózus monstrumokat készíteni, mint a Ladies and Gentlemen We Are Floating in Space, de a 2018-as zenei tájképben erre már egyszerűen nem volt lehetősége, bárhogy is akarta. Úgyhogy az And Nothing Hurt nagy részét egymaga készítette el egy számítógépen. Persze mások is megjelennek az albumon Pierce-en kívül, mert arra azért volt pénze, hogy rövid időre kibéreljen néhány stúdiót, de alapvetően ez egy elég magányos album, egy közeledő halállal szembenéző, öregedő kvázi-rocksztár albuma.

A "Let's Dance" egyrészt tökéletes dal lassú tánchoz, másrészt nagyjából összefoglalja, hogy miről szól ez az album zeneileg. Itt van persze a Spiritualized összes ismertetőjegye (pszichedelikus, elszállt barokk pop bluesos és gospeles hatásokkal), de ez a dal csendesebb, mint ami Pierce-től megszoktunk és az énekes egy sorsával megbékélő emberként jelenik meg rajta. Soraiból arra következtethetünk, hogy az elbeszélő nem hiszi, hogy túl sok ideje maradt még ("Későre jár/És elveszik az összes álmunkat", "Életünk hátralevő része holnap hajnalig tart"), de az tenné a legboldogabbá, ha maradhatna még egy kicsit és táncolhatna a rádióból szóló Big Starra. A "Let's Dance" lágyan csilingelő gitárjai is megidézik a hetvenes évek kultikus power pop zenekarát, majd az utolsó percekben a dal egy hamisítatlan Spiritualized-féle nagyzenekari kakofóniába fordul. Ha tényleg ez a vége Jason Pierce számára, akkor azt mondhatjuk, hogy a csúcson hagyta abba. Ha nem, akkor még inkább örülhetünk, mert a brit alternatív zene egyik nagy öregje még mindig a legjobb formájában van.

Spiritualized - "Let's Dance"

 

konoyo.jpg24. Tim Hecker

"This Life"

(Kranky/Sunblind)

A "This Life" az első dal a Konoyón, Tim Hecker Japánban készült új albumán - és a kanadai ambient zenész semmit sem tart vissza ezen a kilencperces, eposzi instrumentális utazáson. Hecker ezen a lemezen egy japán gagaku-zenekarral (a gagaku egy japán klasszikus zenei stílus) dolgozott, akik egy eddig ismeretlen, új hangzást visznek a producer folyamatosan fejlődő, de közben mindig egyszerűen felismerhető hangzásvilágába. Itt a keleti minták végtelenségig nyújtott hangjegyekkel, elkezdett, majd hirtelen elvágott dallamokkal és nehezen befogadható, zajos drone-sikoltással keverednek. Hecker zenéje sosem volt kifejezetten hallgatóbarát, de a "This Life"-on van benne valami nyugtalanság és szomorúság, a felépítése teljesen absztrakt, de valahogy mégis érezni lehet a mai politikai és környezeti légkör okozta rémületet ebben a néha véget nem érőnek tetsző dark ambient felvételben.

Tim Hecker - "This Life"

 

suspirium.jpeg23. Thom Yorke

"Suspirium"

(XL)

Szóval a Sóhajok-remake elég vacakul sikerült, de azért nem volt teljes a kudarc: Luca Guidagagnino legalább egy jó döntést hozott, amikor Thom Yorke-ot kérte fel zeneszerzőnek a filmhez. Ahhoz képest, hogy Yorke korunk legfontosabb rockzenekarának frontembere, a Radioheaden kívül a Sóhajok előtt még nem alkotott igazán maradandót (sem szólólemezeivel, sem az Atoms for Peace énekeseként). Ez most végre megváltozott: a "Suspirium" Yorke eddigi legjobb nem Radioheades dala, egy teljesen letisztult ballada, ami mindössze egy egyszerű zongorafutamra és az énekes angyali fejhangjára épül. Ahogy a legutóbbi Radiohead-album, az A Moon Shaped Pool szerzeményei, úgy a "Suspirium" is megtévesztően szép dal, miközben a szövege a sötétség, létezés és az emberi test dilemmáit boncolgatja (Yorke már az elején az "Ez egy keringő, ahogy a testünkről gondolkodunk és arról, hogy mit jelentenek a megváltásunknak" sorral kezd), ami kicsit rímel is a Sóhajok témájára, bár Guadagnino elmondása szerint a dal már azelőtt megszületett, hogy Yorke elkezdett volna a film soundtrackjén dolgozni. Bármi is az igazság, annyi biztos, hogy a "Suspirium" Thom Yorke szólókarrierjének eddigi csúcspontja, egy gyönyörű és nyugtalanító sirám, és egy tökéletes horror-főcímdal.

Thom Yorke - "Suspirium"

 

isolation.jpg22. Kali Uchis

"In My Dreams" (feat. Gorillaz)

(Rinse/Virgin/Universal)

Kali Uchis bemutatkozó albuma, az Isolation egy eklektikus pop remekmű, amin találunk kortárs R&B-t (a Tyler, the Creator és Bootsy Collins közreműködésével felvett "After the Storm"), hiphopot (a Kimet és Kanyét is megemlítő "Miami") és reggaetont (a műfaj egyik sztárját felvonultató "Nuestra Planeta"). De a legjobb dal egy kicsit meglepő módon a kolumbiai származású énekesnő megszokott hangzásából teljesen kilógó "In My Dreams", az egyetlen dal az albumon, aminek Damon Albarn volt a társszerzője és a producere. Albarn idén különösen aktív volt - kiadott még egy új Gorillaz albumot (The Now Now) és egy új The Good, the Bad & the Queen albumot (Merrie Land), tulajdonképpen csak egy új Blur-lemez kellett volna ahhoz, hogy teljes legyen a kép - de azt hiszem, ő sem csinált jobb dolgot idén az "In My Dreams"-nél. Ez a dal színtiszta lo-fi elektropop élvezet, egyenesen visszarepít a kétezres évek első felébe, amikor olyan formációk szórakoztak a laptop-alapú indie elektronikával, mint a Postal Service és maga a Gorillaz. Albarn tényleg álomszép alapja felett Uchis az erőszak, prostitúció és drogkereskedés sújtotta Kolumbiából való kitöréséről énekel és arról, hogy sikerült megvalósítania a jobb életről szőtt álmait. A dal majdnem annyira felemelő és örömteli, mint Uchis története.

Kali Uchis - "In My Dreams" (feat. Gorillaz)

 

geyser.jpg21. Mitski

"Geyser"

(Dead Oceans)

A "Geyser" az első dal Mitski Miyawaki új albumán, a japán-amerikai indie zenész számára nagy művészi előrelépést jelentő Be the Cowboyon - és micsoda nyitány ez! A szöveg Mitski szerint tiszta érzés, semmi hagyományos elbeszélésmód (pedig még a Be the Cowboy elődjén, a 2016-os Puberty 2-n is fontos szerep jutott a történetmesélésnek); a "Geyser" egy szenvedéllyel és fájdalommal teli szerelmes dal, amelyben az énekes egyenesen fejezi ki a vágyait ("Te vagy az első/Te vagy az, akit akarok", kezdi Mitski ellentmondást nem tűrően az első verzét). A felépítés is hátat fordít a hagyományos dalstruktúráknak: a jól megszokott verze-refrén váltakozás helyett a "Geyser" tényleg úgy van megszerkesztve, mint... nos, egy valódi gejzer. A három különböző variációban elismételt rövid verze növeli a feszültséget, aztán egy ponton a dal szétrobban és a levegőbe taszítja kaotikus érzelmeit. Mindehhez Mitskinek két és fél percre van szüksége - a "Geyser" tökéletes bevezető egy további miniatűr remekművekkel teli albumhoz.

Mitski - "Geyser"

 

Következő rész (20-1)

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr1114392174

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.