2018: 100 kedvenc dal (80-61)
2018. december 07. írta: aron.kovacs

2018: 100 kedvenc dal (80-61)

2018_songs.jpg

2018 legjobb dalai a stoner metaltól az elektropopig, a GOOD Music-tól a PC Music-ig és Cardi B-től az Arctic Monkeysig , Yves Tumorig, Father John Mistyig és tovább:

 

Előző rész (100-81)

 

heavens_only_wishful.jpg80. MorMor

"Heaven's Only Wishful"

(Don't Guess)

Ha csak ránézünk a MorMorról - azaz Seth Zara Niquistről - készült fotókra, abból biztos nem jövünk rá, hogy a fiatal torontói zenész pont az indie rock egyik lehetséges megmentője. A gengszterrapper külső azonban érzékeny belsőt takar: Niquist néhai nagyanyja tiszteletére választotta a MorMor művésznevet és első kislemeze, a "Heaven's Only Wishful" egy megható ballada a gyerekkorban átélt veszteségekről. Zeneileg ez a dal (aminek egy másik változata később az azonos című EP-n jelent meg) lo-fi indie rockként indul, ami akár a kilencvenes évekből is származhatna, majd fokozatosan a nyolcvanas éveket idéző new wave-es szintipoppá változik, de sosem veszti el azt a melankóliát, ami már Niquist első soraiból is érződik ("Csak egy szegény fiú vagyok/És válaszokra várok") és amit az énekes néhol egészen ijesztő képekkel fejez ki ("Az élet és a borzalmai/Nincs szabadulás/Ne kísértsd a keselyűket/Akik fölöttünk köröznek"). A "Heaven's Only Wishful" erős kezdés, az bizonyos.

MorMor - "Heaven's Only Wishful"

 

thingamajig.jpg79. Miya Folick

"Thingamajig"

(Terrible/Interscope)

Ez a dal - egy japán-amerikai énekesnő, Miya Folick bemutatkozó albumának nyitánya - nem nagyon hasonlít Folick szintipunkos korábbi kislemezeire (mint a "Deadboy" vagy a "Stock Image"). A hangszerelés teljesen lecsupaszított, csak néhány alig hallható akkord és egy végtelenített háttérvokál jelenti a hátteret, ami előtt Folick szabadon engedheti a saját hangját. A kissé homályos és impresszionista szöveg az előadó elmondása szerint a világ jelenlegi kaotikus helyzetére reagál, de manapság minden egyes dalszerző ezt mondja. A "Thingamajig"-ot valójában Folick hangjának érzelmi ereje emeli igazán fel, ami csendes himnusszá teszi ezt a minimális popballadát a sebezhetőségről és a felelősségvállalásról. Persze azok a vonósok is segítenek, amik a dal utolsó harmadában lépnek be és a végére egyfajta crescendót érnek el, miközben Folick a "Csak te tudod, hogy most mit kell tenned" tanáccsal hagy ott minket.

Miya Folick - "Thingamajig"

 

the_mint.jpg78. Earl Sweatshirt

"The Mint" (feat. Navy Blue)

(Tan Cressida/Columbia)

2018-ban kicsit lehangoló volt a hiphop világának eseményeit követni: vitatkozhattunk azon, hogy Lil Pump vagy 6ix9ine a gázabb a sajnos még mindig egyre népszerűbbé váló SoundCloud rapperek közül vagy figyelhettük, ahogy Kanye West egyre mélyebbre ássa magát a Trump-párti kijelentések és a teljes politikai tudatlanságról árulkodó "bölcsességei" gödrében (de ő legalább a végén észrevette, hogy ideje lenne befognia a száját). Egyetlen igazán nagyszerű mainstream hiphop lemez sem jelent meg ebben az évben - kivéve, ha Cardi B Invasion of Privacyját akarjuk nagyszerűnek nevezni, de azt inkább ne akarjuk. Szerencsénkre azonban Earl Sweatshirt két év csend után úgy döntött, hogy új lemezzel áll elő és javít egy kicsit a műfaj katasztrofális 2018-as helyzetén.

Earl - Frank Ocean után a második legjobb dolog, amit az Odd Future a világnak adott - egy kimagaslóan tehetséges lírai rapper, aki az agyatlan, unásig ismételt kétszavas refrének korában is inkább az intelligens szövegvilágra és a bonyolult rímképletekre helyezi a hangsúlyt. A "The Mint", a második kislemez visszatérő albumáról (az elég semmitmondó című Some Rap Songsról) mindössze két verzéből áll, melyek közül az elsőt egy ismeretlen New York-i underground rapper, Navy Blue szolgáltatja (aki amúgy Earl haverja, a feltörekvő szintén New York-i előadó, MIKE alkotótársaként ismert). Earl szövege szokás szerint mély és depressziós, az alkohol és a kábítószerek romboló hatásáról szól, de azért belefér egy csomó okos szójáték és néhány utalás az olyan pályatársakra, mint Nas vagy a már említett MIKE. A poros zongora-hangmintára épülő háttér is elég oldschoolos. A "The Mint" minden, ami hiányzik a mai mainstream rapből.

Earl Sweatshirt - "The Mint" (feat. Navy Blue)

 

make_me_feel.jpg77. Janelle Monáe

"Make Me Feel"

(Wondaland/Bad Boy/Atlantic)

Az év egyik legnagyobb zenei csalódása számomra a hatalmas felhajtással körített Janelle Monáe album volt, amit már a megjelenése előtt szinte világmegváltó remekműnek kiáltottak ki, de aztán csak ötven percnyi túlproducerelt és összecsapott rádiópop lett belőle, ami egyenlő arányban tartalmazott klisés mozgalmi dalokat és kifejezetten kínos szexuális témájú dalokat. Az egydimenziós feminista jelszavakkal telepakolt Dirty Computerrel Monáe - aki az évtized első felében két nagyszerű dupla konceptalbummal hívta fel magára a figyelmet - egyszerűen eladta magát a több kattintásért. De azért volt egy jól eltalált dal ezen a lemezen, amihez érdemes volt visszatérni - még ha csak azért is, mert Monáe itt ügyesen másolta Prince stílusát. A "Make Me Feel" egy nyolcvanas évekbeli szintifunkot idéző biszexuális himnusz, ami talán nem több professzionális Prince-cosplaynél, de legalább lazán ritmusos, szórakoztató és emlékezetes. Ez pedig sajnos a Dirty Computer többi dala közül egyikről sem mondható el (még arról sem, amelyiken maga Grimes is feltűnik).

Janelle Monáe - "Make Me Feel"

 

keflavik.jpg76. Kasper Marott

"Keflavik"

(Seilscheibenpfeiler)

Vannak dalok, amelyek azért kapnak helyet ezen a listán, mert valamilyen értelemben jelentősek, vagy mert mondanak valamit a világ jelenlegi helyzetéről. A dán house producer Kasper Marott "Keflavik" című felvétele - ami az azonos című EP-n jelent meg a Modeselektor, egy berlini elektronikus duó Seilscheibenpfeiler nevű kiadójánál - természetesen nem tartozik ezek közé. Ez a dal színtiszta house-eufória, egy izlandi városról kapta a nevét, de inkább Olaszországot juttatja eszünkbe (az italo diszkós szintiszólamnak köszönhetően) és 2018-ban számtalan európai klubot megmozgatott megállíthatatlan ritmusa és fülbemászó, eksztatikus basszusa. A "Keflavik" tehát sokkal inkább az a fajta dal, ami csakis azért tartozik az év legjobbjai közé, mert olyan sok felszabadult és boldog pillanatot okozott a hallgatóinak.

Kasper Marott - "Keflavik"

 

parking_lot.jpg75. Grouper

"Parking Lot"

(Kranky/Yellow Electric)

Néhányan csalódásként könyvelték el, hogy Liz Harris új Grouper albuma - az első a négy évvel ezelőtti nagy sikerű Ruins óta - nem sokkal lépte túl egy átlagos EP hosszát. Azt persze el kell ismerni, hogy a Grid of Points mindössze huszonkét perces futásideje eleve kizárja a legjobb Grouper album címéért folyó versenyből (a győztes a 2008-as Dragging a Dead Deer Up a Hill és a 2011-es A I A: Alien Observer közül valamelyik), de azt nem mondhatjuk, hogy Harris nem érte el ezekkel a dalokkal pontosan azt, amit akart. A "Parking Lot" is ezt bizonyítja: egy fátyolos hangon előadott zongoráés ambient felvétel, ami tele van fojtott érzelmekkel és nehezen megfejthető képekkel. Harris kezei között a dream pop minimális és szikár, de mégis ragyogó, mint egy napfényes és hűvös téli nap.

Grouper - "Parking Lot"

 

hatchie_sleep.jpg74. Hatchie

"Sleep"

(Ivy League/Double Double Whammy)

A Hatchie művésznév mögé rejtőző Harriette Pilbeam egy ausztrál énekes-dalszerző, akit sokan máris a dream pop és a shoegazing új poszterarcaként emlegetnek. Bemutatkozó EP-je, a Sugar & Spice máris felhívta magára az egykori Cocteau Twins-gitáros Robin Guthrie figyelmét, aki még az év elején remixelte a húszperces minialbum "Sure" című nyitódalát. A "Sleep", az EP egyértelmű csúcspontja egy optimista és melegszívű szerelmes dal, amire rá lehet húzni az összes egyértelmű hasonlatot: Cocteau Twins, Mazzy Star, a My Bloody Valentine barátságosabb pillanatai, Beach House... de Pilbeam a dream pop-kánon és a nyolcvanas évekbeli szintipop jól ismert hangjait elég frissességgel és élettel tölti meg ahhoz, hogy a "Sleep" ne csak a sokadik ötlettelen utánzat legyen. Csak így tovább!

Hatchie - "Sleep"

 

stir_fry.jpg73. Migos

"Stir Fry"

(Quality Control/Capitol/Motown)

Az, hogy egy album nagyon hosszú, nem minden esetben jelenti azt, hogy nagyon rossz is - a Beatles Fehér Albuma például pont mostanában lett ötven éves és szerintem senkinek sem kell elmondani, hogy az tényleg egy korszakos remekmű. De ezek az elnyújtott, unalmas raplemezek, amiket a nagy kiadók a több streamelés és a busásabb bevételek reményében akarnak lenyomni a torkunkon? Hát kösz, inkább nem kérek belőlük. Mármint kinek volt úgy igazán szüksége másfél órányi zenére Drake-től vagy száz percnyire a Rae Sremmurdtől? És kinek kellett egy százhat perces duplalemez a Migostól, a jelenlegi legnépszerűbb trap-csapattól, ami ráadásul olyan, mintha a tavalyi Culture legrosszabb dalait hallgatnánk újra és újra?

Na jó, azért voltak kivételek; a "Stir Fry", ami még 2017 legvégén jelent meg a Culture II beharangozó kislemezeként, például egy egészen érdekes dal, bár erről nem pont Takeoff, Quavo és Offset, a Migos három rappere tehet. Az igazi sztár itt ugyanis a producer Pharrell Williams hangszerelése, amit állítólag még 2008-ban rakott össze T.I. számára, aki viszont sosem használta fel. Szerencsére ez a Neptunesosan minimalista, ütemes háttér végre méltó gazdára talált a Migos személyében. Ezen a könnyed és szórakoztató dalon mindhárom rapper a legjobb formáját mutatja, ami 2018-ban aztán nem volt elmondható mindegyikükről. Jobb lett volna, ha inkább tizenegynéhány ilyen dallal állnak elő egy terjengős és felejthető album meg néhány egészen kínos szólólemez (mint Quavo hülye címével eleve elrettentő Quavo Huncho című debütálása) helyett.

Migos - "Stir Fry"

 

mariners_apartment_complex.jpg72. Lana Del Rey

"Mariners Apartment Complex"

(Polydor/Interscope)

Lana Del Rey tavaly kiadott egy nagyszerű albumot (Lust for Life), úgyhogy biztos kevesen számítottak arra, hogy két-három évnél kevesebbet kellett várni a folytatásra. Szerencsére a melankolikus kaliforniai AM-pop királynője gondolt egyet és összeállt 2017 sztárproducerével, Jack Antonoff-fal (aki nélkül nem lenne ugyanolyan Lorde Melodramája vagy Taylor Swift Reputationje), hogy meglepetésszerűen leleplezzen néhány barokkos hangszerelésekkel és fáradt harmóniákkal teli pszichedelikus pop-gyöngyszemet. Az első ezek közül a "Mariners Apartment Complex" volt, melyen egyrészt már megint a jól megszokott Lana tért vissza (a klasszikus rockos utalások, a depresszió és a bonyolult szerelmi kapcsolatok...), de közben az énekesnő itt energikusabbnak és művészileg érettebbnek tűnik, mint valaha. Szóval bocsi Vampire Weekend, de nekem a legnagyobb várakozással megelőzött 2019-es lemez biztosan a Norman Fucking Rockwell.

Lana Del Rey - "Mariners Apartment Complex"

 

me_and_michael.jpg71. MGMT

"Me and Michael"

(Columbia)

Az év egyik legnagyobb zenei pozitív csalódása egyértelműen az új MGMT-album volt, amelyen Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser hátat fordítottak a 2013-as cím nélküli lemez sehova sem vezető progresszív rockos modorosságainak és inkább visszatértek ahhoz, ami eredetileg híressé tette őket: az áramvonalas pszichedelikus szintipophoz. A Little Dark Age azért nem egy kiköpött Oracular Spectacular: a tónusok itt sötétebbek és a dalok visszafogottabbak, megjelenik a chillwave hatása (Ariel Pink és Connan Mockasin is közreműködnek) - de az album legszebb pillanata mégis a "Me and Michael" szintetizált örömzenéje. Ez a felvétel tökéletes popzenei desszert, valahol a nyolcvanas évek europopja, a brit újromantikus popzene és a klasszikus John Hughes-filmek soundtrackje között helyezkedik el; nem csak az MGMT, de az egész év egyik kiemelkedő dala.

MGMT - "Me and Michael"

 

soil.jpg70. serpentwithfeet

"bless ur heart"

(Secretly Canadian/Tri Angle)

Két évvel ezelőtt az év negyedik legjobb albumának választottam Josiah Wise, azaz serpentwithfeet bemutatkozó EP-jét, úgyhogy nekem elég nagy örömhír volt a New York-i kísérletező zenész első rendes nagylemezének megjelenése. A "bless ur heart" jelent meg elsőként a soil című albumról, és gyorsan egyértelművé tette, hogy Wise semmit sem veszített abból a különleges képességéből, aminek köszönhetően erőtlenül teszi formátlanná és olvasztja össze a különböző stílusokat. A "bless ur heart" egy gyönyörű, költői szerelmes dal, amit Wise a megszokott falzetthangján ad elő, miközben egyesíti a blisters EP-n már megszokott avantgárd popzenét a kortárs R&B-vel, a barokkos beütésekkel és természetesen a gospellel, a végeredmény pedig már megint olyan, mint egy őszinte, lebegő fohász. Nem serpentwithfeet az egyetlen, aki ilyen mutáns queer popzenében utazik mostanában (elsőnek Lotic vagy Yves Tumor vagy Elysia Crampton idei albumai ugranak be), de csak az ő zenéje ilyen habkönnyű és levegős.

serpentwithfeet - "bless ur heart"

 

cleo.jpg69. Donato Dozzy

"Cleo"

(Eerie)

Donato Dozzy egy olasz producer, aki ugyanúgy képes magáévá tenni az acid technót (mint ezen a dalon a Tin Mannel közös Acid Test 09 EP-ről) és az elszállt progresszív elektronikát (mint a 2013-as Plays Bee Mask albumon). A "Cleo" című felvétele a Mindless Fullness című idei EP-n látott napvilágot és leginkább a tavalyi listámon szereplő egyik dalhoz, Lorenzo Senni "The Shape of  Trance to Come"-jához tudom hasonlítani. A sokszor lenézett trance stílus futurista, progresszív változata ez, nyolc percig nyújtja el Dozzy csodás szintetizátorait és a monoton ritmus fokozatosan tényleg egyfajta révületet idéz elő a hallgatókban. Ebben a dalban (ahogy ez EP hasonlóan nagyszerű másik felvételében, a "Mindless Fullness"-ben is) nincs semmi nehézkesség, Dozzy lebegő, súlytalan elektronikus zenét teremtett, ami első hallásra talán elég távol van a táncparketteket meghódító techno-himnuszoktól, de euforikus basszusszólama mégis páratlan élményt tud nyújtani.

Donato Dozzy - "Cleo"

 

asap_forever.jpg68. A$AP Rocky

"A$AP Forever" (feat. Moby)

(A$AP Worldwide/Polo Grounds/RCA)

Ez a dal volt az első kislemez A$AP Rocky új albumáról - és egy rövid ideig feltámasztotta a reményeinket, hogy ez az album akár olyan jó is lehet, mint Rocky nagyszerű korai lemezei. Persze nem lett olyan jó, hiszen a New York-i rapper egyszerűen már nem annyira izgalmas jelenség, mint amikor 2011-ben először feltűnt a cloud rapet, a déli/középnyugati hiphopot és a belassult pszichedéliát egyesítve egy fura, elszállt hangzásba Clams Casino és egyéb különc producerek segítségével. Az "A$AP Forever" - az eredeti, nem a T.I. és Kid Cudi verzéivel dúsított albumverzió - azért egy dal erejéig megidézi Rocky karrierjének azt a rövid, de emlékezetes csúcspontját. A dal Moby "Porcelain"-ja köré épül, a szövegben pedig Rocky az A$AP Mob-kollektíva iránti hűségét bizonygatja (a cím a keleti parti rap egy másik fontos kollektíváját, a Wu-Tang Clant idézi, akik ugyebár a Wu-Tang Forever címet adták második lemezüknek). A dal végén van egy meglepően érzékeny zongorás rész. Sajnos a TESTING-en nem volt még egy olyan jól eltalált felvétel, mint az "A$AP Forever" (bár Frank Ocean és Dev Hynes is közreműködtek rajta), pedig jó lett volna, ha a kusza kísérletezés helyett Rocky inkább még több ehhez hasonló dalt vesz fel.

A$AP Rocky - "A$AP Forever" (feat. Moby)

 

compro.jpg67. Skee Mask

"50 Euro to Break Boost"

(Ilian Tape)

Skee Mask - azaz Bryan Müller, egy berlini techno/drum and bass producer - második albuma, a Compro elég nagy áttörést hozott a huszonöt éves előadó számára. Ez nem is meglepő, hiszen ez tényleg egy kiváló nagylemez volt, tele egyszerű, de nagyszerű elektronikus zenével. Az album magját a "50 Euro to Break Boost"-tól a "Soundboy Ext."-ig tartó háromdalos sorozat jelenti, melyek közül az első talán a Compro meghatározó pillanata. A "50 Euro to Break Boost" tényleg nem akar sokat: öt percen keresztül mindössze egy vég nélkül ismétlődő breakbeat-ritmusból és néhány leereszkedő, visszhangba mártott hangjegyből épül fel és látszólag nem is nagyon halad sehova... de mégis képes mindössze ennyivel eléri azt, hogy a hallgató el tudjon benne veszni, majd (ha véget ért) még sokáig ne tudja kiverni a fejéből ezt a minimalista gyöngyszemet.

Skee Mask - "50 Euro to Break Boost"

 

daytona.jpg66. Pusha T

"If You Know You Know"

(GOOD Music/Def Jam)

Elég sok dolog esküdött össze a DAYTONA, Pusha T harmadik szólólemeze ellen: eredetileg King Push lett volna a címe (és egy előzmény, a King Push - Darkest Before Dawn: The Prelude 2015-ben már meg is jelent), de Pusha aztán megváltoztatta a terveit Kanye West tanácsára - és ha már Kanyéről beszélünk, ez az album éppen Donald Trumppal való haverkodása kellős közepén jelent meg, ami megint nem tett jót neki. A borítón a néhai Whitney Houston drogos kellékekkel teli fürdőszobájáról készült fotó látható, amit sokan különösen ízléstelennek tartottak; és amikor kiderült, hogy az album mindössze huszonegy perces lesz és csak hét dalból fog állni, felvetődött a kérdés, hogy tényleg vállalható lesz-e ez az album egy olyan tapasztalt veterán életművében, amilyen Pusha.

De aztán a DAYTONA legelső dalát, az "If You Know You Know"-t hallva gyorsan el is oszlottak a kétségek: Pusha a legjobb Clipse-es formájában rappel örökzöld témájáról, a kokainról és a dílerkedésről, a stílusa pont olyan gyilkos és brutális, amilyen legnagyobb remekművei (a We Got It 4 Cheap mixtape-sorozat, a Hell Hath No Fury) idején volt. Kanye hangszerelése gazdag és professzionális, arra emlékeztet, hogy West még akkor is korunk legjelentősebb rap-producere, ha pont elég messzire gurultak a gyógyszerei. Az "If You Know You Know"-t hat hasonlóan kifogástalan dal követte a lemezen, amit sokan azonnal az év egyik legjobb rapalbumának kiáltottak ki. A leghírhedtebb felvétel talán a záró "Infrared" volt, ami egy elég dühös csatározást indított Pusha és Drake között, de erről majd később lesz szó.

Pusha-T - "If You Know You Know"

 

spells.jpg65. Jenny Hval

"Spells"

(Sacred Bones)

Jenny Hval, az avant-pop norvég királynője két évvel ezelőtt adta ki a legutóbbi albumát, a Blood Bitch című koncteptlemezt a menstruációról és a vámpírokról. Idén főleg első regényének Paradise Rot című angol fordítása adott okot arra, hogy emlegessük a nevét - de Hval közben egy új EP-t is kiadott. Erről a kiadványról a "Spells" talán a legjobb dal: elég messze van a Blood Bitch elektronikus ambient popjától, helyette egy szétterjeszkedő, jazzes barokk pop-felvételt kapunk vonósokkal, zongorával, tromibtával és szaxofonnal. Az előző néhány Jenny Hval album sötét, drone-alapjai után ez a gazdag és organikus hangszerelés elég meglepőnek tűnhet, ahogy a szöveg is szokatlanul visszafogott. Régi vámpírfilmek, Virginia Woolf és különféle filozófiai teóriák helyett a "Spells" majdnem egyszerű szerelmes dalként működik, kivéve amikor Hval olyan sorokat énekel, mint a "Nem leszel sokáig ébren/Találkozunk a legkisebb nagy ismeretlenben". A "Spells" bizonyítja, hogy a kevésbé agyas kedvében lévő Jenny Hval sem megvetendő.

Jenny Hval - "Spells"

 

lemon_glow.jpg64. Beach House

"Lemon Glow"

(Sub Pop)

Victoria Legrand és Alex Scally jól becsaptak minket ezzel a dallal. A "Lemon Glow" volt az első kislemez a Beach House hetedik albumáról (ami az elég találó 7 címet kapta) és egy rövid ideig elhitette velünk, hogy a baltimore-i duó itt most nagyon el fog távolodni a komfortzónájától. A "Lemon Glow" persze még mindig egyértelműen dream pop, de van benne valami olyan áramvonalasság vagy lesarkítottság, ami nem jellemző az általában hosszan elnyújtózó, félálom-hangulatú himnuszokban utazó párosnak. Ha valamihez, akkor leginkább a korai The Knife-hoz hasonlítana,  ha a Dreijer-testvérek bevettek volna néhány nyugtatót, mielőtt elkészítették a Deep Cuts-ot. A szöveg olyan szinesztéziákkal van tele, mint a "cukorkaszínű szenvedés", miközben Legrand egy boldogító kapcsolatról énekel (a dal épp Valentin-napon jelent meg). Aztán a 7 egyáltalán nem lett olyan, mint a "Lemon Glow", hanem inkább a Depression Cherry jobban kidolgozott folytatásának lehet nevezni, ez a dal pedig teljesen kilóg belőle. De azért nem volt rossz kitérő.

Beach House - "Lemon Glow"

 

no_tears_left_to_cry.jpg63. Ariana Grande

"No Tears Left to Cry"

(Republic)

2016-ban Ariana Grande kiadott egy nagy sikerű albumot (Dangerous Woman) rajta az addigi legjobb kislemezével ("Into You") - és az egykori Nickelodeon-sztár valódi, érett popsztárrá vált. Aztán 2017. május 22-én, Grande manchesteri koncertje után egy öngyilkos merénylő megölt 22 embert az aréna előterében. Egy ilyen szörnyű élmény bárkit összetörhet, de Grande kivívta mindenki elismerését azzal, hogy néhány héttel a tragédia után szervezett egy hatalmas jótékonysági koncertet (a Coldplay, Justin Bieber, Miley Cyrus, Liam Gallagher és mások közreműködésével), ezt követően Manchester tiszteletbeli polgárává nyilvánították az énekesnőt, aki nem hagyta magát megfélemlíteni és folytatta az európai turnéját.

Egy évvel a manchesteri bombázás után pedig megjelent Grande negyedik albumának első kislemeze, a "No Tears Left to Cry". Az események ismeretében a többség arra számított, hogy ez a dal valami érzelmes popballada lesz és az első másodpercek ezt a hatást is keltik, de aztán - mintha fekete-fehérből színesbe váltanánk - berobban a dalba egy UK garage-ritmus és az egész egy modern diszkó-himnusszá változik, amelyben a popsztár arról énekel, hogy össze kell gyűjtenie az erejét és ki kell törnie abból a mélypontból, ahová az elmúlt évek tragédiái juttatták. A "No Tears Left to Cry" pedig tényleg tökéletes visszatérés volt, a Sweetener pedig Grande karrierjének legjobb albuma lett. És ki tagadhatja le, hogy előadója jelenleg a világ legjelentősebb popénekese?

Ariana Grande - "No Tears Left to Cry"

 

kids_see_ghosts.jpg62. Kids See Ghosts

"Reborn"

(GOOD Music/Def Jam)

Kid Cudinak tényleg újjászületésre volt szüksége: egyrészt ott voltak az elmúlt néhány évére árnyékot vető drogproblémái, másrészt pedig ott volt az apró kellemetlenség, hogy egy ideje kivétel nélkül csak borzalmas zenét adott ki a kezei közül. Ki emlékszik például a 2015-ös Speedin' Bullet 2 Heavenre, Cudi "alternatív rock" lemezére, amit annak idején sokan az év legrosszabb albumának nyilvánítottak? Cudi legnagyobb szerencséje, hogy jóban van Kanye Westtel - bár ez inkább amolyan szeretlek-gyűlöllek viszony, ami tíz éve kezdődött, amikor Ye felfigyelt a clevelandi rapperre és felajánlott neki egy rövid vendégszereplést az 808s & Heartbreaken - aki idén sokadszorra is kisegítette őt egy közös album, a Kids See Ghosts formájában.

A többi idei GOOD Music-lemezhez hasonlóan a Kids See Ghosts is nagyon rövid, de ez az egyetlen, amit akár kétszer ennyi ideig is szívesen elhallgattam volna, a központi darabja pedig a "Reborn", egy szinte 808s & Heartbreakesen vallomásos alternatív R&B-felvétel. Cudi felidézi múltbéli depresszióját és kísérteteit, majd eldönti, hogy új életet kezd és inkább előre halad. Kanye is megjelenik egy szerencsére elég rövid időre, hogy már megint az eléggé túltárgyalt bipoláris zavaráról beszéljen. A Kids See Ghosts talán sikeresebb lett volna, ha nem Kanye őrült évében lát napvilágot, de az biztos, hogy a "Reborn" mindkét előadó legjobb munkái közé tartozik.

Kids See Ghost - "Reborn"

 

freedom.jpg61. Amen Dunes

"Believe"

(Sacred Bones)

Damon McMahon ötödik Amen Dunes-albuma végre meghozta az áttörést egyszemélyes indie rock-projektjének, talán mert a korábbi lemezek nehezebben befogadható pszichedelikus folkját itt nagyrészt egy kicsit War on Drugsos szintetizált americanára cserélte. Bár a "Believe"-ben van egy utalás arra a bizonyos Phil Collins-dalra, talán még ez a felvétel van itt a legközelebb a korábbi Amen Dunes zenék enyhén Syd Barettes hangzásához. A téma igen súlyos: McMahon édesanyját gyógyíthatatlan rákbetegséggel diagnosztizálták, amikor elkezdte írni az albumot, ez a dal pedig az ezzel való megbirkózásról szól ("Amikor gyerek voltam, féltem a haláltól/De most már felnőtt vagyok"). De McMahon nem hajlandó kompromisszumokat kötni; a dal megjelenése után egy interjúban arról beszélt, hogy az anyjával való kapcsolata sosem volt felhőtlen és erre itt sem felejt el utalni ("Régen egyszerűbbek voltak a dolgok, ezt mondja mindenki/De ne hidd el nekik"). A "Believe" bizonyítja, hogy a Freedomon Damon McMahon tényleg érett dalszerzővé vált.

Amen Dunes - "Believe"

 

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr3614385872

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.