2018: 100 kedvenc dal (100-81)
2018. december 06. írta: aron.kovacs

2018: 100 kedvenc dal (100-81)

2018_songs.jpg

Már megint eltelt egy év, szóval - ahogy tavaly és azelőtt is - ideje visszatekintenünk az elmúlt tizenkét hónapban megjelent zenékre. 2018-ban jó néhány popzenei dinoszaurusz állt elő új lemezzel (Kanye West, Ariana Grande, Drake, Robyn...) de az új arcok bemutatkozásai sokszor még izgalmasabbnak bizonyultak (Kali Uchis, Snail Mail, Westerman...). Ha hozzáadunk ehhez néhány meglepő visszatérést (Daughters, Sleep), némi kifogástalan elektronikus tánczenét (többek között Peggy Gou, DJ Koze és persze Aphex Twin), hogy a megbízható alternatív ikonokról (Thom Yorke, Trent Reznor, Jason Pierce...) és tényleg nem is nagyon panaszkodhatunk.

Íme a 100 kedvenc dalom ebből a sokszor elég lehangoló, de rengeteg pozitív meglepetéssel szolgáló évből: 

self_care.jpg100. Mac Miller

"Self Care"

(REMember Music/Warner Bros.)

Ha 2016 volt az év, amikor egyik nagy öreget veszítettük el a másik után (Bowie, Prince, Leonard Cohen és mások), akkor 2017 és 2018 azért maradhat emlékezetes, mert ebben a két évben fájdalmasan sok zenészt ragadott el a korai halál: miközben még fel sem dolgoztuk Chris Cornell vagy Chester Bennington öngyilkosságait, máris megjelentek az újabb szalagcímek egy sor nagyon fiatal popsztár, így Avicii, Lil Peep vagy épp Mac Miller szinte felfoghatatlan távozásáról.

Mac Miller végzetes túladagolása különösen szívszorító volt - és nem csak azért, mert azon a visszatekintve jóval napfényesebbnek tűnő 2011-es nyáron rengeteget hallgattam Miller első igazi slágerét, a Sufjan Stevenst hangmintázó "Donald Trump"-ot, ami címszereplője elnökké választása óta maga is jóval ijesztőbbnek tűnik. Miller tehetséges, de rengeteg problémával küzdő zenész volt, akinek sikerült egy sokak által lenézett, súlytalan bulirapben utazó fehér kívülállóból megkerülhetetlen hanggá kinőnie magát az alternatív hiphop világában és aki folyamatosan egyre erősebb lemezekkel állt elő. Utolsó albuma, a Swimming mindössze egy hónappal a halála előtt jelent meg és egyértelműen az addigi legjobb munkája volt, és most már örökre az is marad. Az album második kislemezeként "Self Care" - ez a kusza és melankolikus visszatekintés Miller és Ariana Grande nagy port kavaró szakítására - lesz az a dal, amit a legtöbben fognak emlegetni, mert ez a legmegrendítőbb emlékeztető arra, hogy a rapper sosem tudta igazán összeszedni magát és megtalálni a segítséget, amire szüksége volt. Meg azért is, mert az egyik sorba bele lehet magyarázni, hogy Miller megjósolta a saját közelgő halálát ("Esküszöm, túl magasan vagyok, le fogok zuhanni, mint a szeptember"). De persze nem ez a lényeg.

Mac Miller - "Self Care"

 

boys_1.jpg99. Lizzo

"Boys"

(Atlantic)

A tavalyi kedvenc dalaim egyike (konkrétan a hetedik) is a "Boys" címre hallgatott - természetesen Charli XCX csodás, álmodozó ódájáról beszélek, arról a dalról, amiben mindig a Super Mario-játékok aranyszerzéses hangeffektje szólal meg, miután XCX kiejti a "fiúk" szót - mintha az énekesnő mintegy trófeákként gondolna a megszerzendő férfiakra. És persze arról a dalról, amihez az a nevetséges és felejthetetlen videó készült, ahol XCX egy csomó férfival játszatja el a zenei videoklipekben általában félmeztelen nőkre osztott szerepeket. De ez igazából mindegy, mert Lizzo "Boys" című dalának semmi köze Charli XCX dalához: laza, futurista elektropop helyett itt kemény, ritmusos szintifunkot kapunk, amibe még egy tüzes gitárszóló is belefér. És Lizzo - egy továbbra is kissé alulértékeltnek számító női rapper - képes egyszerre feminista himnuszt és befogadó motivációs beszédet faragni a dalból, amiben biztosít minket arról, hogy bármilyen színű és formájú fiút hajlandó a játékszereként használni.

Lizzo - "Boys"

 

anna_wintour.jpg98. Azealia Banks

"Anna Wintour"

(Entertainment One/Chaos & Glory)

Nem lehet könnyű az Azealia Banks-rajongók élete: a népszerű rapper-énekesnő folyamatosan az egyre érthetetlenebb botrányai miatt kerül a címlapokra, amik mellett egyre nehezebb és nehezebb elmenni. Már Banks kiborító Trump-pártisága miatt is biztos jó néhányan kiszálltak, de a rengeteg Twitter-csatározás sem tett jót az egykor oly ígéretes New York-i előadó megítélésének - főleg azok, amiknek a végén olyan látványosan elküldték a fenébe, ahogy azt Lana Del Rey tette. Persze jóval egyszerűbb lenne csak legyinteni és nem foglalkozni többet Azealia Banksszel, ha nem adna ki folyamatosan minőségi zenét: az "Anna Wintour", egy feldobott pop-house felvétel, ami a címével a Vogue magazin főszerkesztőjére utal - és ennek megfelelően letisztult és divatos, meg persze táncolható is. Azt hiszem, ki lehet jelenteni, hogy ez Banks legjobb dala felülmúlhatatlan bemutatkozó kislemeze, a "212" óta. Jelenleg nagyon úgy néz ki, hogy Banks sosem fog igazán észhez térni és mindig pont olyan problematikus személyiség lesz, amilyen az elmúlt fél évtizedben folyamatosan volt - de amíg ilyen zenéket kapunk tőle, meg kell tanulnunk elviselni.

Azealia Banks - "Anna Wintour"

 

raise_ur_voice_joyce.jpg97. Fucked Up

"Raise Your Voice Joyce"

(Merge)

Négy év telt el a Fucked Up új albuma, a Dose Your Dreams és elődje, a Glass Boys megjelenése között. Ez több idő, mint amennyi a kanadai hardcore zenekar bármelyik két korábbi lemeze között eltelt és a Glass Boys amúgy is enyhe csalódást okozott, úgyhogy a Dose Your Dreamst elég nagy elvárások előzték meg. De Damian Abraham és társai nem törtek meg, hanem egy újabb ambiciózus, nyolcvanperces konceptalbummal álltak elő, ami nem csak méreteiben méltó társa a David Comes to Life című 2011-es rockoperájuknak. Az album első kislemezeként megjelent "Raise Your Voice Joyce" szerencsére visszavesz az eposzi nagyságrendből, de azért megtartotta a Fucked Up zenéjének összes fontos ismertetőjegyét: nyers, punkos düh keveredik az indie rock dallamosságával, Abraham rekedt kiáltozása a tiszta női énekhanggal és a végén még egy rövid szaxofonszóló is belefér, hogy azért ne felejtsük el: a világ legnagyravágyóbb hardcore punk-formációját hallgatjuk. De ez a dal azokat is megszólíthatja, akik a "Police"-hoz hasonló puritán dühöngések miatt szeretik a Fucked Upot.

Fucked Up - "Raise Your Voice Joyce"

 

no_going_back.jpg96. Yuno

"No Going Back"

(Sub Pop)

Yuno, ez a cseppet sem elsietett, barokkos indie popban utazó énekes-dalszerző a Sub Pop kiadó egyik idei felfedezettje, aki előtt akár nagy jövő is állhat. A "No Going Back", egy dal a New York-i előadó idei EP-jéről valahol a hatvanas évekbeli popzene és a kétezres évekbeli indie rock (az első másodpercek máris két klasszikust, az Arcade Fire "Rebellion"-ját és a Grizzly Bear "Two Weeks"-ét idézik) között helyezkedik el, miközben Yuno énekstílusa 2010-es évek Tame Impala által vezetett nosztalgikus pszichedélia-hullámát is eszünkbe juttathatja. Ő maga viszont nem nagyon érti ezeket a hasonlítgatásokat, mert saját elmondása szerint kizárólag hiphopot hallgat - és ki tudja, ha Ed Droste vagy Kevin Parker megpróbálna összehozni egy hiphop-felvételt, az lehet, hogy úgy hangzana mint Yuno zenéi. A "No Going Back" nem akar sokat, annyi biztos, hogy egy nagyon bájos és (néhol kissé sötét szövege ellenére) melegszívű popzene - és Yuno számára talán csak a történet kezdete.

Yuno - "No Going Back"

 

quick_eternity_remix.jpg95. Daniel Avery

"Quick Eternity (Four Tet Remix)"

(Phantasy Sound)

A "Quick Eternity" eredeti verziója, egy teljesen tisztességes ambient techno-felvétel Daniel Avery idei albuma, a Song for Alpha zárótételeként látott napvilágot. Nincsen azzal a dallal semmi bajom, de ebbe a listába nem kerülne be - Kieran Hebden, azaz Four Tet remixei azonban bármit képesek jobbá tenni, és ez alól a "Quick Eternity" sem kivétel. Hebden sokkal mozgalmasabbá tette Avery egy idő után kicsit ellaposodó eredetijét, az ő változata egy kétrészes IDM-odüsszeia, ami méltó a rideg klubzenét barátságos, természetes hangokkal és játékos hangulattal összeházasító tavalyi albumához, a New Energyhez is. Ja és ne felejtsük el azt se, hogy Hebden egy koncertalbummal is előállt idén (Live at Funkhouse Berlin, 10th May 2018) - a brit elektronikus zene egyik vezető egyénisége 2018-ban sem lassított le.

Daniel Avery - "Quick Eternity (Four Tet Remix)"

 

heatwave.jpg94. Snail Mail

"Heat Wave"

(Matador)

2018 nyara leginkább az elviselhetetlen hőség miatt marad emlékezetes, ami elől sehova sem lehetett menekülni. A globális felmelegedés nem fogta vissza magát, de a "Heat Wave", a Snail Mail-album második kislemeze remek zenei hátteret nyújtott a lehúzott redőnyök mögött töltött izzasztó napoknak. A szöveg persze nem egy valódi hőhullámról szól, ez inkább egy amolyan letargikus modern szerelmes dal a viszonzatlan érzelmekről és az elidegenedésről, amiben újra megcsillan Lindsay Jordan koraérett világlátása. A zene nem tartogat sok meglepetést - már megint a kilencvenes évekbeli indie rock (Liz Phair, a Pavement és a többiek) iránti odaadást sugallja a szükséges gitárokkal, hatalmas refrénekkel és minden más kellékkel. De a "Heat Wave" - ahogy Lindsay Jordan egész eddigi életműve - mégis teljesen a 2010-es évekhez tartozik. Nem véletlen, hogy a jelenlegi gitárközpontú indie rock-hullám egyik vezetőjeként tekintenek a mindössze 19 éves énekes-dalszerzőre.

Snail Mail - "Heat Wave"

 

heavenandearth.jpg93. Kamasi Washington

"The Space Travelers Lullaby"

(Young Turks)

Kamasi Washington egy hatalmas triplalemezzel mutatkozott be a nagyvilágnak még 2015-ben (az a sokatmondó The Epic címet kapta), de az ambíció tekintetében idei lemeze sem maradt el sokban az elődjétől. A Heaven and Earth egy monumentális duplalemez, ami egy spirituálisabb, lebegőbb (Heaven) és egy két lábbal a földön álló, súlyosabb (Earth) oldalra oszlik - és a The Choice című EP tulajdonképpen a nem hivatalos harmadik részének számít. A "The Space Travelers Lullaby" a második lemezoldal, a Heaven nyitánya és ennek megfelelően az előző bő egy óra politikai témájú, realista jazz-funkja után a világűrbe és a Parliament-Funkadelic/Sun Ra-féle afrofuturizmusba kalauzol. Lehet, hogy az első korong tüzes mozgalmi himnuszai aktuálisabbak, de az biztos, hogy a "The Space Travelers Lullaby"-t és a következő hét dalt hallgatni felemelőbb élmény.

Kamasi Washington - "The Space Travelers Lullaby"

 

all_girls_are_the_same.jpg92. Juice WRLD

"All Girls Are the Same"

(Grade A/Interscope)

Az "emo hiphop" stílus elég sok vita tárgya mostanában: ez a pop punkból, indie rockból és nu metalból táplálkozó, depresszív internetes rap műfaj kitermelt néhány népszerű és egyesek szerint forradalmi újítónak is nevezhető előadót (amilyen a néhai Lil Peep vagy Lil Uzi Vert), de közben van valami elég visszataszító, szexista kisugárzása az egész színtérnek, hogy az XXXTentacionhoz hasonló rémtörténetekről ne is beszéljünk. Juice WRLD nem egy kifejezetten tehetséges rapper a szó hagyományos értelmében, de áttörést hozó kislemeze nagyjából összefoglalja, hogy miről is szól ez az egész emo hiphop-dolog: a szöveg egyesek szerint talán kifejezetten nőgyűlölő hangot üt meg, de valójában pont olyan ez is, mint a kilencvenes évek szenvedő fehér emo zenéi. A rapper meglepően nyíltan beszél arról, hogy milyen elcseszettnek érzi magát és ezért a szívét összetörő nőket okolja, ezzel szembemegy a rapben megszokott hozzáállással, ami a nőket inkább amolyan összegyűjthető vagyontárgyakként vagy trófeákként kezeli. Valójában az elbeszélő csakis saját magát hibáztathatja kilátástalan helyzetéért, de ezt mégsem vallhatja be, úgyhogy: "Minden lány ugyanolyan, elrohasztják az agyamat/Változtatnom kell valamin, mielőtt megőrülök".

Juice WRLD - "All Girls Are the Same"

 

im_not_scared.jpg91. Tomberlin

"I'm Not Scared"

(Saddle Creek)

Csak azért nem söpörjük be az emo jelző alá ezt az egész új generációs női indie rock-hullámot, mert azt a szót hallva túl sok negatív dologra asszociálhatunk. Pedig a Soccer Mommy album, a boygenius EP és az összes többi hasonló szomorú, gitárközpontú kiadvány, amit mostanában oly sokan imádnak, nagyon is sokat köszönhet az emo-elődök szenvedő, vallomásos szövegvilágának. Sarah Beth Tomberlin bemutatkozó albuma, az At Weddings valójában sokkal jobb, mint az említettek, az "I'm Not Scared" morózus zongorás balladája pedig talán a lemez központi darabja: az elbeszélő elpanaszolja, hogy milyen fájdalmas nőnek lenni, hogy a gyógyszerek sosem hoznak enyhülést és hogy a szerelem még senkit sem tett boldoggá - sőt: csak sebeket és vérzést hozott. Zeneileg talán helytálló a dal indie folk/ambient pop besorolása, de a szöveg színtiszta emo.

Tomberlin - "I'm Not Scared"

 

so_right.jpg90. Marie Davidson

"So Right"

(Ninja Tune)

Marie Davidson (aki az Essaie Pas nevű duó egyik feleként is ismerős lehet) 2016-os lemeze, az Adieux au Dancefloor, ez a klubkultúrával szembeni kétségeket megfogalmazó meta-techno album az egyik kedvencem volt abban az évben. A kanadai költő-producer idei kiadványa, a Working Class Woman egy hasonlóan többrétegű alkotás, egyszerre ironikus elektronikus tánczene, élettanács-gyűjtemény és feminista kiáltvány. Az albumról a "So Right" című dal jelent meg elsőként, szövege a klubok és a táncparkettek kliséit nevetteti ki ("Ember, ez olyan szép/Úgy érzem, meg tudnék halni/És boldog lennék ma éjszaka"), miközben a háttér indusztriális lüktetése szinte hipnotizálja a hallgatót és elfeledteti vele, hogy a dal pont az agyatlan tánc koncepciója ellen szólal fel. A "So Right" az a fajta zene, ami arra ösztönöz, hogy elengedjük magunkat és ne foglalkozzunk a külvilággal, de ha jobban figyelünk, felfedezhetjük: Davidson éppen ezzel próbál átverni minket.

Marie Davidson - "So Right"

 

animal.png89. Troye Sivan

"Animal"

(EMI Australia)

Troye Sivan Bloom című bemutatkozó albumát sokan máris az évtized egyik nagy "meleg poplemezeként" ünneplik és az mondjuk tény, hogy ha a nyíltan homoszexuális popénekesekről van szó, akkor inkább százszor meghallgatnám a Troye Sivan albumot, mint bármit Sam Smith-től. De a legnagyobb meglepetés a Bloomon számomra nem is az volt, hogy egy egykori ausztrál YouTube-vlogger tényleg valódi nemzetközi popsztárrá tudott válni, hanem az, hogy az "Animal" című utolsó dalon Ariel Rechtsaid, Jam City és The Haxan Cloak is közreműködött (na jó, azért az is megérdemel egy említést, hogy a "My My My!"-nak létezik egy Hot Chip által készített remixe).

Az "Animal" amúgy nagyszerű dal - egy monumentális, lelassult stadionballada, ami ugyanúgy megidézi a nyolcvanas évek MTV-nosztalgiáját, mint Frank Ocean Blonde-ját. Jam City és Haxan Cloak produkciója azt a hatást kelti, mintha Sivan egy roppant, föld alatti teremben énekelne, a sötét szintipop-háttér pedig körülveszi Sivan érzelmes, bújtatott szexuális utalásokkal teli énekszólamát. Szóval lehet arról beszélni, hogy a Bloom sikere mekkora előrelépés a "meleg popzenének", de az "Animal" szerintem egyszerűen csak remek popzene szexuális beállítottságtól függetlenül.

Troye Sivan - "Animal"

 

drunk_on_the_wizdom.jpg88. Rebel Wizard

"Drunk on the Wizdom of Unicorn Semen"

(Prosthetic)

Bob Nekrasov idén két emlékezetes kiadvánnyal bővítette Rebel Wizard projektje diszkográfiáját: a Great Addictions to Blindingly Dark, Wolrdly Life EP-t a Voluptuous Worship of Rapture and Response című album követte. Már ebből is látszik, hogy Nekrasov a meghökkentő címek megszállottja. Szerencsére ugyanennyire rajong a lo-fi black metalért és a fülbemászó NWOBHM-es riffekért, az év legjobb vagy legrosszabb dalcímét viselő "Drunk on the Wizdom of Unicorn Semen" pedig ezért kap helyet a listán. Egyrészt nem több ez ötcsillagos black metal-paródiánál, az egyszarvúsperma emlegetése legalábbis ezt támasztja alá, de közben az egész olyan gyönyörű és őszinte, hogy nem tudjuk egy legyintéssel és egy félmosollyal elintézni. Ez a dal olyan, mint a legjobb metálzenék általában (amibe Nekrasov idei lemezei is beletartoznak): egyszerre felemelő és nevetségesen nagyravágyó.

Rebel Wizard - "Drunk on the Wizdom of Unicorn Semen"

 

thanks_4_nothing.jpg87. Nilüfer Yanya

"Thanks 4 Nothing"

(Blue Flowers Music)

Nilüfer Yanya, ez a fiatal és ígéretes londoni énekes-dalszerző idén sem adott ki rendes albumot, de néhány remek kislemezzel azért előállt - még ha egyik sem volt annyira jól eltalálva, mint a tavalyi "Baby Luv" és "Golden Cage". A "Thanks 4 Nothing" volt az első ezek közül, amelyben Yanya már megint egy tönkrement kapcsolatról énekel lemondó tónusban ("Ez a vége/Nem hiszem, hogy még barátok lehetünk", "Nem akarom jobbá tenni a dolgokat/Köszönöm a semmit/Semmi sem tart örökké"). A zene a nyolcvanas évek brit indie/posztpunk hagyományait követi némi divatos jazz-pop beütéssel, Yanya mintegy érzékenyebb és csendesebb női King Krule-ként szomorkodik az egyszerű gitárközpontú háttér előtt. Ezt a dalt még néhány új felvétel követte idén (mint a még letisztultabb "Heavyweight Champion of the Year"), reméljük, jövőre valami nagyobbat is kapunk tőle.

Nilüfer Yanya - "Thanks 4 Nothing"

 

the_freaks.jpg86. The Menzingers

"The Freaks"

(Epitaph)

A Menzingers egy philadelphiai - néhol hardcore-ba hajló - punkzenekar, akik a 2010-es években fokozatosan egyre népszerűbbé váltak, míg tavalyi lemezük, az After the Party már olyan széles körű elismerést hozott nekik, amibe még egy sikeres európai turné is belefért (ennek keretében idén februárban Budapesten is felléptek). Greg Barnett és társai ezen kívül néhány új felvétellel is előálltak 2018-ban, ezek egyike volt a "The Freaks", ami talán egy jövőbeli albumon is meg fog jelenni, de az is lehet, hogy megmarad egyszeri kislemeznek, hiszen kissé kilóg a zenekar megszokott hangzásvilágából. Az After the Party keményebb gitártámadásait itt egy egészen őszies és melankolikus dallamvilág váltja fel, ami részben a heartland rockot, részben pedig a Big Star/Replacements féle power popot idézi és a jól eltalált refrén fel is teszi a koronát a dalra. A Menzingers itt kilépett a komfortzónájából, de a végeredményt hallva csak annyit mondhatunk, hogy megérte.

The Menzingers - "The Freaks"

 

never_bend_remix.jpg85. 03 Greedo

"Never Bend (Remix)" (feat. Lil Uzi Vert)

(Alamo)

03 Greedo története kísértetiesen emlékeztet Bobby Shmurda történetére: Shmurda 2014-ben rászabadított a világra egy felejthetetlen trap slágert ("Hot Nigga"), de ugyanabban az évben letartóztatták különböző bűncselekmények miatt és úgy néz ki, az elkövetkező néhány évet börtönben fogja tölteni - így a karrierje tulajdonképpen véget ért, mielőtt érett előadóvá válhatott volna. Greedo, egy kaliforniai pályatársa már az évtized eleje óta sorozatban adta ki a mixtape-eket, de csak az idei The Wolf of Grape Street hozta meg neki az áttörést - aztán őt is letartóztatták kábítószerkereskedésért és fegyverbirtoklásért és az elkövetkező legalább 5 évet biztosan rácsok mögött tölti majd. A "Never Bend" eredeti változata két évvel ezelőtt látott napvilágot, az itt tárgyalt remix - ami egy zseniális Lil Uzi Vert verzével egészíti ki azt - pedig a God Levelen, Greedo első rendes nagylemezén. Greedo saját elmondása szerint előre elkészített egy rakás mixtape-et, amik majd börtönbüntetése alatt fognak megjelenni, úgyhogy talán nem kell teljesen búcsút mondanunk az ehhez hasonló találékony trap-himnuszoknak.

03 Greedo - "Never Bend (Remix)" (feat. Lil Uzi Vert)

 

stay_down.jpg84. boygenius

"Stay Down"

(Matador)

A mostanában oly nagy hévvel körülrajongott boygenius egyfajta indie rock supergroup, három karrierszinten szomorkodó női énekes-dalszerző (Julien Baker, Lucy Dacus és Phoebe Bridgers) uniója. Mind külön-külön is népszerűnek számítanak (és szólólemezeket is kiadtak már: Baker többet is, legutóbb a tavalyi Turn Out the Lightsot, Bridgers szintén tavaly a Stranger in the Alpst, Dacus pedig idén a Historiant) de együtt az évtized emós indie rock-hullámának vezető formációját alkotják. Az első EP-jük legjobb pillanata számomra a "Stay Down", mert itt főleg Julien Baker van a középpontban, a boygenius messze legtehetségesebb dalszerzője. Ez a szakítós dal pont olyan sivár, reménytelen és magányos, mint Baker szinte összes szerzeménye, és a memphisi énekesnő szokásához híven a csendesebb verzéktől itt is egy egy fájdalmas, szárnyaló refrénig jutunk el, amihez Dacus és Bridgers is csatlakoznak.

boygenius - "Stay Down"

 

everything_connected.jpg83. Jon Hopkins

"Everything Connected"

(Domino)

Jon Hopkins, ez a brit elektronikus zenész és producer, aki egyrészt a Coldplayjel való együttműködése, másrészt saját nagyszerű 2013-as technolemeze, az Immunity miatt lett híres elég sok dolgot csinált az idei Singularity megjelenése előtti öt évben. Például Los Angelesbe költözött és elkezdett érdeklődni a meditáció és a sivatagi kirándulások iránt - szerencsére a Singularityn nincs semmi hippi/new age beütés, az új életmód hatása csak az album szellemiségét befolyásolta. A zene itt is az acid house roppant szintetizátorai és dübörgő basszusai az ambient végtelen nyugalmával találkoznak az olyan dalokon, mint az "Everything Connected", a Singularity tízperces központi darabja. Hopkins jelenleg a szó legszorosabb értelmében vett sztárnak számít az elektronikus tánczenei színtéren, és idén meg is erősítette ezt a pozíciót: az "Everything Connected" ambiciózus és látványos karriercsúcspont.

Jon Hopkins - "Everything Connected"

 

middle_america.jpg82. Stephen Malkmus and the Jicks

"Middle America"

(Domino)

Stephen Malkmus volt a Pavement, talán a legfontosabb kilencvenes évekbeli amerikai indie zenekar vezetője, úgyhogy ma már nem nagyon kell bizonyítania semmit. Új zenekara, a Jicks frontembereként kiadott már néhány tisztességes albumot és még mindig nem állt le, az idei Sparkle Hard sem marad el elődeitől, de a "Middle America" akár Pavement-dalnak is elmenne. Az erőlködés nélküli, letisztult gitárjáték és a Malkmus énekszólamát körülvevő nemtörődöm-hangulat legalábbis biztosan nem lógnának ki valami kiadatlan Pavement-dalokkal teli válogatásról, de a szövegre azért erősen hatással van a jelenlegi amerikai közélet és az immár bőven középkorú Malkmus saját érzései. Lehet, hogy leghíresebb zenei projektje már vagy húsz éve megszűnt létezni, de Stephen Malkmusszal továbbra is számolni kell.

Stephen Malkmus and the Jicks - "Middle America"

 

my_queen_is_harriet_tubman.jpg81. Sons of Kemet

"My Queen Is Harriet Tubman"

(Impulse!)

Kamasi Washington, Thundercat és Flying Lotus már évek óta népszerűnek számítanak a kortárs jazz még mindig eléggé zárt világán kívül is, de 2018-ban egyre több jazz-zenész és zenekar talált szélesebb közönségre. Az egyik legjobb album, amit a műfaj fel tudott mutatni idén pont egy négytagú brit formációtól, a kissé meglepő felállású (egy szaxofon, egy tuba és két dob) Sons of Kemettől származott, akik a Your Queen Is a Reptile-on afrikai népzenét, reggae-t, hiphopot és funkot kevertek a viszonylag könnyen befogadható jazz-stílusukba. De a kulcsdal az elég hagyományosnak számító "My Queen Is Harriet Tubman" volt, egy tüzes és szinte táncolható hatperces jazz-funk felvétel, ami a címével Harriet Tubman, az amerikai rabszolgaság elleni küzdelem egyik női élharcosa előtt tiszteleg.

Sons of Kemet - "My Queen Is Harriet Tubman"

 

Következő rész (80-61)

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr1014383770

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.