Az 50 kedvenc filmem a 2000-es évekből (10-1)
2018. október 05. írta: aron.kovacs

Az 50 kedvenc filmem a 2000-es évekből (10-1)

2000s.jpg

És ennyi volt. Az évtized tíz legjobb filmje, Linklatertől Kaufmanig, sci-fi horrortól beteljesületlen szerelmekig, Tarantinótól Miyazakiig, L.A.-től Tokióig.

 

20-11

 

10. Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004)

(rendező: Michel Gondry)

eternal_sunshine_of_the_spotless_mind.jpg

A "sci-fi" szót hallva a legtöbben űrhajókra, földönkívüliekre és mindenféle futurista látomásra asszociálunk, pedig nem csak ennyiről szól ez a műfaj; ideális esetben a sci-fi valamilyen elvontabb, nehezen megragadható gondolatot fogalmaz meg az adott kor szintjét túllépő tudományos haladás eszközének felhasználásával. Jó példa erre Michel Gondry és Charlie Kaufman Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmje is - nagyon távol van a keményvonalas sci-fiktől, de tanítani lehetne, ahogy egy elképzelt technológiai újítás ürügyén körbejárja a szerelem, a kapcsolatok és az emlékezés témáit.

Kaufman forgatókönyve szokás szerint remekmű: a történet a nem is olyan távoli jövőben játszódik, ahol egy újonnan felfedezett eljárásnak köszönhetően teljesen ki lehet törölni egy embert egy másik emlékei közül. A két főszereplő (Jim Carrey és Kate Winslet) a film elején látszólag véletlenül találkoznak és azonnal vonzódni kezdenek egymáshoz, de tudtukon kívül korábban két évig együtt éltek, majd - amikor a kapcsolatuk elhidegült - törölték egymást az emlékezetükből. Kaufman itt a nemlineáris elbeszéléssel kísérletezik: látszólag összefüggéstelen, mozaikszerű jelenetek sokaságából ismerjük meg fokozatosan a teljes történetet (a film nagy része Joel fejében játszódik, a fordított sorrendben megjelenő és összemosódó emlékek között). A bonyolult szerkezetű forgatókönyvet Gondry kavargó, mozgalmas rendezése nagyszerűen kelti életre. A kilencvenes évek nagy részét bugyuta vígjátékszerepekben töltő Jim Carrey, miután a Truman Showban már megmutatta a tehetségét drámai színészként, itt élete legjobb alakítását nyújtja a visszahúzódó Joelként.

Az Egy makulátlan elme örök ragyogása intelligens, elgondolkodtató és a kísérletezéstől sem visszarettenő alkotás, ami egyszerre az évtized egyik legjobb sci-fije, meta-romantikus filmje és egzisztenciális drámája.

 

9. Donnie Darko (2001)

(rendező: Richard Kelly)

donnie_darko.jpg

Még mindig nem tudom, hogy ez honnan a fenéből jött: Richard Kelly bemutatkozó filmje egyszerre John Hughest idéző tinifilm, nehezen felfogható elméletekkel dobálózó sci-fi és színtiszta természetfeletti horror. Az egészet mindössze 28 nap alatt vették fel és majdnem be sem mutatták a mozikban (csak Drew Barrymore produkciós cége mentette meg attól, hogy egyenesen VHS-en jelenjen meg), de aztán mégis az évtized talán legnagyobb kultfilmjévé vált. A rendező-forgatókönyvíró Kelly a Donnie Darko után egyetlen épkézláb mozit sem hozott össze, mintha ez a 2001-es remekmű valami isteni sugallat lett volna. Kétlem, hogy van olyan élő ember, akinek sikerült teljesen megértenie a cselekményt (magát Kellyt is beleértve). Mégis: a film egyszerre nosztalgikus és nyugtalanító hangulata, remekül eltalált soundtrackje és néhol teljesen értelmezhetetlen forgatókönyve máig lefoglalja számtalan mozirajongó képzeletét.

A történet főszereplője a különc Donnie (Jake Gyllenhaal egyik legkorábbi nagyszerű alakítása a sok közül), aki túlél egy megmagyarázhatatlan balesetet (egy látszólag a semmiből jött repülőgép-hajtómű zuhan a szobájába) és egy ijesztő, nyúljelmezes alak kezdi kísérteni. Ettől kezdve a Donnie Darko a nyolcvanas évekbeli amerikai középiskolás filmek kliséi (szerelmek, kapcsolat a szülőkkel, iskolai élet) és a sci-fi horror eszközei (időutazás, látomások, féreglyukak) között egyensúlyoz, míg végül az egész olyan nyakatekertté válik, hogy szinte lehetetlenné válik az események követése. Megerősítik a film nyolcvanas évekbeli hátterét a zeneválasztások is: jó néhány kétezres években felnőtt tizenéves itt találkozhatott először az olyan zenekarokkal, mint a Joy Division, a The Church vagy az Echo & the Bunnymen. A Tears for Fears "Mad World"-jének Michael Andrews/Gary Jules-féle feldolgozása, ami az utolsó jelenetben szerepel, mára kis túlzással ismertebbé vált, mint az eredeti verzió.

A Donnie Darko tartós hatása nem csak abban nyilvánul meg, hogy gyakori vendég a minden idők legjobb független- és kulfilmjeit rangsoroló listákon, hanem abban is, hogy a nyolcvanas évekbeli nosztalgiát és ijesztő, természetfeletti sci-fit összemosó esztétikája egyre több filmben és sorozatban visszaköszön (Stranger Things, a 2017-es Az, a Bat for Lashes "What's a Girl to Do" videoklipje...). A Donnie Darko volt az évtized egyik nagy outsider-sikersztorija, látszólag a semmiből jött, de máig növekvő örökséget hagyott maga után.

 

8. Mielőtt lemegy a Nap (2004)

(rendező: Richard Linklater)

before_sunset.jpg

Richard Linklater megmutatja, hogyan kell a legtöbbet kihozni a legegyszerűbb eszközökből: a Mielőtt lemegy a Nap a legrövidebb film az amerikai rendező életművében, valós időben játszódik és teljesen hiányzik belőle az, amit "cselekménynek" szokás nevezni. A Sráckor óta Linklater egyre inkább egyfajta maximalista hírében áll, de Mielőtt-trilógiája második része pont egy miniatűr remekmű (arról, hogy miért is olyan rohadt jó ez film, itt már írtam egyszer).

Segíthet az értelmezésben, ha először a trilógia első darabját, az 1995-ös Mielőtt felkel a Napot nézzük meg - az a film ugye arról szól, hogy az amerikai Jesse (Ethan Hawke) és a francia Céline (Julie Delpy) megismerkednek egymással egy vonaton, amiről hirtelen elhatározásból kettesben szállnak le Bécsben és ott együtt töltenek egy éjszakát, mielőtt a sors elválasztja őket egymástól. A film végén tett ígéretből (hogy fél év múlva újra találkoznak) nem lesz semmi, végül kilenc évvel később látják újra egymást Párizsban - és itt kezdődik a Mielőtt lemegy a Nap. A második rész még az előzőnél is szűkebb időkerettel dolgozik, a párbeszédek (amiket Linklater, Hawke és Delpy együtt írtak) pedig mélyek, szenvedélyesek és fájdalmasan személyesek. Ahhoz képest, hogy a filmben tulajdonképpen semmi sem történik azon kívül, hogy két ember sétálgat Párizs utcáin és beszélget, Linklaternek mégis sikerül rengeteg feszültséget és fordulatot zsúfolni ebbe a nyolcvan percbe.

A fiatalság varázsát megörökítő Mielőtt felkel a Nap mindig az egyik kedvenc filmem lesz, de a folytatás simán felülmúlja: a szereplők idősebbek, bölcsebbek és több a vesztenivalójuk, ezért a film is érettebb, őszintébb és egyszerűen erősebb. És az utolsó jelenet játékos, Nina Simone-utánzós erotikája nem csak Richard Linklater, hanem az egész filmtörténet egyik legjobban megoldott befejezése

 

7. Kill Bill (2003)/Kill Bill 2. (2004)

(rendező: Quentin Tarantino)

kill_bill.jpg

Mára szinte legendává vált a tény, hogy Quentin Tarantino a nyolcvanas években egy videokölcsönzőben dolgozott, ahol sorban nézte a régi amerikai és ázsiai B-filmeket, miközben a hetvenes évek popzenéjét hallgatta. Ezekből az alapanyagokból állt össze a túlzásba vitt erőszakból és homályos popkulturális utalásokból álló stílusa, ami a nemlineáris cselekmény és a borotvaéles párbeszédek eszközeivel kiegészítve gyorsan az egyik legjelentősebb amerikai független rendezővé tette Tarantinót a kilencvenes években.

A Ponyvaregény sokak számára bizonyára mindig le fogja előzni - legalábbis a népszerűség terén - de a Kill Bill az én szememben mindig Tarantino dupla magnum opusa lesz, ami kétszer két órába sűríti a rendező minden obskúrus filmtörténeti érdeklődési körét. Már az alaptörténet - a Menyasszony véres bosszúhadjárata a női orgyilkos-csapat ellen, akik megölték a vőlegényét és majdnem őt magát is az esküvője napján - is a régimódi japán akciófilmeket idézi, de a Kill Bill igazából egyetlen nagy tisztelgés a hetvenes évek grindhouse mozija előtt (ahogy Tarantino következő rendezése, az alulértékelt Halálbiztos is). A Bruce Lee-féle keleti harcművészeti filmek, Kurosawa szamurájfilmjei, a francia új hullám (Tarantino akkori produkciós cégének neve Godard Külön bandáját idézte, a Kill Bill történetét pedig részben Truffaut A menyasszony feketében volt című filmje inspirálta) az amerikai blaxploitation-mozik (mint a Shaft vagy a Super Fly), az olasz spagettiwesternek és az erőszakosabb japán animék hatása egyaránt felfedezhető bizonyos jelenetekben. A Kill Bill persze terjengős és nem éppen tökéletes alkotás, de ezt elnézhetjük, ha arra gondolunk, hogy a két film Tarantino saját túlcsorduló imádatát fejezi ki az említett elődök iránt.

A kisebb hibákat pedig többszörösen is ellenpontozzák a Tarantino-életmű legjobb karakterei - egyik hőséért sem szorítottunk még annyira, mint Uma Thurman Menyasszonyáért, de az ellenfelek is ugyanolyan emlékezetesek, az élen O-Ren Ishii-vel (Lucy Liu) és még inkább Gogóval (Chiaki Kuriyama) - a nagyszerűen koreografált harcjelenetek és azok az elképesztően menő pillanatok, amiket a lassított felvételek, gyors vágások és RZA zenéje együtt teremtenek meg.

 

6. Chihiro szellemországban (2001)

(rendező: Hayao Miyazaki)

spirited_away.jpg

Hayao Miyazaki filmjeinek visszatérő témája a gyermeki ártatlanság elveszítése és a felnőtté válás - benne van az olyan filmekben, mint a Totoro vagy a Kiki - A boszorkányfutár, de a Chihiro szellemországban (ami nyugaton is meghozta az áttörést a japán rendezőnek) ambiciózusabb és teljesebb alkotás, mint elődei. Miyazaki melankóliája és határtalan képzelete ebben a varázslatos és szívszorító fantasyben egyaránt csúcsformában van.

A történet főszereplője a film elején még egyértelműen egy (hisztis és duzzogó) gyerek, aki aztán egy istenekkel, szellemekkel és szörnyekkel teli párhuzamos valóságba kerülve elveszíti a szüleit és a nevét, senkivé változik, akit arra kényszerítenek, hogy egy gonosz boszorkány fürdőházában végezzen rabszolgamunkát. Az egyetlen esélye a túlélésre és talán a szabadulásra és szülei megmentésére az, ha a saját maga erejéből oldja meg ezt a helyzetet - azaz helyt áll a nehéz körülmények között, barátokat szerez és megtanulja önállóan kezelni a problémákat. A gyerekkortól való búcsúról szóló történetnek mozgalmas és szemkápráztatót hátteret adnak a fantáziavilág roppant épületei, természetfeletti időjárása és furcsábbnál furcsább, néha vicces, máskor ijesztő lakói.

De a pozitív üzenetek és a felülmúlhatatlan látványvilág mellett van valami súlyos szomorúság is ebben a filmben, ami általában egy kicsivel a felszín alatt marad, de néhány jelenetben előtérbe kerül. Ilyen persze a keserédes befejezés, amiben Chihiro visszatér a valóságba, ezzel örökre maga mögött hagyva a szellemvilágot, de számomra a film csúcspontja az amúgy teljesen jelentéktelen, de valamiért megmagyarázhatatlanul melankolikus vonatos jelenet. Ebben a rövid képsorban van valami csendes magány, amihez hasonlót hiába keresünk Miyazaki többi filmjében; a Chihiro végig az utazás toposzára épül, de ez a vonatút egészen más, nehezen megfogható hangulatot teremt. Rengeteget lehetne még beszélni erről a filmről (korábban itt már írtam is róla, meg Miyazaki összes többi rendezéséről is), de a lényeg az, hogy már nem is tudom, hányszor láttam, de a Chihiro sokadik nézésre is ugyanolyan élmény, mint elsőre és minden alkalommal új és új dolgokat fedezek fel benne. Ez pedig csak nagyon kevés filmről mondható el.

 

5. Szerelemre hangolva (2000)

(rendező: Wong Kar-Wai)

in_the_mood_for_love.jpg

Wong Kar-Wai saját elmondása szerint a Szerelemre hangolva előtt főleg "gengszterfilmeket" rendezett (bár nehéz lenne összetéveszteni mondjuk a Csungking expresszt honfitársa, John Woo véres-lövöldözős zsarutörténeteivel), de ezzel a 2000-es mozival egy komolyzenei mű vizuális megfelelőjét akarta létrehozni - meglepő módon - a szerelem témájában. A cselekmény a hatvanas évek Hongkongjában játszódik és két magányos ember körül forog, akik rájönnek, hogy a házastársaik megcsalják őket egymással. Mr. Chow és Mrs. Chan maguk is kölcsönös vonzalmat táplálnak egymás iránt, de a korabeli társadalmi előírások miatt ezt titokban kell tartaniuk, majd végül úgy döntenek, hogy ebben a helyzetben az együttlét számukra lehetetlen és megszakítják egymással a kapcsolatot. A Szerelemre hangolva keserédes történet a beteljesíthetetlen vágyakról, és egy szokatlanul visszafogott és csendes romantikus film, de elsősorban a megformálása miatt ért el ilyen kiemelt helyet ezen a listán (és még megszámlálhatatlan másikon).

Wong és Christopher Doyle operatőr olyan fényűző színorgiát teremtettek a történet hátteréül, aminek köszönhetően a filmet sokszor a mozitörténet egyik leggyönyörűbb alkotásaként emlegetik: minden jelenet mély és gazdag árnyalatokban pompázik, amelyek sokszor második jelentést is kapnak. A szélben lebegő vörös függönyök, egy szemfájdítóan tarka ruha, egy nő rúzsának maradványa egy kioltott cigaretta végén... bizonyos jelenetekben mind a szenvedély, a szívfájdalom vagy a magány metaforájává válnak. Legalább ekkora dicséretet érdemel a szűk és klausztrofobikus díszlet, ami a bezártság és a fülledtség hangulatát kölcsönzi a két főszereplőnek otthont adó bérházban játszódó jeleneteknek. És Wong nem túlzott, amikor a komolyzenéhez hasonlította a film szerkezetét: a meghatározott pillanatokban megszólaló kísérőzene, a lassítások és a kicentizett vágások belassult, kimért ritmust adnak a történetnek.

Ahogy az igazán tehetséges történetmesélők, úgy Wong is pontosan tudja, hogy mely részleteket kell a néző elé tárni és melyeket kell inkább a homályban tartani: ebben a filmben sohasem a véletlen műve az, hogy mit mutat meg és mit takar el, ahogy az sem, hogy mit mond ki és mit hallgat el. Igen, az elhallgatás talán Wong legfontosabb eszköze: maga a fő szerelmi szál is inkább a ki nem mondott dolgokra épül a párbeszédek helyett, de még emlékezetesebb az Angkorvatban játszódó utolsó jelenet, amiben Chow belesuttog valamit egy fal repedésébe. Sosem tudjuk meg, hogy pontosan mit mondott, de - mint ebben az egész filmet - ezt sem az agyunkkal, hanem a szívünkkel kell felfogni.

 

4. Vérző olaj (2007)

(rendező: Paul Thomas Anderson)

there_will_be_blood.jpg

Még mindig eléggé felidegesedek, ha eszembe jut, hogy a Vérző olaj helyett a Nem vénnek való vidék nyerte a Legjobb Filmnek járó díjat a 2008-as Oscar-gálán (és Coenék még a Legjobb Rendezőt is elvitték PTA elől!): ez a döntés újabb ordító bizonyítéka arra, hogy az Akadémia az esetek többségében teljesen nélkülözi az éleslátást. Persze máskor is odaadták már gyengébb filmeknek a legmagasabb elismerésüket és más remekműveket is figyelmen kívül hagytak - mai szemmel nézve az is hihetetlen, hogy 1995-ben a Forrest Gump megverte a Ponyvaregényt - de az ilyen minőségbeli különbség mégis elég ritka a győztes és egy másik jelölt között. A Vérző olaj korszakos remekműnek bizonyult, ami azóta is minden eltelt évvel aktuálisabbnak és jelentősebbnek tűnik, miközben a Nem vénnek való vidék talán még a Coen testvérek tíz legjobb filmje közé sem férne be.

Paul Thomas Anderson rendezői karrierjének könyörtelen csúcspontja papíron Upton Sinclair Olaj! című regényének nagyon laza adaptációja; a történet Daniel Plainview, egy mindenen és mindenkin átgázoló olajmágnás (Daniel Day-Lewis) pénzért és hatalomért vívott harcát követi az 1900-as években. A Vérző olaj a kapitalizmusban uralkodóvá váló mohóság és kegyetlen törtetés kritikája (ezeket a dolgokat ugye Plainview testesíti meg), de közben a "másik oldalról", azaz a vallásról és a hitről is elég lesújtó képet fest. Utóbbit a fanatikus Eli Sunday (Paul Dano) jeleníti meg a filmben, ő szolgál Plainview világának ellenpontjaként és a történet végső következtetése az, hogy a két nézőpont összeegyeztethetetlen. De miután megnéztük a filmet, mégsem érezzük úgy, hogy Eli bármennyivel is pozitívabb karakter, mint Plainview: PTA a szélsőséges kapzsiságot és a vallási fanatizmust ugyanolyan taszítónak ábrázolja (az utóbbi témára a vallási szekták működéséről szóló 2012-es The Masterben még visszatért egyszer).

Azt mondanom sem kell, hogy Daniel Day-Lewis mindenkit lejátszik Plainviewként - ő korunk talán legnagyobb filmszínésze és ez a szerep volt pályafutása csúcspontja (bár a Lincolnban, a New York bandáiban vagy Anderson 2017-es Fantomszálában is majdnem ugyanilyen jó volt). De nem szabad elfeledkeznünk a szintén tehetséges, bár alulértékelt Paul Dano hasonlóan kiemelkedő alakításáról sem a kibírhatatlanul ájtatos Eli-ként. A legjobb jelenetek többségét a kettejük játéka emeli a fellegekbe - gondoljunk csak a megkeresztelésre vagy a mára ikonikussá vált befejezésre a bowlingpályával, a hitét megtagadó Eli-jal és a tejturmixról monologizáló, részeg Plainview-val. Na igen: Paul Thomas Anderson nem kegyelmez. Immár modern klasszikusnak számító alkotása - amit a New York Times tavaly az évszázad eddigi legjobb filmjének választott - a Trump-érában relevánsabb, mint valaha, és egyre inkább úgy tűnik, hogy az amerikai mozi időtlen remekművei között fog fennmaradni.

 

3. Mulholland Drive - A sötétség útja (2001)

(rendező: David Lynch)

mulholland_drive.jpg

David Lynch 1977-ben mutatkozott be filmrendezőként; a Radírfejet annak idején talán a kutya sem nézte meg, de a számtalan éjféli vetítésnek hála ez a szürreális horror ma már a legnagyobb kultfilmek közé tartozik. Lynch karrierje ezt követően hullámhegyekben (Kék bársony) és völgyekben (Veszett a világ) egyaránt bővelkedett, de egy biztos: a Twin Peaks alkotója az egyik utolsó igazi, kérlelhetetlen szerzői filmesként vált ismertté karrierje első néhány évtizedében, és egy teljesen egyedi esztétikát dolgozott ki. A "lynchi" mára elfogadott jelzővé vált, mint a "kafkai" vagy a "pynchoni": ha valami nehezen követhető, természetfelettien rejtélyes, álomszerű, a tudatos és tudatalatti között lebeg, erőszakos, torz és közben valahogy az ötvenes évek Amerikáját idézi, azt bátran hasonlíthatjuk a sokak által korunk legfontosabb rendezőjének tartott Lynch stílusához.

Mindez igaz a Mulholland Drive-ra, Lynch 2001-es filmjére is, ami eredetileg egy tervezett tévésorozat első részeként indult, de a rendező végül mégis inkább a mozivásznat választotta a történet ideális médiumának. Ez nagyon is jó döntésnek bizonyult: ez a film összegzi Lynch életművét; bár nem az utolsó nagyjátékfilmje (csak a kevésbé sikerült 2006-os Inland Empire után intett végleg búcsút a mozi világának), mégis a Mulholland Drive-ot tarthatjuk az évtizedeken keresztül épített Lynch-esztétika kulminációjának. A rémálom-logika szerkezete szerint felépülő cselekmény mozgatórugója a rejtély: a történet nagy részében az amnéziás Rita (Laura Harring) próbál rájönni személyazonosságának és múltjának titkára a fiatal színésznő, Betty (Naomi Watts) segítségével. De ez nem hagyományos nyomozás; a két nő útja az álom és a valóság határán túlra vezet. A fő cselekményszálat megmagyarázhatatlan közjátékok szakítják meg. Az egyik jelenetben egy túlméretezett művégtagokkal felszerelt törpeszínész ül egy fotelben. Az egész filmet belengi Hollywood múltjának kísértete (Rita is egy Rita Hayworth-film plakátjáról választja új nevét, miután a régit elfelejtette). Egy ponton hirtelen egy másik idősíkba vagy egy párhuzamos valóságba kerülünk, ahol a korábban megismert alakok teljesen más szerepet töltenek be (ezt az eszközt Lynch kevésbé hatásosan a Lost Highway-ben is ellőtte). Rebekah Del Rio elénekel egy hatvanas évekbeli Roy Orbison-dalt a Silencio nevű különös szórakozóhely színpadán. Nekünk, földi halandóknak a történet szinte követhetetlen, David Lynch pedig szokás szerint nem hajlandó segítséget nyújtani. Akkor most mi a fene történt valójában?

A Radírfej a kultikus bemutatkozás, a Kék bársony a klasszikus közönségkedvenc és a 2017-es Twin Peaks talán a magnum opus, de a Mulholland Drive két és fél órában összefoglalja David Lynch univerzumát és egyértelműen a legtökéletesebb a mozifilmjei közül. Ez a szürrealista neo-noir lázálom máig folyamatosan felbukkan mindenféle kritikusok listáin a legjobb 21. századi filmekről - és nem is baj, ha nem fogjuk fel a cselekmény minden apró mozzanatát, mert a Mulholland Drive-ot sem annyira érteni, hanem inkább érezni kell.

 

2. Az élet nyomában (2001)

(rendező: Richard Linklater)

waking_life.jpg

Az élet nyomában, Richard Linklater rotoszkópos animáció-kísérlete kissé meglepő módon a 21. század hajnalának egyik meghatározó filmes dokumentuma lett: egy bő másfél órás álombeli utazásban összegezte az előző évszázad és az egész emberi történelem során felhalmozott filozofikus gondolkodást. A névtelen főszereplő hangját Wiley Wiggins kölcsönzi, aki Linklater áttörést hozó tinifilmjében, a Tökéletlen időkben is hasonlóan jelentős szerepet kapott, ezért értelmezhetjük Az élet nyomábant annak a felnőtté válásról szóló filmnek a szellemi folytatásaként; mintha ez lenne a fiatal felnőttséggel jövő kisebb egzisztenciális válság a Tökéletlen időkben megmutatott, ehhez képest még elég gondtalan kamaszkor után. Az iskolai bántalmazás, a szar jegyek és a szigorú szülők helyett itt már a létezés nagy kérdései jelentik a problémát: a főszereplő látszólag végtelen álmában számtalan elképzelt alakkal vitatja meg az ezekre adott lehetséges válaszokat. A jelenetek persze összefüggéstelenek és a filmnek nincs hagyományos értelemben vett cselekménye - ezt már az 1990-es Henyék óta megszokhattuk Linklatertől - vannak itt beszélgetések a radikális politikáról (Alex Jones tolmácsolásában), a szabad akaratról és mindenféle híres filozófusok elméleteiről, de még a Mielőtt-trilógia két főszereplőjével is van egy jelenet, amelyben Jesse és Céline (természetesen Ethan Hawke és Julie Delpy hangján) a lélekvándorlásról vitatkoznak.

A Sráckor utáni világban bizonyára kevesen tartják Az élet nyomábant Linklater remekművének - ha itt van egy 12 éven át forgatott epikus dráma az emberi élet talán legfontosabb időszakáról, akkor hülyék lennénk nem egyetérteni abban, hogy az a rendező magnum opusa. Lehet, hogy az eljövendő korok elsősorban tényleg a Sráckor miatt fognak emlékezni Richard Linklaterre, de attól még több embernek kéne látnia ezt a rövid, de annál több jelentős üzenetet hordozó filmet. Ha a médiából ömlő végtelent, butító információhalmaz és az értékszegény, sekélyes tömegkultúra helyett egy kicsivel többeket érintene meg Linklater létbölcsességeket összegző filmesszéje, az talán valamivel jobb hellyé tenné a világot ebben ebben az évszázadban.

 

1. Elveszett jelentés (2003)

(rendező: Sofia Coppola)

lost_in_translation.jpg

Miért az Elveszett jelentés?

Lássuk: Sofia Coppola második rendezése a felszínen egy keserédes romantikus dráma egy beteljesíthetetlen kapcsolatról Bob, az egykor híres, de idősödő színész (Bill Murray) és Charlotte, a fiatal elhanyagolt feleség (Scarlett Johansson) között. Murray tökéletes választás a középkorú filmsztár szerepére, aki karrierje leszállóágában japán whiskyreklámokban vállalt szerepekre szorul; Johansson számára pedig egyfajta sztárcsináló alakítás volt ez, az Elveszett jelentés után sorban kapott főszerepeket olyan filmekben, mint a Leány gyöngy fülbevalóval vagy Woody Allen Match Pointja. A legfontosabb viszont az, hogy nem csak külön-külön jók, hanem a karaktereik közötti kapcsolatot is hitelesen formálják meg - elég megnézni a híres rózsaszín parókás karaoke-jelenetet, és máris megérezzük, mennyire erős a kémia kettejük között. Játékukban nagyon átjön a két alak magányossága: az életközépi válságon átmenő Bob úgy érzi, a házassága végleg elhidegült, Charlotte pedig folyton távol levő férjével való kapcsolata kérdéses jövője miatt aggódik. Ezt a magányt még jobban kihangsúlyozza, hogy Coppola Tokiót választotta a történet színhelyéül; a film úgy ábrázolja a japán fővárost, ahogy általában a sci-fik ábrázolják a távoli jövő metropoliszait: soha le nem álló nyüzsgés, egész toronyházakat beborító fényreklámok és az az érzet, hogy egy számunkra ismeretlen világban járunk, amiben mindig csak kívülállók lehetünk. A főszereplők elveszettsége a magánéletükön kívül ebben a különös világban is megnyilvánul, ahol a nyelv és az egész idegenszerű, felgyorsult japán kultúra is elválasztja őket a külvilágtól.

Ezek a tényezők játszanak közre abban, hogy az Elveszett jelentés a 21. századi életérzés újabb művészeti megfogalmazásának bizonyult (hasonlóan az olyan filmekhez ezen a listán, mint a Kis-nagy világ vagy a Dalok a második emeletről): már megint az elidegenedés, az emberek közti összeköttetések eltűnése, a mély és értékes kapcsolatok helyett üres, múló örömöket kínáló modern élet (ez utóbbit megint csak Tokió testesíti meg). De az Elveszett jelentés nem fest teljesen negatív képet a világról: Bob és Charlotte kapcsolatának talán nincs jövője, de mégis ez volt az egyik legérzékibben ábrázolt filmes szerelem az évtizedben; Coppola apró gesztusokra épülő, visszafogott erotikáján érződik, hogy női kéz munkája. A film ezen kívül is mindig nagyon ízléses és stílusos - a tokiói utcákon való éjszakai rohangálásoktól az említett Pretenders/Roxy Music-karaokéig és a híres utolsó jelenetig, amiben búcsúzóul Bob valamit Charlotte fülébe súg (hogy pontosan mit, az legalább olyan népszerű rejtély, mint a Ponyvaregény aktatáskájának tartalma).

Az Elveszett jelentés kritikai fogadtatása nagyrészt pozitív volt, négy Oscar-jelöléséből egyet sikerült díjra váltania (a Legjobb Eredeti Forgatókönyvnek járót), de Murray és Johansson egyaránt részesültek elismerésekben alakításaikért. Sofia Coppola későbbi rendezései közül egyik sem érte el az Elveszett jelentés színvonalát, de a film sikere elegendő volt ahhoz. hogy a jövőben is komoly alkotóként számoljanak vele. Mára elég elterjedtté vált az a vélemény, hogy az Elveszett jelentés a kétezres évek legjobb filmjei közé tartozik és remélem, ez így is fog maradni - ez tényleg egy olyan művészi alkotás, ami egyrészt remekül megragadja a korhangulatot, de azon túllépve valami olyat is ad, amire nem lesz hatással az idő múlása, és még 15 évvel a bemutatása után is ugyanúgy megérinti az újabb nézőket.

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr314053940

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.