Az 50 kedvenc filmem a 2000-es évekből (20-11)
2018. október 04. írta: aron.kovacs

Az 50 kedvenc filmem a 2000-es évekből (20-11)

2000s.jpg

Az utolsó előtti részben ellátogatunk többek között a 19. századi Párizs legnépszerűbb mulatójába, a szentpétervári Ermitázsba és a magyar Alföldre.

 

30-21

 

20. Tétova tinédzserek (2001)

(rendező: Terry Zwigoff)

ghost_world.jpg

Terry Zwigoff képregény-adaptációja talán a legjobb film, ami a tinédzser-életérzésről készült a 2000-es években. A mindennel és mindenkivel szembeni düh, az unalom, a kiábrándultság, a meg nem értettség és az elvágyódás szinte tapinthatóak ebben az őszinte, empatikus és néhol kissé szürreális remekműben. A Tétova tinédzserek tele van hús-vér karakterekkel, akiket lehetetlen nem megszeretni és most nem csak a két főszereplőről (Thora Birch és az akkor még nem is olyan nagyon híres Scarlett Johansson) van szó, hanem az olyan remekül megformált mellékszereplőkről is, mint a Steve Buscemi által alakított ártalmatlan különc vagy akár Norman, a sosem jövő buszra váró öregember. Zwigoff 2006 óta sajnos egyetlen filmet sem rendezett, pedig viszonylag szűk életműve azt mutatja, hogy mestere többek között a dokumentumfilm (Crumb, 1994) és a mainstream vígjáték (Tapló télapó, 2003) műfajának is. De a Tétova tinédzsereknek köszönhetően legalább biztos, hogy fennmarad a neve, hiszen ez a film az volt 2000-es éveknek, ami a Nulladik óra volt a nyolcvanas éveknek vagy a Tökéletlen idők a kilencvenes éveknek: a már modern klasszikusnak számító tinifilm, aminek kommersz kortársaival ellentétben sikerül a klisék felé emelkednie és a maga egyszerre gyönyörű és fájdalmas módján megmutatnia a valóságot.

 

19. Werckmeister harmóniák (2000)

(rendező: Tarr Béla)

werckmeister_harmonies.jpg

A Werckmeister harmóniák Tarr Béla második olyan filmje, ami egy Krasznahorkai László-regény alapján készült és a Sátántangóhoz hasonlóan ez is egy apokaliptikus és homályosan politikai témájú fekete-fehér művészfilm, ami két és fél órás hossza ellenére mindössze 39 vágást tartalmaz. A forgatókönyv - ezt megint maga Krasznahorkai jegyzi - egy fagyos magyar kisvárosba kalauzol, ahol az egyre növekvő, megmagyarázhatatlan nyugtalanság egy különös cirkusz megjelenésével éri a tetőpontját, amelynek egyetlen attrakciója egy óriási, döglött bálna és a rejtélyes Herceg, akinek sosem látjuk meg az arcát és akit szerencsétlen, lecsúszott emberek tömege követ mindenhova. A nehezen megközelíthető történet lelassult, hosszú felvételeken keresztül bontakozik ki, amelyek majdnem mindegyike abszolút ámulatba ejti a nézőt: a fény és az árnyék használata, a külső és (különösen) a belső terek megjelenítése látszólag egyaránt Medvigy Gábor operatőr erősségei közé tartozik. Néhány képsor - legyen szó az első jelenet éjszakai utcán gyalogló Valuska Jánosáról, a szétvert kórházból távozó fanatikusok felülről megmutatott tömegéről, a téren magányosan fekvő bálnáról készült záróképekről - önmagában is van olyan erőteljes és letaglózó, hogy már csak azokért érdemes végignézni a filmet. Víg Mihály egyszerű, de megindító zenéje már megint tökéletes kíséretnek bizonyul Tarr és Krasznahorkai látomásához, valamint Medvigy felvételeihez.

Tarr és Krasznahorkai reménytelenül pesszimista világlátása persze ebben a filmben is megmutatkozik: a Werckmeister harmóniák lehangoló képet fest egy olyan világról, amiben a szerzők szerint a romlás folyamatos és megállíthatatlan. Az értelmiség szerepéről (az önmagát elszigetelő Eszter úr, aki saját meddő kutatásaiba temetkezik) a köznépről (akik a folyamatos újságolvasás ellenére is csak annyit bírnak felfogni, hogy "valami rossz jön") és a könnyen manipulálható, legalsó kitaszított rétegekről (akik beállnak bármilyen, éppen szimpatikus őrült mögé, ha az elhiteti velük, hogy ettől most jobb lesz nekik) egyaránt lesújtó képet mutat ez a film, a végkövetkeztetés pedig az, hogy a világ menthetetlen úgy ahogy van. Érdekes a már említett bálna szerepe, ami egyrészt visszautal Melville Moby Dickjére (ami bevallottan Krasznahorkai egyik kedvenc regénye), másrészt a vásári mutatvánnyá redukált, elpusztított ősi természetet jelképezi, ami a film egyik legemlékezetesebb képében halott szemmel bámulja az egész reménytelen káoszt, ami körbeveszi. Tarr utolsó keserű poénja, hogy Valuska (a film főszereplője, aki végig egyfajta hírnőkként működik és minden oldalát megtapasztalja ennek a szörnyű cirkusznak) sem tudja ép ésszel kibírni, amit lát és végül inkább a menekülést választja - esetünkben egy elmegyógyintézetbe.

 

18. Családi kötelékek (2000)

(rendező: Edward Yang)

yi_yi.jpg

Edward Yang és társai, Tsai Ming-liang és Hou Hsiao-Hsien voltak a tajvani új hullám vezető filmkészítői - ők hárman a nyolcvanas-kilencvenes években olyan, nyugaton is elismert drámákat rendeztek, mint a Neonisten gyermekei (Tsai 1992-es bemutatkozása), A szomorúság városa (Hou 1989-es klasszikusa) vagy a tajvani mozi történetének talán legjobb alkotása, Yang 1991-es epikus történelmi drámája, a Szép nyári nap. A Családi kötelékek a Szép nyári nap méltó folytatása: egy háromórás, bonyolult és sokszereplős családi dráma a boldogságról, vagy inkább annak hiányáról.

A történet NJ, egy középkorú villamosmérnök érzelmi válságai köré épül, a gerincét a főszereplő anyjának agyvérzése és kómába esése jelenti. Azokból a jelenetekből kiindulva lehet leginkább értelmezni a filmet, amikben a különböző családtagok meglátogatják az öntudatlanul fekvő öregasszonyt, hogy beszéljenek hozzá; itt ismerjük meg legmélyebben ezeket a boldogtalanabbnál boldogtalanabb embereket, akiknek semmi értelmes mondanivalójuk sincs félrecsúszott életükről. A film három generáció problémáit is alaposan körbejárja (a nagyszülőktől a középkorú- és fiatal felnőttekig, a kamaszokig és a kisgyerekekig), közben pedig nagyjából minden megtörténik, ami az emberi életben megtörténhet: esküvő, terhesség, öngyilkossági kísérlet, csődbemenés, szakítás, lopás, régi szerelmek viszontlátása, gyilkosság. Ahogy a film talán leginkább tisztán látó karaktere, a kisfiú Yang-Yang mondja az egyik jelenetben, a dolgoknak mindig csak az egyik felét láthatjuk. A Családi kötelékek tényleg egy olyan film, amiben a szereplők mindig csak az igazság egyik felét látják és az idejük felében sem boldogok. Lehet, hogy kissé leegyszerűsítenénk a dolgokat, ha azt mondanánk, hogy Yang-Yang a rendező saját képmása ebben a történetben, de azért mégis elég vonzó ez az értelmezés.

Szomorú belegondolni, hogy a Családi kötelékek volt Edward Yang utolsóként bemutatott filmje: a rendező 2007-ben halt meg, miután több évig küzdött a rákkal. De vigasztaló lehet a tudat, hogy Yang ezét a filmért megkapta a legjobb rendezőnek járó díjat Cannes-ban, ma pedig a Családi kötelékeket a 21. századi mozi meghatározó alkotásai között tartják számon.

 

17. Vaskabátok (2007)

(rendező: Edgar Wright)

hot_fuzz.jpg

Persze, a Haláli hullák hajnala zseniális műfajparódia volt, de Edgar Wright számára csak a kezdetet jelentette. A régi társaság - Wright, Simon Pegg, Nick Frost, Martin Freeman, Bill Nighy, Rafe Spall és a többiek - 2007-ben újra összeálltak, a végeredmény pedig a Cornetto-trilógia legjobb epizódja lett, egy találékony vizuális trükkökkel, őrült poénokkal (gondoljunk csak a hattyúra, az élő szoborra... vagy akármelyikre, hiszen szinte mindegyik jelenetben találunk egyet), nevetséges fordulatokkal és még nevetségesebb (de nagyon véres) gyilkosságokkal teli zsarufilm-paródia, ami egyben az évtized talán legviccesebb filmje.

A Vaskabátok zsenialitásának titka már megint Wright legapróbb részletekig terjedő odaadásában rejlik. Miközben az átlagos 2000-es évekbeli vígjátékok vizuálisan ötlettelenek és nem nagyon erőlködnek a kamerakezeléssel, a vágással és a hasonló eszközökkel, Wright rengeteg energiát fektet abba, hogy még a jelentéktelenek tűnő átvezetésekre is felkapjuk a fejünket, ez pedig olyan élettel teliséget és lendületet ad a filmnek, ami mellett szinte az összes kortárs vígjáték és akciófilm unalmasnak és döglöttnek tűnik. És a Vaskabátokra is igaz, ami a Cornetto-trilógia másik két részére: ez a film elvileg egy paródia, de a készítők mégsem nézték hülyének a nézőket és olyan szinten komolyan vették az (amúgy persze teljesen komolytalan) történetet, hogy a végeredmény akciófilmként is jobban működik, mint a legtöbb valódi akciófilm, ami ebben az évtizedben készült.

Edgar Wright a Vaskabátok után is csak nagyszerű filmeket rendezett, de általában nagyon közel vagyok ahhoz, hogy kimondjam: ez pályafutása eddigi csúcspontja. (Ki is mondanám egyenesen, de a Scott Pilgrim a világ ellen szerintem legalább ugyanennyire esélyes erre a címre, és rohadtul nehéz dönteni a kettő között.)

 

16. Az orosz bárka (2002)

(rendező: Alekszandr Szokurov)

russian_ark.jpg

Akkor hagyjuk is a mellébeszélést: Az orosz bárka egyértelműen az évtized leggyönyörűbb mozija és talán a legnagyobb filmtechnikai eredménye is; Alekszandr Szokurov egyetlen, vágások nélküli másfél órás felvételből álló remekműve folyton mozgásban lévő és szinte poétikus szépségű utazás a szentpétervári Ermitázs termein és az orosz történelem különböző korszakain keresztül. Szokurov Az orosz bárka előtt díjnyertes orosz művészfilmesként és lelkes Tarkovszkij-követőként volt ismert - gondoljunk az olyan elvont drámáira, mint az Anya és fia (1997) vagy Az elsötétülés napjai (1988) - de itt sikerült először valami eredetit és nagyobbat alkotnia; valamit, amivel végre kiléphetett a nagy előd árnyékából és a kortárs orosz mozi jelentős rendezőjévé válhatott.

Nem vitás, hogy a film elsősorban a tényleg elképesztő technikai bravúrjai miatt ismert: Szokurov látványtervezése, Tillman Büttner operatőr, a hangszerkesztők, a díszletesek és a koreográfusok emberfeletti teljesítménye egyaránt szükséges volt ahhoz, hogy Az orosz bárka egyáltalán megvalósulhasson. A stáb csak egyetlen napra kapta meg az Ermitázs épületét, úgyhogy ennyi idő alatt kellett felépíteni az összes díszletet és hibátlanul lefilmezni a több mint kétezer statisztát mozgató alkotást - ha hihetünk Az orosz bárka készítéséről szóló dokumentumfilmnek (In One Breath), Szokurovék három elrontott felvétel után majdnem kifutottak az időből, végül pont nem merültek le a kamera elemei, mielőtt befejezték volna a negyedik, sikeres nekifutást. De nem csak a forgatás részletei nyűgöznek le: Az orosz bárka álomszerű keringés a világ egyik legszebb múzeumában, a névtelen narrátor és egy 19. századi francia diplomata utazása az épület és Oroszország történelmén keresztül. A 19. századi cárok fogadásaitól Nagy Péter kegyetlenkedéséig, Nagy Katalin szeretőitől Leningrád ostromának borzalmaiig, II. Miklós balsorsú gyerekeitől a Sztálini Szovjetunió rémülten suttogó igazgatójáig jutunk el ezen a ráérős, nemlineáris felfedezőúton, miközben a két főszereplő eszmecseréit hallgatjuk az európai és az orosz fejlődés hasonlóságáról és különbségeiről. A film egy nagyszabású bállal ér véget 1913-ban, a boldog békeidők utolsó évében, ahonnan - az egyik főszereplőt idézve - már nincs értelme továbbmenni.

Az orosz bárka a hatalmas alkotói teljesítmény és a folyamatos látványorgazmus mellett egy baromi szomorú film: elsüllyedt korokba enged bepillantást, ahol mindenki elegánsabb és minden egyszerűbb volt, mint ma. És ki tudja, hogy tényleg ez az oly sokat emlegetett "fejlődés"-e az, amire szükségünk van?

 

15. Oldboy (2003)

(rendező: Park Chan-wook)

oldboy.jpg

Az Oldboy elvitte a zsűri nagydíját a 2004-es Cannes-i filmfesztiválon - ha elsőre kicsit meglepő lenne, hogy ezt a jelentős elismerést abban az évben egy brutális dél-koreai bosszútörténet kapta, akkor csak idézzük fel, hogy akkor épp Quentin Tarantino volt a zsűri elnöke. Tarantino egyrészt mindig igen hangosan zengte a keleti harcművészeti filmek dicséretét, másrészt nem nehéz elképzelni, hogy Park Chan-wookban testvérlélekre talált. Bár az Oldboy egy japán képregény adaptációja, tényleg sok közös vonása van mondjuk a Kill Bill-lel: a végletekig kidolgozott harcjelenetek, az epikus bosszúhadjárat, a rajzfilmszerűen túlzásba vitt vérengzés. De Park filmje olyan szintre emeli a fizikai és lelki erőszakot, amilyenre látszólag csak a távol-keletiek képesek.

Az Oldboy nyugaton is gyorsan kultmozivá vált, mert (szó szerint) friss vért ömlesztett az akcióthriller Hollywood által kliséssé és kockázatkerülővé tett műfajába. Az ikonikus kalapácsos-folyosós jelenethez hasonlót még sosem láthattunk semmilyen amerikai filmben, de még az olyan jelentéktelennek tűnő jelenetekre is rengetegen felkapták a fejüket, mint amelyikben a főszereplő elfogyaszt egy élő polipot. Ez a film olyan zsigeri élmény nyújtott, mint semelyik nyugati kortársa. Ironikus, hogy 2013-ban aztán bemutatták az Oldboy angol nyelvű remake-jét is (ahogy az elmúlt évtizedekben szinte minden jó ázsiai filmét), ami pont ugyanolyan élettelennek bizonyult, mint azok az unalmas amerikai akciófilmek, amiktől Park remekműve jelentette a menekvést. Szerencsére az eredeti még mindig itt van, ha gyomorba öklelően erőszakos és az emberi lélek legsötétebb bugyraiba kalauzoló szórakozásra vágyunk.

 

14. Kis-nagy világ (2008)

(rendező: Charlie Kaufman)

synecdoche_new_york.jpg

Arra jöttem rá, hogy az egész ötvenes lista helyett igazából egyszerűen írhattam volna egy cikket Charlie Kaufmanről: az amerikai rendező-forgatókönyvíró nagyjából az a 21. század hajnalának, ami Franz Kafka volt a 20. század első felének. Az élet értelmét kereső egzisztenciális drámáiban olyan pontosan jeleníti meg az elidegenedett, identitásválságos ezredfordulós életérzést, ahogy Kafka megragadta az előző évszázad diktatúráinak embertelen bürokráciáját és a létezés tragédiáját. Ez megnyilvánul azokban a filozofikus drámákban, amiket Kaufman Spike Jonze-nak (A John Malkovich menet) vagy Michel Gondrynak (Egy makulátlan elme örök ragyogása) írt és hatványozottan első saját rendezésében, a Kis-nagy világban.

Azokban a korábbi filmekben mindig volt valami könnyedség és - bár egyiket sem nevezhetjük kifejezetten vígjátéknak - némi finom humor, a Kis-nagy világgal viszont Kaufman tulajdonképpen horrorfilmet készített. Csak éppen olyan horrort, ami egzisztenciális értelemben rémiszti halálra a nézőt. A filozófiai, képzőművészet, irodalmi és pszichológiai utalásoktól hemzsegő Kis-nagy világ egy komplex, posztmodern remekmű az emberi életről, amit egy neurotikus filmrendező (Philip Seymour Hoffman) sorsán keresztül mutat meg. Kaufman elsősorban talán forgatókönyvíróként ismert, de rendezői bemutatkozása lebont minden korlátot, amit korábbi alárendelt szerepe teremtett: a Kis-nagy világ ambiciózus - egyesek szerint terjengős - alkotás, ami a létezés összes nagy kérdésére választ keres, miközben fájdalmasan szomorú, felkavaró és nehezen felfogható képet fest az emberi sorsról és a művészlétről, de azért mégis tele van szívfájdítóan gyönyörű jelenetekkel (ezt, amiben a főszereplő megtalálja halálos beteg lánya gyerekkori naplóját, például lehetetlen sírás nélkül végignézni). Nem meglepő, hogy Roger Ebert 2009-ben az évtized legjobb filmjének nevezte: azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy a Kis-nagy világot csak Charlie Kaufman készíthette el és talán azt sem, hogy ez a film összegzi a legjobban Kaufman művészetét és filozófiáját.

 

13. Visszafordíthatatlan (2002)

(rendező: Gaspar Noé)

irreversible_2.jpg

Nem a Visszafordíthatatlan volt az egyetlen olyan film az évtizedben, ami a történetét a végétől az eleje felé haladva mesélte el. Még csak nem is ez volt a leghíresebb - de Christopher Nolan Mementója kellemes nyári limonádéfilm a Visszafordíthatatlanhoz képest. Nem ez az egyetlen szembeszökően erőszakos francia mozi a kétezres évekből, de a többi (a Magasfeszültség, A betolakodó, a Mártírok...) messze nem ilyen maradandóan sokkoló. Gaspar Noé második második rendezése az a fajta film, ami egyrészt egy tökéletesen felépített és megalkotott, érett alkotás, aminek tényleg minden kockája remekmű - de könyörtelen brutalitása miatt közben szinte lehetetlen végignézni.

A történet egyszerű és borzasztó: Marcus (Vincent Cassell), a barátnője (Monica Bellucci) és a barátnő volt pasija (Albert Dupontel) elmennek egy klubba, de a lánynak elege lesz a részeg, bedrogozott és minden látókörébe kerülő nőt megfogdosó Marcusből, ezért inkább egyedül hazaindul. Aztán egy aluljáróban megerőszakolják és szétverik az arcát, ami véres bosszúhadjáratra készteti a feltüzelt Marcust és a mindig visszakozó Pierre-t a párizsi éjszaka legsötétebb bugyrain keresztül. Noé azt ismerte fel, hogy a hagyományos tragédiák felépítése (vagyis a zuhanás a rendből a káosz felé) még hatásosabb lehet, ha az utolsó jelenettől haladunk a kezdet felé; először magát a szörnyű végkifejletet ismerjük meg, aztán folyamatosan kibontakozik előttünk, hogy mi vezetett el odáig és mi veszett el útközben. Noé kamerakezelése és vágása (amelyek a kezdeti jelenetek kaotikus, űzött kavargásából a film végére kifinomulttá és gyönyörűvé válnak) valamint a Daft Punkból ismert Thomas Bangalter nyugtalanító techno-soundtrackje elengedhetetlen építőkockái a Visszafordíthatatlan történetmesélésének.

Bár sajnos amolyan botrányfilmként emlékeznek rá (ebben nagy szerepe van az első jelenetek kimagaslóan undorító melegklubjának, illetve a teljesen kiborító tízperces, vágatlan nemi erőszak-jelenetnek), azért sok nagyon jól átgondolt részletet és párhuzamot lehet felfedezni ebben a filmben. Látszólag fontos témája például az idő és a determinizmus - egy olvasat szerint a film eseményeinek meg kellett történniük és a múltban mindig ott volt a jövő (Alex az utolsó jelenetben J. W. Dunne An Experiment with Time-ját olvassa, egy másikban pedig egy 2001: Űrodüsszeia poszter-alatt üldögél - mindkét mű foglalkozik az időelméletekkel, a Dunne-könyv egyik témája pedig az álomjóslás, aminek a Visszafordíthatatlanban is nagy szerepe van). Lehet, egyesek könnyen antifeministának titulálnák a filmet, de szerintem pont annak az agresszív férfiasságnak a kritikája, ami Cassell karakteréből árad: ha jobban megnézzük, a barátnőjét leköpködő, amorális és kielégíthetetlen étvágyú Marcus nem is különbözik sokban az erőszakolótól. A Visszafordíthatatlan nem az olcsó sokkolás eszközével él, hanem a filmművészet lehetőségeit a lehető legjobban kihasználva épít fel egy szinte elviselhetetlenül nyomasztó atmoszférát, ezzel lerakva Noé következő rendezése és megkérdőjelezhetetlen remekműve, a Lépj az ürességbe alapjait. Csak erős idegzetűeknek ajánljuk.

 

12. Moulin Rouge! (2001)

(rendező: Baz Luhrmann)

moulin_rouge.png

A Moulin Rouge! volt Baz Luhrmann elég szélsőséges reakciókat kiváltó "vörös függönyös trilógiájának" utolsó része, és az elődeihez (Kötelező táncok és Rómeó és Júlia) hasonlóan egy nevetségesen eredeti látomás, a kosztümös történelmi film, a csöpögős romantikus melodráma és a modern popkultúra rikítóan színes és veszélyesen a giccs határán egyensúlyozó elegye. Persze a népszerű véleményekkel ellentétben a Moulin Rouge! egyáltalán nem giccses film, mert Luhrmann a legjobb formájában mindig figyelt arra, hogy sose vegye túlzottan komolyan önmagát.

Ezért a Moulin Rouge! távolabb sem lehetne a Kaliforniai álom-féle szépelgő, magukat stílusosnak hazudó nyáladzásoktól: ez a film épp annyira parodizálja a régimódi romantikus musicaleket, amennyire megmártózik a műfaj túláradó stílusjegyeiben. Itt van persze az összes klisé - a tragikus szerelem, a gyönyörű kurtizánok, az epekedő, bohéméletet élő művészek, az ellenszenves, nemesi származású kérők és a tuberkulózis - de minden a végletekig túltolva, miközben a bombasztikus, stilizált és kirobbanóan sokszínű táncjelenetek zenei hátterét mai popdalok (mindenki itt van David Bowie-tól Madonnáig és a Nirvanáig) röhejes hangszerelésű feldolgozásai adják. Nem meglepő, hogy sokaknál kiverte a biztosítékot az, ahogy a Moulin Rouge! büszkén felvállalta vonzalmát a klasszikus romantikus irodalom csillogóan közhelyes világához - de ha nem veszed túlzottan komolyan, amit látsz, akkor talán te is tudod majd értékelni Luhrmann, e minden értelemben egyedi mainstream szerzői filmes világát.

 

11. Love Exposure (2008)

(rendező: Sion Sono)

loveexposure.jpg

Sion Sono leginkább a kortárs japán mozi fenegyerekeként ismert nyugaton, rendezései a legjobb esetben is igen vegyes érzelmeket váltanak ki a nézőkből, de a sokak által életműve csúcspontjának tartott Love Exposure azért meglepheti a Tokyo Tribe-hoz vagy az Antipornóhoz hasonló filmek kritikusait. Ez a terjengős, majdnem négyórás alkotás széles körű elismerést váltott ki a nyugati kritikusokból is, miután bemutatták a 2009-es berlini Nemzetközi Filmfesztiválon - és persze sokan felkapták a fejüket a filmre, ami olyan tabutémákat boncolgatott, mint a lesifotózás vagy a kereszténység.

Love Exposure egyrészt persze teljesen őrült Sion Sono-film véres harcjelenetekkel, leszbikus kapcsolatokkal, perverzek és pedofilok tömegével és az évtized talán legfurcsább filmes szerelmi háromszögével. De ha egy kicsit eltekintünk mindezektől, akkor észrevehetjük, hogy Sono meglepően intelligens valláskritikát is megfogalmazott, ami megmutatja a fanatikus hit romboló hatását (a felesége elvesztését követően fiát minden nap gyónásra kényszerítő apa) és a különböző homályosan működő szekták veszélyeit (a Zéró egyházat könnyen felcserélhetjük a Szcientológus egyházra, vagy bármelyik kétes szervezetre). De mindenek felett a Love Exposure egy gyönyörű film a felnőtté válásról és a szerelemről, ami bizonyos pillanatokban talán megzavarja a nézőt tabudöntögető vakmerőségével - de az, amikor az utolsó jelenetekben végül összeáll a kép, az annyira tökéletes, hogy még néhány kurva örömkönnyet is ejthetünk.

 

10-1

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr9014052772

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.