Az 50 kedvenc filmem a 2000-es évekből (40-31)
2018. október 02. írta: aron.kovacs

Az 50 kedvenc filmem a 2000-es évekből (40-31)

2000s.jpg

És már megint a kétezres évek legjobb filmjei. Íme a második rész japán westernnel, iráni animációval és amerikai független horrorral.

50-41

 

40. Sukiyaki Western Django (2007)

(rendező: Takashi Miike)

sukiyaki_western_django.jpg

Mind betéve tudjuk az amerikai western és a távol-keleti mozi közötti sok évtizedes, izgalmas kapcsolat történetét - hogyan inspirálták a klasszikus westernek Akira Kurosawa szamurájfilmjeit (például A hét szamurájt vagy A testőrt), majd később azok hogyan inspirálták Sergio Leone olyan spagettiwestern-klasszikusait, mint A volt egyszer egy vadnyugat. Takashi Miike minden értelemben eszement 2007-es filmje, a Sukiyaki Western Django pedig egy újabb fejezete ennek a különös, de érdekfeszítő örökségnek.

Miike életműve elég vegyes, egyaránt vannak barátságos (a Katakuriék boldogságában című zenés horrorkomédia) és ultraerőszakos (a Meghallgatás, a 13 Assassins, satöbbi) filmjei, a Sukiyaki Western Django pedig egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik; a western műfajban már eleve adott brutalitáshoz hozzáadja a keleti harcművészeti- és akciófilmek túlzásba vitt vérontását. A végeredményt még a legvérszomjasabb kedvében lévő Quentin Tarantino is megirigyelhetné (nem véletlen, hogy a neves rendező egy kisebb szerepben meg is jelenik a filmben).

A Sukiyaki Western Django pedig mindent megad, amit elvárunk tőle - rengeteg öldöklést, epikus bosszútörténetet, nevetségesen hatalmas tűzfegyvereket, védtelen falvakat fenyegető gazembereket és egy teljesen egyedi, 21. századi látomást a western műfajáról, ami egyfajta posztmodern alkotásként mindenféle hatást magáévá tesz Leone Dollár-trilógiájától Kurosawa szamurájfilmjeiig, a Rózsák háborújától a japán történelemig. Miike még mítoszteremtési próbálkozást is tesz azzal, hogy a filmet az 1966-os Django (egy Franco Nero főszereplésével készült spagettiwestern) előzményeként tálalja, ami kissé furcsa húzás, de ettől a folyamatosan a komolytalanság határán egyensúlyozó mozitól talán nem is olyan meglepő. Tarantino amúgy nem is olyan sokkal Miike filmjének bemutatása után maga is elkészítette a saját verzióját a Django-történetre - azt a filmet gondolom senkinek sem kell bemutatni. De ha rám hallgattok, a japán feldolgozás is érdemel egy megtekintést.

 

39. Engedj be! (2008)

(rendező: Tomas Alfredson)

let_the_right_one_in.jpg

Ha azt mondom, hogy vámpíros szerelmes film 2008-ból, akkor a legtöbben biztos az Alkonyatra asszociálnak, de hihetetlen módon van egy másik film, amire illik ugyanez a leírás, de még meg is érdemli, hogy beszéljünk róla. Az Engedj be! ugyanis az Alkonyattal és a többi hasonló hulladékkal ellentétben egy cseppet sem nyálas, hanem inkább a maga kifordított módján tiszta és ártatlan szerelmi történet, ami csak annyiban különbözik az átlagos középiskolás tinirománcoktól, hogy az egyik főszereplője egy vámpír, aki a problémákat nem egyszer a harapás és a vérszívás jól bevált eszközeivel oldja meg. A film sikerének kulcsa részben az, hogy mesterien keveri a horror eszközeit a szívmelengető romantikával, részben pedig Tomas Alfredson csendes, visszafogott és elegáns rendezése, amit a letiszult és stílusos képi világ egészít ki. Az Engedj be! persze hatalmas nemzetközi népszerűségre tett szert; Alfredsont egyfajta sztárrendezői státuszba emelte (a svéd direktor aztán a Suszter, szabó, baka, kém nagyon ízléses le Carré-adaptációjával bizonyította be, hogy nem csak egyszeri volt a siker), később persze elkészült a film kötelező angol nyelvű remake-je is. De azt csak egy őrült gondolhatja, hogy a Chloë Grace Moretz nevével fémjelezett brit-amerikai verzió az eredeti nyomába ér.

 

38. A repülő tőrök klánja (2004)

(rendező: Zhang Yimou)

house_of_flying_daggers.jpg

Az évtized elején a távol-keleti történelmi/harcművészeti mozinak is volt egy kisebb reneszánsza - elsősorban két, nyugaton is elsöprő sikerű filmnek köszönhetően. Ang Lee Tigris és sárkánya (2000), illetve Zhang Yimou Hős című rendezése (2002) megismertették az európai és amerikai nézőket is a hősies harcművészek életét bemutató, látványos és a fizika legtöbb törvényét figyelmen kívül hagyó műfajjal, amit általában wuxiának szokás nevezni. A fentebb említett filmek talán sikeresebbek voltak (a Tigris és sárkány négy Oscart is kapott, köztük a Legjobb idegen nyelvű filmnek járót!), de a személyes kedvencem mindig Zhang kevésbé ismert 2004-es alkotása, A repülő tőrök klánja lesz.

Ez a gyönyörű és légies alkotás leginkább olyan, mintha egy ősi kínai népballada feldolgozása lenne - legalábbis a film gerincét adó tragikus szerelmi történet erősen ezt juttatja eszünkbe. A harcjelenetek egytől egyig lenyűgöző, a gravitáció korlátait élből visszautasító csodák: az emberek, a kések, a kardok és a nyilak teljesen természetellenes módon repülnek a levegőben, amitől ezek a valójában nagyon is brutális képsorok inkább valami stílusosan koreografált táncot idéznek. Ezt a filmet nézve döbbenhetünk csak rá igazán, hogy az európai történelmi kalandfilmek kocsmai verekedései és földhözragadt kardos összecsapásai milyen nehézkesek és unalmasak az ázsiai megfelelőikhez képest. És ha már a táncról beszélünk: a nyitójelenet a bordélyházban - Mei műsorszámától a visszhang-játékig és az azt követő párbajig - már magában olyan mesteri, hogy A repülő tőrök klánja akkor is itt lenne a listán, ha utána az összes többi jelenet csalódást okozna. Ebben a remekül eltalált látványvilágnak is van szerepe: a Hőshöz hasonlóan ez a film is egy valódi színorgia, a bordélyház rikító kaleidoszkópjától az erdők üde zöldjéig és az utolsó felvonás hirtelen jövő telének haván vöröslő vérig minden nem evilági árnyalatokban pompázik. Nem is meglepő, hogy A repülő tőrök klánja egyetlen Oscar-jelölése Zhao Xiaoding operatőrnek járt. Ez a film sajnos nem volt olyan népszerű nyugaton, mint a Tigris és sárkány vagy a Hős, de azért volt visszhangja: az egyhangú kritikai siker mellett még Raekwon - az ázsiai akciófilm-rajongásukról híres hiphop-kollektíva, a Wu-Tang Clan tagja - is szentelt egy dalt Zhang remekművének a második szólóalbumán.

 

37. Rekviem egy álomért (2000)

(rendező: Darren Aronofsky)

requiem_for_a_dream.jpg

Ezért a filmért mindig odavoltak azok, akik valami furcsa okból romantizálják a kemény drogok használatát, talán azért, mert a főszereplői (Jared Leto és Jennifer Connely) fiatalok, szépek és oly romlottak. Pedig Aronofsky horrorisztikus második rendezése már puszta elrettentésnek is kiváló - elvégre senki sem képes olyan kifejezően megjeleníteni a fizikai fájdalmat és az őrületet mindössze képek és hangeffektek felhasználásával, mint a New York-i filmes. A Rekviem egy álomért amúgy csak részben szól a drogfüggőségről: legalább ugyanannyira lehangoló látkép az emberiséget végérvényesen elhülyítő tömegmédia koráról (ahogy Aronofsky rendezői bemutatkozása, a Pi egy paranoid látomás volt a számítógép felemelkedésének hajnaláról). A Rekviem szereplőinek igazából mindegy, hogy melyik agypusztító eszközhöz nyúlnak a sok közül (heroin, tudatmódosító gyógyszerek, televízió), mert a sorsuk úgyis ugyanaz ebben az elembertelenedett világban: az életük és álmaik széthullása.

Még mindig elég dühítőnek tartom, hogy a Legjobb Női Főszereplő Oscart Julia Roberts kapta az Erin Brokovichért Ellen Burstyn helyett, aki ebben a filmben emberfelettit alakított a fogyókúrás tabletták hatására becsavarodó tévéfüggő anyaként. De komolyan: Ripley és a Xenomorf óta nem láttam olyan párharcot ember és emberfeletti lény között, mint amilyen Burstyn és a Hűtőgép összecsapása a Rekviemben. De megérdemli a dicséretet a képi világ, amit Aronofsky és szokásos alkotótársa, az operatőr Matthew Libatique alkottak meg: a számtalan felgyorsított/lelassított felvétel, a gyors vágások, a montázs és a kettéosztott kép eszközeinek használata (utóbbit legközelebb Edgar Wright hasznosította ilyen remekül a Scott Pilgrimben) a kísérleti filmek felé terelik a Rekviemet, Clint Mansell gyászos soundtrackje (ami tíz évvel ezelőtt minden egyes YouTube videó háttérzenéje is volt egyben) pedig tökéletes kíséretet ad az egész kibaszott tragédiának.

És végezetül: nem nagyon lehet könnyedséggel vádolni ezt a filmet, de az tagadhatatlan, hogy a sok nyomasztó és undorító szörnyűség mellett egy rakás humort is találunk benne. A Pi szinte kibírhatatlan pszichothrillere és a Fekete hattyú halálkomoly művészi megszállottság-tanmeséje után persze azt hihetnénk, hogy Aronofsky hírből sem ismeri a humor fogalmát, de a Rekviem egy álomért egyes jelenetei (például a lakótelepi ház előtt sorban napozó vénasszonyok) a Woody Allen-féle New York-i zsidó komikusok lehetséges örököseként mutatják meg a rendezőt. A Rekviem jól összerakott alkotás, ami egyetemesebb üzenetével az ötlettelen drogfilmek hada (például az Egy kosaras naplója) felé emelkedik; szerintem inkább a Fekete hattyú Aronofsky remekműve, de ez a film akkor is egy nagyon közeli második.

 

36. Az ördög háza (2009)

(rendező: Ti West)

the_house_of_the_devil.jpg

A 2000-es években nehéz idők jártak a horror műfajára; a mainstreamet az Ideglelés futószalagon érkező, lapos másolatai, japán horrorok gyenge amerikai változatai és végtelen remake-hullámok uralták, csak elvétve lehetett találni valóban eredeti és értékes alkotásokat. Személyes kedvenceim közé tartozik például A barlang, ez a klausztrofobikus 2005-ös film, aminek ráadásul minden szereplője nő; továbbá a Pokolba taszítva, Sam Raimi remek 2009-es visszatérése a műfajhoz, ami eredetileg híressé tette és még néhány kevésbé ismert darab, mint az pokolian erőszakos francia Mártírok vagy a Lake Mungo című ausztrál kísértetes áldokumentumfilm (mindekettő 2008-ból). De a kedvenc horrorom az évtizedből egyértelműen Az ördög háza, ez a retrós hangulatú és kifogástalan amerikai független mozi.

Ti West filmje a hetvenes-nyolcvanas évek sátánista/természetfeletti horrorjai előtt tiszteleg: maga a történet is a nyolcvanas években játszódik, de erre utal A texasi láncfűrészes mészárlást idéző "megtörtént események alapján" felirat a film elején, illetve a veterán karakterszínész Tom Noonan szerepeltetése (aki ugye korábban olyan filmekben játszott, mint Az embervadász vagy A szörnycsapat). A korhangulat megteremtése és a jó színészválasztások (Greta Gerwig is benne van!) mellett az a leginkább figyelemre méltó dolog Az ördög házában, ahogy West a film első órájában felépített csendes és nyugtalanító atmoszférából az utolsó fél órában sokkoló és vérgőzös sátánista rémálomba vált. Arról nem is beszélve, hogy ebben a filmben szerepel az elmúlt évtized talán legjobb jumpscare-je (egy öngyújtót tartó kéz főszereplésével). Az ördög háza talán nem egy túlzottan eredeti munka, de a régi horrorokat megerőszakoló remake-ek (jaj, csak felejtsük el a Rob Zombie-féle Halloweent!) korában ezt az őszinte tisztelgést a nagy elődök előtt mégis csak szeretni lehet.

 

35. Tenenbaum, a háziátok (2001)

(rendező: Wes Anderson)

the_royal_tenenbaums.jpg

Kétféle ember van a világon - vagyis, ha jobban belegondolok, inkább háromféle. A harmadik ugye az, aki szívből gyűlöli Wes Andersont és mindent, amit képvisel. Igazából lehetséges, hogy ez utóbbi társaság még népesebb is a másik kettőnél. De térjünk a lényegre: az első csoport tagjai Anderson korai munkáira esküsznek (elsősorban az 1998-as Okostojásra) és úgy tartják, hogy a rendező pályafutásának második felében (ami a Tenenbaummal kezdődött) csak unásig ismétli ennek a 2001-es filmnek a felvett modorosságait. A második csoport szerint Anderson igazi remekművei pont a vizuális értelemben izgalmasabb, ambiciózus későbbi alkotások (elsősorban a 2014-es A Grand Budapest Hotel és a 2012-es Holdfény királyság). Szerintük a Tenenbaum ennek a szimmetrikus képekkel, vizuális gegekkel, bájosan fura karakterekkel, pasztelles színekkel és enyhén abszurd humorral teli Wes Anderson-stílusnak (amibe azért mégis beszivárog a modern élet tragikussága) a kissé kezdetleges, de annál szerethetőbb korai változata, ami az említett későbbi rendezések előképeként szolgál.

A Tenenbaum egyfajta modern tündérmese - ezt az érzetet maga Anderson is megerősíti a fejezetek elején visszatérő gyerekkönyves motívummal - egy kiábrándult, depressziós és kisiklott életű emberekből álló széthullott családról, melyben a gyerekeknek nem volt igazi gyerekkoruk (hiszen már a kezdetektől valami elképzelt "zsenialitásra" és a sikeres karrierre nevelik őket) és a hagyományos kapcsolatok rég megszűntek létezni - de a végén persze minden jóra fordul. Közben megkapjuk az összes Wes Andersonos manírt - a rövid jelenetekből összevágott montázsokat, az aprólékosan megszerkesztett díszleteket, a fapofával előadott ironikus poénokat - de néhány hamis hang is keveredik a film kifinomult dallamába, mint például a meglepően sötét öngyilkossági kísérletes jelenet (amelyet kissé kísérteties módon éppen Elliott Smith "Needle in the Hay" című dala fest alá). Ilyenkor jut csak eszünkbe, hogy a könnyen megmosolyogható, meseszerű felszín és a nosztalgikus zeneválasztások (Nico, a Velvet Underground, Nick Drake, Dylan és mások legősziesebb felvételei) alatt egy mélyen szomorú emberi történet bújik meg.

 

34. Ó, testvér, merre visz az utad? (2000)

(rendező: Ethan Coen/Joel Coen)

o_brother_where_art_thou.jpg

A Coen testvérek a 2000-es években végre megkapták azt a szakmai elismerést, amit már jóval korábban (mondjuk a Fargo idején) megérdemeltek volna, csak sajnos nem azért a filmért, amivel igazán rászolgáltak. A Nem vénnek való vidék, egy újabb közepes Cormac McCarthy-adaptáció kapta (és lopta el a Vérző olaj elől) a Legjobb Filmnek járó Oscart; egy film, amit csak Javier Bardem emlékezetes Anton Chigurh-alakítása mentett meg attól, hogy teljesen unalmas legyen. Közben az Ó, testvér, merre visz az utad? fogadtatása inkább csak vegyes volt és egyetlen Oscart sem kapott, pedig ez volt az évtized legjobb Coen-filmje.

Az érdem nagyrészt Roger Deakinsé; a zseniális operatőr (aki amúgy hihetetlen módon csak tavaly kapta első Oscarját a Szárnyas fejvadász 2049-ért) hozta létre azt a szépiatónusú látványvilágot, ami teljesen egyedi vizuális élménnyé tette ezt a '29-es gazdasági világválság idején játszódó modern Odüsszeiát. A forgatókönyv inspirálója amúgy tényleg Homérosz eposza volt, de az Ó, testvér amolyan Coenes módon azért csavart visz a dologba és csípős politikai szatíraként értelmezi újra az utazásról és a kalandkeresésről szóló időtlen történetet. Az ókori görög mitológia elemei az amerikai Dél mitológiájával egészülnek ki; megjelenik például Robert Johnson, a bluesgitáros, aki a legenda szerint eladta a lelkét az ördögnek a tehetségéért cserébe. A film fekete humora és régi amerikai mozis utalásai (a cím például máris a Sullivan utazásait idézi) is teljesen a Coen testvérek sajátjai. Deakins megsárgult fotókat idéző színvilága mellett T-Bone Burnett régimódi folk/bluegrass soundtrackje is közrejátszik a hangulatteremtésben (a következő évtizedben Coenék aztán a Llewyn Davis világával egy egész filmet szenteltek a folkzenének). Most, hogy a benne kinevettetett korrupció, populizmus és rasszista gyűlölet az egész világon egyre erősödni látszik, az Ó, testvér politikai fekete komédiája sajnos egyre aktuálisabbnak tűnik.

 

33. Az utolsó éjjel (2002)

(rendező: Spike Lee)

25th_hour.jpg

Az utolsó éjjel egyik jelenetében az irodalomtanár Jacob (Philip Seymour Hoffman) felmegy gyerekkori barátja,  Frank (Barry Pepper) manhattani lakására. Az ablakok egy törmelékkel teli, beépítetlen foltra nyílnak New York közepén, egy betöltetlen űrre, mely csak a fájó hiányát jelenti valaminek, ami egykor azon a helyen állt - nekünk, akik nem New Yorkban, de még csak nem is az Egyesült Államokban élünk, talán nem egyértelmű első látásra, hogy mit is látunk valójában. De talán még az amerikai nézők bizonyos százaléka is meglepődött ezen a jeleneten: 2001. szeptember 11. eseményei után a legtöbb hollywoodi rendező még utalni sem akart arra, hogy mi állt azon a helyen a terrortámadások előtt; sőt: számos esetben még a korábban készült filmekből is eltüntették utólag az ikertornyokat. Ez persze revizionista történelem, nem több a sebek eltakarásánál annak reményében, hogy azok nem nyílnak meg újra és nem hoznak még több szenvedést. Spike Lee, egy ízig-vérig New York-i filmkészítő, akinek még a város leghíresebb sorozatgyilkosát is muszáj volt megörökítenie mozgóképes formában (Egy sorozatgyilkos nyara, 1999) azonban nem rajong a problémák szőnyeg alá söpréséért. Az utolsó éjjel, Lee első nagyjátékfilmje, ami a támadások után készült, vakmerően a nézők szeme elé tárja ezt a szörnyű emlékeket ébresztő, tragikus veszteséget és azt üzeni: csak akkor léphetünk a gyógyulás útjára, ha szembenézünk az igazán ronda dolgokkal.

A történet központi témája is a veszteség: Lee (és a forgatókönyvíró David Benioff, aki később a Trónok harca társszerzőjeként szerzett még nagyobb hírnevet) párhuzamba állítja a közös gyászt a főszereplő, a hétéves börtönbüntetés előtt álló drogdíler Monty (a csúcsformában lévő Edward Norton) saját elcseszett életével. A film rezignált, neorealista stílusban kíséri végig Monty utolsó szabadon töltött napját, a darabokra hullott város pedig tökéletes hátteret nyújt a szereplők saját boldogtalanságához - a kiskorú tanítványa után vágyakozó tanártól (Hoffman már megint lejátszik mindenkit, ahogy nagyjából élete összes filmszerepében) a gazdag, de üres életű brókerig vagy a még mindig feleségét gyászoló apáig. Az utolsó éjjel talán leghíresebb jelenetében - amelyben a főszereplő saját magával vitatkozik egy tükör előtt - Monty elküldi a búsba egész New Yorkot és benne minden embert, de leginkább önmagát. Az utolsó képsorok - amiket a nyitójelenettel együtt Lee szokásához híven remekül eltalált - azonban épphogy arról a mély szeretetről árulkodnak, amit a főszereplő és a rendező valójában éreznek a város iránt. Azok, akik a Szemet szemért forrongó társadalmi kommentárja miatt szeretik Spike Lee munkásságát, talán nincsenek annyira oda ezért a melankolikus, lírai filmért a veszteségről, a barátságról és végül a sorssal való megbékélésről - de mindenki más a meghatározó 9/11 utáni amerikai drámaként és egy kimagasló, érett pillanatként tekinthet rá Lee sajnos eléggé egyenetlen 2000 utáni pályafutásából.

 

32. Non-stop party arcok (2002)

(rendező: Michael Winterbottom)

24hour_party_people.jpg

A Non-stop party arcok a manchesteri zenei színtér és a Factory lemezkiadó történetét meséli el a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek elejéig, viszonylag lazán keverve a valóban megtörtént eseményeket a városi legendákkal - és elsősorban azok számára élvezhető, akik amúgy is ismerik a város posztpunk, indie és rave kultúráját. De ha tényleg odavagy a Joy Divisionért, a Happy Mondaysért vagy a New Orderért, akkor ezt a filmet neked találták ki: Winterbottom mozaikszerű, néhol áldokumentarista eszközökkel dolgozó zene- és színkavalkádja megörökíti a Joy Division történetét Ian Curtis öngyilkosságáig, a Madchester és az elektronikus tánczene felemelkedését és rengeteg őrült drogos kalandot a Factory-alapító Tony Wilson (Steve Coogan) önironikus, sokszor a negyedik falat is áttörő narrációja segítségével. A remekül eltalált kísérőzene hibátlanul megidézi a feldolgozott korszakot, talán csak az eredeti Trainspotting soundtrackje fogható hozzá a brit mozi közelmúltjából - megtalálunk rajta mindenkit a Buzzcockstól a Durutti Columnig, az 808 State-től Mobyig, az A Certain Ratiótól az Orbitalig.

És ha mindez nem lenne elég ok az örömre a sok zeneőrültnek, akkor ott vannak még a cameók: láthatjuk néhány másodpercig a valódi Tony Wilsont, Howard Devotót, a Happy Mondays tagjait, a Fall-énekes Mark E. Smith-t, Vini Reillyt a Durutti Columnból - sőt valami rejtélyes okból Kenny Bakert, azaz a Star Wars-filmek R2-D2-ját is. Michael Winterbottom egy ötletes forgatókönyvet adaptált a populáris zene egyik aranykorának mindig mozgásban lévő, egyszerre humoros és tragikus portréjává - nem is meglepő, hogy gyakran a tánczenei kultúra egyik legjobb filmes feldolgozásának nevezik. De a Non-stop party arcok azért több ennél: keserédes betekintés egy letűnt, de annál izgalmasabb korszakba, amiből még a már emlegetett megszállott zenerajongók is megtudhatnak pár új részletet. A szórakoztatóipar, a magas művészet, a filozófia és a kábítószerek furcsa elegye, ami nem véletlenül nyerte el annyi kritikus (többek között Roger Ebert) és nagy filmfesztivál (Cannes-ban Arany Pálmára jelölték) elismerését.

 

31. Persepolis (2007)

(rendező: Vincent Paronnaud/Marjane Satrapi)

persepolis.jpg

Iráni filmeket nézni veszélyes szórakozás - egyszer talán igazi remekműbe botlunk (például Jafar Panahi 2003-as Vér és arany című alkotása) de ugyanakkora eséllyel találkozhatunk valami sznob nyugati kritikusok által felmagasztalt nézhetetlen borzalommal is (mint a 2009-es Nők férfiak nélkül, számomra az évtized egyik legrosszabb filmje). Az igazságot általában csak úgy deríthetjük ki, ha tényleg megnézzük a filmet. Marjane Satrapi képregényes önéletrajzának adaptációja szerencsére az első kategóriába tartozik: egyszerű, de ízléses fekete-fehér animációja egy hányatott női sorsot örökít meg az iszlám forradalom által feldúlt Irán és a mesés Nyugat-Európa között. Szerencsére a Persepolis nem afféle mozgóképes történelemóra, inkább egy szerethető, szókimondó és balsorsú nő személyes visszaemlékezése egy életre, amit a jól ismert történelmi események siklatnak ki teljesen. Satrapi és Paronnaud a Persepolisban azzal tudnak a számtalan hasonló témájú film felé emelkedni, hogy a sok szörnyűség (kivégzések, bombázások, fanatikus iszlamisták, hajléktalanság, depresszió) mellett némi fanyar humort csempésznek a történetbe, melynek főszereplője még az embertelen elnyomás közepén sem hajlandó feladni a büszkeségét és az Iron Maiden-rajongását. A film elvitte a zsűri nagydíját a 2007-es Cannes-i fesztiválon (Carlos Reygadas Silent Lightjával megosztva), de a Legjobb animációs film-Oscart a L'ecsó elcsórta előle; számos országban betiltották a vetítését, esetleg alaposan megvágva játszották le néhány moziban (ez volt a helyzet például Satrapi szülőhazájában is). De a Persepolis igazából nem nagyon politizál - a fő üzenete az, hogy a felnőtté válás még az iraki-iráni háború közepén is ugyanolyan fájdalmas és izgalmas, mint egy amerikai kertvárosban.

 

30-21

 

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr3714047688

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kolompár Magneto 2018.10.04. 09:47:07

Jó lista, köszi, a Hőst be is rakom ma este.

CleanYourRoom 2018.10.04. 10:09:34

"A Nem vénnek való vidék, egy újabb közepes Cormac McCarthy-adaptáció"
Nem, csak szar az ízlésed.
A véleményed bármiről innentől kezdve szart sem ér.