Az 50 kedvenc filmem a 2000-es évekből (50-41)
2018. október 01. írta: aron.kovacs

Az 50 kedvenc filmem a 2000-es évekből (50-41)

2000s.jpg 

Hihetetlen, de igaz: még 15 hónap, és könnyes búcsút kell mondanunk a 2010-es éveknek. Ez azt jelenti, hogy listák százai fognak megjelenni az interneten és különböző magazinokban az évtized "legjobb" filmjeiről (és lemezeiről, könyveiről meg egyebekről) és én is kötelességemnek fogom érezni, hogy összerakjam a sajátomat. Mielőtt azonban buzgón nekiállnék végignyálazni az összes filmet, amit az elmúlt nyolc és fél évben láttam mozikban/DVD-n/Blu-rayen/különböző sötét torrentoldalakon, úgy döntöttem, inkább visszalépek egy kicsit az időben az előző évtizedig.

Szerintem a 2000-es évek filmes termése messze nem volt annyira sokszínű, mint a jelenlegi évtizedé - de ez nem jelenti azt, hogy gyerekjáték volt mindössze ötven alkotásra szűkíteni a 2000 és 2009 közötti tíz esztendő kínálatát. Sok olyan rendező kimaradt a végleges ötvenből, akik azért megérdemelnek egy említést, úgyhogy itt is van néhány amúgy nagyszerű film azoktól, akik pont nem fértek be:

  • Wendy és Lucy (Kelly Reichardt)
  • Lazarescu úr halála (Cristi Puiu)
  • Zodiákus (David Fincher)
  • Beszélj hozzá (Pedro Almodóvar)
  • Gengszterek fogadója (Anders Thomas Jensen)
  • A halál jele (Bong Joon-ho)
  • Tropical Malady (Apichatpong Weerasethakul)
  • Csendélet (Jia Zhangke)
  • Különvélemény (Steven Spielberg)
  • Goodbye, Dragon Inn (Tsai Ming-liang)
  • Dogville - A menedék (Lars von Trier)
  • Szexi dög (Jonathan Glazer)
  • Erőszakos múlt (David Cronenberg)
  • 35 pohár rum (Claire Denis)
  • Korcs szerelmek (Alejandro González Iñarritu)
  • Erőszakik (Martin McDonagh)
  • Charlie Bartlett (Jon Poll)
  • A fiú (Jean-Pierre és Luc Dardenne)
  • Vér és arany (Jafar Panahi)
  • Hervadó virágok (Jim Jarmusch)

De hasonlóan sokszínű a bekerült alkotók listája is: Gaspar Noé új francia extremizmusától Cristian Mungiu román új hullámáig, Roy Andersson abszurd karikatúráitól Baz Luhrmann rikító musical-látomásáig, Charlie Kaufman szenvedő egzisztencializmusától Edgar Wright fergeteges vizuális humoráig minden megfér itt egymás mellett.

Jó, elég is a mellébeszélésből, ugorjunk is a lényegre! Itt az első tíz az ötvenből:

50. Amélie csodálatos élete (2001)

(rendező: Jean-Pierre Jeunet)

amelie_1.jpg

Nem kellett sok idő ahhoz, hogy Jean-Pierre Jeunet rájöjjön: ő bizony nem hollywoodi rendezőnek született. Az Alien 4: Feltámad a halál kritikai lebőgését és viszonylagos kereskedelmi kudarcát követően vissza is tért a kényelmes hazai pályára, maga köré gyűjtötte az összes kedvenc színészét (mindenkit Mathieu Kassovitztől Dominique Pinonig) és elkészítette az évtized legfranciább filmjét. A Yann Tiersen bohém harmonikazenéjével kísért Amélie bájos párizsi fantáziavilágával és fura humorával persze egy csöppet giccses, de aki képes őszintén utálni ezt az agyonstilizált outsider-románcot, annak tényleg kőből van a szíve.

Az Amélie sztárt csinált Audrey Tautouból, aki viszont kifejezetten a különc boldogságkereső Amélie Poulain szerepére született: egy későbbi filmjében sem volt ilyen imádni valóan felszabadult. Jeunet szintén nem tudta felülmúlni ezt az egyszerre vicces, szomorú és érzelmes mágikus realista gyöngyszemet - akár a drámát (Hosszú jegyesség, 2004), akár a humort (Micmacs, 2009) próbálta jobban erőltetni. Az Amélie épp azért volt annyira különleges, mert a kettő olyan érdekesen keveredett össze benne. Nézhetjük a filmet szokatlan romantikus vígjátékként vagy a valódi boldogság megtalálásáról szóló tanmeseként, de egy biztos: Jeunet látomása ma is megdobogtatja a művészi hajlamú kamaszlányok és fiúk szívét.

 

49. Egy kis gubanc (2009)

(rendező: Armando Iannucci)

in_the_loop.jpg

Jó, ez nem a Dr. Strangelove, de az új évezredben még senki sem jutott közelebb Kubrick remekművének lényegéhez, mint az olasz származású skót szatíraíró Armando Iannucci az első egész estés filmjével. Iannucci talán Az alelnök című HBO-sorozat alkotójaként, illetve legutóbb a Sztálin halála író-rendezőjeként lehet ismerős, de ezzel a koromfekete tragikomédiával olyan mellbevágóan foglalta össze az egész 21. századi angol-amerikai politikai valóságot és az iraki háború előzményeit, hogy még mindig nem hevertük ki.

Hivatalosan az Egy kis gubanc talán vígjátéknak minősül, de nincs nagyon sok köze a műfaj a 2000-es években népszerű, egy kaptafára készült amerikai vagy francia képviselőihez. Dokumentarista hatású kamerakezelése (ami persze arra akar utalni, hogy a filmben ábrázolt események akár valósak is lehettek volna), gyorsan pörgő szövege és komplex cselekménye a lassúbb felfogású nézők számára megnehezítik az események követését, de alapvető politikai ismeretek nélkül sem nagyon lehet megközelíteni az Egy kis gubancot (ez Iannucci minden munkájára igaz). És persze lehet röhögni a brit fejlesztési miniszter (Tom Hollander) idióta teszetoszaságán, a kommunikációs igazgató (Peter Capaldi, aki itt is Malcolm Tuckert, Iannucci The Thick of It című sorozatának antihősét játssza) ízes beszólásain, a miniszterelnöki hivatal sajtósának dühkitörésein, azon, ahogy mindenki kigúnyolja a fiatal kezdő tanácsadót, de közben sosem szabad elfelejtenünk, hogy pontosan ezek az emberek (akik elvileg a nép akaratából vannak ott, ahol vannak) sodorták bele a világot egy véres háborúba és okozták sok százezrek halálát.

 

48. Majdnem híres (2000)

(rendező: Cameron Crowe)

almost_famous.jpg

Cameron Crowe maga is egy igazi zeneőrült (mielőtt filmkészítésre adta a fejét, a Rolling Stone magazin szerkesztője volt!) és egyben az átlagos zeneőrült kedvenc rendezője - igazából már szinte nevetséges, hogy mennyire beskatulyázták ebbe a szerepbe - és a BoJack Horseman első évadában erősen ki is nevettetik. De nem számít, mennyi sikertelen tévésorozattal (a 2016-ban egy évad után leállított Roadies) próbálkozik még, azt nem lehet elvitatni tőle, hogy a Majdnem híressel sikerült összehoznia egy időtlen remekművet a zenéről és a fiatalságról.

Igen, az 1989-es Mondhatsz bármit sztárt csinált John Cusackből és számtalan érzelgős egyetemista kedvenc dalává tette Peter Gabriel "In Your Eyes"-át, az 1992-es Facérok pedig megörökítette a kilencvenes évek Seattle-jének grunge-színterét a legendás soundtrackjével, de a Majdnem híres ambiciózusabb, kiforrottabb és egyszerűen többet ad, mint Crowe korábbi rendezései. Ez a film egyrészt az említettekhez hasonlóan egy minőségi romantikus komédia szimpatikus főszereplőkkel és néhány meglepő fordulattal, továbbá valami olyan életszerűséggel, ami teljesen hiányzik a hollywoodi romkomok többségéből. Másrészt valós korképet ad a hetvenes évekről és a rockzene fénykoráról, közben egészségesen ki is nevettetve a rock and roll-életmód kliséit. És persze ez a film is egy újabb szerelmes levél magához a zenéhez; Crowe odaadása a téma iránt úgy is érezhető, hogy közben a rockbiznisz sötétebb oldalára is betekintést nyújt.

A Majdnem hírest máig egyaránt emlegetik és elemzik a mozi és a rockzene rajongói, különös tekintettel Philip Seymour Hoffman rövid, de annál kultikusabb feltűnésére a fiatalon elhunyt kritikusisten Lester Bangs szerepében (az a beszólás Jim Morrisonról mostanra egyfajta modern szállóigévé vált). Még jó, hogy ez a film meg is érdemli, hogy ilyen sokat beszéljünk róla.

 

47. Nyári időszámítás (2008)

(rendező: Olivier Assayas)

summer_hours.jpg

Olivier Assayas inkább a bizarr természetfeletti drámáiról és thrillereiről volt ismert a Nyári időszámítás előtt (gondoljunk az 1996-os Irma Vepre vagy a 2002-es Démoni szeretőre) és után is (nem is kell tovább mennünk a tavaly bemutatott A stylistnál), de ez a film egyszerűen csak nagyon szomorú. A Nyári időszámítás szinte puritán eszközökkel dolgozik és valódi cselekményt hiába keresünk benne. Az első jelenetben megismerkedünk a főszereplő családdal; az idős, már csak a régi emlékeken és a közelgő halálon gondolkozó anyával, a három gyermekével és unokáival. A következő jelenetben előreugrunk az időben, az anya már meghalt és a családnak el kell döntenie, mihez kezdjen a házzal, ahol gyermekkoruk nyarait töltötték, továbbá a régi bútorokkal, műtárgyakkal, az öreg házvezetőnővel és minden mással, amit édesanyjuk felhalmozott maga köré élete során.

A film az elmúlásról szól; arról, hogy amikor meghalunk, akkor nem csak az emlékeinket és a titkainkat visszük magunkkal a sírba (ahogy azt Hélène elmondja, amikor utoljára látjuk), hanem azok a tárgyak is elvesztik jelentőségüket, amik egykor hozzánk tartoztak. A dolgok, amikhez egykor emlékek százai kapcsolódtak, egyszerűen élettelen tömeggé válnak, egy újabb bejegyzéssé az elárverezendő darabok listáján - egy íróasztal, aminél valaki évtizedeken keresztül dolgozott és ami valahogy hozzánőtt ehhez a személyhez, egy sokezredik múzeumi tárgyként végzi, a látogatók talán vetnek rá egy érzéketlen pillantást, majd továbbmennek. És a régi nyarak, a letűnt szerelmek, a boldog gyerekkor kámforrá válnak ezekkel együtt. A Nyári időszámítás néhol talán kissé didaktikus, de amikor éppen nem, akkor egy nagyon őszinte, megható és szívfájdító film.

 

46. A sötét lovag (2008)

(rendező: Christopher Nolan)

the_dark_knight.jpg

Annak ellenére, hogy az évtized nagy hollywoodi sikerfilmjei között számos szuperhősmozit találunk (a Pókember 2-től egyenesen A hihetetlen családig), az igazából sokáig nem volt még egyértelmű a 2000-es években, hogy a következő tíz évet ilyen szinten dominálni fogják a jelmezes übermenschek. Én például el sem tudtam volna képzeli a Marvel moziuniverzumának jövőbeli mindent elsöprő sikerét, amikor anno először láttam a széria első darabját, a 2008-as A vasembert. De mégis ez volt az évtized, amikor a képregényfilm gyermekdednek és primitívnek titulált valamiből komolyan vehető, egyes esetekben valódi művészi értékkel bíró műfajjá ért, ebben pedig jelentős szerepe volt Christopher Nolan második Batman-filmjének (és legjobb filmjének!).

A sötét lovag egy meglepően okos, komor és feszült akciófilm, ami a Nolan-trilógia másik két részéhez hasonlóan szupererők és gyilkos hajlamú űrlények helyett az erkölcsi kérdésekre és az aktuális problémákra helyezi hangsúlyt, bár leginkább Heath Ledger fenomenális Joker-alakítása miatt emlékszünk rá, ami tényleg új minőségi szintet teremtett a filmes gonoszok kategóriájában. A halva született DC Extended Universe még mindig kétségbeesetten próbálja lemásolni ennek a filmnek a stílusát, de A sötét lovag nagyjából annyival jobb a röhejes, Joel Schumacher-féle elődöknél (ó, azok a mellbimbókkal felszerelt páncélok!) és a görcsösen komolykodó Zack Snyder-féle utódoknál, amennyivel Spielberg A cápája jobb mondjuk a Gyilkos cápa vs. óriáspolip-szintű hulladékoknál.

 

45. Gosford Park (2001)

(rendező: Robert Altman)

gosford_park.jpg

Altman egyik utolsó filmje (2006-os halála előtt még két további rendezését mutatták be, de a Balett társulatot és Az utolsó adást ma már kevesen emlegetik) sokban hasonlít az olyan kilencvenes évekbeli elődeire, mint a Rövidre vágva vagy A játékos. Például ez is egy bonyolult, sokszereplős dráma, ami egy megadott műfajon (ezúttal az Agatha Christie-stílusú gyilkosos krimin) keresztül vizsgál valamilyen elvontabb témát.

Mondjuk már csak azért is érdemes megnézni a Gosford Parkot, hogy egy hamisítatlan angol vidéki házban láthassuk a brit színjátszás krémjét (többek között: Maggie Smith, Helen Mirren, Michael Gambon, Stephen Fry és Kristin Scott Thomas) mindenféle urak, hölgyek és szolgálók szerepeiben, akik persze mind gyanúsítottá válnak, mikor gyilkosság történik a vacsoraparti után. Robert Altman persze sosem rendezett volna egyszerű klasszikus krimit: a Gosford Park igazi dupla fenekű mestermunka, aminek épp úgy két szintje van, mint története a történetnek helyet adó, az "urak" és a "szolgálók" részeire osztott háznak. Lehet, hogy első nézésre csak a nyomozós szálra tudunk koncentrálni, de másodszor már a film valódi témáit is felismerhetjük - elsősorban a tűpontos és árnyalt társadalomkritikát, a gazdák és szolgáik közti különbségeket és hasonlóságokat. A rejtélyért jövünk, de a társadalom- és korkép, a mesterien ábrázolt kapcsolati háló és a Brit Birodalom hanyatlásának mindezt beborító árnyéka miatt maradunk.

 

44. A faun labirintusa (2006)

(rendező: Guillermo del Toro)

pans_labyrinth.jpg

A népszerűtlen véleményem az, hogy A faun labirintusa az évtized egyik legtúlértékeltebb filmje (főleg a spanyol polgárháború túlságosan leegyszerűsített ábrázolása miatt), de még így sem szorul ki az ötven kedvencem közül. Guillermo del Toro sötét fantasy-látomása a határtalan gyermeki képzeletről egy ijesztő és szívszorító remekmű, amit tényleg csak a mexikói rendező készíthetett volna el. Előzményének tekinthető del Toro 2001-es horrorja, az Ördöggerinc, amely szintén a polgárháború idején játszódik és amelynek főszereplői szintén gyerekek, de A faun labirintusa technikailag ambiciózusabb és érzelmileg teljesebb alkotás, mint az a film. A történet egy tízéves kislányról, Ofeliáról szól, aki a valódi világ egyre zordabb eseményei (anyja halála, a kegyetlen francóista mostohaapa és persze a háború véres borzalmai) elől egy rejtélyes kitalált világba menekül, ami sokszor épp olyan félelmetes, mint a valóság.

A film sikere főleg abban rejlik, ahogy del Toro felépíti ez a két világot - a rideg és kegyetlen háborús valóságot, amit a lelketlen Vidal kapitány testesít meg, valamint az Ofelia fantáziája által megteremtett csodálatos és ijesztő álomvilágot - A gyűrűk urát is megszégyenítő számítógépes látványtervezés segítségével. A faun labirintusa tündérmese felnőtteknek, ami megidézi titkos gyerekkori félelmeinket, de a huszadik századi történelem néhány sötét pillanatát is, miközben története egyszerre tragikus és felemelő - és még pont nem giccses. Guillermo del Toro rendezett azóta még sikeresebb filmeket (A víz érintése) és néhány egészen jót is (Bíborhegy), de kérdéses, hogy felülmúlja-e még A faun labirintusát.

 

43. Mambó az ezredfordulón (2001)

(rendező: Hou Hsiao-hsien)

millennium_mambo.jpg

Hou Hsiao-hsien, a tajvani új hullám második legnevesebb rendezője még mindig főleg a korábbi filmjei miatt ismert nyugaton (az 1989-es A szomorúság városa vagy az 1998-as Shanghaj virágai), de azért a 2000-es években is bővült az életműve néhány figyelemreméltó darabbal. A Café Lumière vagy a Le voyage de ballon rouge juthatnak először az eszünkbe ezek közül, de a személyes kedvencem a Mambó az ezredfordulón, ez a sivár pillanatkép a Taipei rave színterén kallódó, kiüresedett életű fiatalokról. Hou a nemlineáris történetmesélés eszközéhez folyamodik ebben a filmben, Vicky és Hao-Hao visszaélésekkel teli kapcsolatának részleteit minden hagyományos kronológiát nélkülözve ismerjük meg a lány visszaemlékezései által. A filmezés - ahogy a kamera folyton a főszereplőt követi, aki néha a negyedik falat áttörve ki is tekint a nézőre - eszünkbe juttathatja a magyar mozi bizonyos korszakait (például Jeles András A kis Valentinóját), de visszaköszön az elmúlt évek néhány sikeres független filmjében is (gondoljunk csak az Oscar-díjas Holdfényre). Ha már a Holdfényél tartunk, Barry Jenkins nagyszerű drámájához hasonlóan a Mambó az ezredfordulón is több idősíkon játszódik, csak azok itt teljesen összemosódnak egymással; múlt, jelen és jövő helyett a történet egyfajta folyamatos jelenben játszódik, ahogy Vicky a korszakról alkotott emlékei asszociációkként követik egymást. A jelenetek helyszínét sokszor különféle menő bárok és sztriptízklubok jelentik, ezek a neonfénnyel bevilágított és dübörgő DJ szettek által kihangosított terek mintegy előrejelzik a 2010-es évek jó néhány filmjének látvány- és színvilágát (az Enter  the Voidtól a Csak isten bocsáthat meg-en keresztül a Spring Breakersig). Nem is meglepő, hogy a Mambó az ezredfordulón hazavitte a technikai díjat a 2001-es Cannes-i fesztiválról. De mindezek mellett Hou filmje egy újabb lehangoló látkép az ezredfordulós életérzésről; a tönkrement kapcsolatokból mindenféle hedonista élvezetekbe menekülő, elidegenedett nagyvárosi fiatalságról és egy teljesen értékszegény korszakról.

 

42.  Az ember gyermeke (2006)

(rendező: Alfonso Cuarón)

children_of_men.png

Alfonso Cuarón sokoldalú, de megbízható mesterember: rendezett egyszerű, felnőtté válós drámát (Anyádat is!), a legjobb Harry Potter-filmet (Harry Potter és az Azkabani fogoly), úttörő sci-fit (Gravitáció) - és ezek közül mindegyik kimagaslóan sikerült. De Az ember gyermeke talán még mindig a fő műve; ez a kőkemény antiutópia egy olyan Földön játszódik, ahol megmagyarázhatatlan módon az egész emberiség meddővé vált, ezért rövid úton el is szabadult a pokol. A filmben van valami sűrű bibliai sötétség, végig úgy érezzük magunkat, mintha egy ószövetségi csapást, vagy az utolsó ítéletet látnánk. A történet a cinikus, reményvesztett Theót (Clive Owen) követi, aki egy csodálatos módon teherbe esett fiatal menekültet próbál kiszabadítani egy kaotikus összeesküvésből, miközben az emberiség még ebben a helyzetben is képes mindenféle értelmetlen okokból egymás között háborúzni.

Cuarónnak  itt meglepően sikerült eltalálnia a korhangulatot: a tömeges bevándorlásról és a menekültekkel szembeni embertelen bánásmódról szóló részek a 2010-es években még hatásosabbak, mint a bemutató idején. Gondoljunk csak bele, milyen fogadtatásban részesülne ma egy film, amiben az emberiség megmentője egy "migráns" (aki ráadásul egy fiatal színes bőrű nő)! Az ember gyermeke technikailag is lenyűgöző alkotás, benne a filmtörténet talán legjobb vágások nélküli autós üldözésével. De az érzelmi ereje sem marad el a technikai innovációktól: ott van az a jelenet, amelyben a film vége felé néhány percre leáll a folyamatos, ostoba harc, hogy Owen kimenekíthesse Clare Hope-Ashitey-t és újszülött gyerekét (aki ugye tizennyolc éve az első újszülött a Földön) egy félig már szétlőtt házból, miközben mindkét fél katonái leállnak, hogy egy pillanatra gyönyörködhessenek ebben a bibliai csodával felérő eseményben. Aztán persze ugyanúgy folytatódik az öldöklés, hiszen az emberi természet már csak ilyen, de legalább egy nagyon rövid időre azt is látjuk, hogy milyen lehetne még. Kevés jelenetet tudok, ami olyan tartós hatással volt rám, mint ez a néhány perc Az ember gyermeke végén, és a film már csak ezért megérdemli a helyet ezen a listán.

 

41. Szépséges fiatalság (2003)

(rendező: Marco Tullio Giordana)

the_best_of_youth.jpg

Lehet, hogy készültek remek olasz filmek a hetvenes és a kétezres évek között eltelt időszakban, de akkor azok nem nagyon terjedtek el az Olaszországon kívüli világban. A negyvenes-ötvenes évek neorealizmusát, illetve a következő pár évtized számos kiemelkedő mesterét (Federico Fellini, Pier Paolo Pasolini, Dario Argento, Bernardo Bertolucci és még sokan mások) követően ugyanis viszonylag kevés olasz film vált nemzetközi szinten ismertté, kivéve mondjuk a túlértékelt Cinema Paradisót. Szerencsére az új évezredben némi változást észlelhetünk ezen a téren: Paolo Sorrentino (aki akár ezen a listán is szerepelhetne A szerelem következményei című 2004-es thrillerével) például A nagy szépségnek, az Ifjúságnak vagy Az ifjú pápa című HBO-sorozatnak köszönhetően Európában és Amerikában egyaránt bevett név lett. Luca Guadagnino szintén betört a köztudatba a tavalyi Szólíts a neveden után (bár az ő legjobb filmje szerintem még mindig a 2010-es Szerelmes lettem). De mindkettejüket megelőzte Marco Tullio Giordana eposzi méretű Szépséges fiatalsága, egy évtizedeken átívelő és sokrétű családtörténet.

Giordana eredetileg televíziós minisorozatként álmodta meg a Szépséges fiatalságot, de végül mégis mozifilmmé kellett átalakítani az anyagot, aminek a negatív oldala az, hogy tényleg lehetetlen egyszerre végignézni az egészet (hiszen hatórás futásidejét legfeljebb Tarr Béla Sátántangója képes felülmúlni) - a pozitívum viszont az, hogy ebben a formában Olaszországon kívül is bemutathatták a filmet, ami rengeteg díjat is kapott különféle fesztiválokon. A rendező nem felejt el az olasz mozi múltja előtt tisztelegni - a cím máris Pasolini egyik verséből származik (Giordana korábban egy egész filmet forgatott a botrányos alkotó életéről) és azt talán mondani sem kell, hogy mekkora hatással voltak a Szépséges fiatalságra az olyan klasszikus családi drámák, mint a Rocco és fivérei.

És hogy milyen maga a film? Nagyjából olyan, mint maga az emberi élet: egyszerre fájdalmas és gyönyörű, tele van boldogtalansággal, de ez nem jelenti azt, hogy a boldogság teljesen hiányzik belőle. A középpontban egy testvérpár - az alapból nyitott és szakmájában sikeres, de a szerelemben sokáig kevésbé szerencsés Nicola, illetve a zárkózott és frusztrált Matteo - illetve a családi és baráti körük sorsa van, mögöttük pedig negyven évnyi olasz történelem elevenedik meg. Giordana jellemábrázolása és színészválasztásai kifogástalanok, a szépen kidolgozott forgatókönyv azt emeli ki, hogy az először aprónak és jelentéktelennek tűnő események valójában mekkora hatással lehetnek a szereplők életére. A Szépséges fiatalságból nem hiányzik az olaszos humor és felszabadultság, de esetenként nagyon kemény is tud lenni; csak kevés film ábrázolja például ilyen megrázóan az öngyilkosságot. Giordana filmjében nem találunk semmi forradalmi újítást - de mégis maradandó élmény megnézni és átélni alakjainak örömeit és szenvedését, a sok sötét pillanat ellenére a végén mégis felszabadultan és elégedetten távozunk a világából.

 

40-31 

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr5213838618

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.