Filmkritika: Mandy
2018. szeptember 21. írta: aron.kovacs

Filmkritika: Mandy

mandy.jpg

Tudjátok, mi most a kedvenc filmem? A görög-olasz apa és svéd anya gyermekeként született kanadai rendező, Panos Cosmatos Mandy című, totálisan őrült második mozija. És akkor már el is mondanám, hogy miért olyan kibaszott jó szerintem ez a film.

Kezdhetjük például Cosmatos apjával, a szintén filmrendező George P. Cosmatosszal, aki a Tombstone - Halott város című 1993-as revizionista westernslágere miatt talán Magyarországon sem teljesen ismeretlen. Na most a mi ifjabb Cosmatosunk is kapott egy kisebb feladatot a Tombstone forgatásán (egész pontosan ő volt a video osztályvezető), de talán még fontosabb, hogy a Tombstone DVD-eladásaiból később sikerült összegyűjtenie annyi pénzt, amennyiből le tudta forgatni saját rendezői bemutatkozását.

Ez volt a 2010-es Beyond the Black Rainbow, egy film, aminek a megnézését legfeljebb az esküdt ellenségeimnek ajánlanám, már ha volnának ilyenek. A többieknek most gyorsan összefoglalom, hogy miről szól ez az igencsak félresikerült alkotás: a történet a nyolcvanas években játszódik egy furcsa, szektaszerű kommunában és egy lányt követ, aki megpróbál kitörni onnan. A Beyond the Black Rainbow vizuális értelemben nagyon is jól eltalált film, modernista színvilága Dario Argento stílusos olasz ponyvahorrorjait és Kubrick két sci-fijét idézi, a kortársak közül pedig talán Gaspar Noé munkáihoz van a legközelebb. A mély feketékből, vakító fehérekből és erős, vöröses árnyalatokból építkező képi világot a hetvenes-nyolcvanas évek olasz és német progresszív elektronikáját idézi zenei kíséret festi alá, ami önmagában még mindig megállja a helyét. A film nagy hibája azonban Cosmatos forgatókönyvében rejlik: a Beyond the Black Rainbows ütemezése valami borzalmas; látszólag a történet összes izgalmas fordulata a majdnem kétórás alkotása utolsó húsz percében történik, az első másfél órában pedig - ha az emlékeim nem csalnak - a jelenetek többsége abból áll, hogy a főgonosz hosszú, neonfénnyel megvilágított folyosókon sétál fel-alá. Az egészre a nevetségesen kiábrándító befejezés teszi fel a koronát: a hős és az ellenfél nagy összecsapása abban merül ki, hogy az utóbbi elbotlik, beveri a fejét egy kőbe és meghal. Mintha Cosmatos a végére kifutott volna a pénzből és kénytelen lett volna lemondani egy látványosabb utolsó felvonásról.

A Beyond the Black Rainbow tehát egy teljesen elcseszett film, de mégis érezhető benne, hogy egy izgalmas és eredeti gondolkodású szerzői filmes munkája, akiben megvan valami nagyobb dolog lehetősége. Egyértelmű volt, hogy ezzel a látványvilággal, zenével és kamerakezeléssel valami igazán lehengerlőt is létre lehetne hozni. 2018-ban, nyolc évvel a Beyond the Black Rainbow után végre bemutatták Cosmatos második rendezését és jelentem: ezúttal sikerült neki.

A Mandy egy lassan és kimérten (de sosem unalmasan) kibontakozó heavy metál-fantasy-horror látomás a nyolcvanas évek Amerikájának gyilkos pusztaságából, egy megtört ember brutális vérbosszújának krónikája, amiben a pszichopata vallási fanatikusok vagy démonokból álló motoros bandák mellett egy jó adag humort is találunk - valamit, ami a Beyond the Black Rainbowban még nyomokban sem volt felfedezhető.

De igazából minden, ami az előző filmben még csak lehetőségként csillant fel, itt most végre kiteljesedik: a Mandy látványvilága észvesztően jó, sötétvörösre festett kimerevített képeihez legfeljebb Gaspar Noé Enter the Voidjának pszichedelikus hallucinációja fogható az utóbbi évtized terméséből. Ahogy mostanában annyi kulturális termék - a Stranger Things vezetésével - úgy a Mandy is a nyolcvanas évekbeli amerikai popkultúra megszállottja, megidézi az évtized sátánista pánikját, népszerű metálzenéjét és megszállott Jézus-hívőit. Baromi jó érzés látni, hogy a Beyond the Black Rainbow kínos eseménytelenségét milyen hozzáértőn megoldott ütemezés váltotta fel a Mandyben: szinte minden jelenet a maga komótos sebességével halad és sokszor hosszú percekig nem is mozdul meg a kamera, de ez valahogy úgy tökéletes, ahogy van. Egyetlen képsor sem tart túl sokáig és sosem érezzük úgy, hogy Cosmatos öncélúan húzná el a filmet; inkább olyan érzésünk lehet, mintha egy belassult, gyomorba öklelő death/doom metál-lemezt hallgatnánk, én például pont Morbid Angelt (Altars of Madness) és Godflesh-t (Streetcleaner) hallgattam, mielőtt megnéztem a Mandyt, és bizony nagyon sok hasonlóságot lehet találni a film és az említett zenék között. Még a fejezetcímek betűtípusa is azokat a hírhedten olvashatatlan black metál-borítókat idézi.

És ahogy maga a heavy metál, úgy a Mandy is hajlamos néha karikatúraszerűvé válni, olyan szinten túlzásba vinni a horrorelemeket, hogy az a maga módján már elég viccessé válik: van például egy jelenet, amiben az egyik motoros démon pornót néz, miközben kokaint szív és a a merev pénisze leginkább egy kardra emlékeztet (aztán tényleg ezt használja fegyverként, miután Nicolas Cage rátámad). Ugyanez a fallikus vonal folytatódik abban a későbbi jelenetben, melyben Cage egy láncfűrésszel támad valamelyik szektásra, az meg előránt egy még nagyobb láncfűrészt és így kezdenek párbajozni - mintegy főhajtásként minden vérgőzős kaszabolós horror ősapja, A texasi láncfűrészes mészárlás előtt. De igazából az egész film a kőkemény brutalitás és a komolytalanság között egyensúlyozik, ahogy azok a zenék és azok a nyolcvanas évekbeli slasher mozik, amiket Cosmatos látszólag annyira imád.

Persze az egész nem működne, ha Nicolas Cage alakítása nem lenne ilyen erőteljes a szörnyű veszteségtől szenvedő, kiüresedett és összetört Red Millerként, aki beleveti magát a kietlen amerikai vadonba, hogy lemészároljon minden fanatikus keresztényt és pokoli démont, aki olyan szerencsétlen, hogy az útjába kerül. Bár Cage horrorfilmes szerepei inkább hírhedtek, mint elismertek, a Mandyben sikerül a néző felé közvetíteni karaktere fájdalmát, eltökéltségét és bosszúvágyát, ebben pedig az sem gátolja meg, hogy Miller arcát a történet második felében mintegy harci festésként az egyik megölt démon vére borítja.

Ha nagyon hibát akarnánk keresni ebben a filmben, akkor megint csak Cosmatos forgatókönyvére kellene tekintenünk: tény, hogy a Beyond the Black Rainbowhoz képest ezen a téren is hatalmas a fejlődés, a rendező képes volt elegánsan szétteríteni a történetet két órában ahelyett, hogy minden akciót kissé bénán az utolsó pár jelenetbe zsúfolt volna, de néha még mindig úgy érezhetjük, hogy néhány képsort akár teljes egészében ki is lehetett volna hagyni a filmből. Ilyen például az a furcsa és számomra teljesen értelmezhetetlen jelenet, amiben egy ketrecbe zárt tigris és egy öregember szerepel és ami inkább megállítja, mint továbbszövi a cselekményt. Abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet volt a végső összecsapás csúcspontján a Péntek 13. harmadik részének legnevetségesebb jelenetére utalni. De az esetek többségében Cosmatos forgatókönyvíróként sem szégyenkezhet a Mandyvel.

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy ez a sokszor rajzfilmszerűen erőszakos, de mégis súlyos atmoszférájú filmet Cosmatos rendezői és írói tehetsége mellett a vérvörös szűrőkre (és néhány elég érdekes animációs közjátékra) épülő látványvilág és Nicolas Cage ügyesen rejtegetett színészi képességei emelik a hétköznapi horrorok fölé. De kihagytam még egy fontos - sőt: talán a legfontosabb - elemet: Jóhann Jóhannsson filmzenéjét. Az idén tragikus módon, mindössze 48 évesen elhunyt izlandi mester filmes munkái mellett nagyszerű ambient lemezeiről is híres volt, de a legtöbben talán mégis a Sicario vagy A mindenség elmélete soundtrackje miatt ismerik a nevét (meg talán azért, merte Denis Villeneuve először őt kérte fel, hogy írjon zenét a Szárnyas fejvadász 2049-hez, de később inkább mégis Hans Zimmernek adta a nagy presztízsű megbízást). A Mandy volt Jóhannsson utolsóként befejezett munkája és meg kell mondanom, hogy pályájának méltó lezárása ez: a tőle megszokott komor, démoni szintipopot itt  többek között a Sunn O))) gitárosának köszönhetően drone metálos beütések színezik még feketébbre. Adjunk hozzá még némi olasz diszkós és francia house-os hatást és már meg is van a stílusos, neonfényes nyolcvanas évekbeli horrofilmzene, ami tökéletes kíséretet biztosít Cosmatos látomásának.

Abban biztos vagyok, hogy a Mandy nem fog mindenkinek tetszeni - akik nem szeretik a lassú filmeket, a túlzásba vitt erőszakot vagy a drogos látomásokat idéző képi világot, azoknak sosem fog bejönni Cosmatos stílusa. De akik vevők mindezekre, azoknak a Mandy bizonyára 2018 egyik legemlékezetesebb filmje lesz.

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr3514252809

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

CCnick 2018.09.23. 07:55:09

Bazdmeg ez tuti kibaszott gecijólesz a kurvaéletbe.